                         VÁMOS MIKLÓS


                          ZENGA ZÉNEK


                Második, nem változatlan kiadás



                             1996


 Szkennelte és hallás után javította:Dr. Baranyiné  Miks Mária



Nincs szebb könyv szívnél s léleknél. Mert ki azokban nem
találja a hangot, mely érzelmeinek mélységet, vágyainak szár-
nyat, szavainak tartalmat nyújthat, hiába keresgélné a nyomta-
tott betűkben.  Azért az írás  nem helyettesítheti a  te lelked föl-
buzdulását, csupán irányt mutathat a te üdvösségednek keresé-
sében. Útjelző pózna az ösvényen, melyet magadnak kell vé-
gigjárnod. S ha majd föl fogsz emelkedni ama tökéletes magas-
latra, honnét már színről színre láthatsz, akkoron megtalálha-
tod azt a békét és nyugalmat is, melyet a világ nem adhat né-
ked, ám tőled el sem vehet többé (Angelika nővér).
Belesenéz, kívülrőlmongya, gondolta Öcsi. Görnyedt háttal
ült az ágyon. A szűk alagsori szobában csupán egyetlen szék
volt, amelyen a szent asszony hajladozott a mondatok ritmusá-
ra. Koszorúkonty övezte arcán világított az átszellemültség, li-
laeres tenyere a térdére tárt fekete könyvre ereszkedett a pon-
toknál. Mintha simogatná a lapokat.
A szöveg csak nem akart elfogyni, Öcsi bágyadtan hallgat-
ta az egyhangú zenévé keveredő szavakat. Hátilyena hittan,
gondolta csüggedten. Fészkelődött, nyomta a fenekét a farzse-
bében rejtőző tizenöt forintból az apró.
Ezt szépen odaadod Angelika nővérnek (anya)! Mér? Azért,
mert a hittanért fizetni kell, Krisztus koporsóját sem őrizték in-
gyen!, udvariasan odaadod az óra végén, és megköszönöd. Én?
Nem, a náncsinéni!
Továbbra sem értette, háthogyha odadoma pénzt, akkor
őköszönje, neén! De igen, Öcsikém, ezt így kell, így illik, meg
kell köszönni az oktatást, és tisztességesen kell viselkedni,
nem szabad feleselni, nem szabad az orrodat piszkálni, nem
szabad a válladat rángatni, érted? Hátjóóóvanna, Öcsi vállat
vont, erre az anyja újra rákezdte, Angelika nővér nem közön-
séges ember, hanem szent asszony, ehhez tartsd magadat, és .
amire tanít, azt jól jegyezd meg nekem, épp eleget fizetek érte!
Hátjöóóvanna. . .
Látásból ismerte már Angelikát, ott lakott a szomszéd ház
alagsorában. Ha föltűnt az utcán, az emberek nagy ívben kike-
rülték. A szent asszony nem nézett se jobbra, se balra, tetőtől
talpig feketébe bújtatott sovány testén minden lépés végighul-
lámzott, így vonult magányosan, hegyes állát a levegőbe döfve.
Erdőssanya egyszer utánaordított: fapicsa! Öcsi az erkély-
ről figyelte, a szája ösztönösen megformálta a borzalmas szót,
riadtan visszahúzódott a kőpárkány mögé. Angelika nővér mu-
tatóujja a menekülésre kész pózba meredő Erdőssanya felé len-
dült: megbocsátok neked, mivel tudatlan vagy!
Aztán arról nem szabad beszélni (anya), hogy téged az An-
gelika nővérhez járatunk, mert... ugyanis ez titok, majd ha na-
gyobb leszel, meg fogod érteni, szóval ne mondd el senkinek!
Ő bólogatott. Fölösleges az intelem, ha a srácok megtudnák,
hogy a szent asszonyhoz jár, kicsúfolnák a világból.
Mit gondolsz (Angelika nővér), hány Isten van? Öcsi ré-
mülten kikapta az ujját az orrából, hááát...
Otthon csak akkor hallott istenről, ha az anyja szidalmazta:
miért ver engem az isten két ilyen átkozott kölyökkel? Most
hirtelen fölfakadt benne egy homályos jelenet: Nagymamáék
lakása, napsütéses délután, nagyi az ebédlőasztalnál olvasott,
ugyanolyan fekete könyvet, mint ez itt, Angelika nővér térdén.
Mitolvasol? - magához akarta húzni a könyvet. Hagyjad, Öcsi-
kém, nem szabad! Mijér, mivanbenne? A... az isten.
Egy és oszthatatlan, ez a hat főigazság közül az első! -An-
gelika nővér mutatta a sort. Énméga... mégcsaka nagybetűket
tudom! Nem baj, jegyezd meg.
1. Egy Isten van.
2. Az egy Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szent-
lélek.
3. A második isteni személy érettünk emberré lett s kínha-
lált szenvedett.
4. Isten igazságos bíró, ki megjutalmazza a jót s megbünte-
ti a gonoszt.
5. Az ember lelke halhatatlan.
6. Az Isten malasztja az örök üdvösségre elkerülhetetlenül
szükséges.
Na, mi volt (anya)? Vonogatta a vállát, nem merte az igazat .
felelni, hogy dögunalom. Remélem, Angelika nővérnek nem
rángattad a válladat, mint nekem! , azon kívül légy szíves, szállj
ki az orrodból!
A hittant a nagyanyjának köszönheti. Fültanúja volt egy sut-
togós vitának, melyet a szülei vívtak késő este, az ágyban. Ő a
kályha miatt lopakodott ki a gyerekszobából. Sosem szabadott
a hatalmas, máriaüveges kályhához közelítenie, valaki azonnal
ráordított: vigyázz!, megégeted magad! Pedig úgy szerette vol-
na végigtapogatni a krómozott virágokat, a brummogó rostélyt,
benyúlni a piszkafával a tűzbe, kotorászni a szagos hamuban,
vagy ha mást nem, legalább nekivetni a hátát a köpcös vashen-
ger barátságosan dudorodó oldalának.
A nappaliban állt a kályha, szerencsére abban a sarokban,
hová a szülei nem láthatnak oda a hálószobából, ha már ágy-
ban vannak. Öcsi bekukkantott a piros melegbe, s óvatosan az
üvegkockás vasajtóhoz érintette az ujját. Hátezhideg! - gon-
dolta, ám abban a pillanatban már égetett, elkapta a kezét, ki-
buggyant a könnye, a csuklójába harapott, nehogy fölszisszen-
jen. Mikor a fájdalom első rohama csitulni kezdett, meghallot-
ta a fojtott hangokat.
Miért kell mindig engedned nekik, miért? - ez apa. Öcsi
tudta: a nagymama, a nagypapa, a kelepapa, a kelemama, vala-
mint utóbbiak lányai, tehát anya teljes rokonsága értendő a
NEKIK alatt. ŐKET apa utálta, eleddig ismeretlen okból. Öcsi
jobban örült volna, ha apa békét köt VELÜK, mert akkor ő
gyakrabban mehetne a földszintre, nagyiékhoz, illetve a pincé-
be, kelepapa asztalos műhelyébe, hol mindenféle fadarabkákat,
szögeket, csavarokat s egyéb kincseket lehet találni a fűrész-
porban.
Fülelt. Darabos mondatforgácsok. Apa: meghülyítitek telje-
sen... pont ahhoz a szikkadt vén aggsz... klerikális nevelés...
legalább a gyerekeimet hagyj... azért mert ŐK... azt hiszed,
NEKIK... mindig VELÜK... Anya pedig: én nem... kinek árt,
ha beleszagol... attól még nem kell föltétlenül vallá... ez az
egy kérése anyámnak, é... há... ő... k...
Öcsi véresre kapart egy pattanást az orrán, azután a fal men-
tén - elkerülve a recsegősebb padlórészeket - visszaosont a
gyerekszobába. Nővére morgolódott, ne zörögjél... hol voltál?
Pisílní! - fölhólyagzott ujjait a hűvös falra tapasztotta.
Angelíka nővér a következő órán kikérdezte a hat főigazsá-
got. Öcsi csak háromra emlékezett, egydarab isten van; isten
igasságos, megjutalmaz mínketés megbüntetía gonoszt; a zem-
berneka lelke hallatlan. Hallatlan, ismételte Angelika nővér
mosolyogva, nem, kicsikém, HALHATATLAN, vagyis nem
hal meg, amikor a test elmúlik, érted? Hátjóőóvanna, halhatat-
lan... bocsánat. Miért bocsánat? Öcsi lesütötte a szemét, majd
hosszabb unszolásra kibökte: a zAngelikanővérnél nemszaba-
da vállat rángatni, ésa zorrottúrni, ésa... semmitse...
Valóban nem szép dolog a vállvonogatás és az orrtúrás, de
azért nem kell ennyire megrémülnöd miatta, kicsikém! - s
hogy Öcsi szemöldöke fölrándult, gyorsan hozzátette: látom,
nem szereted, ha kicsikémnek hívlak, mondjad, hogyan szólít-
salak?
Egyik nevemetse szeretem, gondolta ő.
Amikor egyszer a közértben valaki rákiáltott: ne állj az út-
ba, Öcsi! - ő csodálkozva kérdezte: honnét tetszik tudni, hogy
Öcsi vagyok? A terjedelmes asszonyság sértetten félretolta, pi-
masz kölyök, morogta. Pedig ő valóban azt hitte, hogy ez az
igazi neve, s rajta kívül senki mást nem hívnak így. Dühöngött,
nahát, nemeléghogy ilyen ronda, mégcsak nemisa zenyém! At-
tól fogva lázadozott az öcsizés ellen. Nővére adta a példát, őt a
család eleinte Bucinak, majd Nyuszinak szólította. A krumpli-
orrú lány ilyenkor süketnek tettette magát, makacssága legyőz-
te a szokást, végérvényesen Erzsébetté vált. Öcsi harca nem
vezetett hasonló eredményre, igaz, ő nem is bizonyult olyan
rendíthetetlennek, mert a valódi keresztneve azonos volt az ap-
jáéval, s korántsem hangzott oly fenségesen, mint az Erzsébet.
Hát akkor'?
Angelíka nővér leemelt a polcról egy vaskos kötetet, ha
akarod, választhatunk neked a Bibliából, s akkor új neved lesz,
csakis az én számomra, barátságunk zálogaként... tudod, mit
jelent az, hogy zálog?
Öcsi bólogatott, hápersze (mi legyen a sorsa annak, akinek
a zálogát a kezemben tartom? Békaügessen az ablakig és visz-
sza!), dörömbölő szívvel hallgatta a szent férfiak névsorát. An-
gelika nővér mindegyikről mondott néhány dicsérő szót, ő kis
híján Jónást választotta, ám eszébe jutott a víziló Jónás az ál-
latkertből, így végül Jeremiás prófétánál horgonyzott le.
Jeremiás, kís Jeremiásom, ízlelgette Angelika nővér. Sóhaj-
tott, én se születtem Angelikának, csak a zárdában... tudod,
hogy mi az a zárda? Aaa... a börtönbena szoba. A szent asz-
szony a fejét csóválta, majd egyszer elmagyarázom, térjünk
most vissza a hat főigazsághoz, kics... Jeremiás. Öcsi krákog-
va nekirugaszkodott, hogy végigdarálja, amit tud. Angelika nő-
vér félbeszakította, olyan lelketlenül szavalod, hallgatni is
rossz. Gondolj Istenre, s arra, hogy figyel Ő téged a magasból.
Kedvesebb néki a te tiszta szíved a bemagolt szövegnél.
Hátjóóóvanna, a zAngelika nővérnektetszett kérdezni, máraz-
isbajha tudom?
A szent asszony szipákolt, becsukta a térdén a könyvet. Mi
az ott a melleden? - kérdezte azután. Öcsi összerántotta magán
a kigombolódott inget, ellenséges arccal fürkészte Angelika
nővér ormótlan magasszárú cipőit. Ehhez neki igazán semmi
köze.
Egy parányi, talp nyomára emlékeztető kávébarna folt. !ţá-
lítólag Hapci, a törpe - hálótársa - véletlenül rálépett, így ke-
letkezett. Miért? Azért, hogy ha elvesznél, megtaláljalak
(anya)!
De mérvesznék énel?
Jeremiás, szeretném, ha arról beszélnél, milyennek képze-
led Őt. Kícsodát? Az Istent.
Öcsi matatott az orrában. Semmílyennek se képzelte az is-
tent, Angelika úgyís meg fogja mondani, hogy mílyen, anya
azért fizeti a tizenöt forintot. Hm, ha máma elfelejteném oda-
adni...? Játszott egy darabig a lehetőséggel. Tizenöt fagyi. Há-
rom ólomkatona! Tizenöt cerka vagy racska! Három doboz
gyurma!
Nem merülhetett mélyebbre az ábrándozásban, mert Ange-
lika nővér csak forszírozta tovább, hogy hát milyennek látja ő
az úristent, másrészt sajnos biztosra vette, hogy amennyiben
magánál tartaná a pénzt, úgysem merné elkölteni, nem becsü-
letes dolog, ilyesmire legföljebb Erdőssanya volna képes! Az
asszony harmadszori kérdésére azt hazudta: jóságos bácsiká-
nak képzeli. Görögági mondta, hogy az isten jóságos bácsika,
és csak azoknak a fiúknak ad cukrot, akik sose húzgálják a lá-
nyok copfját. De ő nem hitte, mert a Görögági folyton kényes-
kedik, ezenkívül hájas debella, mindig basáskodik a többiek-
kel, kisajátítja a százaskockákat is, örökké nyalizik az óvónők-
nek, közben meg, amikor nem látják, veri a kisebbeket, szóval
a Görögági egy nagy rohadék.
Istent nem személynek kell képzelnünk (Angelika nővér),
mert Ő öröktől fogva létezik és végtelen, habár az igaz, hogy...
néha szegény édesapám arcát látom magam előtt, ha Istenre
gondolok, tudod-e, Jeremiás, miért? Öcsi a vállát vonogatta,
Angelika pedig arról szónokolt, hogy Istent még a szüleinknél
is jobban kell szeretnünk, ha ez egyáltalán lehetséges.
Öcsi agyában összekuszálódtak a tompán zengő mondatok,
álmosan pislogott, alig várta, hogy Angelika végre eleressze.
Pedig még több mint húsz perc volt hátra az órából.
Alapimádság: Miatyánk.
Kereszt vetés: jobb kézzel. Érintjük a homlokot, a mellkas
közepét, majd két oldalát, ezután a tenyerek összekulcsolód-
nak. Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek-Istennek nevében,
ámen.
ASzevt Biblia, azaz Istennek Ó és Új testamentumában fog-
laltatott egész Szentírás.
Hogyan teremté az Úr a világot, a nappalt és a sötétséget, a
Földet és a vizeket, a növényeket és az állatokat...
És látá Isten, hogy jó.
Az ember - Isten képmása - legközelebbre maradt. Öcsi át-
adta a pénzt, kezcsókolom, szaladt föl a lépcsőn, még talán el-
csípheti Erdőssanyáékat a háromház sóderos udvarán.
Háromháznak a kocka alakú új épületeket hívták az utcá-
ban, melyeket közös lándzsakerítés övezett. Sanyáék lábten-
góztak, de nem lehetett beszállni, négyen voltak. Öcsi remény-
kedett, előbb-utóbb csak elmegy valaki, a kerítés párkányára
telepedett, lógázta a lábát. HüjeAngelika, máraszittem sose-
hagyja abba!
     Öcsi, Öcsii, hallatszott a túloldalról, ajjaj, megfordult, az
anyja szólongatta az erkélyről, gyere már föl! Haddmaradjak
mégegykicsit, kiáltotta ő, de az anyja, ellentmondást nem tűrő
hangon: följössz, egykettő! Hátjóóóvanna...
     Mi volt? Semmi. Mégis! Vállat vont, tanultunk keresztet-
vetni. És tudod? Hápersze, megmutatta. Az anyja ennyivel be-
érte, Öcsi kislisszolt a konyhából.
     Az apja és a nővére ott ült a tanulóasztalnál. Számtanoztak.
Öcsi valami köszönésfélét dünnyögött, az ágyára heveredett.
Bámulta a plafont.
     A lámpa búráján megjelent Angelika ovális arca, még az or-
ra alatti szemölcs is tisztán látszott. Fff... fapi... icsa...
     Pilimm, palamm, polopulipimm, pamm, pamm, kelemamá-
éktól zongoraszó szivárgott föl a padlón át, ha apáék csöndbe
maradnának, lehetne hallgatózni. De nem, a nővére sipítva
méltatlankodik, hát én ezt nem értem, akkor most szorozzam
be? Szorozd, úgy, ahogy az előbb mutattam. Erzsébet hátrébb
rántja a fejét, szája fintorba görbül, apa erre a tenyerébe hajtja
a homlokát, tehát nem figyeltél, tehát... Micsináljak, ha nem
értem! - fortyan föl a pufók lány, apa pedig erőt vesz magán,
jó, kezdjük elölről, nézz ide...
     Öcsi tudja már, mire megy a játék, Erzsébet azon ügyeske-
dik, hogy apa - magyarázat ürügyén - szépen számítsa ki a
példákat. Na, mi lesz (apa)? Erzsébet hatásszünetet tart, apa
hosszú ujjai sürgetően klopfolják a papírt, pompompompom-
pom. Csak kezdd eeel, akkor már túúúdom, kántálja Erzsébet,
apának ettől az agyába ront a vér, tudod vagy nem tudod? Er-
zsébet biggyeszti a száját, apa megismétli a magyarázatokat,
Erzsébet pofákat vág, újabb hatásszünet, és: csakkezddeeel,
akkormártúúúdom. Apa türelmének vége, de nem ordít, szépen
hátratolja a széket, kivonul a szobából. Erzsébet picit vár, az-
után következik a síróroham, fontos, hogy odakinn is hallani
lehessen, és anya letámadja apát: hát mért nem segítesz neki,
ha egyszer nem érti? Apa fújtatva a hálószobába megy, belebú-
vik valamelyik keresztrejtvénybe. Erzsébet elérkezettnek látja
az időt, hogy kicsörtessen, éhén nehem tehetek rohólaha, böm-
böli, fúriaként rohangászik föl-alá, dang (bevág egy ajtót); ne
csapkodjál (anya), hallod-e, mert ha én megcsapkodlak, akkor
megnézheted magadat; klapp, klapp, klapp (Erzsébet papucsa
a parkettán); deng (egy másik ajtó); tuss (egy pofon); brühü-
hűűű (Erzsébet); most megkaptad (anya), most végre van mi-
ért sírnod! És brühühűűű és klapp és ding, dang, dung. A pilla-
natnyi csöndben átsuhan egy váááóóóúúúűűűéééűí (teherautó a
szomszéd utcán), azután hallatszik, amint anya a hálószobában
sziszegve győzködi apát, Erzsébet pedig várakozóan hüppög.
Hirtelen ismét fölcsap a hangzavar, majd amikor apa már nem
bírja tovább, visszaáll az eredeti helyzet, Erzsi, nagyon figyelj,
most még egyszer, legeslegutoljára elmagyarázom...
Öcsi feketésbarna golyót gyúrt az orrából kibányászott
anyagokból. Mikor az apja rosszalló tekintetét érezte az arcán,
sietve bedobta a képlékeny gömböcskét az ágy és a fal közti
résbe. Nem kell ennyire megrémülnöd miatta, kicsikém, mond-
ta Angelika nővér a lámpabúrából.
Milyennek képzeled Istent?
Pilimm, palamm, polopulipimm, pamm, pamm.
Isten előtűnik a félhomályból, lassan forog a tengelye körül
a levegőben. Homlokba húzott svájcisapkáján vasreszelék. Kö-
penyéről hiányoznak a gombok; csámpásra tiport magasszárú
cipőjéből pedig a fűző, utóbbit drótdarabkák helyettesítik. Szá-
jában rövidke csikk, kezében vastag, fényes cső.
Hát ez apa. Apa forgása a gyárban. Öcsi legelső emléke.
Rajta kívül senki sem hajlandó elismerni, hogy valóban meg-
történt. Igaz (apa), van olyan gépünk, a pfanter, annak forog a
tányérja, de én sosem álltam rá. Csak egyetlen egyszer vittelek
be apádhoz a műhelybe (anya), valami ünnepségre, mikulás
vagy április negyedike, mit tudom én, lényeg hogy aznap nem
dolgoztak, tehát apád öltönyben volt, a munkaruháját legföl-
jebb itthon láthattad, mikor hazahozta mosásra.
Márpedig ő határozottan emlékezett a drótkeretes lámpákra
a meszelt falon, a tejfehér hűtőfolyadék tömény záptojásszagá-
ra, a rácsos lábdeszkákra, a nyirkos vasforgácsdombokra, az
omladozó boltívre a sarokban, a diadaltáblára a bejáratnál,
mindeme részleteket apa igazolta, a körbekörbézést viszont
makacsul tagadta.
     Anya újra és újra megesküdött, hogy csupán egyetlen egy-
szer járt Öcsi a műhelyben, azon az ünnepélyen. Emlékezett ő
arra is, az üvegablakok előtt vörös ronggyal borított asztal állt,
rajta muskátlik, vizeskancsó, poharak alumínium tálcán. Egy
szemüveges ember beszélt, azután apáék jutalmat kaptak,
egyenként járultak az asztalhoz, kézfogás; taps, hát persze, no-
de az délelőtt volt, apa forgása pedig este, bizonyítja a félho-
mály, s hogy égtek a drótkeretes lámpák. Mit kerestünk volna
mi a műhelyben este (anya), á, Öcsikém, álmodtad te, hidd el.
     Nem hitte el. Látta az apját, amint diadalmasan mosolyog-
va és integetve körbekörbézik, hallotta a gépek zúgását, érezte
a záptojásbűzt. Annyira belevésődött, hogy a szovjet filmek
elején zeneszóra felénk forduló szoborpár (MOSZFILM) férfi
tagjának arcán sokáig az apja vonásait kereste.
     De hát erről nem lehetett beszámolni Angelikának. Mikép-
pen apának sem a Jeremiásról.
     Miképpena mennyben, azonképpenitta Földönis... - Öcsi e
ponton rendszerint elakadt, Angelika nővér várta a folytatást, a
következő mondat ritmusára himbálta vékony vállait, hosszú
csönd, majd: mindennapi! - súgta.
     Mindennapikenyerünket addmegnekünkma, és bocsásd-
megami vétkeinket, miképpen... miképpena... amiképpena...
Angelikanénikérem, énezt mindigelfelejtem. Észbe kapott, he-
lyesbített: Angelika nővér.
     Szólíthatsz néninek, ha jobban tetszik, nem vagyok én
már... - krákogott, lesöpörte vastag szövetszoknyájáról a haj-
szálakat, mondd utánam, mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,
szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen
meg a te akaratod, miképpen...
     Öcsi a barna szoknyára szögezte a tekintetét, hogy ne kell-
jen Angelikára néznie, a szent asszony lobogó szemétől zavar-
ba jött. Már ismerte annak a szoknyának valamennyi részletét,
a lábszárakra boruló, foszladozó szegett csíkot, az alóla kilógi-
cáló fekete bélést, a ferde ráncokat deréktájon, az egyenetlen
göböcskéket, melyek őt az otthoni, fröcskölt falra emlékeztet-
ték. Talán ugyanúgy szét tudná pöccinteni a kis félgömböket a
körme hegyével, mint odahaza. Az ágya fölött jó darabon már
egy sincs. Én letöröm a kezedet, ha meglátom, hogy a falat ka-
parod (anya)!
     Naponta két Miatyánk éppen elegendő ahhoz, hogy fölhív-
juk magunkra az Isten figyelmét. Az ima jeladás. Eljut az ég-
be, hogy van Magyarországon, Budapesten, a Terézvárosban
egy kisfiú, aki Isten oltalmát kéri. Ez az első lépés. Érezni fo-
god a pillanatot, midőn Ő a magasból rád tekint.
     Öcsi hitte is, nem is, de mert kíváncsisága bizalmatlanságá-
nál erősebb volt, szorgalmasan skandálta a Miatyánkot, mikép-
penmiis megbocsátunka zellenünk... vétőknek, és...
     Az járt a fejében, hogy tehát nemmuszája zAngelikanénit
nővérezni. Pedig az anyja nyomatékosan a lelkére kötötte: ha
valamit kérdez tőled, nem foghegyről felelgetsz neki, hanem:
igen, Angelika nővén, nem, Angelika nővér, érted?
     Nevígy minketa kísértésbe, deszabadítsmega gonosztól.
ÁÁÁmeeen.
     Nagyon hadarsz, Jeremiás, Angelika néni kinyitotta a köny-
vet, pedig senki se kerget!
     A hatodik napon teremtette Isten az embert.
     A Paradicsom. Ádám és Éva.
     A tiltott fa.
     A kígyó, a sátán küldötte.
     A bűneset, őseink almát esznek a tudás fájáról.     Kiűzetés a Paradicsomból. Következmények: I. nincs töb-
 bé örök élet, halandóvá lett az ember, 2. fájdalommal szül
gyermeket az asszony, 3. fáradságos munkával kell a kenye-
rünkért dolgozni, nem maradhattunk a Paradicsomban, hol in-
gyen ád ételt, italt s boldogságot az Úr.
     Öcsi átadta a tizenöt forintot, kezcsókolom, szaladt föl a
lépcsőn. Savanyú szelek fújtak az utcán, zörgették a lámpák
üvegsapkáját. Igen, mert többségük csorba, Erdőssanyáék foly-
ton csúzlival lövöldöznek rájuk.
Az előszobában két fehér batyu, a konyhában egy ismeret-
len nő terpeszkedik a hokedlin, bal kezében szalonna s kenyér,
jobbjában görbe pengéjű kés, szögletes állkapcsával azonos rit-
musban rángatózik a tokája. Öcsit a vállánál fogva vezette oda
az anyja: mutatkozzál be szépen az Ilonka néninek, ő lesz a
Manci helyett!
Anya arcán átszaladt egy árnyék, Öcsi beharapta az ajkát.
Na persze, a Manci helyett... aki őmiatta hagyta itt a családot.
Ilonkát természetesen kelepapa szerezte. Ahogyan a púpos
Mancit is. Mindig mindent kelepapa szerez, s ezért részint há-
lásnak kell lenni (anya), másrészt viszont haragudni kell rá
(apa). E különös kettősséget Öcsi még nem érte föl ésszel, de
szerinte a Manciért egy icipici köszönöm se járt kelepapának.
A púpos lány alamuszi zsarnok volt, anyáékkal a saját, Öcsivel
pedig az ő függőségét és jelentéktelenségét éreztette. Sajnálni
kellett (apa), mert nyomorék, mert ágrólszakadt árva, senkije
sincsen a világon, mert szegény, mint a templom egere; tisztel-
ni kellett (nagymama), mert volt bátorsága egyedül följönni
Budapestre Szabolcsból, lány létére; becsülni kellett (anya),
mert nem lop, olcsó és viszonylag tiszta. Az nem számított,
hogy a Manci őt rendszeresen verte, seprűnyéllel, szíjjal, faka-
nállal, s ha Öcsi bepanaszolta, ártatlan arccal tagadott.
Manci ugyanolyan váratlanul ment el, mint ahogy jött, egy-
szer csak becsomagolta a holmiját az ormótlan fakofferba, föl-
mondok, nagyságám! Anya hiába kérlelte, legalább hó végéig
maradjon, Mancika drága, a púpos lány vékony homlokán
szétpukkantak a könyörgő szavak. Azonnali távozásának kizá-
rólagos okául Öcsi tűrhetetlen viselkedését jelölte meg.
Aznap este anya hosszú szónoklatot tartott, ez így nem me-
het tovább, Öcsikém, olyan pokoli rossz vagy, mindenkit elül-
dözöl a háztól, hát vedd tudomásul, semmit se fogsz kapni ka-
rácsonyra, az égvilágon semmit! Ő lehajtott fővel hallgatta,
minden erejével arra figyelt, nehogy megrántsa a vállát.
Rosszvagyok... rosszvagyok...
Most tehát Ilonka. Micsoda dagadék! Kíváncsian szemlélte
az asszony étkezési módszerét, egy mozdulattal kanyarít a
bicskával a bal kezének hüvelykje s mutatója közé csípett sza-
lonnából, meg a többi ujjával a tenyerére szorított kenyérből.
Ügyes.
Éhes vagy-e, fiúcska?, kaphatol, ha akarsz! Ő csapdát sej-
tett, habozott, hátha utólag kiderül, hogy udvariatlanság elfo-
gadni ettől a nőtől, ám Ilonka már nyújtotta a kés hegyén a ka-
tonát, Öcsi szájpadlásán spriccelt a nyál, gyorsan bekapta a fa-
latot. Úgy, úgy, fiúcska, na még egyet? - etette, mint madár a
fiókáját. Azután összecsattintotta a bicskát, na, mostan segíthe-
tel kipakolni.
Ekkor megţjelent az ajtóban anya, menjél, Öcsikém, ne za-
varjad az Ilonka nénit, biztosan fáradt, pihenni akar. Segít ne-
kem a kislegény, Ilonka hozta a batyukat, anya szolgálatkészen
át akarta venni az egyiket, hagyja csak, asszonyság, boldogu-
lunk mi a fiúcskával kettecskén, igaz-e?
Bevonultak a személyzeti szobába. Anya téblábolt körülöt-
tük a hosszúkás, szűk helyiségben, folyton útban volt, végül ki-
ment. Ilonka szétbontotta a csomókat, a foltos díványra öntöt-
te a batyuk tartalmát. Először is...
Lógott a falon két csendélet. Duna-parti táj. Őzikék a havas
erdőben. Ilonka csücsörített szájjal bámulta ezeket, majd a Du-
na-partot leakasztotta, s helyére apró feszületet illesztett a
szögre. Jézuskrisztus, motyogta Öcsi. Igen, csak kicsit ferde, el
van görbülve neki a lógatója. A kövér nő megpróbálta az ellip-
szis alakú drótkarikát szabályos körré nyomogatni. Minden
iparkodása ellenére a kereszt továbbra is ferdén csüngött a kép-
horgon. Ilonka legyintett, nem baj, jó lesz a.
Öcsi észrevette az isten összeszögelt lábfeje alatt az ívelt
fémtáblácskát, mely már Angelikánál (nála persze legalább há-
romszor ekkora feszület volt a falon, nem ferdén) fölgyújtotta
a képzeletét, de sosem merte megkérdezni, hogy mi az.
I... N... R... I.
Tessék? INRI, ismételte Öcsi, idevan írva. Aha, Ilonka bó-
logatott, te már tudol olvasni? Igen, Öcsi kihúzta magát, elhal-
gatván, hogy még csak a nagybetűket. Én nem, dünnyögte a
kövér nő. Hogyhogy? Ilonka erre a vállát vonogatta. Nálunk
nemszabad eztet! Mit? Háta vállat rángatni. Aha, Ilonka a ru-
háit rakosgatta a fehérre mázolt szekrénybe, menjél mostan.
Vanneki Jézuskrisztusa, denemtud olvasni, újságolta Öcsi a
nővérének. Nem látod, hogy tanulok? - förmedt rá Erzsébet.
Anyú, mérnemtuda zIlonkanéni olvasni? Mert... mert biz-
tos dolgoznia kellett, ahelyett hogy iskolába járhatott volna.
Deénugye jövőre mehetek iskolába? Hát, ha ilyen rossz leszel,
akkor nem biztos... biztos nem, az ilyen rossz gyerekeket be se
engedik az iskolába... az iskolába se engedik be!
Rosszvagyok.
Másnap reggel már Ilonka kísérte az óvodához. Késve. Öcsi
lélekszakadva rohant fel az oszlopos kőkorlátok közt kanyargó
lépcsőn, a jelek (a külső ajtó nincs kitárva, nem ég a villany a
vetkőzőben) szerint hiába. Mikor lihegve bebuggyant a nagy-
csoportosok termébe, a padlón heverő Görögági - talán szán-
dékosan - nyújtott lábába botlott, s hason csúszva érkezett Mó-
nihoz, útközben hallotta Görögági sziszegését: kár a benzi-
nért. . .
Elkéstél, kisapám, mondta a barátságos óvónő (az egyetlen,
aki engedte, hogy tegezzék), pedig már azt hittem, megjavul-
tál. Denemén, hanema zIlonka... Elkéstél, kisapám, ismételte
Móni dallamos hangon.
Tehát az üveges könyvszekrény pereménél kell ebédelnie,
állva. Ez a késők büntetése. Amíg a Manci volt, Öcsinek szin-
te mindennap a polc szélére rakták a tányérját, a vékony, lak-
kozott deszka az orra vonalában húzódott, s ő lábujjhegyre
ágaskodva kanalazta az ételt. Mert a púpos lány idegőrlő lassú-
sággal fésülködött, öltözködött, rúzsozta a száját, ő türelmetle-
nül tipródott az előszoba ajtajánál, rámelegedett a kabát. Talán
Manci így bosszulta meg a feleselést, az engedetlenséget, egy-
szóval a rosszaságot.
Ilonka viszont idejében útnak indult vele, csakhogy bá-
mészkodva andalgott az utcán, minden érdekelte, a fák, a kerí-
tések, az autók, a kirakatok, elolvastatta Öcsivel az üzletek
cégtábláit, váltott néhány szót a sarki rendőrrel, betért a közért-
be nápolyiért.
Siessünkmááár! - rángatta a nő puha tenyerét. Jól van, fi-
úcska, Ilonka gyorsított. Tíz lépés múltán újra lefékezett, hú,
de kicikornyázták, mi ez itten? A kínaikövetség, A... M... B. ..
A... S... S... A... D... E, aztjelenti: követség, magyarázta ő,
ahogyan anyjától hallotta.
Aranyosa zIlonka, gondolta, szájában még a csokis nápolyi
omlékony ízeivel, deazért egyrohadék, tette hozzá, amikor Mó-
ni - a többiek röhögése közepette - a könyvesszekrényhez irá-
nyította, a mi kis pontatlanunk itt eszik, úgy látszik, szeret áll-
dogálni! Állva zabál, mint a lovak, sivította valaki, mintalovak,
mintalovak, kezdte rá a kórus, csönd legyen (Móni)! Pukkad-
jatokmeg, morogta Öcsi a szekrénynek.
Ennél is nagyobb baj, hogy ha az ember késve érkezik, jó-
formán semmi sem jut neki a játékokból, az elsők lecsapnak a
százaskockákra (e hatalmas, gyalult építőelemekből igazi ház,
vár, iskola, őrbódé készíthető), a következők az indián fegyve-
rekre, a teherautókra, a kuglira, a felhúzhatós vonatokra, a du-
gós pisztolyokra, és így tovább. Neki legföljebb néhány szét-
cincált mackó, esetleg egy kirakós maradt.
Visszasírta a két háztartási alkalmazott közti napokat, akkor
az anyja vitte az óvodába, mindig időben, mert nyolcra járt dol-
gozni, s a kisfőnök - az osztályvezető - pontosság terén nem
ismert pardont.
Ilonka Angelikához is elkísérte, Öcsi sértetten tiltakozott,
egyköpésa zegész! Énfelőlem mehetnél magad, az édesmamád
akarja így.
Fájdalmas arccal tűrte, hogy a dagadt nő kézenfogva - az-
zal az izzadékony tenyerével! - vezesse Angelika ajtajáig.
Megvárta, míg Ilonka visszacaplatott a lépcsőn, csak azután
kopogott be. Lassanmára vécérese engednek egyedül...
Na, mi lesz? Újra kopogott. Semmi. Hallgatózott. Talán al-
szik? Bumm, bumm, bumm, ököllel döngette az ajtót. Majd
térddel, dong, dong. Várt. Csönd. Rugdosni kezdte, babang,
babang. Mia zisten...?
Beharapta az ajkát, ezt mégse kéne, éppen itt! Bizonytala-
nul fölpillantott - az ég helyett - a félhomályban derengő pla-
fonra, illetve a lépcsősor repedezö vakolatú hátuljára. Ha Ő
tényleg... odaföntről... akkorlehethogy... talán pont meghal-
lotta. Visszaszívtam, dünnyögte rekedten, biztonság kedvéért.
Milyen sötét vanitt. És cúg. Jöhetne már! Lassan hatalmába
kerítette a nyugtalanság.
Amikor végre meghallotta a szent asszony cipőinek koco-
gását a kövön, fellélegzett, nacsakhogy!
Angelika hegyes biccentéssel üdvözölte, szabadkozás he-
lyett csupán annyit kérdezett: nem fáztál? És: régóta vársz?
Mindkettőre a fejét rázta. Utólag sokáig tépelődött rajta,
miért nem mondta meg, hogy igenis fázott, igenis régóta várt.
Mikor pedig a szent asszony vajas pirítóst készített magának, a
kérsz?-re ő szintén nem-mel válaszolt, akarata ellenére. Azvol-
naa legkevesebb, hogy a zAngelika állvaegyen, mintalovak,
gondolta.
Éva fiakat szült Ádámnak: Káin és Ábel.
Ábel pásztorkodott, s juhokat áldozott az Úrnak. Káin föl-
det művelt, s gyümölcsöket áldozott az Úrnak. Ám az ő aján-
dékait nem fogadta el az Isten, miért is Káin haragra gyúlt, s
megölte Ábelt.
Ádám harmadik fia: Séth.
Káin elbujdosott az Úr haragja elől.
Ádám és Éva leszármazottaiból keletkezett az egész embe-
riség.
Ádám tehát valamennyiünk ősapja, Éva tehát valamennyi-
ünk ősanyja.
De Káin és Séth nemzetsége sokat vétkezett, bűnben élt,
ezért az Úr mérhetetlen haragra gerjedt.
Az özönvíz. Bábel tornya.
Szodoma és Gomorra.
Mózes. A Fáraó nem akarja kiengedni Izráel fiait Egyiptom-
ból. Az első csapás: a vizek vérré válnak. A második csapás:
békák. A harmadik csapás: tetvek (tipolyok). A negyedik csa-
pás: bogarak (bögölyök). Az ötödik csapás: dögvész. A hatodik
csapás: hólyagos fekély (fekete himlő). A hetedik csapás: jég-
eső. A nyolcadik csapás: sáskák. A kilencedik csapás: setétség.
A tizedik csapás: az elsőszülöttek pusztulása.
Angelika vad képekkel ábrázolta a szörnyűségeket, me-
lyekkel azért sújtotta az úr az egyiptomiakat, hogy a Fáraó vég-
re elengedje a zsidókat. Öcsinek lúdbőrzött a háta, szegénykis
egyiptomi csecsemők... Öröm helyett csupán megkönnyebbü-
lést érzett, mikor végül Mózesnek sikerült kivezetnie a zsidó-
kat Egyiptomból.
Most pedig rajtad a sor, Jeremiás, kérdezzél, ha valami nem
világos! Ám ő nem tudott kérdezni, kavargott agyában a sok új
név, alak, jelenet. Ajkai közé préselt egy ásítást. A szent asz-
szony észrevette, mosolygott, mára elég.
Este ádáz harcot indított megcsorbított szabadságjogainak
védelmében, kivívta, hogy a jövőben Ilonka díszkísérete nélkül
mehessen Angelikához. Nemvagyokén kispisis! És... - erről
persze mélyen hallgatott: - így a hittan után még beugorhat a
háromház udvarára, Erdőssanyáékhoz.
Anya nem szerette, hogy ő Sanyáékkal barátkozik. Demért?
Hát... csak azért! - anya is érezte, ez a recsegő mondattorzó
nem fogadható el magyarázatul, hozzáfűzte: az okos ember in-
kább fölfelé barátkozik. Hogyhogy fölfelé? Hát, olyanokkal,
akiktől tanulni lehet.
Erdőssanyától aztán igazán volt mit tanulni. Vagy tán nem
éppen ő vezette be Öcsit a lábtengó rejtelmeibe? Nem ő mutat-
ta meg a háromház pincéit összekötő zegzugos folyosókat?
Nem ő oktatta Öcsit a dzsiudzsicu önvédelmi fogásaira (késsel
támadó ellenség lefegyverzése, sípcsontrúgás oldalról, karfe-
szítés csípődobással, öklelés fejjel, duplanelzon ésatöbbi)?
Különben is, könnyű mondani, hogy barátkozz mással. Ki-
vel? Annyi gyerek van az utcában (anya), nem értem, miért
pont az Erdős Sanyi kell teneked!
Anyának fogalma sincs róla, milyen nehéz egy új barátot
szerezni. A környékbeli srácok három - véglegesen kialakult,
szigorúan zárt - csapatba szerveződtek. Öcsi csakis Erdőssa-
nyáékhoz csapódhatott, másutt nem fogadnák be. E csoportban
sem tekintették még teljes jogú tagnak, mert ő volt a legkisebb.
Éppen ezért igyekezett a maga módján lekenyerezni Erdőssa-
nyát, mindig kölcsönadta neki a labdáját, fájó szívvel elcserél-
te vele a vízipisztolyát egy ócska radírra, meghívta - anyja til-
takozásával dacolva - a születésnapján rendezett habos kaka-
ós, kuglófos zsúrra. (Sajnos, Erdőssanya leverte az ólomkris-
tály tálat, Öcsi ezt hősiesen magára vállalta...) Erdőssanya ke-
gyes mosollyal nyugtázta erőfeszítéseit.
Angelika megint késett. Ő dideregve ,várta a homályban.
Locspocsos idő volt, s útban a szent asszonyhoz, beletiport az
összes tócsába, átázott a cipője. Imádta szétrúgni a vizek szür-
kéjét. Persze, nem jó, .ha az embernek cuppog a zoknija, de
megéri, oly izgalmas nézni, amint a szertezavart pocsolya fel-
színén mind lassabban tágulnak a fodorgyűrűk, azután már
csak finoman rezeg, végül ismét moccanatlan tükörré simul.
Miérnincsitt villany? Végigtapogatta a nyirkos, érdes falat,
fejmagasságban. Talált egy kapcsolót, fölkattintotta, semmi.
Később észrevette az Angelika lakrészével szemben lévő vas-
ajtó alatt a fénycsíkot. Aha, meggyújtottama villanyta pincé-
ben. Hm, hakinyitnáma zajtót, bejönnea fény! Rángatta a rozs-
dás kilincset, sajnos, kulcsra zárták. Veöő, veöő, a bántó nyi-
korgás visszhangzott a hideg falak között.
A kilencedik csapás: a sötétség.
Borzongott, na, mostmár igazááán...! Maga sem tudta mi-
ért, fullasztó gombóc kerekedett a torkában, megijedt, csaknem
fogokitt sírni?
A hólyagos fekély.
Olyasmi lehet, mint amikor furunkulus nőtt a nyakán, fú de-
fájt! És ha az ember bőrén mindenütt, a feje búbjától a talpáig?
Brrr.
Klipp, klapp, klipp, klapp, vééégre, Öcsi ellendült a faltól.
Nem fáztál (Angelika)? És: régóta vársz?
Azt a tétova hümmentést jóformán hallani sem lehetett. A
szent asszony mégis értett belőle, félsz a sötétben? Vállvono-
gatás. Volt ám itt lámpa, de ellopták. A kapcsolót is ellopták.
Mindent ellopnak. Na gyere.
Ha vajaspirítóst csinál, kérnifogok, gondolta ő. Igen, Ange-
lika már a gáztűzhelyre rakta az agyonkormolódott nyeles ros-
télyt, szelte a kenyeret, vizet töltött a teafőzőbe. A tejábólis
kérnifogok. . .
A szent asszony a kezébe nyomta a hatalmas szelet vajas pi-
rítóst és a gőzölgő bögrét, egyél, Jeremiás. Köszönöm, mo-
tyogta hálásan, nekilátott. Hamar kiröppent belőle a szorongós
várakozás emléke.
Az Új testamentum Jézus születésével kezdődik. Az evan-
gelisták: Máté, Márk, Lukács és János.
József, az ács.
Szűz Mária.
A szeplőtelen fogantatás.
Jézus megkeresztelése.
A tanítványok.
A csodatételek.
E szelídebb históriákat Öcsi elmélázva hallgatta. Milyen-
más mosta zAngelika szeme, gondolta. ţ Félelmes lángok he-
lyett családias fényeket látott benne. Amikor sor került rá, már
kérdezni is mert.
Hogyan lehetaz, hogya zisten mindentlát onnana magaség-
ből? Egyszerű, Istenről csupán azért mondjuk, hogy a magas-
ban van, mert ezzel fejezzük ki, mennyire fölöttünk áll Ő, ki-
nek léte és hatalma végtelen. Ám Isten mindenhol jelen van
egyszerre, az utcákon és tereken, a Föld mélyén és a magasban,
az én szobámban, a te szobádban, mindenütt, érted? És... -
Öcsi fészkelődött az ágyon: mostis... ittis? Angelika bóloga-
tott. Ő izgatottan tekergette a nyakát, hol? Jeremiás, mondtam
már, hogy Istent csak a kivételes földi halandók láthatják. Szó-
valén nem? Most még biztosan nem. Éső tényleg tudjaelőre,
hogy mileszmajd? Angelika újra bólogatott. De... deakkor
mérnem mondjameg nekünk? Szeretnéd? Hápersze! Miért?
Merakkor... akkorén tudnám előre, hogy mileszvelem, hogy-
most például kapokén valamit karácsonyra? Persze hogy
kapsz, a jó gyerekeket karácsonykor megajándékozzák. Deén
rosszvagyok. Hogyhogy? Rosszvagyok, ismételte dacosan.
Miből gondolod? Merén... - elakadt. Biztosra vette, ezt Ange-
lika nem értheti, ezt senki sem értheti.
Amikor az anyja megkéri, hogy ne csapkodja az ajtót, mert
lehullik a vakolat, ő csak azért is bevágja, durr. Pedig nem akar
rossz lenni, ez úgy jön belőle, isten tudj... fene tudja, miért.
Amikor múlt héten ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ollóval
cakkosra vágja a fikusz leveleit, tudta, ebből botrány lesz, és
mégis. Ráadásul letagadta az egészet, holott nyilvánvaló, hogy
csak ő tehette, hiszen egyedül volt otthon, meg aztán ki más
csinálna ilyet? Amikor belenyomta a vadonatúj fogpasztás tu-
bus teljes tartalmát a vécébe... Amikor fölboncolta a csirkét...
Amikor letörte a rádió gombját... Amikor színes ceruzával fir-
kált a falra... Amikor ráült a papagájra... Amikor az ünneplő
cipőjében focizott...
Tudod mit, törte meg a csöndet Angelika, én esküdnék rá,
hogy kapsz ajándékot karácsonyra. Mert ha elismered, hogy
rossz vagy, akkor nem is lehetsz igazán rossz. Majd még be-
szélgetünk erről, most vége az órának.
Hiába, hiába, énrosszvagyok, gondolta Öcsi, átadta a pénzt,
kezcsókolom, fölszaladt a lépcsőn. Mostis, ahelyetthogy haza-
mennék, rohanoka zErdőssanyáékhoz.
A háromház udvarán senki. Talán a huszonegyben? Átrobo-
gott a túlsó oldalra, lesunyt fejjel, ez veszélyes útszakasz, anya
ideláthat az ablakból. Megkerülte a gránitkockákkal burkolt
épületet, bebújt a drótkerítés résén. Hopp, ott a Sanya, szijótok.
Belecsíptem neki, magyarázta Erdőssanya röhögve Turai-
nak, belecsíptem egy akkorát! Még semmi szőre sincs neki
(Turai); de a dudái... - elismerően cuppantott, tenyerével női
mellet formázott magának.
Öcsi fölfedezte a kapualjban Richtermanyit, a kislány bu-
gyija letolva, Pityu guggolt mellette, s mindkét kezével tapo-
gatta azt.
Gyere, intett Pityu, gyere nyugodtan. Ő elvörösödve kuco-
rodott a vigyorgó Manyi combjához. Szóval... szóvalezi-
lyen. . .
Erdőssanya beszámolói alapján egészen jól el tudta képzel-
ni magának a vágást, csakhogy nem függőlegesnek, hanem
vízszintesnek gondolta, a szájhoz hasonlóan. Mégszerencse,
hogy nemmondtam ela Sanyának, kiröhögöttvolna.
Megfoghatod, biztatta Pityu, ám ő nem tudta rászánni ma-
gát, különben is utálta ezt a palacsintaképű fiút, aki a legvárat-
lanabb pillanatokban válik haverból aljas spiclivé, és minden-
kire árulkodik az apjának, aki viszont a huszonegy bé házmes-
tere, és folyton részeg, és kiszúrja a labdát, ha beesik a kertbe,
és derékszíjjal szokta elkergetni a srácokat, ha rájön a hoppáré.
Spuri! - kiáltotta Erdőssanya, Öcsi a rés felé iramodott, fél-
szemmel még látta, hogy Richterbácsi két hatalmas frászt ken
le Pityunak, rohadt kölyök, mit képzelsz, kis strici, majd adok
én neked, eszedbe ne jusson még egyszer...
Szerencsésen hazaért. Ilyen soká tartott máma (anya)? Igen.
És mi volt? Hát... jézuskrisztus születése, mega szeplőtelen
fo... foganat... Talán fogantatás, javította az anyja nyomaték-
kal. Hátigen.
Vasárnap délelőtt: állatkert. Végre-valahára. (Öcsinek hetek
óta ígérgették az állatkertet, ám azután mindig közbejött vala-
mi.) Reggel még döntetlenre állt az ügy, nézz ki az ablakon,
Öcsikém, fúj a szél, azok a ronda szürkék biztosan hófelhők, te
meg pont most akarsz az állatkertbe menni, sopánkodott az
anyja, és nekem annyi dolgom lenne. Az ígéret szépszó, ha-
megtarcsák, úgyjó, morogta ő. Tyák! - apa sóhajtott, kérlek,
igaza van a gyereknek, öltözködjünk.
Nem várt akadály: Erzsébet kijelentette, hogy ő marad, az
állatkertet már ezerszer látta, uncsi, inkább tanulni fog. Úgyél-
jena tefejed, gondolta Öcsi. Anya dühbe gurult, mi az, hogy un-
csi, legalább vasárnap legyen együtt a család, tűrhetetlen, hogy
valamelyiktek mindig kivonja magát a közös programból...
És így tovább, balhé, Erzsébet megkutyálja magát, bőg, én
akkor se megyek az áhállahatkehertbehe, apa elvonul a hálószo-
bába, onnét szúr közbe egy-egy félmondatot, hát kuksoljon itt-
hon, ha nincs jobb dolga, Öcsi agitálja a nővérét, naaa, gyereee,
megnézzüka zúj kisvízilovakat, Erzsébet toporzékol, hagyjál bé-
kén, te hülye, anya ingázik a szobák közt, mérgét a lépteibe kül-
di, pakk, pakk, pakk, kelepapáéknál nyilván reng a csillár.
Azután lassan létrejön a kölcsönös engedményekkel járó
megegyezés, rövid állatkerti séta, legföljebb tizenkettőig. Ké-
szülődés, cihelődés, fintorok.
Künn az állatkertben folytatódott a négyirányú elégedetlen-
kedés. A majomházban: büdös van (Erzsébet), a vízilovak me-
dencéjénél: hideg van (anya), a pálmaházban: hőség van (apa),
a ragadozóknál megint: büdös van (Erzsébet), és mindenütt: ké-
ső van, igyekezzünk (anya), illetve: nerohanjatokmár annyira!
     Mikor a kisvadak helyett Erzsébet a kisvendéglőbe akarta
irányítani a családot - anyú, én olyan szomjas vagyok! -, Öcsi
föllázadt, jóvicc, félóráig vacakolnak majda zivással, aztán-
megmajd hazakell menni, határozott léptekkel indult az őzikék
felé, úgy tett, mintha nem hallaná anya hangját: várjál, Öcsi-
kém, Öcsi, Öcsi, Öcsiií... Hátra se nézett, kénytelenek lesznek
utánamjönni, gondolta. Kekszet dobált a gidáknak. Látszott az
állatok lehelete, ő is fújdogálni kezdett, azt játszotta, hogy ci-
garettázik.
     Csak a rérszarvasoknál vette észre: elveszett. Iszkolt
visszafelé a saras betonjárdán. Hollehetnek? Talán a vendéglő-
ben? Nem. Hátakkor?
     Végtelennek tűnő ideig (húsz perc) cikázott ide-oda a girbe-
gurba utakon, méltatlankodó felnőttekbe ütközve.
     Anyáék a bejárat előtt várták, idegesen topogva. Na, Öcsi-
kém, ez jó vicc volt, most már egész biztos, hogy semmit se
kapsz karácsonyra, semmit, érted?
     Délután feljött hozzájuk nagymama és nagypapa, kelema-
ma és kelepapa, meg utóbbiak lányai, Mari és Ica. Az unoka-
nővérkék félrevonultak Erzsébettel a gyerekszobába, pusmo-
gásuk azonnal félbeszakadt, ha Öcsi a közelükbe merészkedett.
Ha viszont az ovális ebédlőasztalnál üldögélő felnőttekhez csa-
pódott, örökké rászóltak: ne túrd az orrodat! Szállj le a nagypa-
pa lábáról! Ma már éppen eleget ettél a süteményből!
     Okosabb volna odébbállni.
     Mégis maradt, nem sikerült elnyomnia kíváncsiságát, a mű-
helyről volt szó, kelepapa lázasan magyarázta, hogy most már
lépnünk kéne, talán engedik...
     Nem sokat értett az egészből, föltette a kérdéseit, erre: te ne
beszélj bele a nagyok dolgába! Majd: hagyjál már békén, Öcsi-
kém, miért nem mész a lányokhoz, játszani?
     Vonogatta a vállát, és - annak ellenére, hogy érezte a bal-
sors fuvallatát - továbbra is ott lábatlankodott, addig-addig,
míg a kávéskannát leverte az asztalról, a fekete lé kelemama
virágos ruhájára fröccsent. Anya megragadta a karját, bevon-
szolta a hálószobába, hármat sózott a fenekére, betelt a pohár,
végleg betelt, sziszegte.
Mostmárfix, hogy semmitsekapok karácsonyra, mondta
Angelikának, fölsorolván legújabb rosszaságait. A szent asz-
szony himbálódzott a széken, én ennek ellenére azt hiszem,
hogy lesz ajándék a fa alatt, fogadjunk, hogy lesz!
Persze, mert Angelika nemismeri anyát. Már megbánta,
hogy kitárulkozott neki. Hajtogatjaa magáét...
A karácsony a szeretet ünnepe, magyarázta Angelika, tu-
dod-e, miért? Nos, azért, mert karácsony napján született Jézus
Krisztus. Az igaz, hogy a szülők vásárolják az ajándékokat, de
Ő sugalmazza nekik. Ő, aki miattunk vállalta mártíromságát.
Júdás, Ponczius Pilátus, Barabbás.
Jézus megostorozása, csúfolása, keresztre feszítése és halá-
la. Jézus feltámadása.
Pokol, tisztítótűz, mennyország.
Ördögök és angyalok.
Aki megérdemli, a mennyországba jut. Kinek bűnei cseké-
lyek, a tisztítótűzbe. Az elvetemült bűnösök örökkön-örökké a
pokolban fognak élni. Lángok, katlan, forró szurok, nyársak,
setétség satöbbi.
A szokatlanul hosszúra nyúlt hittanóra után úgy érezte ma-
gát a szabad levegőn, mintha a mélyvízből bukkant volna föl.
Szállingózott a hó, fehér bundasapka települt a lámpák kobak-
jára. Öcsi végighúzta a kerítések párkányán a kezét, iszamoso-
dó kesztyűje öt csíkot hagyott a havas sávban. Kivilágított ab-
lakok mindenütt, az erkélyeken összekötözött ágú fenyőfák
várták az ünnepet, mikor majd a szobák közepére kerülnek, s
szétterülő ágaikra akaszkodhatnak a színes gömbök, a gyer-
tyák, a szaloncukrok, a csillagszórók. Alájuk pedig...
Haj, ez szomorkás gondolat volt.
Hátistenem, legföljebb nemkapok semmit, micsináljak. Az
anyja többször körvonalazta a jelenetet: meggyújtjuk a gyer-
tyákat, kibontjuk a csomagokat, és mindenki örülni fog, csak
éppen te nem, és mindenki látni foţja, hogy egy rézgombot se
kaptál, és szégyellheted magadat, és sírhatsz, Öcsikém, akkor
már késő lesz!
Azértse fogoksírni, azértse, istókzicsi!
Bámulhatnak őrá a többiek, föl se veszi, dacosan visszanéz,
nektek semmiközötök hozzája, semmitse kaptam, éskész. Tud-
ta jól, miről marad le, elejtett szavakból régen kihámozta, hogy
durranós puskát, mesekönyvet és dobókockás társasjátékot
szántak neki a szülei. Nyilván meg is vásárolták, biztos már a
szekrényben vannak, ha karácsonykor nem, majd odaadják ké-
sőbb. És ha nem, az se baj, a mesekönyv lényegtelen, a társas-
játék szintén, a durranós puska pedig...
Éppenséggel akkor sem dől össze a világ, ha az embernek
nincsen durranós puskája. Szerencsére a tavalyi koltját hetekig
tartó habozás után nem cserélte el Pityuval gombfocicsapatra.
És a kolt még mindig irigykedés tárgya az utcában, csak Turai
villogós géppisztolya múlja felül. Minekakkor sírni?
Szombat reggel Ilonka néni becsomagolt, hazautazik kará-
csonyolni a falujába (Bikkbárány? Bikkbálvány? Bikkmár-
vány? - vagy valami efféle, a kövér nő olyan furcsán ejtette,
hogy Öcsi hiába kérdezte háromszor, mindig másként hang-
zott).
Na, fiúcska, magammal vigyelek? Hm, nem is volna rossz,
gondolta ő. De kizárt dolog, hogy anya megengedje.
Egész délelőtt Ilonka elárvult szobájában ücsörgött. Szeme
sarkából a ferdén keresztre feszített Jézus Krisztust leste. Ez-
redszer betűzte: I... N... R... I. Homályos képsorok vonultak
az agyában, izzottak a pokol kénköves bűzt árasztó lángjai,
tündököltek a mennyország bárányfelhői, fülszaggatóan jajgat-
tak az elátkozottak, szerényen mosolyogtak az örök életet nyert
boldog halandók, Krisztus szenvedett érettünk némán, mocca-
natlan, átlyukasztott csuklóval és bokával (jaj, amikor felakad-
tama kerítésre, ésa szögesdrót beleállta lábamba, azishogyfájt,
és tetanuszoltást adtak, ésnapokig sántikáltam), középen pedig
a tisztítótűzben veţ dengtek - ezt a vergődik és a fetreng igéből
vonta össze - az esendő lelkek (háténis odakerülök, legjobb-
esetben), és az úristen szigorúan mereszti a szemét az égben és
mindenütt...
Haezazegész - igaz. Öcsi látóidegei húrrá feszültek, Jézus
csontsápadt arcára összpontosított. Mitszól ahhoz, hogyén...?
Érezni fogod a pillanatot, midőn Ő a magasból rádtekint (An-
gelika).
Nnaaa? Nem. Még nem? Mutatóujját óvatosan a parányi tö-
viskoszorúra eresztette. A tüskék nem szúrtak. Tompák.
Apa ebéd után fogta a konyhakést, kiment az erkélyre, hogy
lefarigcsálja a fenyőfa szárát, túl vastag, nem fér bele a talpba.
Ő segíteni akart, ám apa hátrébb parancsolta, éles a kés, Öccse,
vigyázni kell. Anya kocogott az ablaküvegen, megfázol, Öcsi-
kém, gyere be!
Visszaslattyogott Ilonka szobájába. Úgyis elküldenék vala-
hová, amíg a fát díszítik.
Észrevette a fehérre mázolt szekrény ajtajában a kulcsot.
Ittfelejtettea zIlonka. A dagadt nő mindig zárva tartotta a szek-
rényt, a kulcsot pedig a pénztárcájában hordta. Öcsi ágaskodva
félrefordította, az ajtó kinyMt. A középső polcon megtalálta
Ilonka imakönyvét, levette. Minekneki imakönyv, mikornem-
istud olvasni? Az akasztós részben a rúdon két fonnyadt kol-
bász és egy tábla szalonna lógott. Szóval eztdugdossa... Beült
a szekrénybe, Ilonka fűzőscipője és papucsa közé, hátradőlt,
bámulta a szalonna és a kolbász alját. Azután végignézte az
imakönyv lapjai közé rejtett szentképeket, préselt virágokat,
színes szalagdarabkákat. Behúzta a lábát, hm, ebbena szek-
rényben lakni lehetne, magára csukta az ajtót. Sötétség. Csak
villany kéneide, éskész. Eszébe jutott, az anyja lehajthatós
szekreterében van egy kislámpa, tehát a dolog nem kivihetet-
len. A tömény szalonnaszag az ünnepi vacsorára terelte a gon-
dolatait,'rántott hal lesz. Hhh... - ásítozott.
Fél hatkor találtak rá, anya már kétszer telefonált a rendőr-
ségre, apa körbejárta a szomszédos utcákat, eredménytelenül
tudakozódott Erdőssanyáéknál és Pityuéknál, a családi össze-
jövetelre érkező nagymamáék és kelepapáék pedig egyszerre
nyugtatták és izgatták anyát, szerencsés és szerencsétlen kime-
netelű gyermekeltűnésekről szóló történetekkel.
Ica véletlenül kukkantott be a személyzeti szobába, s még
véletlenebbül a fehérre mázolt szekrénybe. Öcsi fölriadt álmá-
ból, kábán pislogott a lányra. Hát itt vagy (Ica), mindenki té-
ged kajtat, lesz kapsz!
Anya összeszorított szájjal hallgatta Öcsi mentegetőzését,
majd öltözködni küldte. A fürdőszobában kapkodta magára sö-
tét nadrágját, fehér ingét. Vizes kefével próbálta hátrasimítani
a feje közepén kakaskodó hajcsomót, ezt minden éjjel taréjba
gyűrte a párna, s a legerőszakosabb fésülködő műveletekre is
fíttyet hányt. A búb... - szívesen kitépte volna, tövestül.
Na, mi van? - apa jött be hozzá, a kád szélére ült. Ő szor-
galmasan gyilkolta a fejbőrét a kefével, síetek! Nem érdemes,
anyád mindjárt meggyújtja a gyertyákat, kezdődik az ajándé-
kozás, az téged nem érint. Öcsi hátán végigtűzött a borzongás,
apa együttérző hangja elgyöngítette, hátvége, hátsemmitse ad-
nak, és olyan gyorsan buggyant ki a könnye, hogy mire végig-
gondolta volna helyzetét, már teli szájjal sírt. Hiába akarta
megkeményíteni a szívét, a mélyből jövő hullámok hatalmába
került a teste, remegett, ösztönös mozdulattal borult az apja tér-
dére. Messzíről hallotta saját hadarását, többénemleszekrossz,
megígérem, nemleszekrossz, bocsássatokmeg; csakmostazegy-
szer, nemleszekrossz, sohatöbbénem...
Apa a vállára tette a kezét. Már anya is ott állt, és Öcsi pon-
tosan tudta, minden hiába, mégse bírta abbahagyni a sírást.
Mint amikor egy puffadt pattanásból az ember kipréseli a nyir-
kot, nem lehet megállni félúton.
Jól van, az anyja tiszta zsebkendőt nyomott a kezébe, ő be-
letrombitált. Milyen gyönge vagyok, gondolta. Legszíveseb-
ben elbujdosott volna, szégyellte magát, nemszabad ilyen kisírt
pofával a többiek szeme elé kerülni.
Ekkor váratlan dolog történt, az apja megismételtette vele
iménti fogadalmait, az anyja bólogatva hallgatta, mint aki rég-
óta számított e nyilatkozat elhangzására, majd arconcsókolta,
rendben van, Öcsikém. Kézen fogva vezette a karácsonyfához.
Lehajtott fővel bontogatta a csomagokat, a durranós puskát,
a mesekönyvet, a társasjátékot.
Teháta zAngelikának lettigaza.
Villogtak fölötte a gyertyafények. Most születika... szüle-
tetta zisten. A lángokba fúrta a tekintetét, míg káprázni kezdett
a szeme. Arra gondolt, hogy valamiképpen köszönetet kéne
mondania az ajándékokért... Őneki.
Egész este mintaszerűen viselkedett, nem árulkodott a lá-
nyokra, amiért kirekesztették a papásmamásból, nem őgyelgett
a felnőttek körül, nem torkoskodott, nem vert le semmit, azután
önként, zokszó nélkül ment mosakodni (kezet-arcot-lábat-fo-
gat), megpuszilta a szüleit, bebújt az ágyba, a fal felé fordult.
Miatyánk, kivagya mennyekben, szenteltessékmegate ne-
ved, jöjjönelate országod...
Frankó, mondta Erdőssanya a puskára. Öcsi töltött - lecsap-
ta a dupla csövet, majd vissza - és lőtt, durr, durr. Muti, Erdős-
sanya kivette a kezéből, a háromház földszinti ablakaira cél-
zott, durr-durr, durr-durr, durr-durr. Nemadomneki, gondolta ő,
eztnemadomneki.
Dávádávádávádávádá! - Turai viszonozta a tüzet. Hasra
,
vezényelt Erdőssanya, a puskát magánál tartotta, durr-durr. Ő
irigyen kúszott utána, pakk-pakk-pakk, mégszerencse, hogya
koltotis lehoztam... Turai fegyvere elhallgatott, megsebesült,
súgta Erdőssanya, bekeríteni! Öcsi felugrott, oldalazó lépések-
kel rohant a kapu felé, ám akkor: dávádávádá, azistenit, haslö-
vés, összegörnyedt, halálos sebet kaptál, üvöltötte Turai, igen,
demég utolsóerőmmel: pakk-pakk, te is! Nem, mert én páncél-
ban vagyok (Turai), haha, ezpáncéltörő dummdummgolyó!
Most jön a kézitusa (Erdőssanya). A puska és a géppisztoly
egymásnak feszült, Öcsi erre föltámadt, necsináld, összetöröd,
kicsavarta Erdőssanya kezéből a dupla csövű fegyvert. Aki
meghalt, az kussoljon, förmedt rá Erdőssanya, Öcsi engedel-
mesen visszahanyatlott, a puskát maga alá temetve.
Hamost télleg meghalnék, akkoréna pokolba...? Assebiz-
tos, hogy szabadezta háborúsdit játszani.
Az újév első hittanórájának kezdetére félórát várakozott,
Angelika késett, piszokság, hagyjahogyitt rohadjak ebbena hi-
degben, náthásleszek, fixhogy náthásleszek, a feneegyemeg.
     Sötét árny tűnt föl a pinceajtónál, Öcsi moccanni se mert, a
nyirkos falnak vetette a hátát, miez, á, hülyeség, krákogott, ké-
remszépen, kittetszikkeresni? Az árny nem felelt, ő beharapta
az ajkát, azértsefélek, nemfélek. Iü... imádkoznikell, miatyánk
kivagya mennyekben, szenteltessék megate neved, és...
     Az árny szétfoszlott. Teháta zimától... a zima miatt... ak-
kortalána zördög... a zÖrdög volt?
     Lehetséges, mondta Angelika, miután végighallgatta Öcsi
szaggatott beszámolóját, okosan tetted, Jeremiás, hogy imád-
koztál. Az imádságtól rettegnek az ördögök. Demiért jött, mit-
akart éntőlem? Megkísértett, és amikor látta, hogy te Isten ol-
talma alatt állsz, dolgavégezetlenül távozott. Ez volt az első
próbatétel, nagyszerűen viselkedtél, büszke vagyok rád.
     Öcsi nyelte a dicséretet, mint egy csésze forró teát, átmele-
gedett tőle. Gyorsan kicsurrant a száján a karácsony este törté-
nete, az ajándékok, az ígérete. Angelika megsimogatta, látod,
Jeremiás, igazam lett, tudtam én, hogy nem vagy te rossz, most
már elhiszed, ugye?
     Angelika tenyerének hűvös vászonkendőt idéző érintését
sokáig őrizte a bőrén.
     Az Isten tíz parancsolata.
     1. Uradat, Istenedet imádjad és csak neki szolgálj. (Bál-
ványimádás tilos!)
     2. Istennek nevét hiába ne vegyed. (Káromkodni tilos!)
     3. Megemlékezzél arról, hogy az Úr napját megszenteljed.
     4. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszúéletű légy e
Földön.
     5. Ne ölj. (Ongyilkosság és magzatelhajtás is idetartozik!)
     6. Ne paráználkodjál. (Bárminémű szemérmetlenkedés, ne-
mi szervek mutogatása vagy érintése szigorúan tilos!)
     7. Ne lopj.
     8. Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen.
     9. Felebarátod feleségét ne kívánjad.
     10. Se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad.
     Mindeme bűnöket még gondolatban sem szabad elkövetni!
     Az anyaszentegyház öt parancsolata.
     1. Az anyaszentegyháznak szokott ünnepnapjait megüljed.
2. Ünnepnap misét becsületesen hallgass.
3. Bizonyos napokon (péntek!) a parancsolt böjtöket meg-
tartsad és a húseledeltől magad megtartóztasd.
4. Bűneidet minden esztendőben meggyónjad és legalább
húsvét táján az Oltáriszentséget magadhoz vegyed (áldozás).
5. Tiltott napokon menyegzőt ne tarts.
Angelika leolvasta Öcsi gyöngyöző homlokáról az ijedel-
met, ne félj, Jeremiás, meg fogod tanulni, újra és újra átvesszük
majd. Nemisaz, hanem... Félt kimondani, hogy ezek szerint ő
állandóan bűnben él, mert misén sosem volt, mert pénteki na-
pon húst evett, mert sokszor káromkodik (azistenit!), mert pa-
rázdálkodott (Richtermanyi!), mert szokta kívánni felebarátai-
nak holmiját (Turai villogós géppisztolya!), mert elcsórt egy
darabot Ilonka kolbászából, mert... mert...
Éngyónni szeretnék, motyogta. Korai volna, nem gyón-
hatsz, míg a hittan alapismereteiben járatlan vagy.
Kétségbeesetten túrta az orrát. Légy nyugodt, nem olyan
sürgős, hiszen csak mostantól tudhatod, hogy mit szabad és mit
nem. De vigyázz, mától kezdve a legapróbb vétkeidet is számon
kell tartanod, többé az Isten sem tekint ártatlan gyermeknek!
Megkérdezte, szabad-e háborúsdit játszani? Nem (5. paran-
csolat!).
Az óra végén Angelika egy kis feszületet ajándékozott ne-
ki, tőlem ezt kapod karácsonyra. Köszönömszépen. Nagyon
szívesen.
Miazhogy INRI? Jézusz Nazarénusz Reksz Judeórum, lati-
nul azt jelenti: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Mármegint
azoka zsidók, hát hogyhogya zsidóké, méra zsidóké, mérnema
mienké? Angelika megnyalta vékony ajkait, ez... nem úgy kell
érteni... zsidóknak hívták Judea lakóit, tehát nem a mai érte-
lemben... hiszen a kereszténység a judaizmus méhében kelet-
kezett, és így... túl bonyolult, nem tudom elmagyarázni.
Erős fogadás:
Kegyes Üdvözítőm, erősen fogadom, hogy soha többé nem
vétkezem, ha meg kellene halnom, akkor sem fogok bűnt elkö-
vetni, mert megismertem már a bűn utálatosságát, tudom, mit
vesztettem vétkeimmel, Istent választom én, a bűn nem kell
többé nekem, nem leszek lelkem gyilkosa, Jézusom, segíts
meg erős fogadásomban.
     Ámen.
     Öcsi az ágya fölé akarta tenni a feszületet. Keresett a spájz-
ban képszöget, csak facsavarokat talált. Nembaj, belehetezt
verni, vitte a nagykalapácsot, pakk, tenyérnyi vakolatdarab for-
dult ki a helyéről, namajd kicsit följebbre, piff, borsónyi vérhó-
lyag az ujján, azanyádistenit, doff, doff, doff, elgörbült eza ro-
hadt csavar, és... éskáromkodtam! Bocsánatotkérek, suttogta a
plafon felé.
     Végül sikerült begyilkolnia egy csavart a falba, ráakasztot-
ta Jézust. Körötte ormótlan lyukak és repedések.
     Jól elintézted (Ilonka), ha a nagysága meglátja, ad neked ő
Jézust... keressél valami képet. Milyenképet? Akármilyet,
amivel betakarhassuk. Á, nemérdemes.
     Erzsébet rögtön észrevette a feszületet, kitől kaptad? Ange-
likától. Tényleg? Tényleg. Hm, Erzsébet biggyesztette a száját,
nekem csak egy könyvjelzőt adott. Háthogyhogy, teis jársza
zAngelikához? Persze. És mérnem mondtad? Mert titkolni kell.
     Neki nemadott, gondolta ő boldogan.
     Anyú, szétvertema falat, bocsánatotkérek, éncsaka Jézust
akartama zágyamfölé... Micsoda? - az anyja letette a puffadá-
sig telt bevásárlószatyrot, s fenyegető léptekkel követte Öcsit a
gyerekszobába. Gyönyörű, fiam, gratulálok, anya bánatosan
szemlélte a sebhelyes vakolatot, kíváncsi vagyok, mit fog eh-
hez szólni az apád.
     Na nem (apa), ezt már nem, leemelte a csavarról a feszüle-
tet, mindennek van határa. Mért veszedel, addvissza! - Öcsi lo-
holt utána. Az apja megállt a kályhánál. Ne! - kiáltotta az any-
ja. Apa, eza zenyém, Angelikanénitől kaptam!
     Az apja végre visszaadta, ő pedig szaladt, hogy a he-
lyére tegye. --
     Csak később jött rá: apa a tűzbe akarta dobni a feszületet, e
gondolattól elöntötte az izzadság.
     Dermedt hangulat. Az apja napokig szóba sem állt vele.
Öcsi lemenekült a nagyanyjához. Mindenki haragszikrám, pa-
naszolta neki, télleg jólszétvertema falat, Rontópál vagyok.
Nagymama az ablaknál ült, egyik kezében kerek borotválkozó-
tükör, másikban kisolló, csücsörített, vagdosta az álláról a ke-
mény sörtéket. Szakállavan, minta férfiaknak, gondolta ő bor-
zongva.
Ne búsulj, Öcsikém, majd rendeződnek a dolgok!
Legyintgetett, nézte a mümárvány kandallót, melyben a fa-
hasáb formájú bádoghengereket egyforma gázlángocskák borí-
tották. Müpokol.
Én örülök, hogy kiszögezted a keresztet, csak aztán imád-
kozzál is előtte! Hápersze. Tudod már a miatyánkot? Hápersze.
A tízparancsolatot? Hápersze. És az üdvözlégyet? Aztmégnem.
Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled, ál-
dott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyü-
mölcse, Jézus, asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja
,
imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján.
Ámen.
Köménymagos leves, lencsefőzelék, fasírt, almáspite volt
az óvodában, Öcsinek szokás szerint a könyvszekrény párká-
nyára tálaltak. Amikor a tésztával is végzett, balsejtelem tört
rá, Móni, milyen nap van ma? Péntek. Jézusom... hústettem!
Körhintázni kezdett a gyomra, rohant a vécébe, rosszul vagy,
kisapám? - hallotta Móni aggódó hangját, a kagylóra borult,
öklendezett. Hakibírnám hányni? Ee... aa... éé... Csak sava-
nyú nyálcsomók jöttek föl. Nyelte a kínlódás könnyeit. Nekem
semmise sikerül.
Móni telefonált anyának, haza kell vinni a gyereket, gyo-
morrontása van, anya telefonált Ilonkának, a dagadt nő az ut-
cán leguggolt mellé, mutasd a szájadat. Öcsi kitátotta, most-
nincs mócsing! Ilonka tudta, a rágósabb húsokat a fiú ebédidő-
től öt óráig a nyelve alatt szokta rejtegetni (az óvodában bün-
tetés jár, ha valaki otthagyja az ételt, válogatás nuku), hogy az-
után a kapu előtt nagy ívben kiköpje. Tényleg rossz a gyom-
rod? - kérdezte gyanakodva, télleg, felelte ő, nem akart ma-
gyarázkodni.
Vacsora helyett teát és néhány szem kekszet kapott.
Mozog az ágy. Csodálkozva ült föl. Vakító fények a szobá-
ban, a sarkok vonalában szabályos lángsorok, mint nagyanyá-
ék gázkandallójában. És az ágy elindul, puhán kanyarodik ki az
ajtón, Öcsinek lobog a haja, amint a beépített szekrények mel-
lett suhannak az átjáróban, újabb fordulat a nagyszoba felé, ka-
paszkodni kell, az ágy pontosan a kályha irányába csúszik,
jesszusom, nekimegyünk! - hátrahőköl, már itt az izzó rostély
az orra előtt, juj, remegve várja a szörnyű ütközést, arcát meg-
csapja a hőség, a kályha oldala sisteregve vibrál, tíz centi, ki-
lenc centi, nyolc centi, az ágy sebessége lassan csökken, hét,
hat, öt, ő az alkarja mögé búvik, négy, három, kettő... Az ágy
lefékezett, milliméternyire a bruhogva fortyogó kályhától.
Öcsi lihegve nézi a vörös fényt, s hirtelen megérti, hogy ez volt
a jel, Ő akarta figyelmeztetni, a húsevés miatt. A paplanra tér-
delt, elimádkozta az erős fogadást. Érezte, Isten most hallja őt,
mert a lángsorok ünnepélyesen kihunytak a sarkokban, az ágy
pedig engedelmesen visszagurult a gyerekszobába, ugyanúgy,
ahogyan odafelé, s megállt, pontosan a helyén. A feszület de-
rengett a homályban, Öcsi keresztet vetett, az Atyánakés Fiú-
nakés Szentlélekistennek nevébenámen. Nyugodt, mély álom-
ba zuhant.
Az óvodában tudta meg (Görögágitól), hogy földrengés
volt az éjjel. Miaza főrengés? Nem főrengés, hanem földren-
gés, azt jelenti, hogy rotyog a földnek a hasa, és ugrál, és ak-
kor remegnek a házak, minálunk himbálózott a csillár, tudd is
meg. Á, nemhiszemel. Pedig a rádió is bemondta, én hallottam,
Dunaharasztiban volt az epecentrum, és személyi sérülés nem
történt, még szerencse, hogy nálunk nem esett ki a plafonból a
csillár, mert biztos agyonütött volna valakit, mert nekünk
ólomkristály csillárunk van, legalább ezer kilós, tudd is meg.
Anyú, a földrengésta zisten csinálta? Nem mindegy az ne-
ked? - az anyja vizet melegített a mosogatáshoz, hagyjál békén.
Apú, a földrengésta zisten csinálta? Az apja fölpillantott a
keresztrejtvényből, fiam, az isten anyádra tartozik, tudod jól,
hogy én az egész hittanosdit ellenzem. Mérellenzed? Apa a fü-
le mögé dugta a ceruzát, hengert gyúrt az újságból, csapdosni
kezdte a térdét, csak azért, mert nem hiszek benne. Nemhiszel?
Bizony nem. Öcsi ujja az orrába furakodott, az apja gépies
mozdulattal kihúzta, répaorrod lesz, ha örökké túrod. Nadeak-
kor... háthogy? Hát úgy, hogy isten nincs. Ni-incs? Az apja in-
gatta a fejét. Biztos? - kérdezte Öcsi gyanakodva. Biztos. De-
háta zAngelikanéni szerint... Igen, Angelika néni azt hiszi,
hogy van isten, én meg azt hiszem, hogy nincs, ilyen egyszerű.
Nadeakkor... akkorén mostan... micsinájjak? Az apja széttár-
ta a karját, gondolkozzál, morogta. Kivette a füle mögül a ce-
ruzát, térdére simította a rejtvényújságot.
Öcsi ment a konyhába. Anyú, temithiszel, vanisten? Az any-
jától kapott igen-nel az eredmény 4 : 1, isten... Isten javára (An-
gelika, anya, Ilonka, nagymama - apa). Sőt plusz Görögági, ha-
bár az egy hülye dagadék. Éspluszén... ! ......?......... ţ ! ţ
Angelika megint késik, és ott a rém a homályban, Öcsi da-
rálja a miatyánkot, az üdvözlégyet, ám annak esze ágában
sincs eltűnni, mileszmár?
Szarika zimára.
Ott áll, az útban, ha Öcsi föl akarna surranni a lépcsőn, mel-
lette kéne. Talán azt inkább mégse. Különben is, akinek tiszta
a lelkiismerete, az nem fél. Annak semmi baja se lehet. Nade a
húsevés?
Hátarról nemtehettem, senkise szólt, hogy péntekvan. .. hát-
majd vigyáznifogok, ésnevígy minketa kísértésbe...
Könnyebb volna, ha legalább megszólalna. Ha mondana
valamit. Megeszlek, Öcsi! Vagy: szerencséd, hogy öreganyád-
nak szólítottál! Vagy: búúúúúú! - bömbölne, mint az elefánt az
állatkertben. De csak áll, mozdulatlanul.
Amikor pedig Angelika néni cipője kopogni kezd a lépcsőn,
rögtön semmivé válik. Na persze, Angelikától fél.
Új imádság: Hiszekegy.
A hét szentség.
1. Keresztség.
2. Bérmálás.
3. Oltáriszentség. (Gyónás és áldozás.)
4. Bűnbánat szentsége.
5. Utolsó kenet.
6. Egyházi rend.
7. Házasság.
Hátmindig kiderül valamiúj, gondolta Öcsi hazafelé.
Most például az, hogy a házasságot a papok csinálják a
templomban, Isten nevében, és ebből következik, hogy a szent
kötelék elvághatatlan, vagyis válás nincs. Közben pedig kele-
papáék. . .
Anyú, lemeheteka nagyiékhoz?
Nagyi, kelepapáék télleg elvannak válva? Csönd. Nagyma-
ma az üzleti könyvek fölé görnyedt, szemüvege az orra végére
csúszva, kerek tokája a magában mormolt kivonások, össze-
adások, szorzások, osztások ritmusára ugrált. Minta békáknak,
gondolta ő, és megismételte a kérdést. Te még kisfiú vagy,
Öcsikém, ne üsd a nózidat a nagyok dolgába. Hátjóóóvanna...
deválni halálosbűn! Ne rángasd a válladat, szólt. rá a'nagyany-
ja, tőle szokatlan éllel. Hátjóóóvanna, demérnemlehet rendesen
felelnihaa gyerek kérdez? Micsoda hang ez,. hogy beszélsz a
nagyanyáddal, szégyelljed magadat? Deéncsak... - érezte,
okosabb volna bocsánatot kérni s visszavonulni, hiába, már el-
kapta a hév: haa kelepapáék elváltak, akkora pokolba kerülnek,
ésmég azisbaj, hogymi sosejárunk misére, hátmérnem járunk
misére, nagyi, mikorpediga tízparancsolatbanis bennevan?
Nagymama váratlanul sírva fakadt, mit akarsz te éntőlem,
éppen elég nekem a magam baja, menj innen, hagyjál engem,
ezt .te nem érted, nem olyan egyszerű, most nem lehet temp-
lomba járni, most vigyázni kell, nehogy baj legyen, nekünk vi-
gyáznunk kell, tudhatod, hogy keresztapád kiváltotta az ipart,
nagy nehezen megadták, és pont azért vált el, hogyha megint
olyan idők jönnének, hogy elvesznek mindent a kisiparosoktól,
akkor keresztanyád nevén legyen a lakás meg az értékek, és
pont azért jelentkezett be ide hozzánk, mintha velünk lakna, és
folyton variálni kell az adóval is, én ezt nem bírom már, egész
életembe félni kellett, mert a nagyapád is ugyanolyan, mint a
Gyuri, a szüleim kitagadtak miatta, és folyton tönkrementünk,
és hol fent, hol lent, és a háború, és az államosítás, és most új-
ra megkapták az ipart, és kezdődik elölről az egész, és folyton
veszekednek, legalább a Gyurinak lehetne több esze, nagy-
apádnak súlyos szívbaja van, és akkor... akkor te... te nekem
a misével jössz... nem bírom...
Levegő után kapkodott, Öcsi megijedt, nagyi, rosszulvagy?
Nagymama kért egy pohár vizet, gyógyszert vett be, integetett
Öcsinek, ő azt hitte, közelébb hívja, csak harmadszorra értette
meg a kézmozdulatot: tűnj el!
Leszaladt a ház elé, nyomta a lelkét a nagyanyja emésztet-
len szózuhataga. Nem akarózott hazamennie, szét akarta szór-
ni a szabadban az alaktalan súlyokat. Összesavanyodott a szá-
jában a nyál, kiköpte. Haa zember valamit nemért, éskérdez,
akkor... akkorújabb dolgok jönnekelő, és soseleheta végérejár-
ni, ésén...
Átslattyogott az úttesten, tudta, az anyja hamarosan keresni
foţja, de most nagyon szeretett volna egyedül maradni. Le-
ment a háromház pincéjébe, remélvén, hogy senki sincs ott.
Ágaskodva fölkattintotta a kapcsolót, a dróthálós lámpák hal-
vány fényében biztonságban érezte magát, hátravonult a lela-
katolt rekeszek mentén, a homorú beugróba, ahol Erdőssanyá-
ék bunkere volt. Téglamaradványokból emeltek fedezéket, lő-
résekkel. A fal mentén szalmazsák, egy kibelezett rádió, egy
csomó régi újság és egy gépágyúvá alakított sparhelt szolgálta
a partizánok kényelmét. Öcsi a szalmazsákra kuporodott, tur-
kált az orrában és az újságok között. Kiemelt egy bubucot és
egy Szabad Népet, utóbbiból csákót akart hajtogatni. De túl po-
rosnak taláta, a gépágyúhoz verdeste, hhhhhh, hallotta a pi-
szokszemcsék landolását a kövön.
Bámulta a sorokat a hátsó oldalon.
T u-d-n-i-v-a-L-ó-k a k-e-r-e-s-z-t-r-e-j-t-v-é-n-y v-e-r-s-e-
n-y-ü-n-k-r-ő-L. A k-e-r-e-s-z-t-r-e j-t-v-é-n-y h-e-L-y-e-s m-e-g-
f-e-j-t-ő-i   k-ö-z-ö-t-t    t-í-z   ö-t-v-e-n   fo-r-i-n-t-o-s
b-á-r-m-e-L-y
á-L-L-a-m-i k-ö-n-y-v-e-s-b-o-L-t-b-a-n b-e-v-á-L-t-h-a-t-ó k-ö-n-y-v-
u-t-a-L-v-á-n-y-t s-o-r-s-o-L-u-n-k...
Hirtelen kirántotta a bal mutatóujját az orrából, istenem, há-
tez hogylehet, hiszenén mégnemis tudok olvasni, csaka nagy-
betűket! Újrakezdte: T u-d-n-i-v-a-L-ó... A parányi jelek enge-
delmesen simultak szavakká, érthetetlen, hiszen még tegnap is
hiába böngészte az ágyban a Micimackót, csak a színes kezdő-
betűket ismerte föl, a többi nyomtatott vonal idegen és meg-
fejthetetlen sormintának tűnt, pedig a Micimackót már kívülről
fújja, oly sokszor olvasta neki az apja, erdei körökben aza né-
zet, hogya medve szeretia mézet, eznemcsak afféle szerény vé-
lemény, eztényténytény.
Most viszont: h-e-L-y-e-s m-e-g-f-e-j-t-ő... Ezt elolvasta-
mén, ezis tény! Lapozott. A-z E-N-S-Z k-ö-z-g-y-ű-L-é-s i-m-
m-á-r M-a-g-y-a-r-o-r-s-z-á-g k-é-p-v-i-s-e-L-ő j-é-n-e-k r-é-s-z-
v-é-t-e-L-é-v-e-L...
Megy! Lassan, de megy! Végigvetette magát a szalmazsá-
kon, tudokolvasni, tudokolvasni! Megtanultam, egészenegye-
dül, egyesegyedül!
Illetve... talán Ő......? .........!! ............??? Lehetséges,
hogya zisten... a zIsten csinálta eztet?
Iszkolt haza. Hol voltál, fiúcska, a nagysága leküldött érted
az édesmamájához, és ennek legalább egy órája!
Ajjaj. Öcsi az előszobában tipródott, erőt gyűjtött, talánha
megmondom, hogy tudokolvasni...? Klapp, klapp, az anyja
papucsa közelgett a hallban, hát itt vagy, te híres, hol voltál, hol
csavarogtál? A... a... Anya türelmetlenül közbevágott, azonnal
ideadod a puskát, amit karácsonyra kaptál, gyerünk! A vállánál
fogva tolta a gyerekszobába. Öcsi nyújtotta a puskát, az anyja
rácsapott, búcsúzzál tőle, fiacskám, az biztos, hogy egy hé...
egy hónapig nem látod viszont, majd megtanulod a rendet!
Hátjóóóvanna, énmár úgyse fogok háborúsat játszani, mertölni
mégjátékbólse szabad, éstöbbet neis vegyeteknekem puskát,
sepisztolyt, sesemmi ilyesmit, mertnekem nemkell.
Hát mi kell neked, kérdezte az anyja elképedve, Öcsi vono-
gatta a vállát, egy... egyolyan imáskönyv, olyanfekete, minta
nagymamáé. Imakönyv, mi a fenének, még nem is tudsz olvas-
ni! Deigenis hogytudok! Ne hazudj! Nemhazudok, télleg. Na,
kíváncsi vagyok, az anyja kotorászott a polcon, leemelt egy
mesekönyvet, kinyitotta, tessék, hadd halljam.
Öcsi izgatottan hajolt a lap fölé, ugráltak a betűk, talán most
már nem... de: A-L-j-o-s-á-t a-z a-p-u-k-á-j-a m-a-g-á-v-a-L
v-i-t-t-e s-z-á-n-t-a-n-i. A-L-j-o-s-a m-é-g s-o-h-a s-e-m L-á-
t-o-t-t k-o-m-b-á-j-n-t.
Anya lerakta a puskát, hívta apát, ezt nézd meg! Öcsi bol-
dogan bizonyított.
Ki tanított erre? Csakúgy... magamtól, motyogta, az isteni
segédletről jobb lesz hallgatni apa előtt. Öcsikém, az anyja le-
hajolt hozzá, miért nem akarod megmondani, hogy ki? Biztos
az Angelika, mondta az apja, Öcsi tiltakozott, csakúgy észre-
vettem, hogymegy, a nagybetűketmár tudtam, ésmost... - vo-
nogatta a vállát.
Büszke vagyok rád, mondta az anyja, ismerős hangsúllyal.
Úgy, ahogya zAngelika, amikorén imádkoztamés elzavartama
zördögöt. Csakabba nembírnak beletörődni, hogyegyedül,
hogymagamtól, illetvehát...
Kihasználta a kedvező hangulatot, előhozakodott a misével,
haddmenjekén vasárnapa templomba! Apa fintort váltott anyá-
val, s szemrehányó léptekkel távozott. Anya rágta a szája szé-
lét, Öcsikém, kisfiam, ezt ne kívánd. Dehát hogyhogy, hátazt
akarjátok, hogy megszegjema tízparancsolatot? Majd... majd
még beszélünk róla, jó? Demikor, hát szombatvan! Maradj
már, bődült el Erzsébet a kisasztalnál, miért kell neked mindig
okvetetlenkedned? Én nem okvetetlenkedek, tudhatod, hogy
vasárnap templombakell menni, kérdezdcsakmega zAngelikát!
Anya is kiment, Erzsébet félretolta a számtanfüzetet, elő-
vette az emlékkönyvét. Öcsi odaállt mögé, nézte a rózsaszín la-
pokon a cirkalmas betűket. Aki nemjár misére, az bűnbenél,
dünnyögte. Hogy te milyen hülye vagy, mondta Erzsébet, azon
a nyúlós hangján. Vagyte! Te pedig kétszeresen hülye vagy! Te
háromszorosan! Te mindig eggyel többszörösen, mint én! Te-
pedig kettővel! Na jó, de te annál is eggyel többször, mert én
mondtam először!
Öcsi erre már nem tudott visszavágni. Míg valami megfele-
lő sértésen gondolkodott, Erzsébet odavetette neki: olyan buta
vagy, hogy azt se tudod, nem szabad a templomba menni, mert
ha valaki észreveszi és beköp, abból bajok lehetnek. Micsoda-
bajok? Például kizárják az embert az úttörőcsapatból. Aha...
tudákosan bólintott. Aztán: És... miaza zúttörőcsapat? Erzsé-
bet félrelökte Öcsi kezét, mely az emlékkönyvhöz túl közel tá-
maszkodott az asztalon, e mozdulattal a maga részéről befeje-
zettnek nyilvánította a társalgást. Ő nem: de mérolyan nagybaj,
haa templomba megyünk? Azért, mert most szocializmus van,
és nem szabad hinni az istenben. Hogyhogynem? Csak úgy,
ahogy mondom, mostan a nártban kell hinni, és nem az isten-
ben, a pártban, meg Rákosi elvtársban, na! Rákosi pajtás, javí-
totta Öcsi gépiesen, tanultak egy dalt az óvodában, éljen, éljen
Rákosi pajtás sokáááááá-ig, és ott lógott a falon a kopasz bácsi
mosolygós arcképe. Ha te jobban tudod! Erzsébet megint el-
lökte Öcsi tenyerét az asztalról. Nelökdössél!- harciasan ököl-
be szorította a kezét, de Erzsébet rá se hederített.
Vasárnap délelőtt a Normafához kirándultak, Öcsi kérését -
vigyünkszánkót! - apa szokatlan engedékenységgel teljesítet-
te, cipelte a földalattin, a buszon, s odakinn vállalkozott rá,
hogy lecsússzon Öcsivel a nagylejtőn, többször egymás után.
A turistaházban ebédeltek. Itt jutott eszébe, hogy a szülei
szépen elbliccelték a templom-ügyet. Nem szólt semmit. Najó,
jövővasárnap akkoris miséremegyek, haa fene fenéteszik, gon-
dolta.
Hol a puskád (Erdőssanya)? Büntetésbevan. Én a te helyed-
be nem tűrném, hogy elvegyék a játékaimat, mer ami az
enyém, az az enyém! Öcsi szipákolt, nagyaszád, mondta magá-
ban. Tudta, Erdőssanyát az apja rendszeresen veri, mint a répát,
méghozzá a mankójával, Erdős bácsi féllábú volt, háborús rok-
kant. Kapott műlábat, de egy kocsmai bunyóban rapityára tör-
ték neki, és ezen röhögött az egész utca. Azóta mankóval ka-
csázik.
Turait nem láttad (Erdőssanya)? Nem. Mi van ma, hogy
senki se jön le? Énittvagyok!
Erdőssanya arcán látszott, nem tekinti eseménynek az ő je-
lenlétét, ásítozott, na, gyere! Hová? Meglessük a Juliskát.
Rumm, burumm, Öcsi szíve zakatolni kezdett. Pityu néhány-
szor dicsekedett már neki, hogy Erdössanyával meglesték a Ju-
liskát, ám ő egy szavát sem hitte. Hát télleg...?
Nem merte mondani: hiszenez ţarázdaság! - hagyta, hogy
Erdőssanya a háromház középső kockaépülete mögé vezesse.
Jójó, deJuliskáéka másodikon lakrnak, hogyfogunk felmászni?
Erdőssanya színpadias mozdulattal a tűzoltólétrára mutatott.
Öcsi bizonytalanul szemlélte a téglafalból kiálló szögletes hor-
gokat, jesszusmária. Talán félsz? Ádehooogy... Akkor induljál.
Rálépett a legalsó horogra, csak nyújtózkodva tudta meg-
markolni a következőt, nagy nehezen fölhúzódzkodott,
Istenemsegítsél. Mi lesz már, alszol? - nógatta Erdőssanya, ő
összeszorított foggal araszolt horogról horogra, nem mert le-
nézni a távolodó földre, a fenekén érezte Erdőssanya feje búb-
jának sürgető taszításait. Végre a másodikra értek, akaszd be a
lábadat, súgta Erdőssanya, s mellényomakodott a vasrúdra.
Erdőssanya balra hajolt, az ablakpárkányra támaszkodva.
Fancsali képet vágott, az isten bassza meg (Öcsi hátán végig-
futott a hideg), csukva van. Micsoda? Az ablaknak a belső
szárnya, a tejüveges. Ő lihegett, hiába jöttemfel ilyenmagasra!
- ebben a pillanatban gyűlölte Erdőssanyát. Aki újra a pár-
kányhoz simult, és - bekopogott! Ne, motyogta Öcsi rémülten,
havalaki észrevesz minket. . . !
Odanézz! - Erdőssanya a vállánál fogva húzta az ablakhoz,
kinyitotta! A párás üveg mögött Juliska, meztelenül.
Öcsi arca lángolt a szégyentől. Juliska mondott valamit
odabenn, olvasták a szájáról: "disznók!" Legszívesebben alá-
vetette volna magát a mélységbe, de Erdőssanyától moccanni
sem bírt. És - hihetetlen - Juliska megbocsátóan mosolygott,
"tetszem?" Príma! - vigyorgott Erdőssanya, neolyan hangosan,
suttogta ő. Juliska pedig kényelmesen a fogashoz lépett, s őrjí-
tő lassúsággal pongyolát húzott. Azután - még mindig moso-
lyogva! - mutatóujjával megfenyegette őket, inkább pajtáskod-
va, mint haraggal. Végül visszacsukta a tejüveges szárnyakat.
Láttad? - Erdőssanya oldalbabökte. Láttam, nyögve kia-
kasztotta a bokáját, s indult lefelé, kapkodva. Az utolsó három
horgon már szinte zuhant, alig érintve a vasakat, Térdre hup-
     pant, mindkét lába véresre horzsolódott a nadrág alatt. Föltá-
     pászkodott, egy levegővel rohant a kerítésig. Erdőssanya a ka-
     punál érte utol, na, milyen volt?
          Öcsi nem felelt, bocsássmeg Isten, énnemakartam, Sanyaa
     bűnös!
          Erdőssanya zsebredugott kézzel baktatott mellette, nagy
     hangon mesélte, hányszor kileste ő már a Juliskát, volt olyan,
     hogy zuhanyozott, és egy fé... egy óráig lehetett skubizni, hű
     barátom, ez most semmi se volt ahhoz képest. Öcsi zavarodot-
     tan hallgatott, nehéz kétségbevonni, azok után, hogy Juliska ki-
     nyitottaneki, és... Agyát égette az újra meg újra visszapergő
     látvány, Juliska rózsaszín válla, fitos melle, kerek popsija, és
     a... ésa...!
          Öcsiék udvarának hátulsó sarkában kötöttek ki, kelepapa
     sufnijánál. Ebben a kátránypapírtetejű bódéban tartotta kelepa-
     pa a maradék faanyagot. Nem szerette, ha Öcsi a sufniban ját-
     szott, de nem is tiltotta, csak ne mássz a tetejére, mert beszakad!
          A deszkákra hasaltak. Azt látnád, mondta Erdőssanya át-
     szellemült arccal, mikor a picsáját (huhhh, Öcsi hátán jeges
     lúdbőr) markolássza! Markolássza? Igen, Erdőssanya mutatta,
     így. Mértmarkolássza? Hülye, hát azért, mert viszket neki a pi-
     csája (huhhh...), mert hiányzik neki a baszás (huhh, huhh,
     huhh)! - Erdőssanya a hátára fordult, persze, te nem is tudod,
     hogy mi az. Detudom, hazudta Öcsi elvörösödve. Akkor
     mondd meg! Nemmondom, azérse mondom.
          Erdőssanya fölszívta a nyálát, ha nagyobb leszek, akkor
     majd elkapom! Mi? Elkapom a Julist! Mér, megakarod verni?
     Kis hülye, Erdőssanya nyerített, nem megverni, hanem meg-
     baszni, hogy gyereke legyen neki.
          Ez már túl sok volt, Öcsi leporolta magát, szevasz, otthagy-
     ta. Beszélez összevissza mindenhülyeséget...
          Az ovális ebédlőasztalnál apa, anya, kelepapa, kelemama,
     nagypapa, nagymama, plusz Danyisanyibácsi (a kövér Sanyi-
     bácsi) és Luxsanyibácsi (a sovány Sanyibácsi, avagy: "Fo-
     gyasszanakcsak", a szíves kínálást mindig e szavakkal hárítja
     el, majd azután kettő helyett fal). Öcsi szerette a Sanyibácsikat,
     különösen a kövéret, aki alezredes, pisztolyais vanneki.
Gomolygó cigarettafüst-ködben tomboló vitára érkezett,
köszönését csak nagymama fogadta. Apját még sosem látta
ilyen földúltnak, ordítva magyarázta, hogy ennek igenis ki kel-
lett derülnie, és ő tudta előre, Sanyikám, te vagy rá az élő tanú!
Danyisanyibácsi hümmögött, mint akit nem boldogít, hogy ő
lehet az élő tanú. És ha tudtad (kelepapa), akkor mi van, tége-
det is kinyírtak ezek, ha a Rajkot rehabilitálják, az csak egy
csöpp a tengerben, nekem édes mindegy, attól még a rezsim
ugyanaz marad! Nihtfórdémkind (nagypapa).
Hirtelen valamennyien Öcsire néztek, ő pedig a beálló
csöndben végre kibökhette, ami a bögyét nyomta: apú, mi az,
hogy basz?
Hosszú szünet után: nem szégyelled magad (nagymama)?
Hátén... - kezdte volna a mentegetőzést, az egy káromkodás,
mondta az apja gyorsan, egy csúnya szó. Jóde mitjelent?
Látta, Danyisanyibácsi nehezen tudja visszafojtani a röhö-
gést, ettől fölbátorodott, igazaz, hogya baszástól lesza gyerek?,
ugye nemigaz, merta zErdőssanya szerint...
Tessék, a híres modern nevelés, vetette oda nagymama apá-
nak, Öcsi érezte a fullánkokat a levegőben, ismét valami bajt
csinált, és haragudni fognak rá, háténcsak... - motyogta riad-
tan. Úgy szerette volna, ha megerősítik, hogy Erdőssanya
mocskosságainak se füle se farka, hiszen a gyereket a gólya-
madár hozza, s azután - nehogy megfázzon - az anyuka hasá-
ba teszik, míg kicsit összeszedi magát, végül a kórházban elő-
húzzák onnét a doktor bácsik, és kész. Számtalanszor végig-
mondatta már az anyjával, betéve tudta, szó sincs semmiféle
baszról, különben a Jézus Krisztus is így született, csak a Szűz-
máriánál a gólya szerepét a Szentlélek töltötte be, hogy szep-
lőtlen fogantatás legyen, mivel az Istennek a fia a Jézus.
Mérilyen ideges mindenki?
Tanácstalanul krákogott, ujját az orrába mélyesztette. Aztán
gyorsan kikapta, mielőtt rászólhattak volna, és bebújt az asztal
alá. Odafenn csönd, majd suttogós beszélgetés következett.
Bámulta a cipőket, nadrágokat, szoknyákat. Eszébe jutott,
hogy anyának, nagyanyának, kelemamának valószínűleg
ugyanolyan micsodája van, mint Juliskának, huhh...
Észrevett az apja széke alatt egy újságot, óvatosan odahúz-
ta. A címlapon fölismerte Rákosi pajtást, bizalmatlanul nézte,
Erzsébetszerint őbenne kellhinni.
Húha... Kelemama keze besiklott a szoknyája alá, és...
pontosan úgy, ahogyan Erdőssanya mutatta, megmarkolta, ott.
Huhhhhhh. Kelemama csipkés bugyija villogott a szoknya ár-
nyékában, húsz centiméternyire Öcsi orrától.
Hátez nemisa kelemama tenyere, hanem... hanema Danyi-
sanyibácsié! Egy másodperc múltán valóban föltűnt kelemama
keze, ráfonódott arra a másikra, félretolta, küzdöttek az ujjak,
míg azután szétváltak, s az asztal pereme mögé húzódtak. Mi-
csinálnakezek?
Öcsi kibújt a székek között, fejével hajszál híján lerántotta
az abroszt, a poharakban táncra perdült az ital, itt is, ott is a vá-
szonra ugrottak a csöppek. Szaladt a gyerekszobába, az anyja
éles na!-ja röpült utána. Az ajtóból visszanézett, kelemama és
Danyisanyibácsi - egymásnak félig háttal - közönyös arccal fi-
gyelte a suttogós vitát.
Leült az ágyára. Odaát a beszélgetés fennhangon folytató-
dott, hápersze, csakis miattam sutyorogtak. A Rajk tehát egyti-
tok, amita gyerekeknek nemszabad megmondani.
Kelemama fehér bugyija és Juliska meztelen teste kopíro-
zódott össze az agyában, hozzá még a kezek birkózása, nehe-
zen sikerült rendet teremtenie a filmvásznon.
Najó, Danyisanyibácsi mindigmókázik, biztos csiklandoz-
niakarta kelemamát. Deméra zasztal alatt, ésmérponta... pont-
ott? És kelemama mérnem nevetett? Hát... mindenképp garáz-
daság!
Amikor elmentek a vendégek, az apja hívta, gyere, fiam,
foglalj helyet. Szóval, az érdekel tégedet, hogyan születik a
gyerek? Öcsi bizonytalanul bólintott, a kérdésben szemrehá-
nyást gyanított. Apa körülményesen rágyújtott egy egész Mát-
rára (általában félbe szokta törni, tüdővédelem és takarékosság
okából).
Amikor egy ember... illetve két ember, egy férfi és egy nő
szereti egymást... ahogyan például anyukád és én... tehát lét-
rejön közöttük a szerelem, és elhatározzák, hogy gyereket
akarnak, nos... - apa barázdált homlokán kövér izzadságcsöp-
pek gyülekeztek, tehát lényegében mindig két ember szerelmé-
ből lesz a gyerek.
Ésakkora gólya? Apa rázta a fejét, nem... hagyd a gólyát,
nincs gólya. Hogyhogynincs, háténnekem anyamondta! Igen,
tudom, de akkor se... csak azért mondta, mert még túl kicsi
voltál ahhoz, hogy az igazat... - látva Öcsi fancsali arcát, ha-
darva folytatta: nem arról van szó, hogy hazudtunk neked, ne
úgy vedd, ezt nagyon nehéz... nem könnyű megérteni, még
most se biztos, hogy... Öcsi közbevágott: akkoraz, amita zEr-
dőssanya. .. - elakadt. Apa nyögve törölgette a homlokát, ma-
radj már egy kicsit nyugton, hadd mondjam végig, nem olyan
egyszerű... Vegyük például a virágokat.
Hosszú história következett - szünetekkel és krákogással
tűzdelve - a férfivirág porzójáról, amely kibocsátja magából a
port, hogy azután jöjjön a szél, jöjjenek a méhek, általuk a pa-
rányi szemcsék a nőivirág bibéjére kerülnek, és így keletkezik
a bimbó... Most ezt úgy kell elképzelni, hogy a bimbó a virág-
nak a gyereke, és hasonlóképpen történik az embernél is.
Teháta méhecskék hozzáka kisbabát? Franckarika, apa düh-
be gurult, a méhek csak a virágokat... csupán a példa kedvéért
hoztam fel. Ésakkora zembernél mivan?
Apa megint a szerelemről beszélt, két ember vonzódásáról,
melynek gyümölcse a nő hasába kerül, és abból lesz a gyerek.
Nade hogyan kerüla zanyukák hasába aza... gyümölcs? Apa
rágyújtott a második (egész) Mátrára, szóval... amikor a két
szerető ember összeborul, vagyis érintkeznek, például megpu-
szilják egymást és így tovább, akkor már benne is van az anyu-
ka testében az embrió, tudniillik így nevezzük a fejletlen kis-
gyereket, akinek még növekednie kell odabenn... érted? Ér-
tem. Egyszerű, a szerelem csinálja az egészet, tette hozzá apa
megkönnyebbülten. Aha. . . ésa basz...? A basz. .. - apa tehetet-
lenül rázta a fejét, fölugrott, mindent elmondtam neked, amit
leh... amit bírtam, mi az istent akarsz még?
Semmitse, motyogta apa távolodó hátának.
Föltehető, hogy Angelika - szokása szerint - késni fog.
Öcsi szívesebben várakozna az udvaron, de ha már egyszer le-
ment, megjelenik a rém, s eltorlaszolja a visszautat. Hiába, mu-
szájlemennem, merhátha Angelika otthonvan ésvár.
Sóhajtozva álldogál a boltozatos kapu torkában, nyújtogat-
ja a nyakát, talán innen is látni a rémet? Nem. Hátgyerünk...
Klapp, klapp, lépteinek hideg visszhangjától nyirkosodik a bő-
re, kapkodja a lábát, fejvesztve törtet az ajtóhoz, kopp, kopp,
kopp! Hápersze, Angelika sehol. Homlokát a fának támasztja,
nem mer hátrafordulni, szíve döngve számlálja a pillanatokat.
Végül odasandít a válla fölött. Igen. Az árny fenyegető mozdu-
latlanságban magasodik a följáratnál. Öcsi hadarni kezdi a leg-
utóbb tanult imát, hiszekegyIstenben, mindenhatóatyában,
mennynekésföldnek teremtőjében, ésa Jézus Krisztusban,
őegyfiában, amiurunkban, kifogantaték Szentlélektől, születék
Szűzmáriától. ..
Meghallotta Angelika cipőklaffogását, nacsakhogy!
A szent asszony helyett egy terebélyes, bekötött fejű nő
ereszkedett le a lépcsőn, a Kovácsnéhoz jöttél? - kérdezte.
Nem, éna zAngelikanőv... nénihez. Hát ő a Kovácsné, Kovács
Lajosné, nem tudtad? - félretolta Öcsit, zsebéből kulcscsomót
vett elő, kinyitotta Angelika ajtaját, azt üzeni neked, hogy kés-
ni fog kicsinnyég, üljél le és várjad meg.
Kovács Lajosné... Teháta zAngelikának férje van? És ittla-
kik, vele? Körülnézett, Kovács Lajos nyomait keresve. Ketten,
ezena vékony ágyon, kizártdolog.
A szekrény zárjában ott a kulcs. Nemszabad, nemszabad...
De győzött a kíváncsiság. Csupa nőiruhák.
A középső polcon iratok. Hallgatózott, aztán - mostmár
mindegy - kivette a ţapírokat. Néhány szentkép, levelek, új-
ságlapok, igazolványok.
Egy alig olvasható, indigószínű nyomtatványszerűség.
K-e-d-v-e-s s-o-r-s-t-á-r-s-a-k, s-z-i-g-o-r-ú-a-n b-e k-e-l--l
t-a-r-t-a-n-u-n-k a-z a-l-á-b-b-i m-a-g-a-t-a-r-t-á-s-i s-z-a-
b-á-l-y-o-k-a-t.
N-e s-z-é-g-y-e-l-l-j-ü-n-k j-ó-b-a-n l-e-n-n-i a p-r-o-l-i-k-
k-a-l.
A h-a-s-o-n-l-ó k-o-r-ú-a-k-k-a-l n-y-u-g-o-d-t-a-n l-e-h-e-t
t-e-g-e-z-ő-d-n-i. F-é-r-f i-a-k-k-a-l n-e-m k-e-l-l, m-é-g a-k-
k-o-r s-e-m, h-a v-a-l-a-k-i e-r-r-e a-j-á-n-l-a-t-o-t t-e-s-z
v-a-g-y t-e-g-e-z. M-e-g-s-z-ó-l-í-t-á-s: s-z-a-k-t-á-r-s, k-a-r-
t-á-r-s, a-z i-d-ő-s-e-b-b-e-k-e-t n-y-u-g-o-d-t-a-n b-á-c-s-i-z-
h-a-t-j-u-k.
M-e-g-b-í-z-h-a-t-ó é-s h-i-t-h-ű f-é-r-f-i-v-a-l n-é-v-h-á-
z-a-s-s-á-g k-ö-t-h-e-t-ő,í-g-y a t-ö-b-b-if-é-r-f-i z-a-k-l-a-t-á-
s-á-t-ó-l b-i-z-o-n-y-o-s v-é-d-e-t-t-s-é-g-e-t n-y-e-r-h-e-t-ü-n-k.
Ó-v-a-t-o-s-s-á-g m-i-n-d-e-n k-r-i-t-i-k-á-t-ó-l! S-z-e-m-é-
l-y-e-k-r-ő-l, i-n-t-é-z-k-e-d-é-s-e-k-r-ő-l s-o-h-a e-l-m-a-r-a-s-z-
t-a-l-ó-l-a-g n-e-m s-z-ó-l-n-i. A-z-o-n-b-a-n d-i-c-s-é-r-n-i s-e-m
k-e-l-l m-i-n-d-e-n-t, a-z g-y-a-n-ú-t k-e-l-t-h-e-t.
A-z e-m-b-e-r-e-k p-a-n-a-s-z-a-i-t e-g-y-s-z-e-r-ű i-g-e-n,
i-g-e-n s-z-ó-l-a-m-m-a-l t-u-d-o-m-á-s-u-l v-e-n-n-i.
N-e l-e-g-y-ü-n-k f-e-c-s-e-g-ő-k, n-e l-e-g-y-ü-n-k ő-s-z-i-n-
t-é-k, m-é-g a l-e-g-m-e-g-b-í-z-h-a-t-ó-b-b...
Zajt hallott, kapkodva helyére tette a papírokat, bezárta a
szekrényt.
Szerbusz, Jeremiás, Angelika csuromvizesen rogyott a
székre, már azt hittem, sose érek haza, szerencse, hogy tudtam
telefonálni a házmesternének. Máskoris megtehetted volna,
gondolta Öcsi, megint ittvolt, mondta. Imádkoztál? Igende le-
se... hiába.
Angelika a szekrénybe akasztotta a kabátját, erősnek kell
lenned, Jeremiás, ha majd látja, hogy nem félsz tőle, békén fog
hagyni.
Nemis láthat semmit a sötétben, gondolta ő. Angelika köz-
ben már kinyitotta a könyvet, közeleg első gyónásod ideje, vé-
gigmegyünk a lelkiismeretvizsgálat pontjain. Úgy kell megta-
nulnod, hogy nélkülem is el tudd végezni.
Kérdezem magamtól: Kihagytam-e utolsó gyónásomkor
szándékosan valami bűnt, melyet súlyosnak tartottam? (Ez
esetben ismételni kell a gyónást, mert az szentségtörő gyónás
volt, s e körülmény a szentatyának külön megemlítendő!) Elfe-
lejtettem-e valamely bűnt meggyónni? A föladott penitenciát
(imádságok!) hiánytalanul elvégeztem-e?
Legjobb, ha az ujjaidon számolod az imákat, akkor nem té-
vedhetsz.
Kérdezem magamtól: utolsó gyónásom óta mit vétkeztem
gondolattal, szóval, cselekedettel, vagy a jónak elmulasztásá-
val? Hogy ki ne felejtsek valamit, sorba veszem Istennek tíz, az
anyaszentegyháznak öt parancsolatát.
Kéf dezem magamat: vétettem-e Isten I. parancsolata el-
len? - Szándékosan hallgattam-e vagy olvastam-e a katolikus
hittel ellenkező dolgokat? - Hányszor? - Kételkedtem-e kész-
akarva a hitigazságokban? - Elmulasztottam-e az imádságot
hosszabb időn át? - Pontosan meddig? - Szent dolgokkal tré-
fát űztem-e? Mégpedig pontosan mivel s hogyan?
Kérdezem magamat, vétettem-e Isten 2. parancsolata el-
len?. . .
Stb.
Öcsi a kötelmek és tilalmak betartását aprólékosan vizslató
kérdésözönt mind fásultabban hallgatta. Az eredmény botrá-
nyos. Tulajdonképpen a "hanyagságból fölajánlás után jöttem
vagy áldozás előtt távoztam a templomból" és a "szemérmet-
len könyveket kölcsönöztem másnak" kivételével valamennyi
lehetséges bűnnel vádolható. Mert elmulasztotta vasár- vagy
ünnepnapon a misét, mert szüleit megszomorította, nem enge-
delmeskedett, dacos volt, mértéktelen (torkos), rosszat kívánt
szüleinek vagy tanítóinak, bosszantott másokat, gyűlölködött,
irigykedett, kárörvendett, segített mást a bűnben; szemérmet-
len dolgokról gondolkodott, illetlenségeket nézegetett, szülei-
nek vagy másoknak jószágát elvette és el akarta venni, meg-
rongálta és meg akarta rongálni, hazudott, más hibáit emleget-
te a sajátjai helyett, böjti napokon mentség nélkül húst evett...
Tartsunk egy próbagyónást (Angelika), szóval beülsz a fül-
kébe, hangosan keresztet vetsz, így köszöntöd a lelkiatyát, és
azután kezded! - intett. Öcsi egymásnak támasztotta két tenye-
rét: gyónoma mindenható Istennek és Isten helyett neked, lel-
kiatyám, hogy kiskoromtól fogva ezeket a bűnöket követtemel,
mostgyónok először... és mondoma bűnöket. Na tessék,
mondjad!
Érezte, csurog az izzadság az arcán. Csaklegalább Juliska
nelettvolna, gondolta. Szörnyű... Haezta zAngelika meghall-
ja... ! Újból villámlani foga szeme, mint régen. Istenem...
Mi baj, Jeremiás?
Sírva fakadt, nemisemberi, hogynekem mennyia bűnöm, bo-
hor-za-hasz-to-hóóó... Látta a könnyein át, hogy a szent asz-
szony copfkoszorúja kibomlott, s vészjóslóan imbolyog a leve-
gőben. Én azt hiszem, Jeremiás, benned túlontúl nagy a bűntu-
dat, ne sírjál, beszéljük meg szépen, soroljad csak a vétkeidet,
biztosan szigorúbb vagy önmagadhoz a kelleténél. Szósincsró-
la, éntélleg. . . ! Jól van, Angelika türelmetlenül igazgatta a ha-
ját, kezdjed.
Elmesélte Juliskát. Rémülten tapasztalta, hogy itt-ott gépie-
sen hazudik egy kicsit, egy icipicikét. Az például nem igaz,
hogy Erdőssanya erőnek erejével vonszolta föl a tűzoltólétrára.
Az sem, hogy ő elfordította a fejét, amikor Juliska garázdálko-
dott. Az sem, hogy ő rögtön megmondta Erdőssanyának, mi-
lyen nagyot vétkeztek.
Angelika helyeselt, jól tetted! Ez így nem is tekinthető pa-
ráználkodásnak. Ha bepillantasz egy ablakon, látod, hogy oda-
benn szemérmetlenkednek, s csak arra gondolsz, hogy nyitva
felejtették a függönyt, akkor minden rendben van, nem estél
paráználkodásba. Ellenben ha szándékosan gyönyörködve né-
zegeted a... szóval, ha élvezettel bámészkodol, az már bűn, ér-
ted? Tehát nyugodj meg, nincs nagy baj.
Nem nyugodott meg, mert tudta, pontosan úgy volt, aho-
gyan Angelika vigasztalásképpen körvonalazta a pa(ga?)ráz-
dálkodást. Ráadásul hazudoztamis, ez mégsúlyosabb, pláne-
hogy pontAngelikának. Elfog kárhoznia lelkem!
De hiába, mintha az ördög bújt volna belé, valamennyi vét-
két hasonló kozmetikázással tálalta.
Nem bűn, ha az ember azért csapja agyon a legyet, mert ide-
gesíti a zümmögése, ellenben ha eszébe jut, hogy nem szabad
ölni, Isten megbüntet érte, és mégis odasóz... Nem bűn, ha az
ember rosszul hallotta édesanyja kérését, s így ártatlanul ren-
detlenkedik... Nem bűn, ha szórakozottságból kapargattad a
falat, ellenben ha szántszándékkal rongálsz...
Ma született báránnyá tisztult Angelika magyarázatai nyo-
mán, szinte semmi meggyónnivalója sem maradt, leszámítva a
böjti napokon való húsevést, amiről a szent asszony legyintve
jelentette ki, hogy csekélység.
Nade perszeha tudnáa zigazat...
Amikor befejezted bűneid elszámlálását, jön a kérelem!
Engedelmesen szavalni kezdte: teljesszívemből bánom min-
denbűnömet, mert azokkala végtelenüljó ésszeretetreméltó Is-
tent megbántottam, erősenfogadom, hogytöbbé nemvétkezem
ésa bűnrevezető alkalmakat elkerülöm, kérek üdvös elégtétel-
tés föloldozást.
Ez az, akkor a lelkiatya majd kiszabja rád a penitenciát,
vagyis az imákat, például öt miatyánkot és három hiszekegyet,
te meg szépen beülsz a padsorba, végigmondod, ennyi az
egész.
És... alelkiatya föloldozzaa bűnöket? Természetesen. Biz-
tos? Egészen biztos. Öcsi kételkedő arcát látva Angelika szent
történeteket mesélt az isteni megbocsátás végtelenségéről.
Egy akasztófára ítélt könyörtelen rablógyilkos utolsó kíván-
sága az volt, hogy gyónni szeretne, habár eladdig istentelenül
élt, s miután a pap feloldozta, üdvözült mosollyal lépett a bitó-
fa alá, Isten velem van, kiáltotta.
Egy híres kalóz meggyónta gaztetteit egy misszionárius
papnak, majd váratlanul szerzetes lett belőle, harácsolt kincse-
it az egyháznak ajándékozta, mert oly boldoggá tette őt az is-
teni bűnbocsánat.
Több hadvezérről jegyezték fel, hogy fontosabb csaták előtt
meglátogatták a tábori papot, gyónás céljából, s katonáik kö-
vették a példát, ennek következtében a sereg hősiessége nagy
mértékben fokozódott.
A gyónás teljes bűneltörlő hatása vallásunk legnagyszerűbb
intézménye. Nincs is annál csodálatosabb, mint amikor a bű-
nös lélek megkönnyebbülten és tisztán léphet ki a gyóntató-
székből. . .
Öcsi közbevágott: ésha aztán újra elkövet egybűnt, akkor
mivan? Hogyhogy mi van? Hát... újra meggyónhatja? Termé-
szetesen. Ésa zIsten... alelkiatya újra feloldozza? Igen, Isten
kegyelme végtelen. Azjó, mondta elégedetten. Nincsen semmi-
baj, gondolta, legföljebb meggyónom aztis, hogy hazudtama
zAngelikának. Mindent meggyónokén, éskész.

Turai a sarki lámpaoszlop tövében snóblizott Erdőssanyá-
val. Szevasztok, haddjátsszak énis. Van pénzed? Öcsi kikotort
a zsebéből négy húszfillérest, Erdőssanya harákolt, barátom,
evvel akarsz, hát ezt egy túrban elveszted! Micsináljak, nincs
több! - leguggolt, dugott (kettőt), vesztett. A maradék pénzével
három túrig húzta. Adjálkölcsön, csakholnapig! - kérlelte Tu-
rait. Ne engem fejjél, úgyis mindig a Sanya nyer. Sanyaaa,
légyszíves! Erdőssanya rázta a fejét, Öcsi dühöngött, irigyku-
tya, bújja lukba! Kaphatsz egyet, mondta Erdőssanya közönyö--
sen, öt! Turai gusztálta ellenfele ökölbe zárt kezét, három!
Nyert.
Ő sértetten figyelte a játékot, azlennejó, ha vesztenének
mindaketten... Kár, hogy ez a snóbliban lehetetlen.
Hallom, verni kell a lányokat! - Turai kacsingatott Erdőssa-
nyának. Micsoda? - kérdezte Öcsi, hogy időt nyerjen, gondol-
hattamvolna, hogya Sanya mindent elmesélneki. Turai vigyor-
gott, tudod már, hogy miből lesz a gyerek? Perszehogy! Na,
mongyad! Öcsi habozott, talán jobb volna szó nélkül sarkon
fordulni.
Amikora férfi ésanő... szerelem keletkezik, ésaztán ugyan-
úgy, minta virágoknál aporzó megabibe, szóval hasonlóképpen
történika zembernél... most mitröhögtök?
A porzó meg a bibe, Erdőssanya a térdét csapkodta, óriási!
Szóval apád se baszta anyádat, nyerített Turai, Öcsi erre bok-
szoló pózba helyezkedett, szidoda zanyámat? - kérdezte fenye-
getően, ám az izgalomtól elcsuklott a hangja. Azok ketten még
jobban röhögtek, ő tétován emelgette az ökleit; végül vállat
vont, zsebre vágta a kezét, marhák.
Mondd meg neki (Erdőssanya)!
Turai beszámolója nyomán undorító kép állt össze. A férfi
szétfeszíti a nő combját, s annak pi... puncijába beledugja a
fa... fütyijét, ez volna a baszás (?). Ami a nőnek nagy élveze-
tet okoz (??), kivéve ha szűz. A szüzességnek semmi köze ah-
hoz, hogy a nő szent (???), hanem csupán annyit jelent: még
sose volt férfival. TudnIIllik a nőcinek a lyukában van egy bőr-
ke, a szűzhártya (hímen?), amelyet a férfi fütyköse szakít át
(???), mikor legelőször dugja be neki, és az fáj és vérzik. Mert
az ember lógója teljesen megdagad a baszás (kúrás, mórás, ka-
matyolás) alkalmából, olyan lesz, mint egy gumibot (???), és
abból bemennek a spórák (?) a nő méhébe (??), ottan vár rájuk
a pete (???), amely a spórákkal egyesülve képezi a születendő
gyermeknek a magvát...
Öcsi biztosra vette, hogy ez az egész gusztustalanság Er-
dőssanya mocskos agyában termett, a Turaifélék pedig elhi-
szik. Hiszen ha igaz volna, akkor minden gyerek garáznál...
paráználkodásból születne!
Most mit ingatod a fejedet (Erdőssanya), szerinted talán
csókból lesz a gyerek? Kis hülye (Turai)! Vagyte.
A fürdőszobában néhányszor alaposan megvizsgálta a fü-
tyijét. Á... ezpisilésre való.
Rángatózó gyomorral ereszkedett le a lépcsőn a sötétségbe,
a rém már várta. Ő becsukott szemmel rohant el mellette, dö-
römbölt Angelika ajtaján, addIstenem, hogy itthonlegyen!
Nem. Megint késik. Mindig késik. Talán mostisa házmes-
ternénál vana kulcs?
De hogy menjekföl, ottálla szörnya zútban.
Hiszekegy.
Miatyánk.
Lehethogy azér nemhata zima, merén folyton vétkezek...
hazudtama zAngelikánakis. Dehát arról őtehet, hogymég nem-
mehettem gyónni!
A rém gomolygó körvonalaiba fúrta a szemét, mitakarszte
tőlem, motyogta rekedten, mongyad mármeg!
Csönd.
Tessék, kiáltotta, ittvagyok! - a szavak ijesztően visszhang-
zottak. Imára kulcsolt kézzel, vacogó foggal a rém felé lépett,
sújtson rá, marangolja szét, csináljon, amit akar, csak legyen
már vége.
Semmi.
Behunyta a szemét, tett még egy lépést. Még egyet. Még
egyet. Még egyet. A tenyere hideg keménységbe ütközött, jaj!
Kinyitotta a szemét.
A falnál volt, a rém helyén. Hova lettez? Testét beborította
az izzadság, elzavartama rémet!
Vagypedig???
Most először gondolt rá, hogy talán nincs is rém. Hogy ta-
lán csak képzelődött. Visszament az ajtóhoz. Igen. Onnét újra
látni a sötét árnyat. Ha közelebb lép, eltűnik.
Persze. Mert nem rém, hanem a lépcsősor árnyéka a falon.
Dehülye vagyok... voltam! Ennek imádkozhattamén...
Meg akarta mondani Angelikának, ám aztán inkább hallga-
tott róla, félt, hogy lejáratja magát. Megijedni egy árnyéktól,
készröhej.
Aznap a szent asszony a mise szertartásairól mesélt.
Zsoltárok.
Ministránsok.
Szentbeszéd.
Úrfelmutatás.
Áldás.
Stb.
Öcsi gyűjtötte magában az erőt, s az óra végén megkér-
dezte: Angelikanénikérem, tessékmondani, mibőllesza gyerek?
Tessék???
A szent asszony mérges tekintetétől megriadva, alig hallha-
tóan ismételte: mibőllesza gyerek? Hogy jön ez ide? Hát...
csakazér, mera zErdőssanya szerint... Ki az az Erdős Sanya
?
Egy sráca zutcából, éső állítja, hogyvalami b...
Ki ne mondd! - förmedt rá Angelika, tenyerét a fülére ta-
pasztva, én nem hallgatok végig ilyen fertelmes szavakat! Hát-
jóóóvanna, deugye nemigaz?
Angelika fújtatott, Jeremiás, ilyen undorítóságnak még a
gondolata is súlyos bűn, paráznaság, tudhatod jól, megmagya-
ráztam! Igen, Angelikanénikérem, netessék haragudni, mo-
tyogta, érezte, eljátszotta a becsületét a szent asszonynál, én-
csak... énrögtön mondtamneki, hogyez hazugság!, bocsánatot-
kérek. . .
Jól van, Angelika arca lassan megenyhült, de többet ne me-
részelj ilyesmivel... ! Dehogyis, sohatöbbé, ígérem!
Rohadt Erdőssanya... baromállat.
Vasárnap reggel szépen felöltözött, a kínkeservvel rajzolt
nagybetűs üzenetet az előszobában a fogasra tűzte, s tolvajlép-
tekkel lopakodott ki az ajtón.
TENPLOMBA MENTEM
A sarokról már hallotta a harangszót, félénken körülnézett,
mégcsak azkell, hogy Erdőssanyáék megtudják, hogyén...
A templom lépcsőin fekete öregasszonyok között surrant
föl. A szenteltvíztartónál gyorsan keresztet vetett, leszegett fej-
jel iparkodott a padsorokhoz, beült középre.
Csönd. Cipősarkak hideg csosszanása. Az oltáron hatalmas
Jézus Krisztus, előtte fehér terítős asztalon két hunyorgó gyer-
tya.
Hirtelen kezdődött a mise, egy oldalajtón bejött a pap, mö-
götte fehérbe öltözött fiúk, a midi... ministránsok. Megkerül-
ték az asztalt, Öcsinek ágaskodnia kellett, hogy lásson valamit,
dagadt asszonyság ült előtte, vadászkalapban.
Krappp, hirtelen mindenki fölállt, Öcsi riadtan ugrott talp-
ra. Most végképp semmit sem látott, de hallotta, hogy a pap
orrhangon énekel, valahol hátul orgonálni kezdtek.
Kruppp, leülés. A pap hosszan halandzsázott a ministrán-
sokkal. Biztos ezaza latin.
Krappp. A pap középre ballagott, a fiúk hoztak egy nagy pi-
ros könyvet, kinyitották, az asztalra tették. Kruppp. Öcsi azt
hitte, abból fog olvasni a pap, de nem, az alacsony, őszhajú fér-
fi a padsorokat pásztázta tekintetével, s beszédét heves taglej-
tésekkel kísérte.
Sokakban nem helyes kép él az úvvól! (Raccsola pap...)
Felettünk lévő hatalmas evőnek (Öcsi beharapta a száját, temp-
lomban nemszabad neveTmi), szigovú bívónak képzelik Istent.
Pedig Isten nem viguvózus könyvelő, aki gondosan ívja jó és
vossz cselekedeteinket, majd pediglen végül kifizetteti a szám-
lát. Neeem! - a pap keze a magasba lendült, s szinte énekelve
folytatta: a szevetetve gondoljatok, kedves testvévek, az úvis-
tennel szemben szevetetet kell kiépíteni, nem pediglen úgy
gondolni veá, mint a mennynek s a pokolnak gazdájáva.
Öcsi megtörölte az orrát, húdehideg vanitt, hozhattamvolna
kesztyűt, sapkát. Bár a férfiak egytől egyig födetlen fővel ül-
tek, kezükben szorongatva a kalapot, úgy látszik, ez a szabály.
Nemis vagyunk túlsokan: A padsorok fele üres.
Krappp, kruppp. Közös imádkozás.
Most már a csontját égette a hideg. Meddigtart még?
A padsorok mentén föltűnt a két ministráns, rúdra erősített
perselyekkel. Az emberek kotorásztak a zsebükben, kling,
kling, hullott a pénz. Öcsi lapított, egyfillér sincsnálam! Szól-
hatott volnaa zAngelika, hogyitt fizetnikell!! Mégszerencse,
hogya sorközepén ülök...
Krappp, kruppp. Úrfelmutatás.
Búgott az orgona, Öcsi fázott. Hirtelen észrevette oldalt An-
gelikát. A szent asszony egy oszlopnál álldogált. Vanhely, mér-
nem ülle?
Angelika váratlanul odafordult, s határozott főhajtással je-
lezte, bogy látja. Ő büszkén kihúzta magát.
Gilingalang, a fehérek csöngettek, krepp, letérdelés, a pad
mindent eltakart. Mikor föl szabadott kelni, a pap éppen az os-
tyából falatozott. Öcsinek a torkában dobogott a szíve. Az Isten
teste...
A ministránsok közé képzelte magát. ţ
Addigra már a szemfülesebb öregasszonyok a kőkorláthoz
tömörültek. Áldozás. Minta buszmegállóban, úgyvárakoznak.
Angelika második volt a sorban. A fiúk adogatták az ostyát, a
pap a szájakba csúsztatta. Aki megkapta, lehajtott fejjel távo-
zott. Öcsi Angelikát figyelte: A szent asszony imára kulcsolt
kézzel lépkedett, mint aki se lát, se hall.
Orgonálás, és kész. Jött egy lódenkabátos bácsi, merőkanál-
ra emlékeztető szerszámmal eloltotta a gyertyákat.
Az utcán Angelika várta, dicsértessék, Jeremiás, örülök,
hogy itt vagy közöttünk. Öcsit jólesően melegítették e szavak,
erősítvén a lagymatag napfény hatását. Ráérsz? Hápersze.
Angelika krémesezni hívta a Fényesbe, vagyis a Béke cuk-
rászdába. Öcsi szabódott kicsit, nehogy mértéktelennek tűnjön,
azután a szent asszony unszolására hamar beadta a derekát.
Elhaladt mellettük egy feketekucsmás férfi, Angelika udva-
rias főhajtással üdvözölte, nézzen be hozzám délután, mondta
a férfi, a szent asszony buzgón bólogatott. Kivoltez, talána
zAngelika nénineka férje? Dehogy, ő a mi papunk, a lelkiatya,
meg sem ismered? Hát. .. ebbena kucsmában. .. ! Különben ne-
kem nincs is férjem, honnét veszed, hogy nekem férjem van?
Beléptek a cukrászdába, a pókhasú Fényesbácsi ordítva
csörtetett feléjük, kézcsókom, nagysos asszony, szerbusz, kis-
öreg; ide tessék, az ablakhoz, foltos kötényével letörölte a ke-
rek asztalkát, mi tetszik, frissek a süteményeim, hajnali sütés!
Öcsi tudta Erdőssanyától, Fényesbácsi azért bömböl, mert na-
gyot hall, ami annyit tesz, hogy süket.
Na, Jeremiás, kérdezte Angelika, mikor Fényesbácsi elka-
csázott a krémesekért, mondjad. Mit? Miből gondolod, hogy én
férjnél vagyok? Öcsi füle vörösödni kezdett, érezte, hiba volt
szóba hozni, hm, talán rájötthogy benyúltama szekrénybe, ajjaj.
Nos? - Angelika arcán megjelent két szigorú ránc, őszintén!
Fényesbácsi hozta a sütiket, pillanatnyi haladék, Öcsiről
csurgott a víz, kigombolta a kabátját. Angelika hosszú tenyere
az asztalra simult, kutattál? Mértetszik rólamezt föltételezni?
éncsaka... nekema házmesterné mondta, hogy Kovács Lajos-
nénak tetszik lenni, amikora kulcsot odaadta!
Angelika a krémes ropogós fedőlapját a villa fogai közé
ügyeskedte, s úgy emelte a szájához. Apró harapásokkal ette,
körbekörbe forgatva. Egyetlen szem porcukor se veszett kárba.
Öcsi kabátja viszont alaposan hehavazódott, arca pedig ra-
gadt a krémtől. Lerakta a villát a tányérra, a szalvétával dör-
zsölgette a hajtókáját. Hagyjad, így csak szétmaszatolod, in-
kább ruhakefével. Najó, de honnanvegyek ruhakefét? Majd
otthon. Azmárkéső. Hogyhogy? Hátúgyis balhélesz, amiér el-
szöktema templomba...
Ezzel arra akarsz célozni, hogy a szüleid tudta nélkül jöttél?
Igen, mernem engedtek volnael, múltvasárnap seengedtek.
Aha, dünnyögte Angelika, aha... kérsz még egy krémest?
Nem... igen.
Amikor a második adaggal is végzett, Angelika félretolta a
tányérokat. Nyilván fúrja az oldaladat a kíváncsiság, miért hív-
nak Kovács Lajosnénak, ha nincs férjem, ugye? Öcsi félénk
igenjét Angelika puha intéssel nyugtázta, elmondom neked, ha
megígéred, hogy erről soha senkinek nem beszélsz, még a szü-
leidnek sem!
Megígérte, sőt - Angelika kérdésére - kijelentette, hogy ha
kell, hajlandó esküt tenni. Ám arra nem került sor. A szent asz-
szony krákogott, hosszú história. Lényeg az, hogy én Isten
menyasszonya vagyok, apáca... illetve volt apáca. Ugyanis a
szerzetesrendeket és a zárdákat a kommunisták feloszlatták,
azóta takarításból élek. Takarításból? - Öcsi hüledezett, hátne-
ma hittant tetszik... nem hittanárnőnek tetsziklenni? H-hagyd,
h-hogy végigm-m-mondjam, Angelika dadogni kezdett, ponto-
san úgy, mint a Lükepisti az oviban. H-hittant oktatni n-nem
szabad, ez t-tehát lényegében illegális, én t-takarítónő vagyok,
igen, m-most m-miért nézel így rám, a t-takarítás is m-munka,
vagy n-nem?
Éncsak... - Öcsi lesütötte a szemét, a zAngelika dadog,
gondolta, húha.
N-néha k-kicsit dadogok, d-de csak ha ideges vagyok, gye-
rekkoromban n-nagyon... d-de m-már elmúlt, v-várj egy k-ki-
csit! - vizet kért Fényesbácsitól, megitta, néhány csöpp lecsur-
gott az állán, a retiküljéből parányi zsebkendőt vett ki, fölitat-
ta. Nagyokat sóhajtott, s a tágra nyílt szemmel bámuló Öcsire
mosolygott, n-nincs semmi baj. Nos... nos... tehát én egy jó-
barátommal, bizonyos Kovács L-lajossal, névházasságot k-kö-
töttem, hogy a férfiak békén hagyjanak. Érted? Értem, motyog-
ta ő, eszébe jutott az indigószínű szöveg. Dehogy érted, legyin-
tett Angelika, a névházasság azt jelenti, hogy mi nem élünk
együtt... tehát nem igazi házasság, csak papíron, Kovács nem
is lakik Pesten, tanító Kisújszálláson, nagyon rendes ember,
kántor... illetve csak volt, mert a háború után...
Öcsi közbevágott: ésa névházasságból nemis lehet gyerek?
P-persze h-hogy n-nem, hát pont az a 1-lényege, m-most ma-
gyaráztam! - Angelika megint vészesen dadogott, m-miért n-
em f-figyelsz? Figyelek, deazérmert névházasság, attólmég le-
hetne gyerek! H-hogyan? Hát csakúgy, Öcsi lóbálta a könyö-
két, hamongyuk szerelem keletkezika kétember között? K-kü-
lön élünk, értsd m-már m-meg! Attólmég... mér, talána Szűz-
mária ésa Szentlélek együttélt? J-jaj, ne k-keverj össze min-
dent, Angelika újra előkapta a zsebkendőjét, végighúzta a
homlokán, az orrán, a nyakán, m-minekünk n-nem szabad...
m-mi szüzességet fogadtunk... h-hát n-nem érted?!
Értem, hazudta Öcsi, megrémítette, hogy a szent asszonyt
ilyen állapotban látja. A kőnyugalmú Angelika kezét tördelve
hebeg összevissza. Őrület.
A szent asszony gyógyszert vett be. R-rosszul tetsziklenni?
- kérdezte Öcsi bátortalanul, h-hozzakvizet? Angelika intett,
nem kell. Már lenyelte a pirulát, mélyeket lélegzett. Na... in-
duljunk, Jeremiás, fizetek.
Szótlanul haladtak a járdán. Elkísérlek, mondta Angelika,
mikor befordultak a sarkon. Öcsi tiltakozott, hazatalálokén!
Akkor is, b-beszélni akarok a szüleiddel. Mér? Ne izgulj, Jere-
miás, veled nincs semmi baj.
A család összefutott a nagyszobában, feszült csend fogadta
a szent asszony váratlan látogatását. Anya tétován kávéval kí-
nálta, Angelika elhárította. Talán célszerű volna a gyermekeket
kiküldeni, dünnyögte.
Öcsi csak néhány percig bírta a várakozást, azután - el-
nyomva lelkifurdalását - az ajtóra tapasztotta a fülét. Odabenn
Angelika beszélt, azon a magabiztos, dallamos hangon, aho-
gyan mindig is szokott (dadogás nuku). Arra kérte a tisztelt
szülőket, legyenek olyan szívesek lehetővé tenni a gyermekek
számára a rendszeres templomlátogatást. Tudja ő, hogy a jelen
helyzetben a vallásos nevelés bizonyos nehézségekbe ütközik,
ám ha már egyszer a tisztelt szülők hittanra járatják Erzsikét és
Jer... és az öccsét, káros törést okozhat a gyermekek lelkében
az ilyesfajta tilalom.
Mi semmit sem tilalmazunk, mondta apa tompán, de még-
iscsak túlzás, hogy a fiam szó nélkül elszökik hazulról, megért-
heti a kedves... ön is megértheti, hogy efölött nem hunyhatunk
szemet.
Öcsi háta közepén hegyes érintés, Erzsébet ujja, szép dolog,
súgta a nővére, te hallgatózol? Égő arccal hagyta ott az ajtót,
bezárkózott a fürdőszobába. Talán jobblettvolna, haAngelika
nemjönföl, gondolta. Mindegy, ezt a délelőttöt úgyse lehet
megúszni szárazon.
Az apja a szokásos módon éreztette haragját: napokig leve-
gőnek nézte. Az anyja a konyhában tartott eligazítást, Erzsi,
Öcsi, apátokkal úgy döntöttünk, ha mindenáron templomba
akartok menni, mehettek, de nem egyedül, majd Ilonka elvisz
titeket. Anyú, én nem akarok (Erzsébet), én hittanra se akarok,
mert én úttörő vagyok, és nem is megyek többet az Angeliká-
hoz. Júdás, gondolta Öcsi. Nagyon remélte, hogy az Isten kel-
lőképpen lesújt majd reá.
Ilonka a hét közepén bejelentette, nem marad tovább a csa-
ládnál, testvérbátyja megözvegyült és hazahívja. Anya sírósan
panaszolta apának a váratlan hírt, hát ezt nem lehet kibírni, me-
gint rámszakad az egész háztartás, az isten csapna ebbe a háj-
pacniba.
A hájpacni fütyörészve csomagolt. No, fiúcska, eljött az én
időm, valahára megdeglett az a rühes kutya, az a caf... majd
mit mondtam. Milyenkutya? Hö, a bátyámnak a feleségére ér-
tem, gonosz asszony volt, az isten bocsássa meg neki, engemet
is ő üldözött el hazúról, azt se nézte, hogy terhes vótam, nem
bánta ő, mi lesz énvelem, hol fogom magamat elemészteni, a
bátyámat pediglen az ujja köré csavarta, így ni! - mutatta. Va-
donatúj sárga bőröndbe pakolta a cókmókját, dölyfös elége-
dettséggel hajtogatva a csiricsáré szoknyákat, csipkés blúzo-
kat. Öcsi ezeket sosem látta rajta.
Hááát, Ilonka végighúzta vaskos tenyerét a kiürült polcon,
szenvedtem is eleget, Csombor néném, aki a Rókusban portás,
beajánlott ahhoz az orvoshoz, és ő aztán hétszázért megcsinál-
ta nekem a terhességszakítást...
Dülledt szeme Öcsire tévedt, fiúcska, nem szabad ám erről
az édesmamának beszélni! Ugyan, Ilonkakérem, tudoménazt!
bólogatott, ami érdekes, arról nemszabad beszélni, gondolta.
Jól van akkor, Ilonka leakasztotta a feszületet a falról, s a szek-
rény tetején porosodó Duna-parti táj visszakerült a helyére, a
havas erdőben kószáló őzikék mellé.
Mérkellett azta terhességszakítást csinálni? Ilonka a bőrönd
zárját babrálta, mmm, hát te... még nem... nem vagy tájékozva
ezekben a dolgokban, nem tudod, mi az. Detúdom, túúdom! félt,
ţha bevallja az igazat, Ilonka kis pisisnek nézi, és abbamarad a
beszélgetés. Biztos? Hápersze! A kövér nő hümmögött (nemhi-
szi, gondolta Öcsi), a kofferra ült, súlya lenyomta a puffadt ru-
hákat, a zárnyelvek így sem akartak csukódni. Öcsi segített, katt,
katt, ám amikor Ilonka föltápászkodott, blutty, a bőrönd fedele
kipattant, leszakadtak róla a fémnyelvek, s a zárban rekedtek.
Azt a reborút... jól becsaptak evvel a kufferral, háromszá-
zér vettem a piacon, tiszta újonnan, az anyátok istállóját! -
spárgával körülkötözte a bőröndöt, azután lihegve az ágyra
emelte, kész. Öcsi az orrát piszkálta, eszébe jutott a fehér bu-
gyor, amellyel Ilonka hozzájuk érkezett, azzal ilyesmi nem for-
dulhatna elő.
Jól is néztem volna ki, ha megszülöm a gyereket, ebben a
franc városban egyedül, pénz nélkül, a rohadt Krizsain az isten
se bírná behajtani a tartásdíjat. Aza Krizsai tehát...? Igen, ő,
mondta Ilonka hangsúlyosan, az igrici lókovács, egy ilyen göt-
hös ember, hogy hová tettem a szememet!, mindegy mostmá,
ami volt, az volt... összehazudott hetet-havat, bogy a felesége
dögrováson van, és majd elvesz ő engemet, közbe meg a Kri-
zsainé máig is virul, mint a kisubickolt alma, csak az kellett
a Krizsainak, minden férfi csak aztat akarja, és mi mehetünk
isten hírivel, a szégyenünkkel, aztán meggyónhassuk a bűnt...
Milyenbűnt? - kérdezte ő, de választ nem kapott.
Ilonka hagymaszagú csókkal búcsúzott tőle, isten álgyon,
fiúcska, tarcsál jóemlékezetedbe.
Öcsi bevette magát az elárvult személyzeti szobába, nézte
Jézus helyén...a fakó festményt, mely ugyanolyan ferdén lógott,
mint korábban a feszület, a képhorogban lehet a hiba.
Azér hülyeség, hogy Isten mindig mindent megbocsát, ha-
meggyónják neki. Merígy akárhányszor újra elkövethetia zem-
ber ugyanazta bűnt, semmibaj, mehetgyónni. Akkor mirejó,
haa zember jó? Akkor... ezígy mehet, a végtelenségig?
A végtelenségig. Kelemama szavajárása. A cseresnyésrétes
finom volt, a végtelenségig. Az én Gyurkám halálra hajtja ma-
gát, a végtelenségig. A Bordás semmire se használható, iszik, a
végtelenségig.
A vééégtelensééégig, szokta utánozni apa gúnyosan - per-
sze, csak a távollétében -, mert apa szerint a kelemama egy bu-
ta nő, és a Gyuri pontosan azért hajtja magát halálra, hogy ő
urizálhasson kedvére. Az, helyeselt anya, nyugodtan elmehet-
ne dolgozni, mint a többi paraszt, mint én, ahelyett hogy otthon
meresztené a fenekét, közben még a háztartás sem az ő gond-
ja, arra van a cseléd! Jó, jó, cseléd nálunk is van, dünnyögte
apa. Csak volt! Igen... és nyilván lesz. Ezt miért mondod ilyen
élesen, a cselédre apámtól kapom a pénzt, nem tőled! Sajná-
lom, én nem vagyok kisiparos, és akkor se voltam, amikor hoz-
zám jöttél! Hát jól van na, most miért pattogsz?, az egy tény,
hogy Ilonkát apu fizette. Tény vagy nem tény, felesleges örök-
ké az orrom alá dörgölnöd. Én nem dörgölök, csak úgy mon-
dom... szerintem mese habbal, hogy az Ilonkát visszahívta a
bátyja, nyilván máshová szegődött, több pénzért. Eegen... a
teljes fizetésemet hazaadom, egy fillért se tartok meg magam-
nak, mit akarsz még? Semmit, vetette oda anya, az égvilágon
semmit. Helyes, apa átment a másik szobába.
Betoppant Bucibácsi. Öcsi nem lepődött meg, Bucibácsi
félévenként egyszer betoppan, előzetes értesítés nélkül, hóna
alatt két irdatlan nagy, kerek cipóval. Na, hékám, itt vagyok a
bucikkal!
Apa imádja a falusi kenyeret. Bucibácsi alkalmanként két-
három napig marad, míg elintézi ügyes-bajos dolgait, vagyis
bevásárol (ruhaanyag, facsavar, ékszíj, golyóscsapágy, kátrány-
papír, vízhatlan esőkabát...). A díványon szokott aludni a nagy-
szobában, utána szellőztetni kell, mert a huzatba beleeszi magát
a lószag, Bucibácsi fuvaros a somogyszili téeszcsében, a saját
államosított lovaival, ahogyan a kelepapa szokta mondani.
Bucibácsi engedélyt kért, hogy megborotválkozhassék, le-
késtem vóna a vonatrúl, ezé gyöttem ilyen borostássan.
Öcsi újra beült a személyzeti szobába egy újsággal, gyako-
rolta az olvasást. Nem volt jó formában, minduntalan összesza-
ladtak a betűk, inkább csak a homályos fényképeket nézegette.
Na, itta Rákosipajtás... Valami szántóföldön sétál, fekete kalap-
ban, mosolygó férfiak gyűrűjében, s a hegyes lombú fákkal sze-
gélyezett útra mutat. Mintha azt mondaná, erre kell menni.
Elbóbiskolt. Halk kopácsolásra ébredt, bamm, bamm,
bamm.
Már besötétedett. Bamm, bamm, Milehetez?
Bucibácsi a fürdőszobában rekedt. Kulcsra zárta az ajtót, s
többé nem tudta kinyitni. Apa nyomkodta a kilincset, rángatta
az ajtót, s vezényelt, most csavarjad, Bucikám, balra, dugd bel-
jebb a kulcsot, erőltesd!
Bucibácsi nem mukkant, bamm, bamm, bamm, rezgett az
ajtó. Mit csinál ez? - kérdezte anya idegesen, megkukult ez?
Ne rugdossad, Buci, hallod, amit mondok? - kiáltotta apa.
Csönd. És: bamm, bamm. Rugdossa, összegezte apa, anya a fe-
jéhez kapott, megőrülök.
Talán rosszul lett (Erzsébet)!
Apa végül betörte az ajtót. Messziről futott neki, fájdalmas
reccsenés, az ajtó kivágódott, s a - minden figyelmeztetés el-
lenére - közvetlenül mögötte álló Bucibácsit a vécékagylóig
röpítette.
Bucibácsi szemmel láthatólag már beletörődött, hogy a
fürdőszobában kell éjszakáznia, törülközőkkel megágyazott
magának a kádban. Anya rátámadt, miért nem felelt a kérdé-
sekre, miért rugdosta az ajtót, hol a kulcs? Bucibácsi szégyen-
lősen vigyorgott, és sokáig egy szót sem lehetett kihúzni belő-
le. Később tarkóig pirulva mesélte apának, hogy első dühében
a kulcsot a falhoz vágta, az pedig onnét a vécébe zuhant. Miért
nem halásztad ki? Bucibácsi bambán rázta a fejét, nem vagyok
én az ilyen firlefáncos kagylókhoz szokva...
Bucibácsiból dőlt a panasz. Tönkretették má a falut, de tel-
jesen. Menekül a nép onnajd. Azt hitte a paraszt, most majd
könnyebb lesz egy kicsivel, értve ezalatt a Nagy Imrének az
ígéreteit, de abbul semmi se lett igaz. Persze (apa), mert mire
csinálhatott volna valamit, leváltatta a kopasz.
Kiaza a kopasz? Hagyjál fiam, ezek felnőtt dolgok. Hátjóó-
óvanna, be akart bújni az asztal alá, apa nem engedte, menjél
szépen mosakodni, késő van már, le kell feküdnöd. Apú, még-
haddne! De igen, indulás, egy-kettő! E szokatlanul kemény
hang megtette hatását, Öcsi duzzogva elvonult.
Ilonka híján újra anya vitte az óvodába.
Idén is elérkezett az április negyedike, illetve hát mindjárt
itt van, mondta Móni, mikor befejezte a délelőtti mesét (Mása
és a furfangos medvebocs), ki tudja, hogy mit ünneplünk ápri-
lis negyedikén?
Csak Görögági jelentkezett. Öcsinek rémlett, tavaly is volt
ünnepély, szavalás, éneklés, bejöttek a szülők, de ő az egészből
kimaradt: apukám, a te hadarásodat most nem vesszük igény-
be (Móni)! Remélte, idén legalább a kórusba bejuthat.
Április negyedikén a szovjet hadsereg legyőzte a németeket
(Görögági), és a Magyarország föl lett szabadítva, és kezdődött
a szocializmus. Jól van, Ágika, okos vagy, hadd lám, emlékszel-e
még a tavalyi versre, amit olyan szépen szavaltál. Görögági ha-
rákolt, s - a többiek nagy örömére - csak annyit tudott kinyög-
ni: éljen... éljen... pillanat, mingyár mondom... éljen a...
A béke, segített Móni, éljen a béke, ismételte Görögági pa-
rAdicsomszínűen, mély a nép... mely a dicső nép... nem, ez
később jön, hanem a hős szabadítónk...
Na, majd átvesszük, ülj le.
Móni az idei rendezvényt a közösségi elv érvényesítésével
akarta létrehozni, legutóbb, ugye, aki nem kapott szerepet, az
megsértődött, most mindent közösen csinálunk, kivéve Ági
versét, ami már bevált, az lesz a nyitószám. Utána két szavaló-
kórus és közös éneklés következik.
A szavalókórus azt jelenti, hogy egy verset soronként elosz-
tunk, mindegyiket más fogja mondani, illetve többen, nem
könnyű, nagyon kell figyelni. Ami pedig a közös éneklést ille-
ti, valamennyien ott fogtok állni, és akinek nem megy, az majd
csak tátog.
Az első versből Móni kihagyta, ám a másodikban két teljes
sort juttatott Öcsinek. 1. Kéz a kézben építjük a szebb jövőt (ezt
egyedül); 2. Zakatol a sok okos gép (ezt harmadmagával).
Móni nádpálcával vezényelt, hiába, a szavak zűrzavarrá ka-
varodtak. Öcsi különösen sokat rontott izgalmában, Móni
szemrehányóan csóválta a fejét, kisapám...
Tesséknekem odaadnia könyvet, haddgyakoroljak otthon.
Móni kétkedő tekintetét látva gyorsan hozzátette: éntudokol-
vasni!
Már megint fontoskodik, mondta félhangosan Görögági,
Öcsit elfutotta a méreg, igenis tudok, kivette Móni kezéből a
könyvet, nagyot nyelt, s rekedt hangon kezdte: A v-e-r-s
a-l-k-a-l-m-a-s s-z-a-v-a-l-ó-k-ó-r-u-s-o-s f-e-l-d-o-l-g-o-z-á-s-
r-a...
Jól van, kisapám, elég, Móni visszakérte a könyvet, hm,
esetleg megpróbálhatnánk, hogy te legyél a mi kis karmeste-
rünk, mit szólsz hozzá? Öcsi szerényen vonogatta a vállát, ám
a többieknek nem tetszett ez a fordulat, én is tudok olvasni,
harsogta Kerényipaja, én is, én is, én is, legalább öten jelent-
keztek. A könyv körbejárt, ötből három igazat mondott. Móni
négy gyufaszálat - egynek a fejét letörte - szorított az ujjai kö-
zé, sorsolni fogunk. Kerényipaja győzött, himlőhelyes arca
lángolt a gőgtől, lengette a nádpálcát, elkészülni, vigyáááz,
kéész, rajt!
Bodon füstöt fú a kémény magosra,
. Acélt dübörög a kohó vastorka.
Még vasárnap sem áll a gyárţ;
Kommunista műszakra jár
A munkás!
Kézakézbena jövőt... aszépjövőt... afene egyemeg! - be-
húzta a fejét. Jaj, kisapám, Móni sóhajtott, figyelj oda! Hátjó-
óóvanna.
Kerényipaja suhogtatta a pálcát, ez mindig elroncsa. Na
mingyárt kileszek állítva, gondolta Öcsi.
Pihenésképpen énekeljünk!
A párttal a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és bé-
ke, mi kommunista ifjak ittvagyunk, mert bennünk apáink re-
ménye...
Ebéd (Öcsi ezúttal asztalnál ülve kapta): köménymagos le-
ves, kelkáposztafőzelék sült hússal, alma. Utálta a kelkáposz-
tát, de hősiesen lenyomta, a rágós mócsingot pedig a szája
szögletébe tolta a villával, ott fogja raktározni. Péntek van!
Egyébként sem könnyű megbirkózni az ilyen ruganyos, ci-
pőtalpszerű hússal, hiába nyeldekli, minél erőszakosabban te-
reli a nyelvével a torka felé, annál inkább öklendezik. Még sze-
rencse, hogy a szájat üregesre csinálta a jóisten.
A csendespihenő alatt a fogsora és az ajka közti résben tá-
rolta a mócsingot. Utána kénytelen volt a szájpadlására ragasz-
tani, mert különben Móni észrevenné a dudort. Akit finnyásko-
dáson kapnak, a sarokban töltheti a délutáni játékidőt.
Nem nagy ügy, egy ilyen húsdarabbal prímán elvan az em-
ber, csak beszélni nem ajánlatos.
Mikor az anyja érte jött, gyorsan magára kapta a kabátját, s
szaladt le a lépcsőn. Ne rohanj, Öcsikém, várjál! Mire anya az
udvarra ért, már kiköpte. Mi ütött beléd, fiam, futkorászol,
mint egy bakkecske, na, majd szeptemberben az iskolában...
Megtanulom a rendet! - fejezte be Öcsi az ezerszer hallott
mondatot. Ne pimaszkodj, hanem gyere, alig állok a lábamon,
máma nehéz napom volt, haza is kellett hoznom a munkát.
Hazahozott munka. Apa és anya hatalmas kartonlapok fölé
görnyed a kerek asztalnál a hálószobában, apa számokat diktál,
anya különböző színű tollakkal beírja a nyomtatott rubrikákba,
a korábbi följegyzéseket gépradírral és zsilettpengével törli. A
csiricsáré számsorok átlógnak a szomszédos rovatokba, kiteke-
regnek a margóra. Emtézé: kétezerkétszáztíz, utosz: három-
ezerötszáz, mondja apa összeráncolt homlokkal, ez is félten-
gely? - kérdezi anya, igen, féltengely.
Öcsi tudja, az emtézé és az utosz: traktorok, anya rendeli
hozzájuk az alkatrészeket. Megy a traktorţ; megy a kombájn,
aratnak, Lesz kenyerünk, dagadozik az asztag.. .
Mikor idáig értek a költeményben, Görögági rontott, Öcsi
pedig kibökte: a zén anyukámon múlik, hogy tudjanak működ-
nia traktorok. Kerényipaja ciccentett. Detélleg, két... a zösszes
traktorhoz őadjaa zalkatrészt, ésha nemad, akkornincs! Marad-
junk most a versnél (Móni), elölről!
Bodor füstöt fú a kémény.. .
Apa kettétöri a Mátrát, rágyújt, lapoz, hengerfejek. Apa
mindig segít anyának. Nem csak a traktormunkában, a főzés-
ben is, a krumplihámozás például az ő reszortja. Öcsi szerette
nézni, ahogy apa ott áll a konyhaasztalnál, csücsörített szájjal,
egyik kezében a krumpli, másikban a hámozókés, minden
mozdulatra rábiccent a fejével, a háta is ring, egész teste részt
vesz a paprikáskrumpli létrehozásában. A fölvágott darabokat
magasról hajítja a lábosba, mintha haragudna rájuk.
Utoszhoz fékcsövek: ezerhétszázötven. Anya olyan közel
hajol a papírhoz, hogy az orra szinte érinti, zsilettel kapirgálja,
prk, prk, a finom port a hamutartóba söpri.
Zakatol a sok okos gép, munkálkodik a dolgos nééép!
Lesz kenyerünk... Mindennapi kenyerünket addmegne-
künkma. .
Vasárnap gyónás. Anya este megmosta Öcsi haját, reggel
levágta a körmét, kefével gyötörte a búbot, fehér inget adott rá,
s az ünneplő (kantáros) nadrágját. Apa nem mutatkozott.
Angelika a ház előtt várta. A templomig egy szót sem szólt
hozzá, ünnepélyes hallgatásba burkolódzott. Öcsi a bűnlajstro-
mán tűnődött. Hacsakazt vallombe, amita zAngelikának, az-
már önmagábanis bűn, most mindent elkell mondani, mindent!
A templom kihalt, csupán néhány öreg nénike gubbasztott a
padsorokban. Angelika a cirádás, sötétbarna házikóhoz vezet-
te. Várni kell, van benn valaki, súgta, megszorította a kezét,
csak bátran, Jeremiás! Otthagyta, kopogósan vonult az oltár fe-
lé, leült elöl, s rögtön imádkozni kezdett. Talánértem imádko-
zik, gondolta Öcsi, szipákolt, rámfér.
Csöndesen nyílott a gyónófülke ajtaja. Juliska lépett ki,
Öcsinek tátva maradt a szája. A szőke lány feszes nadrágján
keresztül tisztán látta a rózsaszín húst, a kerek íveket, és... a
bozontot. Jézusom...
Juliska nem vette észre, megállt az oszlopnál, begombolta a
ballonkabátját. Teháta Juliskais. Közbenpedig meztelenkedika
zErdőssanyának! Lehet, hogy pontazt... pontazért? Biztos en-
gemis bemondott...
Angelika integetett, gyerünk! Öcsi sietve a fülkébe ugrott, a
térdeplőre huppant, Atyánakés Fiúnakés SzentlélekIstennek
nevében ámen, gyónoma mindenható Istennekés Istenhelyett
neked lelkiatyám, hogy kiskoromtól fogva ezeketa bűnöket...
A celofánnal borított farács zizegett, Öcsi erőltette a sze-
mét, hogy belásson, de csak sejtette odaát a pap arcát, pak, pak,
miez, kopoga lelkiatya?
Halkabban, fiacskám, nem kell kiabálni, sziszegte a pap, és
csukd be szépen az ajtót! -
Engedelmeskedett, azután zavartan meredt a rácsra. Mire
vársz, fiacskám, kezdjed már! Mit? - kérdezte ő főbe kólintot-
tan. Hát soroljad a bűneidet, de ilyen halkan, ahogy én beszélek.
Előszöris... szüleimnek sokbánatot okoztam, mert rosszal-
kodtam, és... torkoskodtam, és nem mondtam igazat, és... és
rongálniszoktam... kaparom a falat...
Aztán?
Aztán... aztán paráználkodtamis! - vágta ki. Semmi más
nem jutott eszébe, kétségbeesetten próbálta fölidézni a hosszú
lelkiismeretvizsgálatokat, amikor vétkeinek elszámlálása oly
sokáig tartott.
Kész?
Öcsi imára kulcsolt tenyere ragadt az izzadságtól. A túlol-
dalról türelmetlen morcogás hallatszott, azután: teljes szívem-
ből, súgta a pap. Gépiesen folytatta: bánom mindenbűnömet,
mertazokkala végtelenségig... végtelenüljóés szeretetreméltó
Istent megbántottam, erősen fogadom, hogytöbbé nemvétke-
zem ésa bűnrevezető alkalmakat elkerülöm, kérek üdvös elég-
tételtés föloldozást.
Öt hiszekegyet és öt miatyánkot kapott penitenciául. Ego te
abszolvo.
Vége. Föltápászkodott, hamarjában nem tudta, merre van az
ajtó, se kilincs, se semmi, nyomni kell, súgta a lelkiatya, Öcsi
nagyot lökött jobbra, majd balra, egyensúlyát vesztve fordult
ki a fülkéből, mellbe taszítván azt a pöttöm nénikét, aki lehaj-
tott fővel várakozott gyónásra. Bocsánat.
Leült hátul. A pad hidege csípte a fenekét. Hiszekegy... (l.)
Az ujján számolta, ahogyan Angelikától tanulta.
A templom kerek, festett ablakán (röpködő angyalok a fel-
legek fölött) beszűrődő napsugarak a szemébe sütöttek, le-
hunyta. Harmadnapona halottaiból föltámada, felménea
mennyekbe, üla mindenható AtyaIstenneka jobbja felől...
Szipogott, érezte, pillanatonként egy-egy kilóval könnyeb-
bedik a teste (vagy inkább a lelke?), a súly helyét sima, hűvös
nyugalom foglalta el, hiszeka Szentlélekben, akatolikus ke-
resztény anyaszentegyházban, abűnökneka bocsánatában,
atesmeka föltámadásában ésa zörökéletben ámen. Hiszek-
egy... (2.) Biztosan tudta, Isten valóban föloldozta, pedig ő a
gyónást is elrontotta, de Isten megérti, hogy az ő szíve tele jó-
akarattal, arról igazán nem tehet, hogy a végén mindig balul üt-
nek ki a dolgok. (3.) Milyen szépis leszaz, amikormajd elte-
metnek, ésa zúristen színe elé visznek, éső fölemel magához,
nemkülda pokolba, hanem beereszta mennyországba. (4.)
Akármit beszél apa, muszáj, hogyő létezzen. (5.)
Miatyánk... (1.)
Sírhatnékja támadt, annyira elérzékenyült. (2.) Most meg-
tisztultam, dejóez. Ha tudtamvolna, hogyilyen... (3.) ilyen
könnyű... (4.) márrég jöttemvolna gyónni. Utolsó. (5.)
Mikor kikászálódott a padból, Angelika odajött hozzá, gye-
re, Jeremiás. A szenteltvíztartónál megnedvesített kézzel ke-
resztet vetettek, térdet hajtva az oltáron érettünk szenvedő Jé-
zusnak.
Tükrös fények melengették az utcát, tavaszi neszek és sza-
gok mindenütt.
Angelika alagsorába is belopództak a világosság pászmái.
Öcsi még sosem járt itt délelőtt, ugrált lefelé a lépcsőn, végigjá-
ratta a szemét a szürkére kopott fehér vakolat repedésein, képte-
lenségnek tűnt, hogy e szelíd folyosón szokott ő rémeket látni.
A szent asszony madártejet készített, vamliaillat áradt szét a
szobában. Az én hibám, Jeremiás, nem tudhattad, hogy a gyó-
nást suttogva kell, nem baj, majd legközelebb... különben jól
ment? - telemerte a tányért, nyújtotta. Öcsi Erdőssanya moz-
dulatával (jobb kéz vízszintesen a levegőbe nyes) jelezte, hogy
minden rendben.
A puha fellegek olvadnak a szájban, az aranysárga lé édes-
langyosan cirógatja a nyelőcsövet. Ízlik? Nagyon! Kérsz még?
Hát. . .
Anya, temérnem csinálsz sose madártejet, amikorén annyi-
ra szeretem? Ugyan, Öcsikém, ezt most hallom először!, sem-
miből se áll, legyen vacsorára madártej? Legyen!
Egy olyan vastag, tojásos lötty, émelyítő cukorízzel, rajta
gyűrt párnákra emlékeztető puffadékok úszkálnak. Két kanál-
lal se ettél, akkor miért kérted? - anya csípőre tett kézzel ma-
gasodott föléje, így próbáljon az ember a kedvetekbe járni...!
Öcsi hősiesen belapátolta a tányér tartalmát, ezmost egy jócse-
lekedet, gondolta.
Lezajlott az ünnepély az óvodában. Öcsi nem vallott szé-
gyent, hiba nélkül fújta el a rá osztott sorokat, teli tüdőből éne-
kelt a kórusban, nem piszkálta sem a szomszédait, sem az orrát.
A szülők a falak mentén tömörültek, s minden műsorszámot
buzgón megtapsoltak. Fölfedezte az apját azţ ablaknál, de az
anyját nem látta.
Anya mérnem jöttel? Mert nagyanyádat kellett a kórházba
vinnie. Mér? Mert nagyanyád beteg. Mér? Mert... már idös, és
a szervezete néha rendetlenkedik, főleg a veséje, most bement
a kórházba, hogy rendbe hozzák, anyád pedig elkísérte.
Pontmost, dünnyögte Öcsi rosszkedvűen, nem lehetettvolna
máskor? Az nem úgy van, örülni kell, hogy egyáltalán fölvet-
ték, csak Blejel doktornak köszönhető, soron kívül szerzett
szabad ágyat. Mér? Hát... háromszáz forintért. Fizetni kella
kórházba? Nem... illetve... nem nagyon.
Kórházide, kórházoda, nemszép tőle, gondolta ő, éppen
most, amikor bennevoltama versbe. Ésa... vasárnapa zelsőál-
dozásomra eljön? Oda igen, oda majd ő megy. Tenem? Én
nem. Azért, mert nekeda zIsten nincs? Pontosan azért. Éste ha-
ragszol, hogyén... hogya... érted!? Nem haragszom, morogta
apa, tehátigen, gondolta Öcsi. Látta az apja becsukódó arcán,
hogy már hallgatni fognak hazáig. Lépteik ritmusára megszó-
lalt benne a zárószám, a kedvence, afolyónálállt Dunnyuska,
Dunnyuska-a, Dunnyuska, alkudottépp egycsónakra, csónak-
ra-a, csónakra... Napokig zümmögött az agyában e csiklandós
dallam, sehogy sem tudott szabadulni tőle.
Esti ima: Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, Dunnyuska-a,
Dunnyuska. . .
Díszszemle. Túl későn érkeztek, a kordonhoz szorult tö-
megben nem lehetett előre furakodni. Időnként az apja a nya-
kába vette, ám onnét sem látott sokkal többet. Csákók, kardok:
a lovassereg. Szuronyhegyek, tányérsapkák: a gyalogosok.
Ferde csövek: az ágyúk. Vasgömbök tetején derékig kilógó,
tisztelgő harcosok: a tankok. Tomboló zajzavar, zsőőőőőő: a
repcsik az égen, brúúúúúú: a teherautók, grrnrr: az önjáró lö-
vegek. A halkabb pillanatokban: pfftárá pfftárá pff, pff, pff (Rá-
kóczi-induló). De végig, szünet nélkül: Dunnyuska-a, Duny-
nyuska. Mintha a tér fölé magasodó Sztalinelvtárs (bronz) is
ezt dúdolná.
Meglátogatták a nagymamát. Mozdulatlanul feküdt a tiszta
fehér ágyon, szürke haja az égnek állt. Öcsi puszit nyomott az
arcára, bőrét végigkaristolták nagymama sörtéi. Persze, itta
kórházban biztos szégyellné ollóval vagdosni, gondolta, Duny-
nyuska-a, Dunnyuska.
De még szörnyűbb, hogy az első áldozásra indulván, a
templomból az utcára szűrődő orgonaszóban is: Dunnyuska-a,
Dunnyuska. Öcsi nagyokat nyelt, s a tenyerébe karmolt, bo-
csássmeg, Isten, sűrűa zerdő, nap sosejárja, nemszól benne
csahalohogány.
A templomban előre ült, remélvén, hogy Isten közelsége se-
gít legyűrnie ezt a makacs muzsikát. Valóban, amikor a pap be-
vonult kíséretével, Öcsiben áhítatos csönd lett. Hátrasandított.
Anya a gyónófülkének támaszkodva álldogált, és - semmi két-
ség - sírt. Csaknema záldozás miatt? Vagy... talánazért, mer-
apa...? Zavarodottan fészkelődött, odakéne mennihozzá, meg-
vigasztalni.
Nem mert fölállni, túl közel volt az oltárhoz, az imádkozó
lelkiatyához, mitszólna, haén kicsörtetnéka sorból? Ismét hát-
ranézett, az anyját már nem látta. Ésa zAngelika holvan? Te-
kergette a nyakát, de a szent asszonyt sem találta meg.
Előkotorta a zsebéből az anyjától kért forintost, tenyerei kö-
zé szorította. Amikor aztán hozták a perselyt, látványos moz-
dulattal dobta be, tessék, Isten.
A mise végén beállt az ostyára várók sorába. Odajött hozzá
az egyik ministráns, kérdezte, hogy elsőáldozó-e, majd - há-
rom fiúval és két lánnyal együtt - az oltár kőkorlátjához vezet-
te. Le kellett térdepelniük, a pap otthagyta a felnőtteket, s elő-
ször az ő szájukba adta az ostyát, Krisztus testét. Soronkívül
foglalkoznak velünk, gondolta Öcsi, mint nagyivala kórház-
ban. Lehajtotta a fejét, ahogy kell, igyekezett mozdulatlanul
tartani a nyelvét, az ostyát megrágni szigorúan tilos, magyaráz-
ta Angelika, az ember szépen megvárja, míg szétmállik, azután
lenyeli.
Igenám, de a sffcos korong a torka felé csúszott, Öcsi öklen-
dezett, nagy nehezen visszaköhögte, a nyál az állára fröccsent,
óvatosan a keze fejébe törölte. Akkor az ostya fölragadt a száj-
padlására, jesszus, ez sosefog szétmállani nekem, a többi első-
áldozós már a helyére ment, csak ő küszködött ott egyedül.
Eszébe jutottak az óvodai mócsingok, kaparta a nyelvével az
ostyát, hiába. A pap ránézett, intett neki, hogy térjen vissza a
padsorba, demég ittvana szájamba, nyögte Öcsi hangtalanul, a
pap újra intett, ő égő arccal állt föl, ilyena zén formám, iszkolt
hátra, s akkor... jaj! Az ostya hirtelen a fogai közé siklott, ő
önkéntelenül megrágta, úgy nyelte le.
Namostvégem. Mostvégemvan. Ezfőbűn. Főfőbűn. Búgott
az orgona. Várta, hogy lesújtson rá az Isten, amiért belehara-
pott Krisztus - Istennek fia - testébe. Ezt nemlehet megúszni
szárazon.
Ráadásul - amikor mindenki fölállt - ülve maradt a zsoltár
alatt, magába roskadva. Persze, mostmár tökmindegy. Úgyis
végemvan. Ezekután...
Szipogva készült a halálos csapásra. Az járt a fejében, hogy
akkor aztán sírhat anya, ha ő itt... ha ővele... ha őt...
     Angelika sosem mondta, mit tesz az Isten a hozzá hasonlók-
kal. És ahogy teltek a másodpercek, pislákolni kezdett a re-
ménység, talánha hamar meggyónom... talán föloldozhata
pap. Negyven miatyánk, negyven hiszekegy. Vagy száz. Leg-
alább.
     Riadalma csillapodott. Látta a közömbös arcokon, hogy sen-
ki sem vette észre, mi történt. Talán a pap...? Ágaskodott, tekin-
tetét odakínálta a papnak, vessen rá szigorú pillantásokat, vagy
ráncolja a szemöldökét, ha... Nem. A pap énekelt. Imádkozott.
Énekelt. Imádkozott. Áldást osztott. Ővele nem törődött.
     Majd megbeszélema zAngelikával. E gondolattól olyanféle
könnyebbülést érzett, mint a gyónás után. Jó jel.
     Dáádúúdáádúú, dóóó, hömpölygő orgonaszóval ért véget a
mise. Keresztet vetett, s kábán ballagott ki a kapun. Dunnyus-
ka-a, Dunnyuska. Elmosolyodott, na, helyben vagyunk.
     Miér sírtál? - kérdezte anyát. Én? - anya csodálkozott, mi-
ről beszélsz?
     Öcsi estére belázasodott. Vacogott a paplan alatt, a lába jég-
csap, a feje tűzgolyó. Harmincnyolc öt, mondta anya apának
elvékonyodó hangon, mikor kivette Öcsi hóna alól a lázmérőt.
Fáj valamid, fiam? - apa a homlokára helyezte a tenyerét.
Nem, csakfázok. Apa keze nyugalmat árasztott, ezjó, még
hagyjad!
     Anya izgatottan sürgött-forgott, megnézte a nyelvét, tapo-
gatta a gyomrát, a nyakát, a fültövét, újra bedugta a hőmérőt,
mozdulatlanul tarsd a karod!
     Harmincnyolc hét.
     A szülei a benyílóban tanácskoztak, sutyorgásukból semmit
sem hallott, de azt megértette, hogy komoly a baj. Sajogni kez-
dett a háta közepe, s hiába forgolódott, a fájdalom nem szűnt,
inkább erősödött. Gyertekbe, mostmár van fájás!
     Amazok nyomatékos pillantásokat váltottak, apa kiment a
szobából, hovamegy? - kérdezte Öcsi anyát. Hívja a doktor bá-
csit, hogy megvizsgáljon, biztonság kedvéért.
     Hú... késdöfések a hátában. Talána zostya miatt...? Anya
gyógyszert hozott, s egy pohár vizet, vedd be szépen. Mi ez?
Semmi különös, lázcsillapító.
Erzsébet anya segítségével összeszedte a saját ágyneműjét,
közben bizalmatlanul méregette Öcsit. Micsináltok ti? A nővé-
red a kanapén fog aludni, mert hátha... talán ragályos, sosem
lehet tudni... az ilyen kiütések...
Kiütések? - az arcához kapott. Apró dudorok. A nyakán is.
A mellén is. Jesszus! Ezér égettúgya pofám.
Kapd már be a gyógyszert, szólt rá anya. Engedelmesen a
nyelvére rakta, kortyintott a vízből, szétáradt a szájában a ke-
serűség. Jól van, Öcsikém. Ő kiabálni kezdett, ne Öcsikézz, én
nemvagyok Öcsike, ezerszer kértemhogy ne Öcsikézzetek!
Rendben van, Öcsikém. Anya! ! !
Apa jelent meg az ajtóban, nyugalom, fiam, ne hagyd el
magad, hamarosan itt lesz a doktor bácsi, tudod, a Ganz doktor
bácsi, a bajuszos. Erzsébet kivonult a cuccával, apa az ágy szé-
lére ült, tudom, Öcsikém, hogy fáj, de... Nemvagyok Öcsi!!,
én Jeremiás vagyok! Apa ütődötten nézett rá, majd anyára, és
megint rá. Ő a fal felé fordult, hagyjatok békébe.
Félrebeszél, súgta anya apának.
Nagyot rúgott a paplanba, nemvagyokén hülye, gondolta,
mérbánnak velemúgy, mintegy hülyével?
Később - mikor anya kiment - megkérdezte: apa, tetudod,
hogy mivan velem? Sejtem. Akkor mongyad! Hát... beteg
vagy... kanyarót kaptál, vagy himlőt.
A hatodik csapás: hólyagos fekély, fekete himlő!
Mikor fogok meghalni? Sokára, felelte az apja erőltetett ne-
vetéssel, nagyon sokára. Hazudik, gondolta Öcsi, tisztasor...
mérnem lehet megmondania zigazat?, nemvagyokén gyerek,
értemén, tudomén. Behunyta a szemét.
Fiúcska!
Csodálkozva egyenesedett föl, nahát, a zIlonka, anya, anya,
a zIlonka visszajött hozzánk, könnyebb leszmajda háztartás!
Az anyja nem válaszolt, biztos már lefeküdtek aludni, igen, az
ajtón túl sötétség.
Jeremiás! - Angelika közeledett, Öcsi a falnak vetette a há-
tát, jajdejó... Angelikanéni, én nemakartam... véletlenvolt, és-
most mégis...
Halkabban, fiam, úgy, ahogy én beszélek! - a lelkiatya. An-
gelika előrelátó, idehozta nekem, hogy gyónhassak.
A pap köpenye lobogott, kezét magasba emelte, Öcsi lesü-
tötte a szemét, gyónoma mindenható Istennek...
Juliska lépett be az ajtón, ballonkabátja szétny'lt, alatta
semmi, csak a meztelen hús. Finom vállrándítás, a ballon a
földre hullik. Csakígy... mindenki előtt? Ám addigra már ket-
ten maradtak a szobában, hova lettekezek? - perzselte a bőrét
a látvány, Juliska kacsintott, megmarkolta a bozontját a... ott,
ahogyan Erdőssanya mutatta. Kéremszépen, netessék... paráz-
nálkodás... netessék! Dugd be a fütyidet, dugd be ide, Juliska
föllibbent az ágyra, illegette magát, mintha tükör előtt volna.
Netessékezt... jaj...
Semmi baj! - Ganz doktor májfoltos arca cserepekből állt
össze, ujját végigjáratta Öcsi dudorain, semmi baj, ismételte
gondterhelten. Ő körülsandított, a háttérben apa és anya. Hova-
lettek? - a szeme lüktetett, behunyta. Ülj föl, meghallgatlak.
Minek? A doktor bácsi heherészett, apa Öcsi háta alá nyúlt, tar-
totta a vizsgálathoz, mint egy bábut. A doktor kopogtatott, ta-
pogatott, hallgatózott, sóhajt!, sóhajt! - ismételgette. Azután
félrehívta apáékat a sarokba, tompított hangon tárgyaltak. Öcsi
alvást színlelve fülelt.
Tüdőgyulladásra gyanakszom, de a kiütéseket viszont nem
értem, evett valamit ez a gyerek, amit máskor nem szokott?
Anya fölsorolta az aznapi étkeket, a doktor nyökögött, a fene
tudja... Anya tördelte a kezét, biztos hogy nem kanyaró, vagy
skarlát, vagy...?
Fordulj a hasadra, injekciót kapsz (Ganz doktor). Nem
mozdult, énalszok, gondolta. Anya a vállát nyomogatta, Öcsi-
kém! Nemvagyok Öcsikém! Na jó, apa elvesztette a türelmét,
hasra feküdni, gyerünk! Nemkell nekema zinekció. Ezt bízd
rám (Ganz doktor), nem fog fájni. Öcs... fiacskám (anya), ne
húzd az időt, tudhatod, hogy csakis a te érdekedben...
Nemkell nekema zinekció, hagyjatok békén. Apa a karjába
markolt, de Öcsi a falnak vetette a hátát, az ágy támlájába ka-
paszkodott, hagyjatok, úgyis meghalok. Beszélsz összevissza
(anya), tüdőgyulladásba nem szokás belehalni. Annyira félsz
attól a kis szúrástól (Ganz doktor)?, nem fog fájni, becsületsza-
vamra, észre se veszed majd. Azt akarod (apa), hogy kénysze-
rítsünk?
Megmakacsolta magát, hagyjatok. Azok tanakodtak, majd
mindhárman ráugrottak, anya a lábánál, Ganz doktor a dereká-
nál, apa a karjánál, ő karmolt, csapkodott, harapott, rúgkapált,
nem bírtak vele, visszavonultak. Nemkella zinekció, semmise-
kell, acsarkodva döngette a falat a hátával.
Behívták Erzsébetet, négyesben kezdték újra a támadást, na
teis, terohadt, kéjesen a nővére mellébe öklelt a fejével, Erzsé-
bet ettől felbőszült, akkorát sózott a gyomrára, hogy elállt a lé-
legzete. Pillanatnyi gyöngülését apáék kihasználták, a hasára
fordították, anya letolta a pizsamanadrágot. Még hánykolódott
egy darabig, azután belátta, minden hiába.
A szúrásnál is jobban fájt Erzsébet jelenléte, vigyoroga ro-
hadék, övönalul ütött, ezigazán nemgilt.
Ahelyetthogy megmondanák őszintén... durváskodnak it-
ten. Engem nemlehet becsapni, tüdőgyulladásoznak ésinekci-
óznak, közbe hólyagosfekélyem van, feketehimlő, apais mond-
ta, himlő... Ígybánnakegy haldoklóval...
Lihegett. Hívjátoka zAngelika nénitide! Nemhalljátok? Sö-
tétség. Amikor szükségvolna rájuk, kimennek, ésleoltjáka vil-
lanyt. . . Angelika! Angelikanővér! Angeeliikaa! ! !
A zutolsókenet kell, merén... Énmár... hévalaki!
Nemhallják.
Gyűrkölte a nyirkos paplant, fölkavarodott gyomrából visz-
szajött az este lenyelt gyógyszer epeíze. Angelika! Anya! Ilon-
ka! Vagyvalaki! Ne, a Ganzdoktort küldjétekel, hagyjatok!
Bágyadt fények a szobában, csuromvizesen ébredt, anya a
redőnyt húzta föl, hogy vagy? Ellenségesen hallgatott. Mind-
járt itt lesz a doktor bácsi!
Reggelire kekszet kapott teával, bánatosan majszolta. Hogy
vagy (apa)? Kétértelmű fejmozdulattal válaszolt. Hogy vagy
(Erzsébet)? Nyelvet öltött, biztosra vette, hogy a nővérét anya
küldte be, magától nemjutna eszébe, felőle megdögölhetekén.
Hogy vagyunk (Ganz doktor)? Jól, mondta gyorsan, nehogy
a bajuszosnak kedve támadjon egy újabb döfésre. A doktor
hallgatózott, kopogtatott, tapogatott, sóhajt!, sóhajt! - csóválta
a fejét, nem tetszik ez nekem. Nekemse.
Anya az ebédet is ágyba hozta. Rántott leves, krumplipüré,
tükörtojás.
Beoldalgott Erzsébet, az asztalra csüccsent, lábát lógázva
figyelte Öcsi kosztolását. Mitakar ezitt? - úgy tett, mintha ész-
re sem venné a nővérét.
Kórházba mész, bökte ki Erzsébet. Én? Te. A nagyihoz?
Dehogy, gyerekkórházba. Mér? Hülye, hát mire való a kórház,
ott gyógyítják a betegeket.
Gyanakodva fogadta a hírt, taláncsak heccel. Honnantu-
dod? Hallottam, anyuék megbeszélték a Ganzzal. Aha... és-
mérnem mongyák megnekem? Nyilván közölni fogják, ha itt
lesz az ideje.
E szabatos stílussal Erzsébet fokozta Öcsi ellenszenvét,
örökké játsszaa zeszét. Rosszkedvűen kapirgálta a villával a tá-
nyért, mindent éntudokmeg legutoljára.
A kiütések már az egész testét berücsközték. Fáj (anya)?
Nincs válasz. Ne vakargassad (apa), jó? Nincs válasz. Kíván-
csi vagyok, mikorakarják közölni, gondolta. Miértelme vanen-
neka zőszintétlenségnek?
N-e l-e-g-y-ü-n-k ő-s-z-i-n-t-é-k...
A göböcskék nem fájtak, csak viszkettek, minél többször
szántott rajtuk végig a körmével, annál inkább. Lehethogy ez-
isa büntetésbe tartozik.
Apa és anya, akár egy gyászmenet, megálltak az ágy lábá-
nál. Tudom, Öcsi legyintett, kórház.
Apa vitte be, taxin, kora reggel. Hosszú volt az út, lassan el-
tűntek az ismerős utcák. Ezmég Pest? Újpest.
Flegmája csak addig tartott, míg az apja a kockaköves folyo-
sókon a kórteremhez vezette. Fehérre mázolt falak és padok, tö-
mény gyógyszerszag, a duplaszárnyú ajtó nyitva, látszanak a
vaságyak, legelöl egy puffadt fiú kivörösödve harákol, majd
zsebkendőjébe köp. Öcsi gyomra fölkavarodott, s hirtelen tört
rá az ijedtség, az apja sorsára fogja hagyni ezen az utálatos he-
lyen, mileszvelem? Magában darálni kezdte a miatyánkot.
Ne szarj be, testvér! - apa átölelte, lesz még szőlő, lágy ke-
nyér. A mondat második felét énekelte. Dalolászik, gondolta
Öcsi, könnyűneki, mingyár elmegy, deén...?
Jött Ganz doktor, megveregette az arcát, na Öcsi, ablaknál
lesz az ágyad, mit szólsz hozzá? Érezte, ez valami soronkívü-
liség, mégsem tudott örülni neki. Sokat adott volna érte, ha hir-
telen otthon teremhetne, s lefekhetne a saját ágyába.
Ehelyett át kellett öltöznie a csţos kórházi pizsamába, apa
biztatóan intett neki az ajtóból, ő úgy tett, mintha nem venné
észre, végigvetette magát a hűvös ágyon.
Öcsi! Öcsiií! - a szomszédja, egy füligszájú srác szólongat-
ta. Mivan? - odafordult. Tudsz sakkozni, Öcsi? Nemnagyon,
visszasüppedt az ormótlan párnába. Mégittis Öcsizni fognak,
gondolta leverten.
Az ápolónő megmérte a lázát és a pulzusát, fölírta az ágy lá-
bánál fémkeretben lógó papírra. Az a lázlap, közölte a fülig-
száj, én pedig a Karcsi vagyok, tégedet mivel hoztak be? Azt-
mongyák, tüdőgyulladás. Karcsi legyintett, á, barétom, az sem-
mise, az majdnem mindenkinek van itten, a sok fekvéstől.
Asok fekvéstől? Bizony ám. Hülyeez, gondolta Öcsi, a fekvés-
től nemlehet betegneklenni. Nem hiszed? Hát... nemnagyon.
Kérdezd csak meg az orvostól, mert akit túl sokáig fektetnek,
az egykettőre tüdőgyulát kap, és ezen kívül kelések lesznek a
seggén, tudd is meg... látom, ez tégedet már nem fenyeget,
skarlátod van, vagy mi? Öcsi nem válaszolt, Karcsi fontoskod-
va kijelentette: majd a vizit után tisztábban látunk, mingyár
ideérnek.
A vizit féltucat fehérköpenyes doktor volt, köztük Ganz,
élükön pedig egy kis pocakos öregúr, a prof! - súgta Karcsi.
Idegen szavakat mormoltak, melyek Öcsit a templomi szertar-
tásra emlékeztették. Latinul beszélnekezek? Karcsi bólogatott,
hát persze, a latin az orvosi nyelv.
Köhögsz? - förmedt rá a prof reszelős hangon. Nemköhö-
gök. Fulladsz? Nemfulladok. Viszketsz? Viszketek. A prof bic-
centett, a lázlapra pillantott, pneumónia, dünnyögte, átvilágítás
volt? Ganz doktor a fejét rázta, még nem. Majd utána tisztáb-
ban látunk!
Öcsi fölkapta a fejét, mintha Karcsit hallaná.
A menet a túloldali ágyakhoz fordult. Pneumónija, pneumó-
nija, ismételgette magában Öcsi, hogy el ne felejtse. Később
Karcsi felvilágosította, ez a tüdőgyula latin neve.
Hányéves vagyte? Háromnegyed hét, és te? Hatleszek. Kis
pisis, Karcsi vigyorgott. Vagyte! Na, csak meg ne sértődjél ne-
kem. Hátjóóóvanna... iskolábajársz? Nem, én mindig beteg
vagyok, tüdőtályogom van és gennyes a köpetem, abcesszusz
pulmonisz. Miótavagy itten? Hajjaj! - Karcsi belezongorázott
a levegőbe, nem is megyek ki innét. Hanem? Hanem megha-
lok. Pontte? Pont én, mit szólsz hozzá!
Ezek után már nem tűnt olyan nagy dolognak, hogy ő két
napja egyfolytában a halálra készülődik. Talánitt mindenki?
Az ebédet kerekes zsúrkocsiról osztotta egy - Ilonkára ha-
sonlító - asszonyság, az éjjeliszekrényre rakta a tányérokat.
Tésztás leves, tejberizs kakaószórattal, meggybefőtt. Mindig
ágybalehet kajálni? - kérdezte Karcsitól. Persze. Nemrossz.
Dugig ette magát, elálmosodott. Mire fölébredt, már égtek
a porcelánburás lámpák. Ásítozott. Na (Karcsi), játszol egy
parti sakkot? Játszhatok.
Tíz lépésben kikapott, folyton elnézett valamit, pedig Kar-
csi rá-rászólt, ne oda, ott sakkba lépsz; hülye, rögtön lecsapom
a királynődet, ha nem véded a bástyával; vak vagy?, nem látod
a futómat? Hátjóóóvanna.
Nyújtózkodott, most micsinálunk estig? Döglünk. Tes-
sék??? Heverészünk, barétom. Nemlesz vizit vagyvalami?
Karcsi röviden ismertette a napirendet. Vizit csak délelőtt
van, a vizsgálatok - röntgen, ékágé, vérvétel satöbbi - úgyszin-
tén. Ebéd és vacsora között: folyamatos döglés, esetleg séta a
folyosón.
Nemuncsi? De igen, az kell a gyógyuláshoz, semmi izga-
lom, sok szundi, rendszeres étkezés, hm, szereted a mákos
tésztát? Igen, mér? Mákos tésztát kapunk vacsira, cseréltem
volna. Hogyan? A holnapi húsomat odaadnám érte. Honnéttu-
dod, hogyma mákostészta lesz? Anna nővér mondta. Nővér?
Hát a nővérke, az ápolónő.
Öcsi megint rosszkedvbe süllyedt. Angelika nővér - a lelki-
atya - a gyónás - az áldozás - a megrágott ostya - halálos bűn
- Juliska - pokol - tűz... Kiütései lángoló viszketéssel jelez-
ték, hogy nem múltak el, sőt.
Három fehér tablettát adott az éjjeles nővér vacsora után,
vedd be.
Délelőtt röntgenre vitték, a félhomályos vasfülke: akár egy
modern gyóntatószék; csak éppen állni kell benne. A viziten
semmi új, köhögsz?, fulladsz?, viszketsz? - a prof megtapin-
totta a dudorokat, .fölvételek? Csak holnapra ígérik, moridta há-
tul Ganz doktor, holnapra, ismételte a prof ellenségesen, Ganz
doktor széttárta a karját, a prof biccentett, akkor penicillin,
Ganz doktor vadul bólogatott.
Délután bejött anya, Öcsi csodálkozott, tudta, csak szerdán
és vasárnap van látogatás, később Karcsi elmagyarázta, hogy
húsz forintért a portás félrefordul.
Soronkívüliség.
Anya négy krémest hozott, és egy sárga villamost, tudott
csöngetni, ha az ember megnyomta az áramszedőjét. Öcsinek
nagy sikere volt vele a kórteremben, a kocsi kézről kézre járt,
muti, add ide, nekem is!
Ebéd után sakkozott Karcsival, vesztett. Benézett hozzá
Ganz doktor, hogy vagy, kislegény? Jól.
Mintha évek óta volna itt, az óvoda, Angelika, Erdőssanya,
a háromház udvara végtelen távolinak és elérhetetlennek tűnt.
Döglés. A félálomban töltött órák a kórházi életet lebegő
időtlenségbe burkolták, összefolytak a napszakok. Lassan elfe-
ledkezett a halálról, halványult a pokol, és... az Isten is. Elő-
ször megrémült, amikor rájött, hogy itt még egyszer sem imád-
kozott, gyorsan végighadarta a miatyánkot. Ám azután újra és
újra megfeledkezett a napi kötelező imákról, lelkifurdalása jó-
tékony bágyadtságba ágyazódott. Különbenis, a Karcsise
imádkozik, őmaga mondta, pedig őneki tüdőtályogavanés
gennyesa köpetje, de nem imádkozik...
A füligszáj srác kijelentette: ő materialista. Azmi? Hát,
hogy szarok az istenre. Öcsi magában keresztet vetett.
Háromszor kapott injekciót a fenekébe, biztosra vette, csak-
is Ganz doktornak köszönheti, a ző mániájaa zinekció. Anna
nővér adta be, vele nem érdemes kötözködni, mert szó nélkül
szájon vágja az embert. Akkormár inkábba zinekció.
De a kiütések rendületlenül vesztegeltek a testén. Apa és
anya mindig aggódva szemlélte a dudorokat, anya egyszer ki-
fakadt: összevissza beszél a Ganz, szerintem halvány fogalma
sincs, hogy mi ez! Apa csitította, világosan megmondták, aller-
gia. Allergia, ismételte anya éllel, és evvel kész?, várjuk ölbe
tett kézzel, hogy elmúljon magától? Én nem vagyok orvos. Ta-
lán át kellene vinnünk egy másik kórházba a gyereket. Nevi-
gyetek! - ittmár jól megvagyok, gondolta. Úgyse a Ganz dok-
tor a lényeg (Karcsi), hanem a prof. Igaz (anya), keresd meg a
professzort.
Apa bátortalanul fölvetette, hogy menjen inkább anya, hi-
szen ő kételkedik Ganz doktorban, végül aztán - te vagy a fér-
fi (anya)! - kelletlenül elballagott a főorvosi irodába. Hamaro-
san visszatért. Na (anya)? Ugyanaz, allergia, látod, kár izgulni.
Adtál neki? Apa az ujjával mutatta: kettőt. Nem kellett volna
inkább hármat? De (Karcsi)!, a profnak háromszázat szoktak.
Anya: szemrehányó tekintet; apa: legyintés.
Vacsora: tej, körözöttes kenyér. Utóbbit Öcsi elcserélte két
almára azzal a kövér sráccal, aki éjjel-nappal ugatva köhögött.
Délutánonként már kiengedték őket az udvarra. Csak tíz
percre (Anna nővér), rögtön jöttök befelé, miháncs szólok! Ez
a miháncs Öcsinek nagyon tetszett. Miháncs bemegyünk, ját-
szokveled egyparti sakkot! Á, Karcsi fintorgott, susztermattot
kapsz megint, sose figyelsz oda. Hátjóóóvanna.
A rövid séták idejére kiadták otthoni ruhájukat a fehér szek-
rényből. Öcsi rá sem ismert Karcsira abban a lötyögős kék öl-
tönyben és szürke ballonkabátban. A pizsama sokkal jobbanáll
neki.
Újabban a vérét vizsgáltatta Ganz doktor, emiaţ háromszor
vettek tőle, vénából. Szőke nő a laboros, a sikeres műveletek
után Balatonkockát ad. Barétom (Karcsi), az egy kúrva. Ho-
gyértve? Ne viccelj, rájárnak az összes orvosok, mindig az
ügyeletessel zárkózik be. Ezbiztos? Barétom! - Karcsi lemon-
dóan ingatta a fejét.
Este Öcsi a folyosón ólálkodott. Az ügyeletes szoba ajtajá-
nak tejüvegkockája mögött dereng a lámpa fénye. Lehethogy
odabenn. ..?
Juliskáról álmodott. Ő a tűzoltólétrán, Juliska pedig a fürdő-
szobában, mely tulajdonképpen a labor, fecskendőkkel, kémcsö-
vekkel, klórszaggal. Juliska szétnyitja fehér köpenyét, csábosan
integet, gyere be, ő nyújtja a kezét a párkány felé, aztán lezuhan
a mélybe. Majd újra elölről. A harmadik zuhanásra ébredt.
Séta után Anna nővér idegesen rohangászott a teremben,
hol van Kovács Pisti? Kiaza Kovács? Hát a köhögős (Karcsi)!
A köhögős nincs sehol. A srácok csoportokba verődve tárgyal-
ták az esetet.
A köhögős megszökött. Átmászott a kerítésen. A sapkája ott
hevert a porban. Anna nővér vitte a bűnjelet az igazgatóságra.
Nagy dolog (Karcsi), fogadok, estére visszahozzák, de hol-
napra biztosan.
Lámpaoltás után kiáltozás hallatszott. Mivan? Karcsi föl-
kelt, a nyitott ajtóhoz lopakodott. Integetett Öcsinek, bogy jöj-
jön oda.
A folyosón egy kopasz, vörös arcú férfi lökdöste maga előtt a
köhögőst, ne bömbölj mán, te szerencsétlen, hadd abba, mer ki-
verem belőled a szuflát! A köhögős a zsebkendőjébe trombitált,
a férfi a kórterem felé taszította, Öcsiék a helyükre iszkoltak.
Az éjjeles nővér hamarosan behozta a köhögőst, ülj le szé-
pen, súgta neki, a puffadt fiú az ágyra zöttyent, haza akarok
menni, vonította. Szedd össze magad, micsoda beszéd ez? Ha-
za akarok menni. Hova tetted a pizsamát? Haza akarok menni.
Eldobtad? Haza akarok menni.
Én is haza akarok menni, szólalt meg egy nyafogós hang.
Én is! Én is! Haza! - már mindenfelől kiabáltak, gyulladt a vil-
lany, tizenkét üvöltő száj kórusa, haza akarunk menni! A nővér
tapsolt, topogott, hiába, a lángra lobbant indulatok égették az
agyakat; döngölték a lábak a sodronyokat, püfölték a tenyerek
a párnákat, HAZA AKARUNK MENNI!
Futva érkezett az ügyeletes orvos, tehetetlenül állt meg az
ágyak között, mögötte a köhögős srác apja, olyan arccal, mint-
ha ökölpárbajra készülne.
Öcsi torka szakadtából bömbölt, hánykolódott e kéjes düh-
roham örvényeiben. Az ápolónő egy vödör vizet hozott, a kö-
högős arcába loccsantotta a felét, s a következő ágyhoz lépett.
A kórus elhallgatott. Vége, gondolta Öcsi szomorúan, kár,
olyanjólesett.
Később újra és újra fölharsant benne az üvöltözés vissz-
hangja, haza akarunk menni. Tényleg... meddig kellmég ittlen-
nem? A viszketés csökkent, a lázát lenyomták, de a dudorok
maradtak, Ganz doktor hiába vacakol két hete a vérével, sem-
mi újabbat nem tud kisütni, hátmilesz?
Éjszaka Karcsi rohamot kapott, fuldokolva vergődött a
párnán, hívjama nővért? - kérdezte Öcsi, Karcsi a mutatóujjá-
val nemet intett, majd elmúlik, lihegte, amikor levegőhöz
jutott.
Jézus...! Karcsi párnája csupa vér, ő közelebb hajolt, hátha
csak képzelődik a sötétségben, nem, vér, Karcsi szájából a hör-
gés ritmusára fröcskölődött, néhány csöpp Öcsi arcára hullott.
Fölpattant, hogy segítségért szaladjon, de Karcsi megmarkolta
a csuklóját. Nővérkenővérke, gyorsanide! - kiáltotta ő.
Az ápolónő klaffogó papucsban fordult be az ajtón, villanyt
gyújtott, hátrahőkölt, rohant az ügyeletes orvosért. Marha, zi-
hálta Karcsi, ez semmi, el... elmúlik!
Az orvos egy szürkeköpenyes férfival érkezett, megragad-
ták az ágyat, vitték kifelé, Öcsi futott mellette, mert Karcsi szo-
rította a karját. Menj vissza, fiacskám, szólt rá menet közben az
orvos, háthogyan?, nemereszti! Bekanyarodtak a folyosón az
intenzívbe, Öcsi szíve súlyos vasdarabbá vált, éppen Karcsitól
tudta, hogy akit ideraknak, az kampec, ist... Istenem, haddne
haljonmega Karcsi, énIstenem, jóIstenem, bocsásdmega vétke-
inket, miatyánk kivagya... hiszekegy..: üdvözlégyMária, ma-
laszttalteljes. . .
Az orvos töltötte a fecskendőt, az ápolónő letörölte Karcsi
könyökhajlatát alkoholos vattával, Öcsi a húsba merülő tűre
borzadt, eszébe jutott: az inekció (Karcsi), barétom, annyit ér,
mint pofon a szarnak. Istenem, könyörgökhozzád, neengedda
Karcsit, csupáncsak azértmer materilista, olyan jófiú, neen-
geggyed őtet!
Közben a szürkeköpenyes igyekezett kiszabadítani Öcsi
csuklóját, egyenként feszegette Karcsi ujjait, az anyád istenit!
- nem boldogult vele. Hagyja most már, mondta az orvos fakó
hangon. Karcsi arcán összerándultak az izmok. Úgy maradt.
Abban a furcsa, majdnem vigyorgó fintorban.
Vihetem (a szürkeköpenyes)? Viheti (az orvos), Jencikém.
A szürkeköpenyes fölnyalábolta Karcsit, a merev ujjak le-
csúsztak Öcsi csuklójáról, mint egy szoros karkötő. Karcsi lá-
ba a léptek ütemére himbálódzott a levegőben, a szürkeruhás
beszállt vele a liftbe.
M-most... m-mivan? Nővérke (az orvos), vigye vissza a
kisfiút a helyére. Meghalta Karcsi? Gyere már (az ápolónő)!
Meghalt??
Az orvos hátat fordított. Öcsi látta, a nyakán világosan ki-
rajzolódik egy kék ér. Onnan könnyűvolna vértvenni, gondol-
ta. A nővér kézen fogta, húzta kifelé. Öcsi megbotlott, lehup-
pant a kőre, vinnyogva sírt, tekegyetlen Isten, tekegyetlen,
rossz isten! Az ápolónő próbálta talpra állítani, hagyjatok! -
kapálódzott, az orvos lefogta, nyugodjál meg, fiacskám... mi a
neve?
Az ápolónő vállat vont, Öcsi. Figyelj rám, Öcsi, bejössz hoz-
zám az ügyeletes szobába, ott fogunk aludni ketten, akarod?
Öcsi semmit sem akart, patakzott a könnye, egyszerre fáj-
lalta Karcsit és saját magát, énis ígyfogok... Rosszul mondtaa
zAngelika, nem mindig bocsájtmega zisten.
Betámogatták az ügyeletes szobába. Két ágy volt itt, az in-
nensőre fektették, az ápolónő letörölte az arcát vizes ruhával,
aludjál szépen, Öcsike, ne gondolj a Karcsira, neki már semmi
se fáj, végeredményben ő is csak alszik... mélyen. Meghalt,
motyogta Öcsi, az orvos sóhajtott, adjunk neki egy nyugtatót?!
Az ápolónő nem tudta, kérdés ez vagy kérés, tétován levette fe-
hér fityuláját, ugyanakkorát sóhajtott, mint az imént az orvos.
Tíz éve vagyok a gyerekeknél, mondta azután, tíz éve, doktor
úr, az orvos legyintgetett, menjen, Jankuráné.
Kiszállta Karcsilelke, gondolta Öcsi, a pokolba vagy...?
Ésmérnem láttam semmitse? Csak rángott egyet, kész.
Karcsi megkövült fintora. Csöppet sem ijesztő, inkább mu-
latságos. A füligszáj.
Na, Öcskös? - az orvos leült vele szemben a másik ágyra,
beszélj... látom, hogy kérdezni akarsz. Öcsi megnyálazta a
szája szélét, mivana... mivan utána? Nulla, a test nem mozog
többé, ennyi az egész. Ésa lélek? A lélek se, a lélek megszűnik.
Hogyértve? Úgy, ahogy mondom.
Öcsi túrta az orrát. Az orvos hátradőlt, nehéz fölfogni, az
biztos, könnyebb azoknak, akik hisznek istenben. A doktorúr-
nak nemtetszik hinni? Az orvos szuszogott, teccikezel, mint
egy vénkisasszony! Öcsi sértetten hengeredett a fal felé, nem-
meri elárulni, biztosfél, hogy beköpöm... Hiába, a felnőttekkel
nemlehet ilyesmiről tárgyalni, mermosta zistent titkolnikell.
Mertmost szocili... szocializmusvan.
Reggel a saját ágyában ébredt, biztos éjszaka vitték vissza,
amikor aludt. Hol a Karcsi, mi van vele? - kérdezték tőle a szo-
batársak, Anna nővér rájuk mordult, csönd legyen, Karcsit át-
helyeztük egy másik kórterembe, a földszintre! Öcsi nem bán-
ta, hogy Anna nővér beléfojtotta a szót, minden Karcsival kap-
csolatos gondolat fájó vérdarabként lüktetett.
Apa és anya. Hogy vagy? Jól. Én úgy látom (apa); szépen
javulsz. Igen, demikor mehetek haza? Most már hamarosan.
A régi képes-mesekönyveit szakadtra olvasta, hoztak neki
újakat.
Brummi Mackóvárosban. Hófehérke és... Piroska és... In-
jekciók, alkarba, Ganz doktortól személyesen. Mint pofona
szarnak. . .
De a dudorok lassan töpörödni és ritkulni kezdtek. Na ké-
rem, Ganz doktor dülledt az elégedettségtől, tudtam én, hogy
allergia, győztünk! Jósokáig tartott. Ne szemtelenkedj, te! Hát-
jóóóvanna... mikor mehetek haza!
Ganz doktor kitérő választ adott, meglátjuk, attól függ, ho-
gyan alakulnak a dolgok, majd, beszélek a proffal, nem olyan
könnyű, az ő engedélye nélkül még fingani se lehet.
A hét végén hazaengedték. Mikor az éjjeliszekrényből kipa-
kolta a holmiját, a .felső polc szögletében megtalálta Karcsi
sakktábláját. SzegényKarcsi. A sportszatyorba süllyesztette.
Már csak néhány dudor maradt, a hasán. Háromszor kellett
injekcióra mennie Ganz doktorhoz a kórházba, míg azok is el-
tűntek.
Otthon minden változatlan, a szoba, az ágy, a kereszt a fa-
lon, a játékai, mégis idegennek érezte magát. Erzsébet meghí-
zott, oszloplábai feszültek a szoknyában, majdnemolyan daga-
déklett, minta zIlonka... volt. Holvan mára zIlonka!
Anyja hétfőn bevitte az óvodába. Öcsi azt hitte, izgatottan
sereglenek majd köréje a többiek, s ő elmesélheti Karcsit, a kö-
högős srác szökését, a viziteket, Ganz doktort. De csak Móni
kérdezte meg: jól vagy, kisapám? Jól.
Nem hiányoztamén ezeknek.
Angelika zavart mosollyal fogadta, ne haragudj, Jeremiás,
rosszkorjöttél, ötre egy tanítványomat várom. Hátcsak... csak-
hogy mondjam, megvagyok gyógyulva. Ennek örülök, Angeli-
ka kikísérte. Öcsi a lépcsőről visszafordult, mikorjöjjek? Ange-
lika arcán szétterült a csodálkozás, nos... tudják a szüleid,
hogy te továbbra is... tehát hogy hozzám akarsz járni? Öcsi
nem értette, miértne járnék?
Angelika a haját igazgatta, jól van, de a régi napjaidat más-
nak adtam, szóljál anyukádnak, jöjjön el, hogy megbeszélhes-
sük... az új időpontokat. Öcsi bólintott, majdszólok. Azt hit-
tem, már nem is emlékszel rám, oly sokáig voltál oda. Ugyan,
Angelikanéni! A szent asszony a szája szélét rágta, a nővéred
egyik napról a másikra kimaradt.
Ez eléggé szemrehányóan hangzott. Énnemvagyok Erzsé-
bet.ţ - mordult fel Öcsi. Helyes, Jeremiás, szóljál akkor az
édesanyádnak.
Hápersze.
A háromház udvarán Erdőssanya Turaival lábtengózott.
Szijótok.
Élsz még (Erdőssanya), apuskám? Élek. Buff, buff, a labda
pattogott. Meggyógyultál (Turai)? Igen. Buff, buff. Öcsi várt, re-
mélte, hogy megkérdezik, akar-e beszállni, de semmi. Buff, buff.
Szevasztok.
ol voltál? - anya csípőre tett kézzel kiabált vele, kezded
megint a kódorgásaidat, hogy képzeled, csak úgy leemeled a
kulcsot a szögről, és mész, ez mégiscsak túlzás!
Öcsi szó nélkül vonult a gyerekszobába, ott Erzsébet uga-
tott rá: nem látod, hogy öltözködök, nem tudsz kopogni, ha be-
csörtetsz a szobámba? Dehátén... énis ittlakok, eza zén szobá-
mis! Erzsébet megrándította a vállát, s kituszkolta őt az ajtón.
Forrt benne a méreg, azérmerén kórházba voltam, azthi-
szi... úgycsinál, mintha... mintha meghaltam volna. Karcsi
végső fintora hívódott elő, változatlan élességgel. Összeszorult
a torka.
Este Erzsébet fölvetette, mi lenne, ha Öcsit áthelyeznék a
hallba, osztálytársaira hivatkozott (egyik sem alszik a fiútest-
vérével közös szobában), és arra, hogy tőle ne várjanak apáék
jó osztályzatokat, mert így nem tud tanulni, Öcsi folyton ott lá-
batlankodik körülötte.
Hátezt sütötteki!
Legnagyobb meglepetésére, apáék Erzsébetnek adtak iga-
zat, győzködni kezdték őt, neked is jobb volna külön, kiürítjük
a hallban a szekretert, odarakhatod a holmidat, a lapját pedig
íróasztalként használhatod, szükséged lesz rá, hiszen ősztől is-
kolába jársz!
Beleegyezett, a szekreter vonzerejének nem bírt ellenállni.
De magában azért égbekiáltó igazságtalanságnak tartotta, hogy
Erzsébet ilyen könnyedén kitúrhatta a belső szobából.
Azonnal hozzáláttak átrendezni a hallt, az ovális ebédlőasz-
talt a falhoz tolták, a sarokba került Öcsi ágya, és a fiókos szek-
rényke, ami eddig is az övé volt.
A lehajthatós szekreter - ő még sohasem nyúlhatott bele -
valóban kárpótolta a hátrányokért (melyek között első helyen
az örökös félhomály állt, a hall csupán a duplaszárnyú üvegaj-
tón át kapott némi fényt). A rakodótér egyik felét két nagy és
két kis fiók, valamint függőleges rekeszek foglalták el. Közé-
pen apró lámpácska, bakelitburával, billenő kapcsolóval (utób-
bi Luxsanyibácsi műve). A másik oldalon sok-sok hely. Ráadá-
sul a szekreter kulcsra zárható, s az egyetlen kulcsot ünnepé-
lyesen átadták neki.
Sokáig rendezkedett, még éjszaka is fölkelt az ágyból, hogy
valamelyik kincsét máshová tegye. Módszeresen helyezte el a
tárgyakat, a kisfiókokba az üveggolyókat, az iratkapcsokat, ti-
zenhárom forint hetven fillérnyi vagyonát, az Angelikától ka-
pott szentképeket (Szent Péter, Szent János, Szent Imre), a Fra-
dijelvényt (Turaival cserélte, kulcskarikáért); a nagyobb fiókba
a ceruzákat, radírokat, füzeteket; a függőleges rekeszekbe min-
denféle papírdarabkákat; oldalt a sok-sok helyre pedig a játé-
kokat és könyveket. Naná, hogyeddig rendetlen voltam, haa
zembernek nincshelye, hogyanlegyen rendes?
Hajnalban fölébredt, hú, elfelejtettema feszületet! Kiszállt
az ágyból, Erzsébet szobájába settenkedett, óvatosan leemelte
a falról. Keresett a spájzban egy szöget, és a nagy kalapáccsal
beütötte az ágya fölé.
Mi a francot csinálsz te? - az anyja rontott a hallba, hajából
a padlóra hullottak a csavarók, ő szolgálatkészen összeszedte.
Fölvered a házat, micsoda ötlet, éjnek évadján kalapálni, meg-
őrültél?
Öcsi a szögre akasztotta Jézust, beszédes mozdulattal mu-
tatta, erről van szó. Anya elhúzta a száját, nem ért volna rá reg-
gel? Hát. .. légyszíves beszéljéla zAngelikanénivel. Én? - anya
ráncolta a homlokát, minek? Hogy mikor mehetekhozzá, mera
zénnapjaimat másnak adta, amíga kórházba voltam.
Anya tehetetlenül rázta a fejét, ez nem is emberi, Öcsikém,
három óra van, kalapálsz, aztán bejelented, hogy az Angeli-
ka... megáll az eszem, nincs énnekem elég bajom, tudod te,
mennyibe került a betegséged?, fogalmad sincs róla, és a krip-
ta, és födémcsere lesz, minden összejött...
Miaza födémcsere? Az egy borzalom, Öcsikém, szétverik a
plafonunkat teljesen, a mérnök szerint még egy telet már nem
bír ki a tető, a padlás folyamatosan ázik, rohadnak a gerendák,
egy vagyonba kerül, beláthatod, hogy most... egyszerűen
nincs pénzem hittanórára, ne is haragudj.
Öcsi elvékonyodó hangon kérdezte: teháténmár nemjárha-
toka zAngelikanénihez? Anya a csavarókat babrálta a fején
,
amikor az egész család ilyen nehéz helyzetbe került, te is hoz-
hatsz egy kis áldozatot, senkinek se könnyű, hidd el, nem so-
kat aludtam én a temetés óta... ööö... - riadtan pislogott, te
még nem tudod... a nagymama... szegény nagymama meg-
halt, isten nyugosztalja.
Mi? Meghalt, ismételte anya fátyolos szemmel, már három
hete, el is temettük... családi kriptát vettünk, Gyuriékkal felesbe.
Öcsi beharapta a száját, meghalta nagyi, érezte Karcsi véré-
nek pöttyeit az arcán.
Tudod, mi az a kripta? Nemet intett, az anyja magyarázni
kezdte, olyan kőből faragott izé, verem, illetve helyiség, a te-
metőben, tudod, ahová a halott embereket viszik, hat rekesz
van benne, úgy számítottuk, hogy anyám és apám az kettő, ke-
resztapádék az négy...
Hátőkis meghaltak? Dehogy, Öcsikém, azért vettünk krip-
tát, hogy majd, ha...!, akkor mindenki beleférjen, hat rekesz
van benne, szegény anyának, aztán nagypapádnak, kereszt-
apádnak, keresztanyádnak, apukádnak és nekem, így egy hely-
re kerülhet az egész család, persze csak ha majdan... eltávo-
zunk az élők sorából, érted?
Ésvelünk milesz? Hogyhogy? Ha csak hatrekesz, akkor a
gyerekek? Anya mosolygott, ti még nagyon sokáig fogtok élni.
Tinem? Ne félj, egyelőre senki se hal meg, se apukád, se én,
csak szegény anyám miatt vettük a kriptát... érted?, ezért nin-
csen most pénzem, mert felesbe fizetjük, illetve Gyuri előle-
gezte a részünket, őneki tartozunk, ráadásul jön a födémcsere!
Demérnem szólt nekem senki, hogya nagymama meghalt?
Mert nem akartunk felizgatni, alig gyógyultál ki a betegségből,
és te annyira érzékeny vagy, a végtelensé... szóval nagyon. Fe-
küdjél le szépen.
Ésa nagyi most ottvana rekeszbe? Igen, egy koporsóban, tu-
dod, egy olyan fekete faládában, abba teszik a halottakat. Ésa
lélek? A lélek, az kiszáll a testből, amikor meghalunk. A
mennyországba? Anya ingatta a fejét, talán igen. Hogyhogy ta-
lán, háta zAngelika szerint... Hagyjál nekem békét az Angeli-
kával, én nem foglalkozok ezekkel a dolgokkal! Akkorte nem-
hiszela zistenben?
Anya nagyot fújt, nézd, Öcsikém, ne bonyolódjunk bele,
mindjárt hajnalodik! Dehiszel vagy nemhiszel? Hiszek, felelte
anya hosszabb szünet után, abban hiszek, hogy van valahol ne-
kem egy istenem, aki vigyáz rám... és rátok is. .. most pedig be
az ágyba, de rögtön!
Öcsi várt, míg a hálószobában apa kemény szuszogása mellé
fölzárkózott anya pihegő lélegzetvétele, azután kiült a szekreter-
hez, meggyújtotta a bakelitburás lámpát, és a nagyanyja vonása-
it idézgette. Közben gépiesen turkált a virágmintás bádogdoboz-
ban, melyet a nagyanyjától kapott a születésnapjára, csokis ná-
polyi volt benne. Azóta vegyes mindenfélével rakta tele.
Megtalálta Hapcit, a törpét. Piros sapkája kifakult, krumpli-
orra fölhasadt, pepita zsebkendője csupa kosz. Teszegény, ró-
ladis elfeledkeztem, minta nagyiról.
Régebben mindig Hapcival aludt, nélküle nem volt hajlan-
dó ágyba bújni. Többször megesett, hogy este az egész család
a törpét kereste, Öcsi pedig a sarokban zokogott, az anyja po-
fonokkal fenyegette, ne bömbölj már, próbálj visszaemlékezni,
hová tehetted? Végül mindig rátaláltak.
Annyira féltette, hogy nem merte magával vinni a kórházba.
Azóta a dobozban kushad. Szörnyűségez... teljesen kimenta fe-
jembőla Hapci... mega nagyi... így eltud múlni a... minden.
Karcsi sakktáblája. A lapos ládika tetején a fekete-fehér
mezők hálója, kihúzható rekeszében a figurák. Rekeszek...
Odaképzelte a királynő mellé a nagyanyját, arcán Karcsi vigyo-
rával.
Úgy aludt el, a sakktáblára borulva. Mikor az anyja kora
reggel a fürdőszobában megeresztette a vizet, ő fölriadt, s az
ágyba ugrott. Éppen jókor, mert anya már jött ébreszteni. Ajjaj,
égvehagytama szekreterbena lámpát, gondolta alvást színlelve.
Szerencsére anya nem vette észre.
Hapcit - kárpótlásul - a zsebébe dugta, magával vitte az
óvodába.
Délelőtt az udvaron játszottak. Móni odahívta a kerítéshez.
A járda mellett egy taxi állt, benne két férfi. Kisapám, az ott a
Puskás Öcsi! Biztos? Fix. Öcsi megköszörülte a torkát: szer-
busz Öcsi, énis Öcsivagyok!
A focista kiszállt a kocsiból, lompos léptekkel a kerítéshez
jött, kézcsókom, kisnagysád, szevasz, drusza! - bedugta a te-
nyerét, kezet fogott vele. Öcsi majd elájult az izgalomtól, hogy
egy ilyen hírességgel parolázhat. Puskás szélesen mosolygott,
akarsz honvédjelvényt? Hápersze! Mit adsz cserébe?
Tétován a zsebébe nyúlt, hirtelen elszánással kirángatta
Hapcit, s nyújtotta, remegő ujjakkal. A focista átvette, ez
igen... nesze!
Öcsi a markába zárta a jelvényt. Addigra már köréje gyűl-
tek a többiek, irigykedve bámultak rá. Ő elszaladt, rohadtva-
gyok, gondolta, odaadtama Hapcit... egytál lencséért, minta
Káin, vagyisa... kiis aza lencsés?
Visszanézett, látta, Puskás két kézzel osztogatja a jelvénye-
ket. Azistenit. .. énmeg odaadtama Hapcit! Marta a torkát a sír-
hatnék. Fogta a jelvényt, s bedobta a lefolyóba. Kész.
Móni hozta Hapcit, tessék kisapám. Ő hüledezett, háthogy-
hogy? Azt hitted, Puskásnak pont a te babád kell? Öcsi a mel-
léhez szorította a törpét, drága, drága Hapci, dejóhogy meg-
vagy, többé soseadlak senkinekse, esküszömrá!
Anya leengedte játszani, csak egy félórára, és csak ide a kert-
be, az utcára nem mehetsz ki, és ne kelljen óbégatnom utánad!
Hátjóóóvanna.
Szaladt Angelikához. Ám a szent asszony nem volt otthon.
Másnap újra megpróbálta, újra hiába. Hollehet?, talána temp-
lomba? Odáig nem mert elszökni, anya úgyis harapós kedvé-
ben van, különmunkát hozott haza.
Véletlenül találkoztak, Angelika a közértből jött, teli kosárral,
legfölül egy vekni friss kenyér, melynek a sarkát már megcsip-
kedte, még meleg, mondta Öcsinek bocsánatkérően. Segítek,
ajánlotta ő, át akarta venni a kosarat. Hagyd csak, nem nehéz.
Baktatott a szent asszony mellett a járdán. Klopp, klopp,
klopp. Szóltál édesanyádnak? Igende... aztmondta, nincsen
pénze most... nincsen pénzünk, merl födémcserelesz, és csalá-
dikriptát kellett venni, merta nagymama meghalt. Aha, értem,
Angelika leszakított egy darab gőzölgő kenyeret, a kezébe
nyomta, egyél, Jeremiás.
Nemlehetne, hogyén... hogy pénznélkül? A szent asszony
csóválta a fejét, bajos dolog, olyan kevés időm van. Öcsi sze-
mét befutotta a könny, hátcsaka pénzér, Angelikanéni kérem,
csakapénzér? Angelika lehajolt, átölelte, ne haragudj, Jeremi-
ás... töröld meg az arcod, ne haragudjál! Kézen fogva vezette,
gyere, ne sírj, mert mindjárt én is...
Angelika szobájában egymás mellé ültek az ágyra, s jól ki-
bőgték magukat. Nem tudod te, Jeremiás, milyen nehéz életem
van nekem, senkim sincs, szegény vagyok, muszáj pénzt keres-
nem, hogy legyen mit ennem, megértesz?
Öcsi hüppögött, miis szegények vagyunk. Angelika cicce-
gett, ne vicceljél. Detélleg, tartozunka kelepapánaka kriptáér, és-
jöna födémcsere, ki kell javítania zegész plafonunkat átólcettig!
Angelika fölállt, teát és vajas-mézeskenyeret készített. Mi-
ben halt meg a nagyanyád! Kórházban. Nem úgy értem, mi
baja volt? Ja, asszema veséje, rendetlenkedetta veséje.
Falatoztak.
Menjél most már, Jeremiás, jönnek hozzám. Ő engedelme-
sen az ajtóhoz lépett. Anyádat üdvözlöm, szólt utána Angelika.
Öcsi megállt a homályos folyosón. Vanrém? Nincs. Oda-
bentről Angelika szipogása hallatszott. Azértazt nemmondta,
hogyjárhatok ingyér...
Az ajtó felszakadt, Angelika dühtől vörös arcral förmedt rá:
hallgatózol?, szép dolog, szégyelld magad! Semmit sem tudott
kinyögni mentségére, durr, Angelika bevágta az ajtót.
F... fapicsa! - sziszegte ő a sötétségbe. Azután gyorsan
visszaszívta, s gépiesen keresztet vetett.
Az erkélyen vacsoráztak. Öcsi az egész lakásból ezt a nagy,
T formájú szabadteret becsülte legtöbbre. Ha oldalra tolta a
fémvázas kerti székeket és az asztalt, még focizhatott is itt, a T
fölső szárát képező magas fal volt az ellenfél.
Mikor anya leszedte az asztalt, Öcsi egyedül maradt a csil-
lagos estében, s ha az elmúlt napokat összegezte, hiányjeleket
számlálhatott a szívében. Karcsi. Nagymama. Most mega zAn-
gelikais. Azért mondani kellett volna, hogy szósincs hallgató-
zásról, hanem csupána rém miatt...
Kiültette Hapcit az asztal szélére, hadd levegőzzön. Hm,
csakúgy odaadtama Puskásnak! , Fölidézte a váratlan s akarat-
lan mozdulatot, biztos, hogy az ember ép ésszel nem tesz ilyet,
nem dobja el a... a barátját. Igenigen, mer kibarátom vanne-
kem? Sorolta magában a lehetséges neveket, Erdőssanyanem,
Pityunem, Turainem, Erzsébetbiztosannem, őmég testvérnekse
sokatér, Karcsinincs, hátakkor...?, csaka Hapci.
Anya jött ki, leült mellé. Lábát széttárva nyújtóztatta, karja
élettelenül hevert az ölében, arcán elégedettséggel vegyes fá-
radtság.
Tudod-e, Öcsikém, honnét van nekünk ez a garnitúra?
Nem. Az elhagyott javaktól kaptuk negyvenötben... bizony, az
ovális asztalt is, sőt a szekretert is... tudod, mit jelent, hogy el-
hagyott javak? Nem. Akkor miért nem kérdezed? Hátúgyis
megmondod! Érdekel? Érdekel, morogta Öcsi türelmetlenül,
anya mindig ilyen körülményes, ha valamit el akar mesélni.
A sok zsi... embernek, aki nem jött vissza a háborúból, itt-
maradt a vagyona, azt összegyűjtötte egy bizottság, s szétosz-
totta a rászorulók közt, ez volt az elhagyott javak. És? Hogy-
hogy és? - anya ráncolta a homlokát. Ésaztán? - helyesbített
Öcsi, érezte, még nincs vége a beszámolónak.
Anya a karosszék támlájára lógatta a fejét, hát... aztán apá-
dat fölhelyezték Pestre, ez negyvenhat elején volt, hurcolkod-
tunk a legvadabb télben, a Vilma királyné úton kaptunk egy kis
garzonlakást, odaszállíttattuk az ovális asztalt, a szekretert,
meg a kerti garnitúrát, más bútorunk nem is volt, úgy kellett
kölcsönkérni kinyithatós ágyat, átmenetileg. Aztán anyám
megtalálta ezt a házat, egy ügyvédé volt, a felesége, az festege-
tett, mint műkedvelő, a padlásból csináltak neki műtermet, de
nem jöttek vissza a... a háborúból, és mi elhatároztuk, hogy
megvesszük a házat, annak ellenére, hogy csupa rom, szét volt
bombázva a felső szint. De legalább együtt lakhat az egész csa-
lád, Gyuri megkereste az ügyvéd örökösét, valami unokahúgot,
az éppen készült kivándorolni Kanadába, és így elfogadható
árat mondott, aztán jött a nagy építkezés, egy évig tartott, én
meg már topogtam az idegességtől, terhes voltam Nyuszival, s
nem akartam a Vilma királyné útra szülni, hanem már ide. Saj-
nos, Nyuszi korábban jött a ţkelleténél, hét hónapra, emiatt
minden tervünk fölborult, de végül csak kész lett a ház, először
Gyuriék lakása persze, mert ő ügyködött az iparosokkal, azt
azért el kell ismerni, hogy apait-anyait beleadott, az ácsmunkát
ketten végezték nagyapáddal, abban nem is volt hiba. Hát, így
történt, Öcsikém. De aztán államosították az egészet, mert a
magántulajdont eltörölték, igaz, hogy a mi lakásunkat később
visszaadták, vagyis hát megengedték, hogy visszavásároljuk,
havi részletekben, tavaly decemberben fizettük be az utolsót.
Ne hidd, hogy könnyű volt, mindig kuporgatnom kellett a
pénzt, evvel is a Gyuri járt jól, ő röhögve lakott havi százhet-
ven forint bérért, mi meg nyögtük a törlesztést, mert csak ne-
künk szabadott visszavenni a lakást, tekintettel arra, hogy apu-
kád a belügyben volt, na és a részleteken kívül minden javítást
is ki kell fizetnünk, a ház huszonhét százaléka után, ennyi a mi
részünk, míg viszont a Gyuriék helyett az állam fizet. És sose
kerestünk eleget. Ameddig apukád a belügyben volt, még csak-
csak, de azóta...
Ugyea Danyisanyibácsi mégmindiga belügyben van? Igen.
Ésapa már mérnem? Mert amikor a Rajkot... a Rajk volt a mi-
niszter, apád legfőbb főnöke, és őt felak... leváltották onnan,
emiatt apádnak is mennie kellett, még szerencse, hogy ennyi-
vel megúszta.
Ésaztán? - vadul figyelt, mert túl keveset értett. Aztán so-
káig keresett állást, de hiába kilincselt a régi barátainál, és pon-
tosan emlékszem, egy este azt mondta, slusszpassz, vége, fü-
tyül az egészre, mostantól csak az a szempontja, hogy soha
többé ne kelljen önéletrajzot írnia, s olyan munkát akar, aminél
ezt a fogadalmát betarthatja. Így lett marós, előbb átképzős, az-
tán szakmunkás. Csak én tudom, mennyit szenvedett, mert nin-
csen neki semmi kézügyessége, de lassacskán belejött, a Lux
Sanyi segítette, addig-addig, míg aztán sztahanovista lett, él-
munkás. Hajjaj, Öcsikém...
Anya hatalmasat ásított. Föltápászkodott, menjél fogat
mosni, eresztem a fürdővizet. Öcsi szeretett volna még ésaztá-
nozni, de anya arcára kiült a szigor, gyerünk, késő van már, el-
dumáltuk az időt.
Szombaton apa egy kutyával állított be. Egy fenevad külse-
jű farkaskutyával. Hazahoztam, mondta anyának bocsánatké-
rően. Jesszusmária! Ne rémüldözz, csak a hétvégére. Csak a
hétvégére, ismételte anya fahangon.
Hogyhívják? Borzas. Nemharap? Simogasd meg nyugod-
tan, azért ugat, mert érzi, hogy félsz tőle! Öcsi végighúzta a te-
nyerét a kutya barnásfekete szőrén, Borzas figyelmesen szem-
ügyre vette őt, s csóválta a farkát.
Borzas a gyár kutyája. Házőrző. Öcsi már hallott róla, Lux-
sanyibácsitól, aki apának brigádtársa, onnét a barátság. Hétvé-
gén szegény Borzas egyedül marad a telepen, szombaton meg-
kapja a kétnapi kajáját, amit azonmód befal, s aztán hétfő reg-
gelig éhezik. Luxsanyibácsi változatos terveket eszelt ki eme
áldatlan állapot megszüntetése érdekében. Például: adva van
egy hosszú cső, a földbe verve; lóg a tetejéről egy spárga,
melynek a végére odakötözzük Borzas vasárnapi fejadaţját, a
csőre vízszintesen rögzítünk egy kést, ha mármost a zsineg
vastagsága és a kés élessége úgy jön össze, hogy a csomag sú-
lyától kábé vasárnap délben nyiszálódik szét a spárga a késen,
akkor győzelem.
Apa ennél jóval egyszerűbb módszert talált, hazahozta a ku-
tyát. Mit eszik ez? - érdeklődött anya baljósan. Mindenféle
maradékot... csontokat.
Levitték Borzast sétálni az udvarba, apa, Erzsébet, Öcsi. A
kutya a kerítéshez rontott, feszes pózba merevedett, kinézett.
Lábain rezegtek az inak. Megfordult, végigszáguldott a rácsok
mentén, a túlsó szögletben lefékezett, s újra szoborrá mozdu-
latlanodva vizslatta az utcát.
Micsinál? Ismerkedik a tereppel (apa). Borzas vágtázott fe-
léjük, mint egy kiéheztetett vadállat, nyelve zihálásának ritmu-
sára lengedezett a fogai között. Öcsi óvatosan az apja mögé lé-
pett. Borzas elviharzott mellettük, lábai porfelhőt vertek. Meg-
állt a kapunál, orrát a vasrudak közé dugva figyelt.
A ti kutyátok? - Pityu szaladt át az úttesten. Amikor a kapu
előtti járdarészre lépett, greőőő, mordult rá Borzas. Pityu na-
gyot ugrott ijedtében. Csakazér ugat, merérzihogy félsztőle!
Nem félek én, Pityu benyújtotta a tenyerét, Borzas utánakapott,
a palacsintaképű srác gyorsan hátrébb húzódott. Öcsi kárör-
vendő fintort küldött feléje.
Hogy hívják (Pityu)? Bor... (Erzsébet); Bodri (apa)! Hogy-
hogy, hát aztmondtadhogy Bor... Bodri, ismételte apa fenye-
gető hangon. Gyere ide (Pityu), Bodri!
Bor. .. vagyis a kutya rá se hederített, széttárta s beroggyan-
totta hátsó lábait. Micsinál? Kakál (apa).
Amikor készen lett, a sötétbarna kiflit megszagolta, azután
hátat fordított, kapálni kezdte a homokot, vészes gyorsasággal.
Gyere ide kutyuli (Pityu), ne félj, nem bánt a bácsi! Öcsi fo-
galmazott magában egy sértő mondatot, miszerint semmi ku-
tyuli, hanem farkaskutya, és Pityu jöjjön be a kapun, aztán le-
gyen olyan nagy vagány. De Pityu elhúzta a csíkot, s ő akkor
megkérdezte apától, hogy most Bodri vagy Borzas? Apa nem
válaszolt, a kutyát figyelte, az éppen a saját szarát piszkálta a
lábával, majd hirtelen bekapta. Fujjj! - kiáltotta apa, Borzas,
nem szabad, fujjj!
A kutya - szájában a megcsócsált kakadarabbal - eliramo-
dott, apa utánacsörtetett, s addig fujjozott, míg az állat kellet-
lenül kiköpte.
Fúde gusztustalan. Miért (Erzsébet), végeredményben a ka-
ka is táplálék, csak a szervezetünk már egyszer megemésztet-
te. Jóvan, akkorte egyélszart! Hülye. Akimondja. De te kétsze-
resen... Tepedig... Stb.
Borzas, gondolta Öcsi, apa Borzasnak hívja, mérkellett ak-
kora Pityu előtt Bodrizni, ésmérnem mondjameg rendesen,
hogy mivan? Csakazértis: Booorzas! - kiáltotta teli tüdővel.
Fiacskám, szólt rá az apja ingerülten, hívjad Bodrinak,
mert... mert a Borzas a csúfneve, azt nem szereti. Minténa zÖ-
csit, úgy! Pontosan. De engem timégis Öcsiztek! Jól van, na,
majd leszokunk róla...
Délután feljött Danyisanyibácsi, egyenruhában. Öcsinek
nagyon tetszett a négy zsebes zakó, a térdnadrág, a csizma, s
különösképpen a pisztolytáskában lapuló fegyver. Könyörögve
kérte, hadd nézze meg, Danyisanyibácsi kivette, de csak
messziről mutatta, nem gyerek kezébe való. Apa, amikor temé-
ga belügybe voltál, nekedis volt ilyened? Eegen. Ésaztán hova-
lett? Visszaadtam.
Látva Öcsi fancsali arcát, hozzátette: de a pisztolytáskám
még megvan valahol, ha akarod, azt nekedadom, beleteheted a
koltodat. Na, adjad! - fölizgatta a lehetőség, hogy egy igazi
pisztolytáskával parádézhat Erdőssanyáék előtt. Csak ha meg-
ígéred, hogy a lakásból nem viszed ki. Mér? Mert... mert én
így akarom!, itthon játszhatsz vele, ha ez neked nem elég, ak-
kor nincs pisztolytáska. Hátjóóóvanna.
Apa hozta a létrát, fölmászott a beépített gardrobszekrény-
hez, s hosszas turkálás után ledobta a feketére fényesedett, sö-
tétbarna pisztolytáskát.
Mintha direkta koltra szabták volna! Spárgával a derekára
kötötte, támadás! Paff, paff, elfoglalta a konyhát, a megadásra
kényszerített németeket a spájzba zárta.
Amikor a csatából visszatért a hallba, s az üvegajtón át bele-
sett a nagyszobába, Danyisanyibácsi Borzas (?) állát vakargat-
ta, ül a kutya, ül a kutya! A fénylő szőrű állat engedelmeskedett.
Mi a neve? Hát... a műhelyben csak Borzasnak hívjuk. Danyi-
sanyibácsi hümmögött, tudod, hogy a Rákosi... Rákosi elvtár-
sat szokták így... ! Tudom. Danyisanyibácsi kényszeredetten
nevetgélt, te találtad ki, mi! Eegen. Játszol a tűzzel... csak az-
tán baj ne legyen belőle! Mit tehetnek velem? - apa vonogatta
a vállát, kinyalhatják. Azért nem árt vigyázni. .. szerintem a Rá-
kosinak már rég besúgták, hogy a háta mögött egyesek leborza-
sozzák... jómúltkorában a Kovács hadnagy többek jelenlété-
ben... mert a Littkey ales megkérdezte tőle, hogy mikor szán-
dékozik borbélyhoz menni, már úgy néz ki, mint egy huligán,
teljesen le van nőve neki a haja, erre a Kovács hadnagy azt fe-
lelte, hogy a Borzas se jár borbélyhoz... te még ismerted a Ko-
vács hadnagyot, ugye? Igen, Sanyikám, de az már főhadnagy.
Ne viccelj, a Kovács hadnagy az hadnagy! Nem, már főhad-
nagy, biztosan tudom, összefutottam vele, ő mondta! Jaj, kérlek,
én a Kovács hadnagyról beszélek! Apa széles mozdulattal in-
tett, ja, a Kovács hadnagy, persze, hát miért nem azt mondod?
Jaj, gróf úr kérem! - Danyisanyibácsiból kiböffent a nevetés.
Sokáig röhögcséltek. Hú, ez jó volt, apa nagyot sóhajtott, te,
nem is emlékszem, mikor mondták nekem utoljára, hogy gróf
úr. Akkoriban sokat mondtuk... a régi szép időkben... avval a
vékony fekete nyakkendőddel, az úri dumáddal... emlékszel,
amikor a Kaganovics őrnagy felelősségre vont, hogy miért tar-
tasz tájképeket az irodádban, és erre te azt mondtad: mert úri
kedvem így diktálja?
Újabb nevetőgörcs. Úri kedvem így diktálja, ismételte Da-
nyisanyibácsi, mint egy jó viccet. Az, de csak leszedette a ké-
peket. Hát le...
Mikor Danyisanyibácsi elment, befutott a másik Sanyibá-
csi, a sovány. Jókor érkezett, Sanyikám (anya), mindjárt vacso-
rázunk. Á, én nem vagyok éhes, fogyasszanak csak!
Eztmár ismerjük, gondolta Öcsi. Türelmetlenül várta Luxsa-
nyibácsi távozását - nem marad sokáig, siet haza a feleségéhez,
aki nyomorék, és sajnálni kell, és vacsorát készíteni neki -, sze-
rette volna föltenni a kérdéseit apának. Tudta, csak négyszem-
közt érdemes, még úgy sem biztos, hogy válaszol.
Apa, azérnem szabada kutyát leborzasozni, merta Rákosi-
paj... Rákosielvtársatis leborzasozzák? Hallgatóztál, dörrent rá
az apja. Kihallatszott, nemtehetek róla. Aha. .. remélem, azt tu-
dod, hogy erről nem szabad beszélned az óvodában, meg sehol
se! Hápersze. Mert ebből nagy baj lehet! Tudom, Danyisanyi-
bácsiis     mondta! Igen. Szóval? Kész, ez a válaszom: igen...
azért nem szabad leborzasozni, mert így csúfolják a Rákosit,
most már tudsz mindent. Éste nemszereteda Rákosielvtársat,
ugye? Jaj, fiam, hát nem is ismerem, összesen kétszer találkoz-
tam vele... futólag. Ésa Rajkot?
Apa ütődött arcot vágott, hogy jön ez ide? Csak... meranya-
szerint őmiatta kelletett eljönnöda belügyből! Kellett, javította
     apa, sóhajtozott, kicsi vagy még te ehhez, nem tudom neked
     megmagyarázni. Demárén nemvagyok kicsi, ősztőla ziskolába
     járok, mongyadel! Apa rágyújtott (egész Mátra), sokáig szótla-
     nul eregette a füstöt. Mongyadel! - ismételte Öcsi könyörgő
     hangon.
          Nos... a Rajk, vagyis Rájk László belügyminiszter volt, és
     amikor az lett az irányvonal, hogy a jugoszlávok... tudod, kik
     azok a jugoszlávok? Nemnagyon. Egy nép, déli szomszédaink,
     az ő vezetőjük Titó, Joszip Broz Titó. Úgymint nekünka Ráko-
     si Mátyáselvtárs? Körülbelül... nehéz ezt így... mindegy, elég
     annyi, hogy Rajk László többször tárgyalt Titóval, és ezért rá-
     fogták, hogy titóbérenc... vagyis kém... tudod, mi az a kém?
     Hápersze, a zellenség beépített ügynöke. Honnét tudod? Öcsi
     vállat vont, nemtudom... csaktudom.
          Apa mindkét tenyerét a tarkójára nyomta, masszírozta a
     nyakát.
          Ésaztán? Aztán perbe fogták a Rajkot, és fölakasztották, en-
     gem pedig kidobtak a pártból és a belügyből, túl kicsi pont vol-
     tam, ebből is láthatod, különben felkötöttek volna, vagy mini-
     mum bezárnak. Kész, most már mindent tudsz.
          Öcsi zavarodottan tépkedte a száját, úgy érezte, semmit sem
     tud, háthogylehet, ha nemigaz, akkor miért akasztottákföl?, és-
     tégedet mér dobtakki?, rádis fogták, hogy kém?, ésa Danyisa-
     nyibácsi?, és...?
          Apa orrára hullott egy hamulevelecske, minden lélegzetvé-
     telnél meglebbent. Fiam, hagyjuk ezt, mondtam, hogy még ki-
     csi vagy hozzá... jobb lenne, ha elfelejtenéd az egészet.
          És... temicsináltál abbana belügyben? Hát... az államosí-
     tással foglalkoztam. Dehogyhogy?, a házunkatis államosítot-
    ták, akkorazt tecsináltad? Nem, én a szerzetesrendeket, a kup-
     lerájokat, a zárdákat... tudod, mi az? A zárda... Angelikanéni-
     is zárdában volt apáca, akkorőt. .. tehát temiattad. .. ! Mit miat-
     tam? - apa dühbe gurult, a zárdákat államosítani kellett, mert
     már nem volt rájuk semmi szükség, különben is, a szocializ-
     mus lényege, hogy minden állami tulajdon! Nade... nadea mi-
     lakásunkat aztán visszaadták, akkorez nem...?
Öcsikém, figyelj ide, a felnőtt abban különbözik a gyerek-
től, hogy bizonyos dolgokat jobban tud, illetve előre lát, engem
például az anyám egyszer elvitt egy gazdag ügyvédhez, aki ro-
konunk volt, és ott a háziasszony kérdezte, kérek-e süteményt,
nagy habostorták voltak, akartam mondani, hogy kérek, de
anyám megelőzött, a fiam nem szereti az édességet, s én nem
értettem, miért hazudik, csak sokkal később jöttem rá, hogy
anyám előre látta, ha süteményt kapok, csúnyán fogok enni,
összekenem az abroszt, amiből kifolyólag az ügyvédék soha
többé nem hívnak meg minket, pedig apám sok pénzzel tarto-
zott annak az ügyvédnek, tehát szükségünk volt rá, egy szelet
nyavalyás tortával nem érdemes eljátszani a jóindulatukat,
anyám ezt pontosan tudta, de én nem, mert én gyerek voltam,
most te vagy gyerek, és ezek az ügyek a Rajkkal meg a bel-
üggyel pontosan ugyanolyanok, mint az a torta, nem rád tartoz-
nak, mert te még nem értheted... érted?!
Az utolsó szó már robbant, apa letörölte a homlokáról az iz-
zadságot, na befejeztem, menjél játszani.
Habostorta... Öcsinek eszébe jutott a krémesezés a Fényes-
ben Angelikával. Angelika mindig mindent rendesen megma-
gyaráz... Vágyott rá, hogy a szent asszonyhoz mehessen; ha
másért nem, legalább egy közös sírásra. De ilyen későn anya
úgysem engedné el.

Borzas a hallban éjszakázott, az ovális asztal alatt. Öcsi so-
káig figyelte vaskos szuszogását. Vajona Rákosi elvtársis
így... horkol?
Reggel följött a nagyapja. Kiderült, hogy három hétig sza-
natóriumban volt, a Budaörsi úton. Benn akartak még tartani,
de nekem nem akaródzott, mesélte nagypapa nyikorgó hangon,
már épp eleget köszönhetek a Blejel doktornak, és én nem sze-
retek köszöngetni. Megköszöntük mi, szólt közbe anya nyoma-
tékkal, jó alaposan megköszöntük, apukám, ne félj semmit.
Öcsi sejtette, ez soronkívüliséget jelent, vagyis pénzt. Néz-
te nagyapa arcát, szétrepedezett, mióta nem látta. Sohasem sze-
rette ezt a szúrós szemű és bajszú öregembert, akinek - hogy,
hogy nem - örökké a lábára tiport.
     Háromhétig elvolt, ésén nemis vettem észre! - gondolta lel-
kifurdalással.
     Kivitte Borzast az erkélyre, mert látta, nagyapa undorodva
húzódik hátra, amikor a kutya barátságosan a képébe liheg. Pe-
dig milyenjó egyilyen kutyus; kárhogy nemmaraditt mindigre.
     Vadászkaland az Afrikai képek című filmből. Tevagya far-
kas, lebirkózlak! Borzas okosan bólogatott, támadj, biztatta
Öcsi, ám a kutya a hátára heveredett, nyújtotta a hasát vakarás-
ra. Hiába, eznem farkas, csak farkaskutya.
     Borzas hirtelen fölugrott, két lábra állt, mintha ki akarna
ugrani a mellvéden. Bámult lefelé.
     Aha. Egy vizslát sétáltattak az utcán. Borzas fejhangon vo-
nított, a vizsla válaszolt neki, rángatta a pórázt; gazdája szitko-
zódva vonszolta tovább. Borzas követte a tekintetével, füle
késhegyként meredezett, látszott az erek lüktetése.
     Hú, mekkora fütyköse van! Borzas lógója, akár egy szál
kolbász. Vagyinkább... gumibot.
     Az ember lógója teljesen megdagad, olyan lesz, mint a gu-
mibot.
     Öcsi leordított: bácsikérem, fiúvizsla vagy kislány? A vizs-
la gazdája tekergette kopaszodó fejét, Öcsi lengette a karját,
énbeszélek, halló, ittfenn! Mi van? Fiúvagylány? Dórika nős-
tény, és a te kutyád? Bor... Bodri fi... hím!
     A két állat újra fogvicsorgatós ugatásba kezdett, a férfi a pó-
ráz szárával nagyokat sózott a vizsla hátára, nyughass már Dó-
ri! Tüzel, tette hozzá, ilyenkor nem lehet bírni vele. Tüzel?
Igen, érzi a tavaszt... na, gyerünk, Dórikám!
     Apa, miazhogy tüzel? Lő, mondjuk puskából vagy ágyúból.
Egykutya? Miféle kutya? Egy nőstényvizsla. Ja, az más, ami-
kor a kutyák a párzási időszakban vannak, akkor szokták mon-
dani, hogy tüzel, mert... tudniillik olyankor nagyon élénkek...
tüzesek... érted? Párzási időszak, ismételte ő magába mélyed-
ve, vagyistehát...
     Menjél játszani, Öcsikém (anya), hadd beszélgessünk a
nagyapával, oly régen láttuk. Lemeheteka zudvarba? Igen, de
csak az udvarba. Vihetema kutyátis? Nem (anya); igen (apa).
És ha megvadul, és nekiesik (anya)?
Anyú, énnem vadulok meg, és nemesek neki, vigyázokrá!
Nem te, hanem ez a dög... mi lesz, ha megharap? Á,
olyanszelíd!
Apa odaadta neki azt a régi bőröndszíjat, mellyel Borzast a
gyárban a karóhoz szokták kötni, tessék, fűzd a nyakára, és a
végét sose engedd el, helyes?
A pinceműhelyből kopácsolás hallatszott, hogyhogy, vasár-
napvan!? Öcsi leereszkedett a rozsdás csigalépcsőn, hívta a ku-
tyát, gyere Borzas, nefélj.
Csak Bordásbácsi volt a műhelyben, a részeges Bordás, ke-
lepapa segédje. Hosszú, barázdált deszkákat gyalult. Milyen-
bútor leszebből? Ajtó, ablak, morogta Bordásbácsi, kétszer hu-
szonöt darab. Öcsi belemarkolt a fűrészpor halmába, morzsol-
ta az ujjai közt, vasárnapis dolgozni tetszik? Kéntelen vagyok
vele, hétfőre kész kell legyek, jönnek érte teherkocsival.
Bordásbácsi, ugyeaza párzási időszak, amikora nőstényku-
tyák... izé... Bordás elvigyorodott, s az Erdőssanyától már
többször látott mozdulattal (a mutató- és hüvelykujj által képzett
gyűrübe siklik a másik kéz mutatóujja) válaszolt. Szóval ami-
kor... - Öcsi nagyot nyelt, a kutyák b-basznak? Bordásbácsi
hegyeset köpött a fűrészporba, basznak, mondta elégedett hang-
lejtéssel, az anyjuk istenit. Folytatta a munkát, fütyörészve.
A gyalupad alatt borosüvegek. Lehet, hogyez mostis részeg?
Amikor a kutya lepisálta a falat, Öcsi csodálkozva látta,
hogy a fütyije nem nagyobb, mint... mint például az övé. Te-
hát csak akkor... a nőstény miatt. Hm. Igen. Igenigen.
Ahogyan Turai mesélte. Talán...? ......?? .........???
Deháta kutya, az nemember! Esetleg azis lehet, hogy Turai-
ék innenvették, ésa kutyák tényleg...
Apa - Öcsi könyörgése ellenére - hétfőn visszavitte Bor-
zast. Attól függetlenül, hogy anyád úgyse tűrné meg a lakás-
ban, közlöm veled: ha itt tartanánk, állami tulajdon sérelmére
elkövetett lopásnak minősülne, mert Borzas a gyáré, vagyis
népvagyon, s avval nem lehet viccelni!
Vigasztalásul megígérte Öcsinek a fölvonulást, a munkás-
osztály nemzetközi ünnepén.
Korán keltek, kivillamosoztak Angyalföldre, a zászlók mi-
att. Luxsanyibácsi a gyár előtt veszekedett két söröző férfival,
csináljátok már, gyerekek, lekéssük a gyülekezőt. Hol a teher-
autó (az egyik férfi)?,' mutasd meg, hol van? Na jó, de addig
hordjátok ki a cuccot ide, hogy csak föl kelljen dobálni.
Apa kezet fogott velük, segítséget hoztam, Öcsit előre tol-
ta. Ez a beszéd, Buki bácsi, igyál! - nyitott sörösüveget nyúj-
tottak apának. Mérvagyte Buki? Kérdezd meg tőlük! A két fér-
fi összenézett, tényleg, hogy is volt az? Buki, morogta Luxsa-
nyibácsi, lebuki... Ja, a férfiak széles mosollyal bólogattak,
mer magas pozícióból bukott le közénk a Buki bácsi... de az-
tán ez nem érződött rajta! - röhögtek.
Mér bácsizzák apát? - gondolta ő, még nemolyan öreg!
Végre megjött a teherkocsi, fölrakták a zászlókat, májusfá-
kat, transzparenseket, Luxsanyibácsi Öcsivel a sofőr mellé ült,
a többiek a platóra. Ő kérdezgette, hogyan működik a sebvál-
tó, mire valóak azok a gombok a műszerfalon, hát a három pe-
dál? A sofőr elutasítóan válaszolgatott.
Mibajaennek? Hamar kiderült: mindenki ihatik, csak pont
én nem, és már tavaly is engem jelöltek a zászlószállításra, hát
mindig én, csakcsupán azért, mer nekem nincs gyerekem, ez
nem igazság! Luxsanyibácsi fintorgott, mit akarsz, én négy éve
vagyok zászlófelelős!
Öcsi bámulta az elsuhanó utcákat, a fellobogózott várost, a
fényben szálló porfelhőket. Mire a ligethez értek, már gyüleke-
zett a nép. Zászlók, papírvirágok, tablók, sörösüvegek, virslik.
Lerakodtak, Luxsanyibácsi a fűbe döfte a táblát: NYOM-
DAGÉPELLÁTÓ. VÁLL. Odajött egy csomó ember, kézfogá-
sok, vállveregetések. Bömböltek a hangszórók. Szállj, te büsz-
ke ének, szállj, miként a fellegek.
Apa mindenkinek bemutatta, a fiam! Szevasz, Öcsi. Csóko-
lom. Mit csókolomozol, szólt rá egy testes férfi, nem vagy te
kislány! Ő rángatta a vállát, már azisbaj, haa zember udvarias?
Az anyja verte beléje, hogy a felnőtteknek csókolom jár, ak-
korez mitakar?
A megafonok ismerős indulót recsegtek, ezt tanulta az óvo-
dában. Ződ a segged, elvtárs. Luxsanyibácsi egy rúdra erősített
Rákosielvtársra könyökölve dirigálta a zászlóosztást. Öcsi kö-
zelebb ment, nézte a nép bölcs atyját. Ujjával megérintette a
vaskos orrot, a domború fejtetőt. Mér becézik őtet Borzasnak,
haegyszer kopasz?
Majd mikor elvonulunk a dísztribünnél (apa), jól figyelj, ott
lesz Rákosi elvtársunk, és integetni fog, a puhakalapjával! A
körötte állók kényszeredetten nevetgéltek. Luxsanyibácsi csó-
válta a fejét, mintha apa valami illetlenséget mondott volna.
Múlt az idő, Öcsi türelmetlenkedett, meddig kellmég várni,
mérnem indulunk már? Nyugi (Luxsanyibácsi), ne félj, nem
maradsz le semmiről.
Májuskirályra vártunk.
Öcsi - apja segítségével - fölkapaszkodott egy fára. De on-
nan se látott többet. Bámulta a Sztalin szobor hátát. Tudta,
Sztalin még Rákosinál is nagyobb, mert ő a szovjet nép vezére
volt, és a szovjet nép köztudomásúlag sokkal hatalmasabb,
mint ez a magyar. A szűrt fényben Sztalin elvtársnak a seg...
hm, feneke valóban zöldnek tűnt.
A megafonbemondó égi hangja (jelszavak, üdvözlések), a
tömeg tompa ordítása. Mintha korogna a gyomra a földnek. A
zén gyomrom korog, gondolta, lecsúszott a fa törzsén, gyerea-
pú, együnk virslit.
Az emberek többsége már a füvön üldögélt, akár egy kirán-
duláson. Öcsi befalta a virslit, ivott málnaszörpöt, na, most az-
tán? Mikor mehetünkmár? Lehet, hogyrólunk megfeledkez-
tek? Fiacskám, fél Budapest itt van, eltart egy darabig, ne izgá-
gáskodjál, mert soha többé nem viszlek sehová! Hátjóóóvanna.
Kerülgette a kvaterkázó csoportokat. Nem ilyennek képzel-
te a munkásosztály nagy nemzetközi ünnepét.
Végre-valahára jött a hír: mi következünk! Luxsanyibácsi
sorba állította a nyomdagépellátósokat. Két sötétkék öltönyös
férfi sétált a csapat élére. Emberek, mondta az alacsonyabbik,
rendesen, szépen, lehetőleg egyszerre, jó?
Kikezek? A szemüveges a főmérnök (apa), a másik az igaz-
gató. Ésa Luxsanyibácsi micsoda? Semmi, marós, mint én. Ak-
korő mérvan ott, legelöl? Hát... ő.a május egy felelős.
A mi hazánkr-ól szóljon az ének.
Elindultak. Öcsi magasra emelte a piros-fehér-zöld zászlót,
naugye, bírom én, gondolta, mert Luxsanyibácsi nem akarta
odaadni neki, válassz inkább egy májusfát, az könnyebb! Ám ő
ragaszkodott a zászlóhoz, remélte, a vonulás után hazaviheti.
A tér sarkánál újra várakozniuk kellett, Öcsiről csorgott a
víz, teste görcsbe feszült az izgalomtól, mindjárt Sztalin és Rá-
kosi elvtársak előtt fog lépkedni. Igaz, Sztalinnak csak a szob-
ra van jelen, az viszont óriási. A szovjet nép vezére Danyisa-
nyibácsiéhoz hasonló egyenruhát viselt.
Sapkája és pisztolytáskája nincs neki, a kezében nyitott
könyv, nem pillant bele, mereven néz előre. Tisztára minta
zAngelikanéni, amikora bibliát magyarázza. Öcsi agyában
megjelent a szent asszony vékony tenyere, a puha mozdulat, a
hosszú ujjak a szövegre ereszkednek.
Milehet aza könyv a Sztalinelvtársnál? Biztosnem biblia,
seimakönyv. És Öcsi váratlanul Jézusra gondolt, akit mindig a
keresztre feszítve ábrázolnak, pedig oly sok szép és fölemelő
jelenet volna, például a csodatételek, lám, Sztalint se a halálá-
ban szoborták meg, annak ellenére, hogy már nem él, hanem
élő klasszikus, mint Lenin, akinek lángeszű folytatója volt.
Öcsi jól emlékezett arra a napra, Sztalin apánk halálára, egy
perces néma vigyázzállás, utána a nagycsoportosok elénekel-
ték a Sztalin-kantátát, Móni gyászszalagot fűzött Sztalin arcké-
pére, a lelke örökké élni fog! - mondta ünnepélyesen.
Akkoriban még nem járt hittanra ő, azt se tudta, hogy ilyes-
mi létezik, most pedig... Most már nem jár hittanra. Újra An-
gelika törékeny kezét látta, amint a nyitott könyvre simul. Szta-
linelvtársnak viszont vaskos, megnyugtató ujjai vannak... il-
letve voltak. Mint apának. Talán éppoly szőrösek is, de az a
szobron nem vehető ki, legföljebb ha az ember fölmászna rá...
Micsoda ötlet, fölmászni Sztalinelvtársra!
Azérha ilyennek formáznáka zistent... Istent... ilyen szelíd,
könyvolvasó bácsinak, kezébena bibliával, biztos sokkaltöb-
ben szeretnék. Elképzelte Jézus Krisztust, egyenruhában, csiz-
mával, bajusszal, töviskoszorú és kampósszögek nélkül, kis
terpeszállásban... egészmás.
Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk. Ezt
Öcsi tudta, egynagy cél érdekééébe törelőre ifjú seregüüünk...
Amikor már senki sem számított rá, hirtelen meglódult a
menet, rákanyarodtak a széles útra. Igyekezett lépést tartani a
felnőttekkel, jóformán szaladnia kellett, a zászló nyele verdes-
te a hasát, két marokra fogta. Az apja tolta a hátánál. Bírod?
Bí. . .rom.
Márrég jönnie kénea dísztribünnek! - megrémült, talán elis
hagytuk, csakén nemláttam, hátén semmitse látok, apa, apaapa,
vegyélföl! Tudtam, hogy ez lesz a vége, morogta az apja, a
nyakába ültette őt. Öcsi a vállára fektette a zászlót, akár egy
napernyőt, letörölte a homlokáról az izzadságot, kifújta magát.
Közeledtek a szoborhoz.
A nyomdagépellátósok csapata az út külső szélére került, a
lehető legtávolabbra Sztalin elvtárséktól.  afrancos transzpa-
rensek és a hosszú nyelű zászlók erdeje zavarta a kilátást.
Ágaskodott, míg az apja rá nem szólt: ha így ficánkolsz, le-
raklak!
A folyónál állt Dunnyuska, Dunnyuska-a, Dunnyuska.
Az ismerős dallamról eszébe jutott az áldozás, a tér hangza-
varában fölcsendült az orgonaszó, Dunnyuska-a, Dunnyuska,
ekkor a megafon üdvözölte a Nyomdagépellátó Vállalat dolgo-
zóit, áááááá, bőgte a tömeg, Öcsi majd leesett az apja nyakából
ijedtében. Villogott a tér fölött Sztalin, lábánál apró alakok in-
tegettek.
Meresztette a  szemét, hogy fölfedezze  Rákosi elvtársat, bizto
ott középen valamelyik. Azaz! Látni vélte a lengedező pu-
hakalapot s vezetőnk barátságos mosolyát a messzeségben, fe-
lénkfordul, igenigen! Lelkesen lóbálta a zászlót, éljen Rákosi-
elvtárs, éljena párt! - sipította, mire a nyomdagépellátósok egy
emberként üvöltötték utána, kétszer, háromszor, négyszer, öt-
ször, tenyerek csattogtak. Öcsi nagyon büszke volt magára, én-
kezdtem... biztos észrevette Őis! Szeme könnyezett az erőfe-
szítéstől, hátha jeltad nekem, hogylátta, afene ebbea sok zász-
lóba, nyújtogatta a nyakát. Maradj már, sziszegte az apja, meg-
védjük a békét! - bömbölte a tömeg.
Öcsi pillantása a felhőfoltos égre tévedt, lehethogy a ziste-
nis lát?
ÉI-jen a párt!
Áááááá!
Óóóóóó!
Úúúúúú!
Reszketett a szája széle, a zászló tonnás súlyúvá nehezedett,
vágta a vállát.
Vörös Csepel, vezesd a harcot.
A hangszórók az Újpesti Bőrgyár dolgozóit köszöntötték.
A nyomdagépellátósok bekanyarodtak a Műcsarnok elött a
ligetbe. Apa lerakta Öcsit, a rendezett sorok fölbomlottak. Vé-
gevan.
Kár, hogy nem a vonulóktól tömött út túlsó oldalára kellett
fordulniuk, onnét a második utca az övék. Most micsinálunk?
Várunk, fiam, várakozunk... amíg tart a cécó, nem lehet át-
menni. Éhesvagyok, fáradtvagyok! Kibírod.
A fűre ültek. Öcsi testében rángatózott a feszültség, köszö-
rülgette rekedt torkát, nyomorultul érezte magát. A térről folya-
matosan érkező zajok hullámai döngették a dobhártyáját. Rá-
kosi elvtársra gondolt, aki ott áll e zűrzavar fölött, Sztalin alatt,
középen. Borzongott, hátát apja lábának támasztotta, szorította
a zászló nyelét, mintha attól félne, hogy valaki el akarja ragad-
ni tőle.
Feje a mellére csuklott.
Sztalin elvtárs leugrik a talapzatról, katonás léptekkel jön
keresztül a téren, utat enged neki a nép. A hét vezér emlékmű-
ve előtt frissen ácsolt kereszt. A géppisztolyos német katonák
lemeztelenítik a népek nagy barátját, csuklóit és bokáit a meg-
felelő helyre illesztik, bamm, bamm, a kalapács veri a durva
szögeket a húsba, recsegnek a csontok, sugárban fröcsög a vér.
Halál a fasisztákra! - kiáltja Sztalin, szemeit forgatva hányko-
lódik a kereszten, én Istenem, én Istenem, miért hagytál el en-
gemet?
Jön a szürkeköpenyes kórházi segédmunkás, leakasztja a
merev testet a szögekről, jön az orvos, injekciót ad a karjába,
jön az ápolónő, zászlóként lobog a kezében a fehér fityula, tíz
éve vagyok a gyerekeknél, tíz éve, doktor úr. Az orvos biccent
a szürkeköpenyesnek, viheti, Jencikém.
Jézus Krisztus fölbaktat a dísztribünre, s töviskoszorújával
integet. Üdvözöljük a Nyomdagépellátó Vállalat dolgozóit!
Dunnyuska-a, Dunnyuska!
Jézus kopasz feje, kövérkés arca Öcsire mosolyog, jól van
Jeremiás, büszke vagyok rád.
Éljen Jézuselvtárs, éljena párt!
Áááááá!
Óóóóóó!
Úúúúúú!
Rákosi Krisztus a szószékre lép, a tömeg letérdel. Öcsi áll-
va marad, nem hajlik a lába, istenem, megbénultam!
Ne kiabálj (Angelika), nem kell kiabálni, az én hibám, elfe-
lejtettelek figyelmeztetni.
Sokakban nem helyes kép él az úvvól! Felettünk lévő hatal-
mas evőnek, szigovú bívónak képzelik, pedig én nem vagyok
viguvózus könyvelő!
Ejnye, kisapám (Móni), mindig elrontod a verset, miért nem
figyelsz egy kicsit? Tudomén, kézakézben... kézakézben épít-
jüka szebbjövőt!
Öt hiszekegy és öt miatyánk a penitencia, suttogja az úr,
Öcsi hiába akarja imára kulcsolni a tenyerét, tagjai nem enge-
delmeskednek, hangja sincs, némán tátog, végemvan.
Hatalmas csapás sújtott a tarkójára.
Bocs, kiáltotta egy hang. Vakító fény. Összeragadt szempil-
lái fájtak.
Látta, apáék fociznak, derékig meztelenül. Eltalálta őt a lab-
da. Apa odajött, vizsgálta a fejét, nagyon megütött? Katonado-
log (Luxsanyibácsi)!
Apa visszarúgta a labdát. Akarsz beszállni? Nem.
Hüvelykujjával kapargatta az állára száradt nyálat. Apa té-
tován tipródott, mindjárt mehetünk haza, tarts ki. Jóóóvan,
hagyjál. Hátat fordított, nézte a fák fölött derékig látszó Szta-
lin szobrot. Megvan.
Luxsanyibácsi görnyedten cselezett az ellenfél kapujánál,
passzolt apának, ő közvetlen közelről gurította a labdát a két
ruhacsomó közé. Góóól! Les volt ez, Bukikám, tiltakozott a
kapus, rezgett a hája a nadrágszíj fölött.'
Hola zászlóm? Hé, a zászlóm!
Kiderült, hogy amíg ő aludt, a felvonulás kellékeit össze-
szedték és visszaszállították a gyár raktárába. Deénnekem kell
aza zászló! Ne viccelj, Öcsikém (Luxsanyibácsi), leltárba van
véve, rajtam kérik számon! Ennyit balhézni egy vacak zászló
miatt (apa)!
Durcásan vonogatta a vállát, kemény bubucokat piszkált ki
az orrából. Jó az, ha van az embernek egy zászlója. Például a há-
borúsdiban... Eszébe jutott, milyen régen csatázott utoljára Er-
dőssanyáékkal. Persze, az ilyesmi bűnnek számít (5. parancso-
lat!), és amióta Angelikához jár.. . járt, kivonta magát az ütköze-
tekből. Egyáltalán, rég nem játszott Sanyáékkal, hosszú betegsé-
ge meglazította a szálakat. Azér mégis... jólettvolnaa zászló.
Luxsanyibácsi - amikor végre haza lehetett menni -jött ve-
lük. Ebéd (fogyasszanak csak...!) után Erzsébetet tanulni,
Öcsitjátszani küldték, szelíd erőszakkal. Nyilvánvaló, hogy ér-
demes hallgatózni.
Kiderült: Luxsanyibácsi válni kénytelen a nyomorék felesé-
gétől, akit pedig sajnálni kell, és főzni-mosni rá, mivel maga-
tehetetlen, ámde Luxsanyibácsi ezt az életet már nem bírja to-
vább, pláne hogy hozzájuk költözött az anyósa, ápolás ürü-
gyén. Legalább lelkifurdalás nélkül hagyhatja ott szegény asz-
szonyt, hiszen majd ellátja őt a kedves mama. Luxsanyibácsi
- amennyiben anya nem támaszt kifogást - bérbe venné a sze-
mélyzeti szobát, méltányos összegért, természetesen csak át-
menetileg, s ha bármely okból a szobára szükség lesz, ő azon-
nal távozik, barátok közt ez a legkevesebb.
Aztán mégsem ez, hanem a Luxsanyibácsi által fizetett
összeg volt a legkevesebb, havi száz forint.
Apád nem hajlandó többet elfogadni, zsörtölődött anya
Öcsinek, tekintettel a barátságra, azt persze nem számítja, hogy
a Sanyi bácsi reggel-este velünk eszik. Deviszont beviszi apá-
ta gyárba motoron! Beviszi, hagyta rá az anyja búsan.
Öcsi örült Luxsanyibácsi jelenlétének, órákig elüldögélt ná-
la a kisszobában, gyakran apa is odatelepedett hozzájuk, kár-
tyáztak, vicceket meséltek, társasjátékoztak (ki nevet, a vé-
gén?), míg anya beszólt: férfiszakasz, kész a vacsora!
Sokáig készült rá, hogy egyszer átkutassa Luxsanyibácsi
holmiját. A kedvező alkalom és lelki állapot (hát mitártaz, csak
bekukkantoka szekrénybe; na!) főleg oly estéken kísértette,
amikor Luxsanyibácsi a feleségénél időzött.
Lássukcsak.
Néhány egyforma, piros kötésű könyv.
T-á-v-o-l M-o-s-z-k-v-á-t-ó-l.
V-i-h-a-r:
T-i-m-u-r é-s c-s-a-p-a-t-a.
P-o-l-i-t-i-k-a-i g-a-z-d-a-s-á-g-t-a-n.
R-á-k-o-s-i M-á-t-y-á-s: V-á-l-o-g-a-t-o-t-t b-e-s-z-é-d-e-k
é-s c-i-k-k-e-k.
S-z-o-c-i-a-l-i-z-m-u-s i-s-k-o-l-á-j-a.
A n-a-g-y ö-s-s-z-e-e-s-k-ü-v-é-s.
T-á-v-o-l-b-a-n e-g-y f-e-h-é-r v-i-t-o-r-l-a.
A R-á-k-o-s-i p-e-r.
Egy nagyon vastag, barna kötet: S-z-t-á-l-i-n r-ö-vi-d é-l-e-t-
r-a-j-z-a.
Hogyhogy Sztálin, hátaz Sztalin! - gondolta Öcsi. Minden-
ki úgy mondja. Éljen Rákosi, éljen Sztalin! Furcsa.
Visszarakosgatta a könyveket, tudta, apa polcán a legalsó
sorban körülbelül ugyanezek vannak, könnyű felismerni a pi-
ros borítókat.
Levelek, újságkivágások, fényképek.
Egy cikk a sztálinvárosi (á! ) vasműről, száztíz százalékos
tervteljesítés. Fotó: a vasmű kitüntetett vezetői. A sor szélén
balról a második Luxsanyibácsi.
Öcsi zavarodottan bámulta a fakó újságlapot. Luxsanyibá-
csi Szta... Sztálinvárosban! Luxsanyibácsi a Szabad Népben! !
Jesszusmária.
Móni többször mesélt már nekik a sztalinvárosi hősökről,
akik a népnek a vasat adják. Vers is volt róla, Az olvasztár. Öcsi
elképzelte Luxsanyibácsit a hatalmas kohónál, amint a csapo-
lást irányítja, szürke kötényben, sisakban, azzala zizével...
rúddal. A zolvasztároknaka vezetője.
Hú... egy gyűrött fénykép, Luxsanyibácsi fejet hajtva áll,
és kezet fog a... Rákosielvtárssal! ! ! Semmi kétség, ez ő... ez-
meg Ö. A m-a-r-t-i-n-m-ű a-v-a-t-á-s-a.
Istenem, hogylehetne megkérdezni, anélkülhogy kiderülne-
hogy kutattam?
Nálunk lakikegy sztalinvárosi hős, dicsekedett Erdőssanyá-
nak, a cselédszobában! Persze, és aztán fölébredtél, hogy bili-
be lóg a kezed! Detélleg, levan fényképezvea Rákosielvtárssal,
és bennevolta Szabadnépbe, istókzicsi!
Erdőssanya nem hitte. Turai se hitte. Pityu se hitte, ami tök
mindegy, mert ő úgyis azt hiszi, amit Erdőssanya. Erdőssanya-
bérenc.
Mit keresne egy sztalinvárosi hős a ti cselédszobátokban
(Turai)? Igen, ez jogos ellenvetés. A sztalinvárosi hősök - amint
a név is mutatja - Sztalinvárosban vannak. Akkorhát?
A kerítés szélén ültek, láblógázva. Turai hatalmas karéj va-
jas-lekváros kenyeret hozott magával, kunyeráltak tőle egy-
egy harit. Hecsedli, mondta Pityu szakértőn. Az (Turai), nagy-
néném küldte Bicskéről. Miazhogy hecsedli? Hát... a hecsed-
li, az hecsedli (Erdőssanya). Olyan kis bogyók (Turai), abból
főzik a lekvárt, a hecsedlilekvárt.
Apa, miaza hecsedli? Csipkebogyó. És... és mióta dolgozika
Sanyibá otta nyomdagépellátóba? Miért nem tőle kérdezed?
Hát... monddmeg! Várjunk csak, kicsivel utánamjött, amikor az,
a balhéja volt, tehát... - apa számolt az ujján, egy, két, három,
tán négy éve, igen. Milyen balhéja? Hagyjál már békén, jó?
Öcsi tudta, a kemény hang azt jelenti, hogy ez megint nem
tartozik rá, s magában elátkozta életkorát, kibuggyant belőle:
mérkell mindig titkolózni, agyerekis ember, azistenit neki!
Gondolod, hogy én eltűröm ezt a hangot? - kérdezte az apja fe-
nyegetően, állj a zuhany alá, ha nem bírsz magaddal! Hátjóóó-
vanna.
Kivonult az erkélyre. Tépkedte a kőkorlátról a fekélyes va-
kolatot, csakazértis. Egy kövér zümmögőlégy körözött a hom-
lokánál, majd leszállt a párkányra. Mellső lábait összedörzsöl-
te. Öcsi odasuhintott, menjinnen, hülyelégy! A rovar szárnyra
kapott, döngve lebegett Öcsi szemének vonalában, azután
visszatért a kőkorlát lapos tetejére. Mingyár agyoncsapom!
Nem bűn, ha az ember azért csapja agyon a legyet, mert ide-
gesíti a zümmögése, ellenben ha eszébe jut, hogy nem szabad
ölni. .. Angelika vékony arca, koszorúkontya ott villogott a ho-
mályban. Nem bűn, ha szórakozottságból kapargattad a falat,
ellenben ha szántszándékkal...
Már nemszabadna tovább tépkedni, mermost gondoltam rá.
Közben a légy újabb köröket zőőőzött ide-oda, s mindig ugya-
narra a pontra landolt. Hülyelégy, neidegesítsél!
Zőőő, zőőő.
Mit röpdösez, mintha tudná, hogymost nembánthatom. Api-
szok! Lassan a légy felé csúsztatta az ujjait. A légy oda se fü-
tyült, zőőő, és vissza, másfél centire Öcsi körmétől. Nahát, mi-
lyen szemtelen... megállj! - paff, rávágott. Egy nyirkos fekete
csomó maradt a légyből.
Öltem, gondolta, s várta a torokdobogtató szívverést, a ria-
dalmat. Helyette lemondó közöny telepedett a lelkére, már oly-
mindegy. .. Tépkedte tovább a vakolatot. Majd este imádkozok.
Az ágyban összetette a tenyereit, na. Kezdjükegy üdvöz-
léggyel. Üdvözlégy légy... Vigyorgott. Komolyság, kezdjük,
rendesen, szépen. Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes...
Elakadt. Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes. Hogyvanto-
vább? Lehetetlenség, hogy nejusson eszembe! Malaszttalteljes,
malaszttalteljes... naaa! ! !
Miatyánk, kivagya mennyekben, szenteltessék megate ne-
ved, jöjjönelate országod... országod. .. országod! ! !
Lúdbőrzött a tehetetlenségtől, márnemtudom, úristen, nem-
tudom, elfelejtettem. Nagyokat rúgott a paplanba, hiszekegy
istenbe... hiszekegy... jaj.
Kiugrott az ágyból, odaült a szekreterhez, meggyújtotta a
lámpát, fogott egy darab papírt, fölírta:
ÜDVÖZ LÉGY
MIJATYÁNK
HISZEK 1
Az innen-onnan agyába ötlő sorokat a megfelelő cím mögé
körmölte, majdcsak összeszedem valahogyan.
Sokáig kínlódott, mire elkészült. Naugye... Végigdarálta
mind a hármat, a papírt a feszület alá csúsztatta. Esténként
imádkoznikell, nincsmese.
Új verset tanultak az óvodában. Rákosielvtársról.
Csakőt dicséri mosta versis, dicséri mesteréta mű, a semmi-
ből formált világot, éseget, nagylélegzetű költőknektárgyat,
dalra hangot, erőta hangra őadott, legelsőa költőksorába, kö-
zöttükisa legnagyobb!
Remek, mondta apa gúnyosan, szóval Rákosi elvtársunk a
legnagyobb költő! Mér? Hát most szavaltad, öregem, hogy a
legelső a költők közt, sőt a legnagyobb, nem?
Öcsi újra végigpergette magában a sorokat, csak most fog-
ta föl a ritmusos szavak értelmét, télleg... aza költő, akia ver-
seket írja, Rákosielvtárs pedig viszont az ország vezetője, te-
hát. . .
Móni, a Rákosielvtárs írta ezta verset? Dehogy, kisapám,
hogy jut eszedbe ilyesmi? És nemis szokott versetírni? Móni
nevetgélve rázta a fejét. Akkor mérőa legnagyobb költő? Jaj,
kisapám, megint összezagyválsz mindent, ezt szimbolikusan
kell érteni, hogy ő inspirálja az alkotókat, mert ő a mi bölcs ta-
nítónk, tudod, ki is van írva a képe fölött!
Eztet szimbólisan kell érteni, magyarázta Öcsi az apjának.
Szimbolikusan! Hátigen.
Mind kevesebbet imádkozott, viszont mind többször ébredt
fájó torokkal. Anya hívta Ganz doktort. Nyisd ki szépen a szá-
dat, mondd: ááá! Ganz benyúlt a kanállal, Öcsi öklendezett. Aj-
jaj, gondolta, inekció leszebből.
Valóban, a doktor egy fehér kendőre rakosgatta a fecsken-
dőt, a tűt, az ampullavágót, készítette az alkoholos vattát. Öcsit
már nem kellett lefogni, megadóan fordult a hasára a döféshez.
A mandulák tüszősek, legjobb volna kidobatni, mondta
Ganz doktor apáéknak. Ajjaj, kórház leszebből.
Hamarosan visszakerült ugyanabba a kórterembe, sőt
ugyanarra az ágyra. Megint az apja vitte be. Öcsi rögtön észre-
vette a folyosón a köhögős srácot. A Kovácspistit. Jesszusom,
azótais mindig ittvan?
Ne szarj be, Öccse! - apa ütögette a hátát, a mandulaoperá-
ció rutinműtét, azt még a portás is meg tudná csinálni. Ő fásul-
tan vonogatta a vállát, jó, nemszarokbe.
Műtét. Apa hézagos magyarázatai nyomán úgy képzelte, a
szürkeköpenyes férfi lefogja majd, Ganz doktor pedig egy
hosszú késsel átvágja a nyakát, s kitépi onnan a manduláját,
fröcsög a vér, ritmusát éles fájdalommal párosuló vad öklende-
zés diktálja. Kísértette a kép, amikor Ilonka lemészárolta a
konyhában a kacsát, melyet anya két becsöngető cigány-
asszonytól vásárolt egy használt posztószőnyegért. A szeren-
csétlen állat átvágott nyakkal még kiugrott a vájdlingból,
összevérezte az asztalt.
Na, erre hozták őt ide, köszönömszépen.
Anna nővér botrányt rendezett, amikor megtudta, hogy
Öcsinek mandulaoperációja lesz, most már elég ebből, Ganz
kollega, ez állami kórház, nem magánszanatórium, ha műteni
kell, vigye a sebészetre, ez itten a belosztály, ha nem tudná!
Ganz paprikavörösen húzta az ügyeletes szoba felé, talán ezt
mégse itt kéne... De Anna nővér lerázta magáról a kezét, már
a második privátja a héten, hova fektessem, nem mondaná
meg? Érdekes, a prof privátjaiért sose szól, szúrta közbe Ganz,
apa pedig elővette a pénztárcáját, néhány bankjegyet csúszta-
tott az ápolónő zsebébe, kérem szépen, volt már itt maguknál a
gyerek, talán emlékszik rá!
Anna nővér dühödten elcsattogott az intenzív felé. Mi baja
ennek (apa)? Klimax (Ganz doktor). Apú, azmi?
Nem kapott választ, az apja és Ganz doktor az ápolónő nyo-
mába eredt. Ő leült a hosszú fehér padra, Kovácspisti mellé.
Miújság? Semmi se. Hogyvagy? Kovácspisti ugatós köhögéssel
felelt, utána kimerülten lihegett, már... már gennyes a köpet.
Öcsi a füligszáj Karcsira gondolt, s megkérdezte, benn van-e
az a fiatalabb doktor. Kovácspisti legyintgetett, a Szalai már
rég nincs itt. Mér? Kidobták. Hogyhogy? Kovácspisti fintor-
gott, politikázott. Mi???
Szalai doktor írt egy beadványt, mesélte Kovácspisti sutto-
gós hangon, s emiatt elvitték. Ávósok jöttek érte, először a la-
kásán keresték, mert aznap nem volt ügyeletben, hanem csak
szívességből helyettesítette a Ganzot.
Ő tátott szájjal hallgatta ezt a históriát, nem hitte, újabb
részleteket akart tudni, de Kovácspisti csak legyintgetett, hadd
el, még a falnak is füle van.
Jött Anna nővér megenyhülten, na gyerekem, az a te ágyad,
az ablaknál, miháncs levetkőztél, lázmérés!
Miháncs... Öcsi e szótól egyszeriben otthon érezte magát.
Átöltözött, bepakolta a holmiját a fehér szekrénykébe, a még
húzatlan ágyra heveredett, integetett az apjának, hóna alá he-
lyezte a hőmérőt, aztán odafordult a szomszédjához: Öcsiva-
gyok, éste?
Örvendek, mekegte a rózsaszínű kisfiú, nyújtotta a kezét,
nevem Szászibek Sámuel. Ő megrázta a virsliujjakat, ennek
következtében a hőmérő kihullott a karja alól, le a padlóra.
Kriccs, ezer szilánkra törött, a higany ezüstös golyócskái szét-
gurultak.
Riadtan pislogott az ajtó felé, mitkapokén Annanővértől! A
kövérkés kisfiú - termetéhez képest szokatlan ruganyossággal
- fölpattant, s egy vadonatúj hőmérőt vett elő az éjjeliszek-
rényből, parancsolj, dugd be gyorsan!
Anna nővér a következő másodpercben érkezett, Öcsi iz-
gult, hogy észreveszi az üvegtörmeléket az ágy alatt, de az ápo-
lónőt csak a mérés eredménye érdekelte, csóválta a fejét, mi-
közben a lázlapra jegyezte.
38,6.
Amikor Anna nővér kiment, egy darab papírra gyűjtötték a
szilánkokat és a golyócskákat, utóbbiakkal csínján kellett bán-
ni, Szászibek mutatta a módszert, leheletfinom terelgetés ujj-
heggyel, különben még apróbb szemekre esnek szét.
Érdeklődött Szalai doktorról Szászibeknél, a rózsaszínű fiú
merőben új változatot adott elő. Eszerint szó sincs beadványról,
Szalai a kórház párttaggyűlésén összeveszett a proffal, Nagy
Imre miatt, aki miniszterelnök volt, de leváltották, és a pártból
is ki van zárva, viszont Szalainak rokona, viszont a profnak el-
lensége, és amikor Nagy Imre még fent volt, a profot leváltot-
ták, viszont azután visszakapta az igazgatóságot, és most a prof
a politikai tájékoztatóban szidta Nagy Imrét, viszont Szalai köz-
bevágott és megvédte, viszont a prof erre kirúgta, és Szalai cso-
magolt, viszont nem jött érte az ávó, az csak mese.
Miaza závó? Hát, a belügy, vagyis az elhárítók. Aha...
Eddig összesen kétszer hallotta ezt a baljós ízű kifejezést.
Először káromkodásként, amikor egy csata hevében Turai leá-
vósozta Erdőssanyát, erre az úgy megverte, hogy vastag sugár-
ban dőlt Turai orrából a vér, s addig el sem engedte, míg nem
kért bocsánatot. Ávós = hülye, gondolta ő. Másodszor nagyma-
mától, Gyurikám, rimánkodott kelepapának, ne acsarkodjál
örökké, ha valaki ne adj isten meghallja, egykettőre elvisz az
ávó! Ávó = ördög, gondolta ő. Most pedig: ávó = belügy...
Eszerint tisztahaszon, hogyapa már nincsa belügyben. Mert
az ávó mindenképpen valami rossz, egyrészt durva sértés, más-
részt félni kell, nehogy elvigye az embert.
Lehethogy ponta Danyisanyibácsi vitteela Szalaidoktort?
Á, butaság, most mondtaa Szászibek, hogy nemis vittékel.
Szászibek...
Te, figyelj, milyen névaz, hogy Szászibek? Kérlek, a göm-
bölyded srác elutasítóan ráncolta a homlokát, én nem szeretem
a célozgatást, ha valami bajod van, mondd meg nyíltan!
Szászibek - látva Öcsi bárgyú tekintetét - enyhülten fész-
kelődött a párnán, azért mer én zsidó vagyok, még lehetek ren-
des ember, nem azt kell nézni. Zsidóvagy? Igen... nem látszik
rajtam? Mibőllátszana? Például az orrom, ugye.
Ő szemügyre vette Szászibek húsos orrát, istenem, jókam-
pós, gondolta, deattólmég nemmuszáj zsidónak lenni. Például
apánakis kampós, ésmégse...
A kövér srác azután leírta a nevét. SZÁSZY-BECK SÁ-
MUEL. Ipszilonnal és cékával, mondta büszkén.
A zapukádis zsidó? Hát persze. Ésa zanyukád? Szászibek
röhögcsélt, naná, aki zsidó, az azért zsidó, mert a szülei zsidók,
mit gondoltál, különben hogyan? Jóóóvanna. .. deakkor ti... ti-
miattatok... - elakadt, hirtelen nem tudta fölidézni, hogy mi is
volt a baj a zsidókkal Egyiptomban. Mi van miattunk? - kér-
dezte Szászibek ellenségesen, semmi sincs miattunk, mi
ugyanolyan nép vagyunk, mint az összes többi, és most már
van országunk is; Izrael, ott laknak a nagypapáék, és ha kicsit
okosabbak lettünk volna, akkor mi is ott lakhatnánk. Mér? Te
tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak tetteted?
Ő vérvörösen ült föl, nekema zAngelikanéni mondtaa hitta-
non, hogy Egyiptomba legyilkolták a csecsemőket a zsidók mi-
att, ezígyvolt, amikora Mózes... amikora fáraó nemengedte
őket, erről igazán nemtehetek, énrendesen beszéltem veled te-
meg ordibálsz és lehülyézel, ajó náncsinénéd ahülye, denemén!
Vacsoráig nem szóltak egymáshoz, mindkettő fortyogott a
saját mérge levében. Öcsinek az éjjeles nővér harmincnyolc ki-
lencet mért, kapott lázcsillapítót. Néhány percre beugrott Ganz
doktor, nagyon csóválta a fejét.
Jól van, mondta Szászibek vacsora után, lehet hogy félreér-
tettelek, nincs harag! - nyújtotta virsliujjait. Ő megrázta, enne-
ka kézfogása mániája, gondolta. Tudod, hozzá vagyok szokva,
hogy maceráljanak, csak csupán azért, mer én zsidó vagyok, és
erre mi érzékenyek vagyunk, mer az én apámat Auschwitzba
deportálták a németek, és kísérleteztek rajta, anyám meg a zsi-
dókórházban bujkált, a Wallenberg, a svéd követ adott neki ha-
mis papírokat, és ez éppen elég, most már hagyjanak minket
békén, és ne zsidózzon senki, erről van szó. Hm, a teanyád par-
tizán volt? Hogyhogy partizán? Hát... aki hamis papírokkal
bujkált. . .
Szászibek ingatta a fejét, az nem ugyanaz. A partizánok
most mind górék lettek, anyám viszont tanítónő, havi ezerhá-
romszázért, óriási különbség. Nem, sajna nem volt partizán,
csak sima zsidó.
Reggel: szaggató torokfájás, 38,4.
Az anyja épp a vizit kellős közepén futott be. Soronkívül,
gondolta Öcsi, megint jósok pénzbe kerülök. Anya szilvakom-
pótot hozott, átgázolt Anna nővéren, csak egy pillanatra! -
mondta a behatolást szemrehányóan figyelő profnak. Elvtárs-
nő, felelte a prof zordan, távozzék, ne zavarja a munkánkat, a
kórház nem zsibvásár, semmi szükség rá, hogy a kedves szülők
a látogatási időn kívül berohangásszanak ide. Engem a Ganz
doktor úr hívott! - ezt nem kellett volna, Ganz doktor a szája
szélét rágva lapított a sor végén, a prof szeme gyilkos sugara-
kat lődözött feléje.
Amikor a prof és kísérete elvonult, anya Öcsi ágyának szé-
lére ült, hülye ez a Ganz, hát mostanra hívott, én nem tehetek
róla... hogy vagy? Öcsi vállat vont, megvagyok. Mi hír a mű-
tétről? Semmi, előbba lázat akarják lenyomni. Lázad van? Har-
mincnyolcnégy. Talán elkaptál itt valamit? - anya aggodalma-
san nézett körül, mi láztalanul hoztunk be tégedet.
Délután apa jött, szintén soronkívül. Beszéltem Ganzzal,
azt mondja, pechünk van, szerinte ez egy allergiás eredetű láz,
ugyanúgy, mint múltkor, és emiatt sokáig elhúzódhat a do-
log... hogy érzed magad? Öcsi vállat vont, megvagyok.
Este Ganz doktor jött, máma éjjeli ügyeletben leszek, ha
akarod, átmehetünk a szobámba, beszélgetni... amúgy hogy
vagy? Öcsi vállat vont, megvagyok.
Az ügyeletes szobában Ganz almával kínálta. Ő befalt ket-
tőt, aztán: miletta Szalaidoktorral? Ganz a körme hegyével
piszkálta a fogát, kitől hallottad? Csakúgy... beszélik. A nővér-
kék? Nem, a srácok. Ha tudod, akkor miért kérdezed? - sike-
rült kibányásznia egy almahéjdarabkát, a hamutartóba dobta,
szegény Szalai, két árva maradt utána, a kisebbik akkora, mint
te vagy. Kétárva? Azt nevezik árvának, akinek meghal a szülő-
je. Háta Szalai meghalt? Ganz doktor bólogatott. Öcsi túrta az
orrát, namostez hazudikitt, vagy...?
Ésa závó, ésa Nagyimre? Tessék??? - Ganz előrehajolt, be-
harapta az ajkát, hogy jön ide a Nagy Imre? Öcsi vonogatta a
vállát, aszonták, hogya Nagyimre miatt. .. a prof azért rúgta kia
Szalait... illetve a závó...
Szalai doktor meghalt, érted? Semmi ávó, semmi Nagy Imre!
- Ganz vízszintesen kaszálta a levegőt az ujjaival, beszélnek
összevissza.
Bizony, gondolta ő, ésa végén mindig kiderül, hogy esse-
igaz, asseigaz, semmiseigaz.
Jóba vagy a Ganzzal? - kérdezte Szászibek, amikor Öcsi
visszaért a kórterembe. Mondjukrá. Puhatolózhatnál... hogy
mikor engednek már haza. Tégedet? Naná, a Snejder Fánit! A
Snejderfánit, ez jó.
Legközelebb puhatolódzott, Ganz doktor latin szavakkal
tűzdelt választ adott, sok ha-val és amennyiben-nel, végül pe-
dig: a Szászy-Beck gyerek a prof páciense, tőle függ.
Kérlek, tea prof páciense vagy, őrajtamúlik. Szászibek fin-
torgott, attól ugyan kérdezheted, semmit se mond. Hátigen, is-
tenkezébe vagyunk. Akkor jól nézünk ki, dünnyögte a kövér-
kés fiú.
38,2.
38,4.
38,1.
37,6.
38,2.
38,0.
37,9.
38,1.
Az is lehet, mondta Ganz doktor, mesélte apa, hogy mégse
allergiás láz, hanem a tüszős mandulák okozzák, rögtön meg-
szűnne, ha kivennék, nade amíg lázas vagy, a sebészek nem
akarják az operációt, patt helyzet... Tudod (anya), mi az a patt?
Persze, döntetlena sakkba.
A füligszáj Karcsit látta maga előtt, a kis sakktáblával, patt
ez, barétom, hagyjuk abba.
Most a Szászibek fekszik a Karcsi ágyában. Ésénmeg újra
ittvagyok.
Hm, apa, amikortea belügybe voltál, akkorte. .. ávós voltál?
Nem. Hátmi? Sima rendőr. Ésa závós, az micsoda? Államvé-
delmi hatóság, felelte apa halkra fogott hangon, mit akarsz ez-
zel? Semmit... a Danyisanyibácsise ávós? Nerri, ő is csak sima
rendőr.
Simarendőr, motyogta Öcsi, és kibukott a száján: simazsi-
dó. Az anyja fölkapta a fejét, egy éles mondatot akart odavág-
ni, tele méltatlankodással. Remegett az ajka, kereste a megfe-
lelő szavakat.
Ekkor belépett a kórterem ajtaján Angelika. Végigjáratta a
szemét az ágyakon, észrevette Öcsit, biccentett, himbálódzva
közeledett feléjük. Szerbusz, Jeremiás, édesapádtól tudom,
hogy megint kórházban vagy, gondoltam, eljövök hozzád.
Anya fölpattant, tessék helyet foglalni! Köszönöm, marad-
jon csak, asszonyom, nem vagyok fáradt. Apa is felállt, utcán
találkoztunk, és megemlítettem...
Mindannyian zavarban voltak. Apáék indulni készültek, mi
már amúgy is... szerbusz, Öcsikém. Puszi. Csókolom.
Amikor elmentek, Angelika leült az ágy szélére, fémkeretes
retiküljéből kihalászott egy könyvet, tessék, Jeremiás.
A tündérkirálynő, vidám mesék. Köszönöm, Öcsi kráko-
gott, eszébe jutott, hogy mit illik ilyenkor: deigazán nem kel-
lett volna, apáékis hoztak könyvet, tetszik látni! - mutatta. A
hegyiszellem, népmesék. Nem baj, Jeremiás, minél többet ol-
vasol, annál jobb.
Öcsinek váratlan sugallat agyába idézte Angelika szavait a
legeslegelső hittanóráról: nincs szebbkönyv szívnélés léleknél!
- hadarta. Angelika szája mosolyra húzódott, jól van, Jeremi-
ás, látom, még emlékszel rám... - a füléhez hajolt: szoktál
imádkozni reggel-este? Hápersze, hazudta ő, a hátán apró iz-
zadságcsöppek fakadtak.
Angelika újra kinyitotta a retiküljét. Egy kék műanyagla-
pocskát vett elő, tessék, ez is a tied. Szentkép? Élő szentkép,
mondta Angelika nyomatékkal, látod, Szűz Máriát ábrázolja a
kisdeddel, imádkozáskor szorítsd a két tenyered közé, azután
látni fogod, a Szent Szűz bólintással jelzi, ha imádságod meg-
hallgatásra talált.
Öcsi a pizsamája zsebébe dugta Szűzmáriát. Amikor Ange-
lika távozott, kihúzta, s izgatottan nézegette.
Te ezt elhiszed (Szászibek)? Ő a takaró alá rejtette a képet,
hallgatóztál? - kérdezte az erkölcsi fölényben lévők dölyfével.
Természetesen. Szégyelldmagad! Mér, ha valaki nem akarja,
hogy meghallják, beszéljen halkabban... vagy maradjon
csöndbe... szóval, elhiszed? Öcsi vonogatta a vállát, semmikö-
ze hozzá, gondolta.
Lámpaoltás után felült az ágyban, hátát a párnának támasz-
totta, tenyereit - köztük az élő szentképpel - imára emelte. Na,
melyiket?
Az Angyali üdvözletet választotta, hiszenaza Szentszűzé.
Üdvözlégy Mária... Elakadt, eszébe jutott a szántszándékkal
agyonvágott légy, haa Szűzmária tudróla, biztosnem hallgat-
meg. Hát micsináljak, majdha kiengedneka kórházból, azonnal
gyónnimegyek, bemondoma legyetis, mindent bemondok.
Milyenjó, hogy ittvolta zAngelika. Kedvesdrága Angelika.
Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, a... a... fene egyemeg!
Malaszttalteljes, a... naaa! Azúr van teveled, áldott vagytea
zasszonyok között, ésáldottate méhednek gyümölcse Jézus!
Izzadságától sikamlóssá vált a lapocska. Talán megkéne tö-
rülni?
Asszonyunk Szűzmária, Istennek szentanyja, imádkozzál
érettünk bűnösökért, mostés halálunk óráján. Ámen.
Namost... A sötétben alig látta a szentképet, óvatosan meg-
fogta, az orra elé tartotta, lélegzetvisszafojtva figyelte.
Az áttetsző lemez lassan - ahogyan egy gyertya fénye huny
ki - mozogni kezdett, szélei kunkorodtak, és... igen, Szűzmá-
ria meglibbentette a fejecskéjét, jelezvén, hogy az ima nem
volt hiábavaló.
Öcsi keze reszketett az áhítattól. Natessék. Natessék! ! ! Leg-
szívesebben azonnal fölkeltette volna Szászibeket, gyerünk,
láthatoda saját szemeddel, hanemhiszed! Óistenem.
Miatyánk.
Hiszekegy.
A Szentszüzet visszatette a zsebébe. A szívem fölé, gondol-
ta elégedetten.
Mire fölébredt, Szászibek már nem volt az ágyában. Hova-
lettez?
Vizsgálatra vitték (Anna nővér)!
De Szászibek sem ebéd, sem vacsora után nem mutatkozott.
Hola Szászibek? - kérdezte Öcsi a többiektől. Kovácspisti
azt állította, hogy áttették az intenzívbe. Csakhogy Kovácspis-
ti szavahihetősége... tudjuk.
Szászyt az apja elvitte egy másik kórházba (az éjjeles nő-
vér). Miért? Csak azért, hogy legyen mit kérdezned, mars az
ágyba, oltok!
Reggel gyanús hírek kezdtek terjengeni Szászibekről, mi-
szerint meghalt. Igenis, erősködött Kovácspisti, láttam az anyu-
káját a folyosón, tiszta feketébe volt, tehát gyászruhába, és a
szeme totál kisírva... ha... ho... Nem tudta folytatni, rájött a
köhögőroham. Köhögjcsak, gondolta Öcsi, úgyse hiszem.
Ganz délelőtt berendelte vizsgálatra az orvosi szobába. Ott
volt egy másik doktor, a gégész, újra megnézte Öcsi mandulá-
it. Utána gumivégű fémkalapáccsal próbálgatták a reflexeit.
Csak hát a láz, hümmögte a gégész, a láz, a láz. Ganz sóhajto-
zott, igen, igen, majd lenyomjuk valahogyan. Amikor a gégész
távozott, Ganz doktor még egyszer átvizsgálta Öcsi testét, cen-
tiről centire. Nyilván kiütéseket keres, gondolta ő, kiütésnincs,
lázvan. Ezvan.
Kérdezősködött Szászibekről, Ganz is a másik kórházat
mondta. Aha... esse fog kiderülni sose. Elképzelte Szászibeket
holtan, amint a szürkeköpenyes férfi viszi a... hova? Hovavi-
szika halottakat? - kérdezte. A hullakamrába, aztán boncolásra
vagy a temetőbe. Kriptába? Igen, kriptába, sírba, mindegy az.
Szegényzsidó, gondolta, hatélleg meghalt, imádkozni kéne
érette. Persze kérdés, hogy használeneki, merő nemhitta zisten-
ben. Szegény Karcsise...
Angelikanéni mondta egyszer, hogya zsidók másképpen
imádkoznak mintmi rómaikatolikusok. Hégerül. A rendesima
biztos nemjó nekik... érettük.
Mi ez (Ganz)?
Öcsi zsebéből kiesett a szentkép, a doktor fölkapta. Te hi-
szel istenben? Erről nemkell beszélni! - elvette tőle, gyorsan
visszadugta a helyére. Miért? Csak... nemszabad. Miért ne
szabadna?
Úgycsinál, mintha nemtudná...
Nem szégyen az, Öcsikém, sőt! - Ganz doktor csavargatta
a hallgatója csövét, felöltözhetsz. Én mindig irigyeltem azokat,
akik hinni tudnak istenben... vagy valamiben. De sajnos, isten
nincs.
     Igenám, deén betudom bizonyítani! Mit? Háta zistent, mert
például ittvan eza zélő szentkép! - diadalmasan megmutatta, el-
magyarázta. Ügyes (Ganz doktor), jó trükk. Hogyhogytrükk?
Kérlek szépen, a tárgyak a melegtől kitágulnak, ennyi az egész,
nézd csak, működik ima nélkül is! - Ganz a hasára szorította a
lapocskát (szentségtörés!), majd néhány pillanat múlva az asztal-
ra helyezte. Szűzmária szélei fölkunkorodtak. Mindig bólint, ha
meleg éri! - kinyitotta a vízcsapot, alá tartotta, a lapocska egye-
nesre simult. Akkor letörölte róla a csöppeket a köpenye ujjával,
s többször rálehelt. A szentkép újra begömbölyödött. Tessék!
     Ő átvette, tanácstalanul nézte, akkor ezekszerint...? Ganz
széttárta a karját, sajnálom, Öcsikém... nincs isten, az ember
porból lett és porrá lészen, teremtés almás, mennyország al-
más, pokol almás. Porból, ismételte ő hitetlenül, erre Ganz
doktor nagy erővel összedörzsölte a tenyereit, azután az egyi-
ket Öcsi orra alá dugta, látod?
     A rózsaszín bőrön apró fekete sodralékok, fogd meg! - biz-
tatta Ganz, por, semmi más! Ő gyanakodva az ujja hegyére vett
néhányat. Csináld te is! Engedelmesen összemasszírozta a ke-
zét. Hátigen. Tele lett apró porgöböcskékkel.
     A bőr külső rétege dörzsölésre lejön, a kosszal együtt, ma-
gyarázta Ganz doktor, ugye nem gondoltad volna, hogy a szép
rózsaszínű bőr pillanatok alatt ilyen fe,kete porrá válhat? Ennyi
az ember, öregem, ha meghalunk, a test fölbomlik, aztán csak
a por marad belőle, nekem elhiheted, sok halált láttam már, a
szakmámmal jár.
     Öcsi fejbevágottan dörgölte a tenyerén a húst, szaporodott a
sötét morzsalék. Óistenem... dekár, hogyezt csakmost... meg-
mutathattam volna Angelikának. Vajonő mitmondana rája?
     Apádék tudják, hogy te az istent... az istennel társalkodol?
Tudják. És mit szólnak hozzá? Öcsi nem válaszolt, gondolatai-
ba mélyedt, nagyon földúlta ez a por-ügy, ráadásul Szűzmária
isa meleg miatt... csaka meleg miatt. Szászibeknek igaza volt.
Trükk. Ügyes trükk.
     Akkora zAngelika... akkor hazudott......? Vagype-
dig.........?? Álmában a szent asszony alagsori szobája lett a
, ţţţ , ,.aţ . ..
Angelikanővér fehér köpenyben és fityulában, nyújtja a hőmé-
rőt, ő viszont összedörzsöli a tenyerét, tessék nézni! Angelika
szomorú mosollyal utánozza, vékony ujjai közül szitál a sötét
por, kis halmokba gyűl a padlón. A keze már elfogyott, most a
csuklóit dörgöli, az alkarját, a könyökét... Jajnetessék! - kiált-
ja ő, ám a szent asszony rendíthetetlenül folytatja, már nincs
válla, akkor a lábait dörzsöli össze, akár egy légy, por, por, por,
ő rémülten kérleli, elégelég, tessék abbahagyni! - hiába, Ange-
lika finoman bólogatva porítja a térdét, a combját, a földre ha-
nyatlik, csak a törzs és a fej maradt belőle, a szomorkás mosoly
az arcára dermedt, kiürült szoknyáját fújja a szél, lobog,
jesszus, a bugyija is szétfoszlott, meztelen izéjét szőr helyett
fekete sodralék borítja.
Verítékben úszva ébredt.
37,2.
Ez a beszéd, öregem (Ganz doktor)!
36,9.
37,1
36,7.
Úgy látszik, csak az volt a probléma, hogy legutóbb nagyon
hozzászokott a gyerek szervezete a cilinekhez, mondta Ganz
doktor, mesélte apa.
La Fontaine: A tücsök és a hangya. Fabulák.
Vigyázz rá (apa), még szegény anyámtól kaptam, ez az
egyetlen emlékem tőle, sok vihart látott könyv... mindent szét-
hordtak anyámék lakásából a jóemberek, de ezt visszaadta az
egyik szomszéd. Mér hordtákszét? Hát... mondtam már neked,
hogy elvitték őket. A závó? Frászkarikát, a németek... a nyila-
sok! - apa kiabált, az egész kórterem odanézett. Halkabban
(anya)! De apa nem szólt többet, az ablak felé fordult, mintha
nagyon érdekelnék a napfény röntgenezte levelek az öreg tölgy-
fán. Melynek törzsén jól látszott Karcsi bicskájának a nyoma:
ANNA NŐVÉR HÜJE!
36,6.
36,7.
36,6.
     Liften mentek a harmadikra. Végig a folyosón, be a lengő-
ajtón, be az üvegajtón.
     Kis szoba, sok-sok lámpa. Nappalvan, miafenének égetik?
- gondolta. Ott volt a gégész, orvosi köpenyén átlátszó mű-
anyag kötény. A másik két férfi a középen lévő magas, fehér
ágyat igazgatta. Milesz, vizsgálat? Nem, a gégész az ölébe vet-
te, fényképezkedés. Ja, azéra soklámpa! Igen, nyisd ki a szádat.
     A gégész egy piros gumiba bújtatott drótalkotmányt illesz-
tett Öcsi szájára. Ezminek? Csak kíváncsi voltam, milyen
nagyra tudod kitátani, felelte a gégész, lerakta a szerkentyűt, s
Öcsit arra az ágyra emelte. Ígyfekve csináljáka fényképet? Per-
sze, a gégész bólogatott, hanem, tudsz-e számolni? Százig! -
mondta ő büszkén. Na, hadd halljam.
     Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét...
     Ekkor valamelyik férfi nyirkos rongydarabot nyomott Öcsi
arcára. Hé! - le akarta húzni. Számoljál! - parancsolta a gégész.
Fura szagot érzett, netessék így szorítani, megfúlok! Nyugi,
számoljál! Hátjóóóvanna... hét, nyolc, kilenc... detélleg meg-
fulladok... jaj! Hadd halljam, vezényelt a gégész, kilenc?
     Kilenc, tíz, tizenegy... tizenkettő...... tizenhárom.........
     Méroltották ela lámpákat?
     Négy apró csillag fénylik a magasban. Szabályos alakzat.
Amikor Jézus megszületett, vakító csillag gyúlt az égen, s a
bölcseket a gyermekhez vezette.
     Holvan Angelika? Eza zőhangja!
     A négy csillag forogni kezd, mind gyorsabban, égő körök
rajzolódnak a feketeségben.
     Szédülök... Angelikanéni! ...... Ang.........
     Sötétség.
     Az ágyában ébredt. Félrenyelt falatot érzett a torkában, krá-
kogott, s abban a pillanatban rátört a fájdalom. Anna nővér az
ajtónál állt, Öcsi szólni akart neki, nyikorgás jött ki a száján.
Az is sok, minden hang kemény lándzsadöfés a nyakában. A
nyelés még kínosabb, ádámcsutkája izzó vasgolyó.
     Fényképezés... micsoda sunyiság, gondolta csüggedten,
ezek megoperáltak. Óvatosan fölült, intett a nővérnek, üi. .. Vi-
zet szeretett volna, hideg vizet. Anna nővér nem értette, erre ő
beszédes mozdulatokkal próbálkozott. Navégre.
Szájához illesztette a poharat, hűsítő kortyok helyett lávafo-
lyam zúdult a nyelőcsövébe. Jaj.
Borogatást kapott a nyakára. Lehunyta a szemét, hallotta,
hogy korog a gyomra, de ételnek vagy italnak a gondolatától is
hányingere támadt. Aludni kellene. A kórterem tompa zsongá-
sa nyomasztotta, a párnába fúrta a fejét.
Apáék hatalmas adag fagylaltot hoztak, termoszban, ez
most gyógyszer, Öcsikém! Ne... nemkérem, suttogta. Edd
meg, fiacskám (apa), mert elolvad. Hát mindig úgy szeretted a
fagyit (anya), nézd, vanffia, málna, puncs, csokoládé!
Aléltan fordult az ablak felé, csak arra vágyott, hogy békén
hagyják.
A fagylaltot a szomszédja tömte magába, egy szőke lakli,
akinek agyrázkódása volt. Öcsi kezdettől ellenszenvesnek ta-
lálta, a nyakigláb srác bárgyú mosollyal terpeszkedett Szászi-
bek ágyában. Minek örülez folyton?
Hideg teát kortyolgatott, kínkeservvel, a szöke lakli viszont
örökké repetát kért mindenből. Zabagép.
Harmadnap már megpróbálkozott a fagylalttal, két gombó-
cot lenyomott.
Ám este: 38,5. És fogvacogtató didergés. Ganz doktor ide-
gesen topogott, kezdődik...
Tabletták, injekciók.
Sose mehetekmár haza, ittfogok megrohadni.
Nehezen gyógyul a seb (a gégész), ez alkati dolog.
37,5.
38,0.
37,2.
Itt a nyár! - Anna nővér kitárta az ablakot, a nap a henge-
relt mintázatú (sárga alapon fehér virágok) falon reflektorozott.
Öcsi szemét bántotta a fény, föltápászkodott, összemarkolt né-
hány könyvet, a folyosón leült a fehér padra. Szórakozottan la-
pozgatott, peregtek az unalomig ismert színes rajzok. Nem volt
türelme a szöveghez, olvasási tudománya félrelökött játékszer-
ként porosodott az agyában.
     Nincs arányban az élvezet a strapával... Az ember végigbe-
tűzi a mesét, és akkor megtudja, hogy a kisfiú (kisherceg, kis-
manó, kistündér, kisbárány, kislányka, kisbojtár, kisbéka, kis-
öregasszony stb.) mindig elnyeri méltó jutalmát, az aranyakat,
a fele királyságot, a királykisasszony kezét, mert jótett helyébe
jót várj, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, teljesítem
három kívánságodat, máig is boldogan élnek, ha meg nem hal-
tak, ásó, kapa, nagyharang, itt a vége, fuss el véle, elszaladt a
mese vége, kend a vajas kenyérre!
     Denekem senkise teljesítia sehány kívánságomat... Elját-
szott egy darabig a gondolattal, mit kérne a hegyiszellemtől?
     l. Hadd menjekmost haza. 2.? 3.??
     Másodiknak huszonnégyórai gondolkozási időt, harmadik-
nak pedig azt, hogy teljesítse újabb három kívánságomat.
     Najó, decsak eccer hármat lehet! Komolyan, szépen. Szóval:
     1. Hazamenni.
     2. Hogy... hogyénnekem legyen valaki. Egybarát. Egy fel-
nőtt barát, aki nemhazudik, hanemcsak igazatmond, csakisa
tiszta igazat.
     3. Lehetne esetleg mégegy barát?
     Vagy soksok pénz, hogy adhassak anyáéknaka födémcseré-
re, ésbefizethesseka zAngelikához, éskrémesezhesseka Fényes-
bácsinál mindig, avvala felnőttbarátommal, akita zelőbb bátor-
kodtam kérni, ésvehessek egyfocit, ötöset, és...
     Hümm-hümm-hümm.
     Atücsök dalolt egyrebár -
     izzotta nyár -
     úgyhogy mikor jötta komor -
     télrésze gondvoltés nyomor - tovább nemtudom.
36,7.
36,5.
36,6.
Apa vitte haza, villamoson. Mérnem megyünk taxival? Mi-
nek? - apa olyan arcot vágott, mintha nem tudná, hogy a kór-
házba s -ból taxival szoktak.
Nagypapa lakásába vezette az apja, hápersze, már csináljá-
ka födémcserét. A hosszú, téglalap alakú nappali szobában hét
ágy. Akár egy kórterem. Körben a falak mentén az ő bútoraik,
a könyvespolcok, a ruhásszekrények, a szekreter. Mindent le-
hoztatok? - kérdezte csodálkozva. Kénytelenek voltunk, oda-
fönn ostromállapot van. Nadea többi... hola többi?, a zebédlő-
asztal, mega fotelok, mega...
Apa kinyitotta a másik szoba ajtaját, be se léphettek, a bú-
torok összezsúfolva, mint egy raktárban. Fiacskám, vissza kell
rohannom a gyárba, megbeszéltem keresztapáddal, hogy estig
őnáluk maradsz.
Le a lépcsőkön, ki a kapun, hátra az udvarban. Kelepapáék
bejáratához cirádás kovácsoltvas följáró visz, mely gusztuso-
san nyikorog. Ő mindig irigyelte tőlük. Apa megnyomta a
csengőgombot. Itt az invalidus, mondta kelemamának, szia! -
puszit nyomott Öcsi homlokára, jó legyél! Jóleszek.
Szerbusz, gyere, ne félj. Kezcsókolom, nem félek. Kelema-
ma takarított. Ez meglepte őt, hiszen anya szerint kelepapáék-
nál mindent a cseléd csinál. Kelemama az asztalra borította a
székeket, a dunyhákat kiteregette a terasz kőoszlopos virágtar-
tóira.
Öcsi régen járt itt utoljára, rácsodálkozott a sötét erezetű be-
épített szekrényekre (kelepapa műve), az aranyozott keretű ké-
pekre, a mélykék tapétára, megbámulta a hatalmas fekete zon-
gorát, mely barnára pácolt dobogón állt a sarokban. A nyár fu-
vallatai szétáradtak a szobában, emelgették a tarka függönyö-
ket. Milyen szépitt minden!
Kelemama a lábához engedte a tollseprűt, örülök, hogy tet-
szik, nekem a mániám a lakás, tudod, folyton itthon vagyok,
hát igyekszem, hogy szép legyen, strapálom is érte magamat, a
végtelenségig.
Segítekén! - ajánlotta, meghatva önnön jóságától. Miért ne,
hiszen te már nagyfiú vagy! - kelemama rábízta a porszívózást.
Büszkén tologatta a zürrögő masinát a parkettán, a süppedős
szőnyegeken. Vényakú pulóverében, szürke csíkos hosszúnad-
rágjában tényleg nagyfiúnak érezte magát, düllesztette a mellét.
A takarítás közepén befutottak a lányok - Ica, Mari -, ledo-
bálták iskolatáskájukat, mire kelemama: viszitek rögtön a he-
lyére?
Négyesben gyorsan ment a munka, Öcsi élvezettel törölget-
te a port a könyvespolcokról, pedig otthon utálta csinálni, s ha
az anyja megkérte, kelletlenül csapkodott a ronggyal.
Jött nagyapa és kelepapa a műhelyből, addigra kelemama
- ahogy ő mondta: - összeütötte az ebédet. Már az asztalnál ül-
tek, amikor Öcsinek eszébe jutott: és hola cseléd? - kérdezte.
A lányok vihogtak. Nálunk nincsen cseléd, mondta kelemama
némi éllel, nem szeretek beereszteni a lakásba egy idegent. Ésa
takarítónő? Takarítónő sincsen, én nem bírom nézni, hogy a
drága pénzért ímmelámmalkodjanak itt, mintha ők tennének
szívességet, ráadásul mind lopkovic, a végtelenségig, á, akkor
inkább magam csinálom, az a biztos.
Mithadovál anya összevissza? - gondolta Öcsi, egyszósem
igaz...
Ebéd után nagyapáék levitték a műhelybe. A részeges Bor-
dás a gyalupadon heverészett, újságot olvasott, közben fütyö-
részett, falatozott, italozott, vakarózott.
Kezdünk, Bordás kérem (nagyapa). Bordásbácsi lekászáló-
dott, bekapcsolta a fűrészgépet. Öcsi szerette volna közelebb-
ről szemügyre venni, de nagyapa hátratolta; vigyázz, itt hamar
a szemedbe ugorhat a szálka.
Kelepapa ablakokat zsanérozott. Öcsi mindenáron segíteni
akart, kelepapa beleegyezett, tessék, a csavarokat dugod a
lyukba, s tekered a srófhúzóval, amíg bírod.
Egész jó (kelepapa), fog ez menni. Megyaz, haviszik! -
Öcsi ezt Erdőssanyától tanulta. Bordásbácsi nevetgélt, ha pe-
dig nem megyen, majd megtoljuk, igaz-e, kislegény? Kelepa-
pa ránézett, Bordás visszalépett a fűrészgéphez. Csak a válla
fölött szólt hátra: bevehetnénk a gyereket inasnak! Az, morog-
ta kelepapa, annak bírna örülni az édesapja. Öcsi fölkapta a fe-
jét, mér? Apádnak derogál a magánszektor. Mi? A csavarokkal
foglalkozzál! Hátjóóóvanna.
Apú, neked rogála magánszektor? Ki mondta ezt? A kelepa-
pa. Aha, az apja nyomatékosan bólintott, talán derogál! Azisle-
het, na? Mit na? Hát derogál vagy nemrogálde? Tudod egyál-
talán, hogy mit jelent az? Nemnagyon. Azt jelenti, nem tetszik.
És? Mit és? Nemteccik? Jaj, fiam... - apa sóhajtozott, azt se
tudod, mi az a magánszektor! Monddmeg. Ami nem állami, az
a magánszektorba tartozik, tehát a suszter, a maszek fodrász,
vagy a... Öcsi közbevágott: vagya kelepapa? Eegen. Ésazne-
ked nemteccik? De tetszik, felelte apa gépiesen, gyere, leme-
gyünk a közértbe.
Beszélnek összevissza...
Mire hazaértek a vásárlásból, már otthon (ha ugyan annak
lehet nevezni egy ilyen tömegszállást) volt anya és Erzsébet,
valami tornaünnepélyről jöttek, ahol Erzsébet gúlában szere-
pelt, Öcsinek végig kellett hallgatnia dicsekvő beszámolóját.
Hogyén hetekig kórházbavoltam, aznemszámít, gondolta sér-
tetten, csaka gúla. Na, és te hogy vagy, meggyógyultál? - kér-
dezte aztán Erzsébet. Meg.
Befutott Luxsanyibácsi. Utána nagyapa.
Dekiéa hetedik ágy?
Keresztapádé (nagyapa). Hogyhogy, hátőis ittalszik? Itt.
Demér? Nagyapa tanácstalan arccal nézett anyára, a gyerek
nem tudja...? Tudja, felelte anya halvány fintorral, ugye tudod,
Öcsikém, hogy kelepapa elvált kelemamától? Hátigen. Na, er-
ről van szó. Jaaa, azér? Igen. És mindigitt alszik? Hol aludjon,
ha egyszer el vannak válva?
Deviszont ottebédel, gondolta Öcsi. Zavaros ügy. Túrta az
orrát. Kárbolygatni, úgyse mondjákmeg rendesen.
Legalább most, amíga födémcsere van, hazamehetnea kele-
papa kelemamához, vihetnéa nagyapátis, jobban elférnénk. Ré-
mes eza zsufi.
Az ágyak rugói nyögdécselnek, a torkok ontják a sziszegő,
brummogó, szortyogó hangokat, ráadásul a nyitott ablakok el-
lenére makacsul benn marad a cigaretta- és izzadságszag. Eh-
hez képest a kórházban paradicsomi állapotok voltak. Itt nem-
lehet aludni!
Fölkelt, az ágyakat kerülgetve a szekreterhez sompolygott.
A kisvillany nem működik, nyilván nincs bedugva. Tapogató-
zott, előhalászta a nagyfiókból az elemlámpáját. Afranc, nem-
ég. Emlékezett, van valahol rúdelem, addig kotorászott, míg
megtalálta. Végigpásztázott a fénykörrel a régen látott holmi-
kon, óriási rendetlenség, biztosahogy lehozták, összerázódott.
Kihúzgálta a fiókokat, turkált a kincsei közt. Végre otthon
érezte magát.
Föltűnt neki, hogy a nagyfiókok éppen kétszer olyan
hosszúak, mint a kicsik. Vajon miért? Benézett a négyszögletes
üregekbe, a kisfiókok mögött falemez zárta le a teret, a nagy-
fiókok viszont egészen a szekrény hátáig értek. Mér csinálták-
ezt így? Megütögette a falemezt, kongó hangot adott. Riadtan
nézett az alvók felé, ha valaki fölébred, leszbalhé...
A fiókok és irattartók kockájának függőleges oldalfala sza-
bályos négyzet. Mélysége megegyezik a nagyfiókokéval. Tehát
a kisfiókok és az irattartók mögött van egy... egy fölösleges
hely. Vagytalán... titkosrekesz?
Legszívesebben azonnal baltát ragadott volna, hogy rövid
úton megoldja a rejtélyt. De ha most kopácsolni kezd, az any-
ja keresztülharapja a torkát. Különbenis, egy titkosrekesznek
biztosvan rendes nyitója. Fogdosta a politúrozott léceket, hát-
ha talál egy - eddig észrevétlen - kulcslyukat. Vagy egy gom-
bocskát, amit csak meg kell nyomni. Vagy egy apró riglit. Va-
gyakármit. Szézámtárulj, dünnyögte. Csurgott róla a veríték.
Halk csettegésre figyelt föl. Zajok a bejárati ajtó felől. Pu-
ha léptek. Valakijön! - átsuhant az agyán a rabló, az ávó és az
ördög rémképe, gyorsan kikapcsolta a lámpát, mozdulatlanul
kuksolt a sötétségben, vadul meresztve a szemét.
Kattanás, rózsaszín fény a sarokban, a gipszlevelekbe ágya-
zott üvegburás faliégő. Kelepapa! Öcsi köszönni akart, ám az-
tán mégse szólalt meg. Kelepapa magába mélyedve ült az
ágyon, és... túrta az orrát. Bizonyám! Nyitott szájából tompa
huhhanások jöttek, mindegyikre rábólintott. Lassan lehúzta az
ingét, a nadrágját, a trikóját, a zokniját. Amikor már csak az al-
sógatya volt rajta, végigdőlt az ágyon, akár egy darab fa.
Nemmosakszik, gondolta Öcsi. Lehethogy fürdött odaát?
Megvárta, míg kelepapa eloltja a villanyt, azután visszalopako-
dott a helyére.
Mire fölébredt, már valamennyi ágy üres, kiugrott a takaró
alól, jesszus, engemet itthagytak, lekésema zóvodát! Szaladt a
konyha felé, a kockaüveges ajtónál összeütközött az apjával.
Hova-hova, Öccse? Teviszela zóvodába? - kérdezte ő hadarva.
Óvoda?, már nincsen óvoda, fiam. Hogyhogy nincs? Elsejétől
szünet van, tudod, nyári szünet!
Beslattyogott a szobába, meztelen talpa alatt ropogott a par-
ketta. Tehátez aztjelenti... teháta zóvodának vége.
Sosem rajongott az óvodáért, és ősztől végre iskolába jár-
hat, akkor hát mi a baj? Eszébe jutott a hülye Görögági, a bull-
dogképű Kerényipaja, a dadogós Lükepisti, nem sajnálta, hogy
megszabadult tőlük. Vége az utálatos csendespihenőknek, az
állva ebédelésnek, a szájsarokban őrzött mócsingoknak, na-
gyonjó! Deviszont... csakígy, hirtelen, még Mónitólse búcsúz-
tamel. Kisapááám...
Temaradsz velem itthon? - kérdezte az apjától. Igen, beteg-
állományban vagyok. Mibajod van? Semmi, nem adtak sza-
badságot, kénytelen voltam kiiratni magamt. Miattam nemér-
demes, én megvagyok egyedülis... átmehetek kelepapáékhoz.
Apa szája egyenes vonallá vékonyult. Öcsi nagyot nyelt,
érezte, jobb lesz, ha kelepapáékat nem emlegeti. Föntről kopá-
csolás hallatszott, tombol a födémcsere. Apú, haddnézzemmeg!
Rá sem ismert a lakásra. Tégla- és sitthalmok, malteros lá-
dák, cementes zsákok, deszkák, vödrök útvesztője. A falakat
szürke por borítja, az ablaküvegeken ki sem látni. Mégis külö-
nös világosság van, a tárgyak éles árnyékot vetnek.
Hápersze... nincsplafon, nincstető. A gerendák között a fel-
hőfoltos ég négyszögei. Csavargatta a nyakát, míg elszédült.
Mostaztán jól beláthatidea zisten... haugyan...
Hahó!
Öcsi összerezzent. Az oldalfal tetején egy buggyos hasú fér-
fi, cejgruhában, újságpapírcsákóban, zsebre dugott kézzel. Mit
keresel itt, Öcsi? Énsemmit, éncsak ittlakok... ittlaktam. A fér-
fi kívül lemászott, bejött az erkélyajtón. Atyavilág, mekkora
pocak! A derékszíj a hájba vágott.
Apád is itt van? Öcsi a fejét rázta. A férfi barátságosan ke-
zet nyújtott, pacsi! Ő odacsapta a tenyerét, fehér porfelhő reb-
bent szét.
Egyedül teccik cserélnia födémet? Dehogy, brigádban va-
gyunk. Ésa többiek? A férfi vállat vont, ebédidő, morogta.
Öcsi körbejárta a szobákat. Megállt a hallban, mostaztán itt-
is világosvan. Észrevette a falon a feszületet, Jézus, eztelfelej-
tették!
Isten fiának a fejére habarcs csöppent. Próbálta lekaparni,
hiába, már megkötött, kőkemény. Arctalan szürke gömb. Mint-
ha Jézusnak vízfeje nőtt volna.
Szentségtörés.
Tűnődve forgatta a koszos feszületet, azután visszaakasz-
totta a szögre. Ezmárígy semmiresejó.
Ebéd után lekéredzkedett az udvarba. Vitte a puskát és a
koltot. Már a derekára szíjazta a pisztolytáskát, amikor eszébe
jutott az apja tilalma. Á, úgyseveszi észre, gondolta.
Hol lehetnek Erdőssanyáék? A háromház környéke kihalt.
Talán Pityuéknál? Senki. Pityu apja a szemetesbödönöket húz-
ta a kapu elé, mindjárt jön a lovaskocsi. Tessékmondani, hol-
aPityu? Hol lófrál, azt kérdezd! : a huszonegybé házmestere
hatalmasat köpött, eriggyé, ne lábatlankoggyá itten.
Öcsi visszament az udvarukba, hátra, kelepapa sufnijához.
Üggyel-bajjal fölkapaszkodott a ferde, kátránypapíros tetőre.
Laposkúszással a magasabb peremig tornászta magát, ott fog-
lalt harci állást. Puskájából géppisztolysorozatokat küldött az
ellenségre. E-e-e-e-e-e, e-e-e-e-e-e-e-e-e!
Mieza ragacs? Nadrágján fekete foltok. Kátrány. Jólelintéz-
tem... Benyálazott ujjal dörzsölgette, eredménytelenül. Ajjaj.
Kétségbeesetten állt föl, akkor a tető beszakadt alatta, s ő a
deszkákra zuhant.
Ó... Karja csupa horzsolás, inge végighasadt, a kolt eltűnt
a farakásban. Hatalmas kerek lyuk a kátránypapíron, látszik az
ég, amiképpen a plafontalan lakásból.
Kelepapa mindig mondta, hogy nem szabad a sufni tetejére
mászni, beszakadhat! Hm, engemféltett, vagya sufniját? Hú,
milyennagy balhélesz...
Kotorászott a deszkák között, kereste a koltját. Aha, ottvan.
Két hasáb közé szorult. A puska csövével piszkálta ki, bedugta
a pisztolytáskába, s szaladt föl.
A kátrányfoltos nadrágot súrolókefével próbálta tisztogatni,
hiába. A szakadt inget a szennyestartó aljára gyűrte, ez néhány
napi haladék, mára éppen elég lesz a gatya. Mega sufnina-
ka teteje.
Mit csináltál ezzel a nadrággal (anya)? Hát... bepiszkoltam
egykicsit. Bepiszkoltad! - anya rázta a bűnjelet az orra előtt,
egy kicsit, nem sül le a képedről a bőr, egy kicsit! Öcsi lapított,
anya mind élesebb hangon szidalmazta, ki lehet dobni, úgy,
ahogy van, az isten se győz titeket pénzzel, hát mit csináltál,
hol jártál, mondd meg, te átokfajzat!
Majd megmondom én! - kelepapa rontott be, karon ragad-
ta Öcsit, piszok kölyök, hiába beszél neki az ember, tönkretet-
te a sufnit, ki fizeti meg a káromat? - már fektette az ölébe,
hogy elverje, amikor Luxsanyibácsi közbelépett: Gyurikám,
talán ezt mégse... nem a te fiad. Kelepapa ordítva részletezte a
sufni tetején keletkezett károsodást, mely szinte jóvátehetetlen,
mivel a kátránypapír hiánycikk, most majd beesik az eső, vete-
medni fog az anyag. Még mindig szorította Öcsi karját. Jól
van, fiam (nagyapa), hadd abba, majd megcsináljuk.
Ő elkullogott a sarokba, várta, mit fog mondani az apja. De
apa nem szólt semmit. Csak másnap reggel, a konyhaasztalnál:
fiacskám, megkérlek rá, hogy soha többé ne nyúljál ahhoz, ami
a keresztapádé, láthattad, milyen kellemetlenség lett belöle, tu-
dod, most rá vagyunk szorulva, itt kell laknunk őnála... Hogy-
hogy, háteza nagyapa lakása! Igen, de a Gyuri is be van jelent-
kezve... érted? Nemnagyon.
Apa ujjai doboltak az asztal lapján. Mongyad! - sürgette ő.
Nna... keresztapád örökké attól retteg, hogy elveszik tőle a
műhelyt, ezért aztán Zoltán doktor tanácsára elvált, és mindent
a felesége nevére íratott, viszont az iparengedélyhez pesti ille-
tőség kell, vagyis állandó bejelentő... ezért van ő itt... érted?,
á, dehogy érted.
Öcsi izzadt, várjunkcsak, kiaza Zoltándoktor? Egy ügy-
véd... tudod, mi az, hogy ügyvéd?, olyan ember, aki ajogi dol-
gokban járatos. Aha... akkor teis ügyvéd vagy, igaz? Nem, én
jogász va... voltam, tehát jogi kart végeztem, de aztán a nume-
rusz klauzusz miatt... hagyjuk! - legyintgetett.
Tehát, kezdte ö óvatosan, kelepapa válása tulajdonkép-
pen... nemigaz? Ahogy vesszük, apa is izzadt, törölgette a
homlokát, rendesen elváltak, van róla bírósági ítélet, de azért
együtt élnek. Najó, akkorviszont minek jöna kelepapa éjszaká-
ra ide? A látszat kedvéért, retteg, hogy valaki följelenti, és ak-
kor majd az állam direkt idejön az ő kóceráját államosítani.
Minttea zapácákat! Apa dühbe gurult, az egész más volt, ne
zagyválj össze mindent, á, én vagyok a hülye, hogy belefog-
tam, úgyse érted, akkor meg mi a fenének nyaggatsz örökké?
Hátjóóóvanna.
Öcsi durcásan a szobába vonult, leült a szekreterhez. Apa
később utánajött, nézte egy darabig. Fiacskám, fölmegyek a
melósokhoz, addig játsszál, vagy olvasgasd a mesekönyveidet,
rendben? Rendben, felelte ő sértett hangon, hogy apa érezze,
igenis megvan haragudva. Mertén szépen kérdeztem, éserre or-
dibálása válasz, hátúgy tanula zember, hakérdez! - gondolta, á,
mindig eza vége...
Apa biccentett, otthagyta. Ő sokáig fortyogott magában.
Kihúzta a fiókokat. Afene egyemeg, milehet ott? Feszegette a
falemezt, mely mögött a titkos rekeszt sejtette, mérgét ökölcsa-
pásokba fojtotta. Na, hozoma kalapácsot!
Fölállt, az irattartóba kapaszkodva. Ohó! A középső léc
megmozdult. Kihúzható! Talána másikkettőis? Igen! Amikor
mindhármat a szekreter lapjára tette, már látta, hogy a lemezen
apró bütykök vannak, idáig eltakarták a függőleges lécek. Az
ujjával megérintette az egyiket. Nem történt semmi.
Soká tartott, míg rájött, hogy nem nyomkodni kell a gom-
bokat, hanem tolni, s akkor a lemez szépen lecsúszik a rejtett
fasínekben.
Ott tátongott a négyszögletes rés. Remegve bedugta a kezét.
Bársonyos rongyra tapintott, kirántotta.
Egy hurkolt szájú, sötétbarna zacskó. Tovább kotorászott,
de mást nem talált, mindenütt a simára politúrozott fába ütköz-
tek az ujjai.
Nyögve bogozta a sodort spárga csomóit. Francaki meg-
eszi! - ollót hozott, elvágta.
Sárgás borítékok, jó kövérek, leragasztva. Rajtuk nyomtatott
betűk: M-a-g-y-a-r K-i-r-á-l-y-i P-o-s-t-a-t-a-k-a-r-é-k-p-é-n-z-
t-á-r.
Fölszakította az egyiket. Pénz! Sok-sok papírpénz. Tízesek!
Ötvenesek!! Százasok!!! Rengeteg. Istenem...
Kisimította a félbe hajtott bankjegyeket, keze nyirkos volt,
a nadrágjába törülte.
Valahogy... furcsák ezeka pénzek. A zöld tónusú tízesek
hátán cirádás lovasharcos, rövid lándzsával. Hm, eddig észre-
se vettem, hogya tízforintoson ilyen jópofa katonavan.
Vagy rosszul emlékszik? Próbálta fölidézni a bankó képét.
Amikor még Angelikához járt, sokszor vitt egy tízest és aprót,
épp eleget nézegette a pénz rajzait.
Megfordította. Ajobboldali ovális keretből ábrándos női fej
nézett rá, hajában levelek. Itta Petőfisándor szokott lenni! A
másik keretben lepelszoknyás asszony, fején koronaféleség,
kezében valami bunkósbot, a térdén pedig egy kislány... vagy
kisfiú, vasgolyón álló kettős keresztet szorongat. Körülöttük
fénysávok... jesszus, eza Szűzanya a kisdeddel... a kisJézus-
sal. . . lehetetlen!
Tanácstalanul forgatta a bankót. A lovaskatona mellett föl-
fedezte a csúcsos végű pajzsot, a Kossuth-címert. Erdőssanyá-
nak volt egy ilyen jelvénye, ő mondta, hogy eza Kossuthlajos
címere a szabadságharcból.
Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna a Kossuth-cí-
mert a tízesen, plánenema Szűzanyát.
A betűkre tévedt a szeme. T í-z p-e-n-g-ő. Pengő?, miaz-
hogy pengő? Gyanús. Dehát akkoriscsak pénzez, rendes pénz.
M-a-g-y-a-r N-e-m-z-e-t-i B-a-n-k.
A tízesekről hiányzó Petőfisándort megtalálta az ötvenese-
ken.
A B-A-N-K-J-E-G-Y E-K U-T-Á-N-Z-Á-S-Á-É-R-T T Ö-R-
V-É-N-Y S-Z-A-B-T A B-Ü-N-T E-T É-S J-Á-R.
A hátlapon szereplő lovasjelenet határozottan ismerősnek
tűnt. Igaz, ötvenessel és százassal ritkán találkozott. Ám arra
esküdni mert volna, hogy a százason lévő Mátyáskirály tökéle-
tesen rendben van. Viszont... itt viszont a Kossuth-címert két
szabályos, szárnyas angyal támogatta!
Istentudja.
A többi borítékban is pénz volt. A vastag kötegek látványa
feledtette a gyanús jeleket. Egészvagyon! Gazdag lettem, gon-
dolta elszoruló torokkal. Nemkell már izgulnia födémcsere mi-
att, majd kifizetemén... kelepapa sufnijátis kifizetem, mindent
kifizetek. Juhéjj!
Azonnal intézkedni akart, a család fölvirágoztatása pillanat-
nyi halasztást sem tűrhet, zsebre gyűrt egy tucat százast, a töb-
bit visszagyömködte a titkos rekeszbe, kapkodva a helyére ci-
bálta a zárólemezt, bedugdosta az irattartó léceket, s szaladt az
apja után. A lépcsőházban lefékezett, nemis, majdinkább meg-
lepetést csinálunk.
A kisközértben hosszú sor a pult előtt, áruátvétel. Öcsi to-
pogott a türelmetlenségtől, afranc, pontmost! Átcsörtetett a
henteshez. Naitt nincs senkise. Hanyagul a pult szélére akart
könyökölni, de nem érte föl. Lajosbácsi csontokat válogatott.
Kezcsókolom! Nincs válasz, Lajosbácsi dobálta a lábszárakat
egy bádogtepsibe, csörr, csörr, csörr. Kezcsókolom! ! - ismétel-
te ő nagy hangon. Mingyár, mordult rá az őszhajú hentes, nem
tudsz várni?
Öcsi ujja az orrába szökkent, sietek, dünnyögte. Nofene! -
Lajosbácsi félretolta a tepsit, hát mongyad akkor. Előszöris...
kérek egy... kérek ötkiló húst! Öt kilót? Igen, vagy tudjamit?,
legyen tíz!
Élvezettel szemezett a döbbent férfival. Lajosbácsi a tarkó-
jára lökte a fehér sapkát, tíz kilót, el se bírod, Ecsém! Elbírom
én, tessékcsak adni. És milyen hús kéne?
Zavarba jött, mitis szokott anya venni. ..? Olyan izé... rán-
totthúst, azta karajt! Karaj nincs. Akkor hogyishívjákot... tar-
ját! Tarja sincsen. Hátakkor... - szeme a töpörtyűre tévedt, tes-
sékadni abból! Tepertő, bólintott Lajosbácsi, mennyi lesz?
Mondomhogy tíz kiló! Ne hülyéskedj, fiacskám, mit kért
anyád?, gondolkozzál! Nema zanyú, hanem ezegy meglepetés,
tessék adnimár! Lajosbácsi gyanakodva hajolt előre, lesz meg-
lepetés, ha beállítasz tíz kiló tepertővel, szétrúgják a segge-
det... egyáltalán, van nálad pénz? Van! - Öcsi odavetett egy
százast, namostmár tessék adni.
Lajosbácsi vaskos ujjai kisimították a bankót, evvel akarsz
te fizetni? Igen, mér? Lajosbácsi csóválta a fejét, honnajd szed-
ted eztet? Aza zéndolgom, milesz, kapoma töpörtyűt? Ezér,
Ecsém, kutyagumit kapsz, ez nem jó pénz. Hogyhogy nemjó,
semmibaja! De bizony van neki baja, mivel nem érvényes,
pöngő ez, nem forint... kívánok, Richter úr!
Richterbácsi jött be, a Richternyika papája. Sajna, nem kap-
tunk májat, mondta neki a hentes, egyáltalán semmit nem hoz-
tak máma, tök hiába vagyunk nyitva! Richter ciccegett, Lajos-
bácsi pedig mutatta neki Öcsi pénzét, nézze, Richter úr, evvel
akar fizetni a srác! Száz pengő, istenem, Richter ábrándos ar-
cot vágott, a régi szép idők...
Akkorez nemjó? - kérdezte Öcsi gyanakodva. Ez háború
előtti pénz, öregem... hol találtad? Öcsi izzadtan nézte a ban-
kót, és... még egykilótse lehet? Ezér, Ecsém, egy dekát se, ev-
vel kitörülheted a seggedet. Száz pengő (Richter), micsoda
nagy pénz volt ez valaha, ollálá! - belezongorázott a levegőbe.
Ja (Lajosbácsi), a fél boltot meg lehetett vóna venni vele. Na-
ugye! - szúrta közbe ő. valaha, ismételte a hentes nyomaték-
kal, de most má szart ér. Hátez nemigazság!
Azok ketten egyszerre tárták szét a karjukat. Szeláví (Rich-
ter)! Mi? Ilyen az élet...
Öcsi paprikavörösen fordult ki az ajtón. A zanyátok istenit.
Elképzelte a hájas, csupa-gyűrű gazdagembert, aki bespáj-
zolta a titkos rekeszbe a pénzt, s most kárörvendően vigyorog
valahol.
Pedig milyen boldogvoltam, amikor megtaláltam. Szeláviií.
Este kisült a balatoni nyaralás, Öcsi pengőügyi fancsalodá-
sát elnyomta a lázas tervezgetés. Még sosem látta a Balatont.
Kelepapa hozta a hírt, Bordás sógornőjétől bérbe lehetne ven-
ni egy házat Balatonszabadiban, közvetlenül a tó partján, há-
rom kis szoba, befér az egész család, napi kilencven forint, te-
hát apáékra negyvenöt jut, a hülyének is megéri.
Anya sokallta az összeget, mert az két hétre több mint. . . ! -
de anya mindig mindent sokall. Öcsi diadalittasan masírozott
az ágyak között, megyünka Balira, megyünka Balira, hurrááá!
A családi kupaktanács úgy döntött, hogy öt hétre veszik ki
a házat, a felnőttek váltják egymást, viszont a négy gyerek vé-
gig lent lehet. Él jen, él-jen, me-gyün-ka Ba-li-ra! Ne ordítsál,
morogta Erzsébet, akkor is megyünk, ha csöndbe maradsz.
Hátjóóóvan, márörülnise szabad?
Számlálta a napokat. Még kilencetalszunk. Még nyolcat.
Még hetet...
Kanyarodott a vonat, mindenki ajobb oldali ablakokhoz tó-
dult. Öcsi két feketekendős nénike közé furakodott.
Filmhíradó-részlet: a felszabadulás után a gyerekek birtok-
ba veszik a magyar tengert. Csenevész lányok és fiúk tapics-
kolnak a térdig érő vízben, fülig szaladó szájak, elégedettség-
től kerekedő szemek, a homályos körvonalú naptányér kifehé-
ríti a képet.
Ehelyett: távoli szürkéskék stráf a dombhajlatokon túl. A
Balaton. Öcsi megfogta a rábízott táska fülét, s indult az ajtó
felé, leszállunk, gondolta izgatottan. Apa visszahívta, nyugi,
Szabadi még messze van. Mutatta az ülés fölött a bekeretezett
térképet, látod, most itt vagyunk, és ott van Szabadi, ez a kék
a Balaton. Ilyenkicsi? Ne viccelj, kilencven kilométer hosszú,
a szélessége is megvan kábé tíz... egy kilométer annyi, mint a
Margit-híd Pesttől Budáig, a Balaton tehát kilencvenszer akko-
ra, el tudod képzelni, milyen borzasztó sok?, emlékezzél, ami-
kor gyalog jöttünk a szigetről a Jászai térig, na, az csak fél ki-
lométer volt.
Az állomáson kelepapa várta őket, kétkerekű kiskocsival.
Fölrakták a csomagokat. Öcsi könyörgött, hadd húzza ő, de
meg se bírta mozdítani. Majd ketten (kelepapa)! Apa Erzsébet-
tel a kocsi mögött baktatott.
Anya otthon maradt, nem kapott szabadságot, a mezőgaz-
daságban most van a munka dandárja, elvtársnő, mondta a kis-
főnök, mesélte anya, helyt kell állnunk az alkatrészfronton,
nem engedhetem  el. Bezzeg a Balónét elengedte, a Kovács Gé-
zát is, a Detrénét is...
Édesanyád (kelepapa)? Nemjöhetett, a fontos munkája mi-
att. Fontos munkája? - kelepapa hangjában árnyalatnyi gúny
rezgett. Igenis, mer őtőle függa zösszes traktornaka zalkatré-
sze, ésha nincs alkatrész, akkora mezőgazdaság leáll!
Erre már kelepapa semmit sem tudott felelni.
A pipatetős ház szélső szobája jutott nekik, egy ággyal és
két szalmazsákkal a sarokban. Öcsi rögtön lefoglalta az ablak
alattit, stipstop eza zenyém! - ledobálta magáról a ruhát, gye-
rünka Baliba.
Kelemama a parton napozott, Ica és Mari a vízben csücsült,
cseresznyét ettek egy lábosból. Kezcsókolom, szevasztok, ad-
jatok nekemis.
Fitogtatta úszótudományát a lányok előtt (kutyaúszás, az
apjától tanulta, tavaly, a Széchenyi fürdőben), ám alighogy be-
lelendült, meghallotta Erzsébet sipítását: azonnal gyere kij-
jebb, mer szólok apunak! Hátjóóóvanna.
Kelepapa a füvet gereblyézte. Fecskéjét hátul a vágatába
gyűrte, napoztatta az ülőgumóit. Ő borzalommal szemlélte raj-
tuk a téglaszínű sebeket. Mi... mitől vanez? - kérdezte bátor-
talanul. Ekcéma, mindig bemegy a gatyába a fűrészpor, és dör-
zsöli... nagyon randa? Öcsi vállat vont, Minta páviáné, gon-
dolta, viszketni kezdett a feneke.
A lányok örökké félrevonultak, kihagyták őt a céhből, ele-
inte dühítette, aztán beletörődött, pukkadjanak meg. Egész nap
a vízben ücsörgött (balizott), figyelte a stégen a szalmakalapos
horgászt, integetett a csónakoknak, labdázott, turkált a finoman
barázdált iszapban. Keze összeráncosodott az ázástól, bőre le-
hámlott a naptól.
Esténként az ég fényeit bámulta, apa megmutatta a Göncöl-
szekereket (kis és nagy), az Esthajnalcsillagot, mesélt a Tejút-
ról, a bolygókról, a hold- és napfogyatkozásról, a Föld légkö-
réről, mely nélkül nem volna élet.
Öcsi a légkör tetejére képzelte az istent, úgy egyensúlyoz-
hat ottan, mintaza bohóca cirkuszbana nagypiros golyón. El-
szégyellte magát, istent bohóchoz hasonlítani, azérmégis...
Ködös, borús nap következett, csípős széllel. Apa nem akar-
ta beengedni a vízbe, megfázol, fiacskám, és akkor lőttek a
nyaralásnak! Úgy kellett kikunyerálni tíz percecskét. Hülye-
ség, attólhogy egykis ködvan, nyugodtan balizhata zember.
Gomolygott a tejszínű semmi a moccanatlan víz fölött, a
puha csöndben fülcsiklandozóan csobogtak a kéz- és lábtem-
pók kavarta hullámok, sss-klk, sss-klk. Sokkal jobbitt, minta
parton, a szélse fúj.
Megtámadták a hajót a kalózok, ádáz csata, süllyedünk! - a
kapitány utolsóként ugrik a habokba, cápák! - kézitusa tőrrel,
döfés a hal szívébe, győzelem. Á, itta kalózok hajója, lyukat
fúroka zoldalába.
Hullámok hátán. Magyarul beszélő, színes szovjet film.
Nyújtogatta a talpát, kereste a talajt, mia zisten?! Ennyire be-
jöttem volnaa mélybe?, gyerünk kifele, Nade... merre? Teker-
gette a nyakát, hola part? Jesszusom. Leszállt a köd a tóra, el-
tűnt a nádas, a horgászstég, a pipatetős ház, minden.
Álló helyzetbe fordult, lábával kapálódzva kereste a tó fe-
nekét, alul jeges vízvonulatokat érzett, megrémült.
A nyílt tengerbe veszett matrózok puffadt tetemét hánykol-
ják a habok.
Vadul úszni kezdett. Minden erejét beleadta, hamarosan ki-
fulladt. Fenékpróba, eredménytelen. Dühödt tempókkal rug-
dosta magát előre. Aztán megállt. Agyába ötlött a térkép, a Ba-
laton kék hurkája. Éshapont hosszába úszok? Kilencven Mar-
githíd... Vagyha keresztbe, dea túlsó part felé, azis tíz!
Hideg izzadságot eresztett a bőre, kétségbeesetten forgoló-
dott. Izmaiban lüktetett a kimerültség. láza, micsináljak?
Néhány tempó előre.
Aztán mégis inkább vissza.
Majd jobbra.
És balra.
A hátára feküdt, lihegett. Cikázokitt összevissza... Édesjó
Istenem, segítsrajtam, csakmosta zegyszer segítsél, fogok
imádkozni rendesen, jaj, légyszíves, kérlek!
A holtfáradt tengerész föladja a harcot, alámerül. Apa!
Apa! ! Apúúú! ! ! Segítség! ! ! ! Apukaaa! ! ! ! !
Azonnal jött a válasz, valahonnét nagyon közelről: mi van?
Merre... merrekell menni? Nyugi! - süvöltötte apa, figyelj rá-
áám, fordulj a hang irányába, hallod?, hahóóó, hahóóó, hahóó-
óóóó!
Öcsi kapkodva úszott a megnyugtató hahók felé, egyszer
csak keménybe ütközött a lába. Derékig ért a víz. Föltápászko-
dott, s remegő térddel kivánszorgott a partra. Apa törülközőbe
bugyolálta, ölben vitte a szobába. Látod, fiam, nem hallgattál a
jó szóra, sebaj, saját kárán tanul a buta.
Na, te híres! - Erzsébet szájbiggyesztve figyelte, ahogy apa
az ágyba fekteti. Ő a plafonra szögezte a tekintetét, a kezét
összekulcsolta a takaró alatt, s görcsös igyekezettel próbálta
fölidézni az imádságok ködbe burkolódzott szövegét.
Miatyánk.
Üdvözlégy.
Hiszekegy.
Délután váratlanul megjelent Danyisanyibácsi a feleségé-
vel, Belluskával. E bodor szempillájú, meggypiros rúzst hasz-
náló asszony ritka vendég volt Öcsiéknél, Danyisanyibácsi ál-
talában nélküle jött. A fintorgó dáma francstattból, mondta ró-
la apa. Öcsinek tetszett a selyemruhás, tipegő léptű nő, vékony
hangja Angelikáéra emlékeztetett.
Szolgálatkészen átadta a nyugágyat, tetszett hozni fürdőru-
hát? Belluska finom mozdulattal helyezte keskeny bokáit a
lábtartóra, nem bírja a bőröm a napot. Szoknyáját a combja tö-
véig húzta. Öcsi elvörösödve bámulta.
Fehér csipkebugyi. Minta kelemamáé.
Ő az asztal alatt csücsül, belát kelemamának, s akkor egy
kéz nyúl oda, méghozzá Danyisanyibácsié.
Hirtelen nem tudta, hogy álmodta ezt, vagy tényleg?! Ám
azután előhívódott a jelenet, igen, amikora Rajkot rebilitálták,
ésapa kelepapával veszekedett rajta. Akkor kérdezte ő a baszt,
nagymama pedig haragudott. Szegénynagyi.
Belluska biztos álmábase gondolja, hogya Sanyibácsia ke-
lemamának nyúlkál.
Richtermanyika áll a kapualjban letolt bugyival, Pityu gug-
gol előtte, s két kézzel tapogatja a pi...
Belluska rágyújtott, vörös foltot hagyott a szája a cigaretta
végén. Öcsi szeme újra és újra a kitakart combhajlatokra ta-
padt.
Haarra gondolok, hogy nyitva felejtettéka függönyt. .. szok-
nyát, rendbevan, nemeseka parázdaságba, ellenbenha szándé-
kosan gyönyörködve nézegetema zizét, haélvezettel bámész-
kodok, azmár bűn!
Hiába, mégsem fordította el csuromizzadt arcát. Egész tes-
tét bizsergette a látvány.
Öcsikém (apa), hozzál nekünk egy kis szódát!
Szaladt a konyhába. A szódáspalack hűvösen gyöngyöző
hasát a melikasához szorította, a poharakat - hármat - össze-
markolta.
Vitt Belluskának is. Tessékparancsolni, jóhideg szóda! Bel-
luska kortyolt belőle, langyoskás... azért köszönöm.
Mérolyan izgi benézni oda? - tűnődött Öcsi a füvön hasal-
va. Direkt bűnbeestem... micsoda marhaság. És megint Bel-
luska ingerlően széttárt lábai közé sandított. Hátezmár többa
soknál! - kényszerítette magát, hogy hátat fordítson, s apáék
beszélgetését figyelje.
A béemüdülő olyan, mint a méhkas (Danyisanyibácsi), az
emberek sugdolódznak, senki se tudja, mit jelent ez. És biztos
(apa)? Mondtam, benne van a Szabad Népben, tessék! - kivet-
te a zsebéből az apróra összehajtogatott újságot. Apa ráncosra
vont szemmel - tűzött a nap - böngészte, aszongya, a közpon-
ti vezetőség megállapítva Rákosi Mátyás elvtárs érdemeit a
magyar és nemzetközi munkásmozgalomban, a magyar nép jö-
vőjéért, a szocialista Magyarországért vívott harcban... satöb-
bi, satöbbi... saját kérelme alapján felmenti őt a politikai bi-
zottsági tagsága és a központi vezetőség első titkári tiszte alól.
Na! - Danyisanyibácsi a térdére csapott, hát mit szólsz hoz-
zá? Rákosi elvtársunk ki van nírva, dünnyögte apa.
Néhány másodpercig tartott, míg Öcsi felfogta. Micsoda?,
mivana Rákosielvtárssal?!? Nyugdíjba ment, te pedig menjél
szépen balizni, jó? Jóde... akkortehát mostan... mostmár ne-
mőa népvezére? Nem. Hátki? A Gerő Ernő, szerbusz! - hadar-
ta apa, s intett, hogy Öcsi kotródjék.
Amikora Szilvinéne nyugdíjbamenta zóvodából, mindenki
szomorú volt, éssajnálták, ésegycsomó virágot kapott, ésMóni
sírt. Majd azért benézek néha, mondta Szilvinéne búbánatos
hangon, szeretettel várunk, felelte Móni. De soha többé nem
látták, el is feledkeztek róla, csak Móni emlegette időnként:
szegény Szilvinéne... Hátmosta Rákosielvtárs isegy ilyen sze-
gény Szilvinéne lett?
Rákosielvtárs a búcsúünnepségen, zavartan szorongatja a
csokrokat, remegő szájaszélét beharapja, köszönöm nektek,
drága gyerekecskék, mindig emlékezni fogok tirátok...
Ica a horgászstégen napozott. Ő fölült mellé. Rákosielvtárs
helyetta Gerőernő van, közölte vele sejtelmesen. A lány bamba
arcot vágott, Öcsi szemrehányóan kérdezte: tenemtudod, hogy
kia Rákosi? De tudom, ő az országnak a vezetője. volt! Hát az-
tán?! - Ica rángatta a vállát, a hasára feküdt. Bőrén látszottak a
stégdeszkák vörös vonásai.
A szomszéd ház kertjében egy nagyhasú nő ruhákat terege-
tett a kifeszített kötélre, lobogtatta a szél a törülközőket, kom-
binékat, melltartókat, bugyikat.
Odasüss, milyen kövér! - mutatta Öcsi. Hülyeee, nem kövér,
hanem terhes, gyerek van a hasában. Gyerek? Naná, majd borjú!
Amikor egy férfi és egy nő szereti egymást, létrejön köztük
a szerelem, és abból lesz a gyerek. A szerelem gyümölcse az
anyukák hasába kerül.
Enbrió, motyogta ő. E-m-brió! -javította Ica, emmel, mint
az ember, mert az egy pici ember, van neki keze, feje, lába, szí-
ve, meg minden! - a teregető asszonyra pillantott, már jó nagy
a hasa, mingyárt szülni fog. Itt? Deeehogy, majd beviszik a
kórházba, és aztán kinyomja a gyereket. Kinyomja? Igen, Ica a
saját izéjére mutatott, innen. Nehülyéskedj. Nem tudtad? - kár-
örömmel szemlélte Öcsi zavarát, pedig ezt mindenki tudja, in-
nen bújik elő a gyerek.
Lehetetlen, gondolta ő. Nézte Ica vékony combjait, odakép-
zelte közéjük Richternyika meztelen punciját, háthogyan, ab-
bóla pindurka vágatból...?
A lány a hátára fordult, félig behunyt szemmel figyelte őt.
Öcsi a fürdődressz legalsó pontjára meredt, elhessegetve agyá-
ból Angelika bűnjelző mondatait. Apró dudor.
Ekkor Ica a mutatóujjával hirtelen félrehúzta a fürdőruha
szélét. Öcsi tátott szájjal bámulta a függőleges vonást. A lány
csücsörítve mosolygott, ő pedig remegő kezét odaérintette.
Meleg.
Naaa! - mondta Ica kunkori hangon, de nem lökte félre. El-
engedte a gumírozott anyagot, Öcsi ujjai odaszorultak. Kihúzta.
Énistenem. . .
Most mutasd meg te! Én??? Hadd lássam! - Ica huhogott,
mintha csiklandoznák. Őróla vastag patakokban dőlt a víz, szé-
gyenkezve emelte föl a klottgatya szárát, fütyije kicsüngött a
résen. Riadtan pislogott körül, havalaki észreveszi, hogy micsi-
nálunk. . . !
Ica érdeklődve nézegette, Öcsi érezte a lány körmeit a zacs-
kón, azután a makk végén. Ezt föl lehet húzni? - kérdezte Ica
a fitymáról, ő bólintott, a lány kipróbálta. Továbbne, merfáj!
Hm, Ica nyomkodta, egész puha... jópofa. Naelég, Öcsi
hátrébb csúszott, igazgatta a nadrágját. Most mit vagy úgy oda,
én is megmutattam! Neki lángolt az arca, lefeküdt a deszkára.
Jókor, mert néhány pillanat múlva: kész az ebéd, gyerekek! -
kelemama kiabált a partról.
Délután elkísérték Danyisanyibácsiékat az állomásra.
Akarsz üzenni valamit édesanyádnak? Sanyibácsi találkozik
vele? Majd fölhívom az irodában. Ott netessék zavarni, mer
mostvana munka dandárja, és őtőle függa zösszes traktornaka
zalkatrésze.
Danyisanyibácsi ciccegett. Igenis, azért nemjöhetett ve-
lünk, hogy bene dögöljön a mezőgazdaság! - darálta Öcsi har-
ciasan. A ciccegés lassan röhögéssé alakult: ccc, ccö, cöö, höö,
hööö... Öcsi harapdálta a szája szélét, minek örülez? Akkor
már Belluska is nevetett, karcos hangon.
A mezőgazdaság évek óta be van dögölve, morogta apa.
Danyisanyibácsi helyeselt, tök mindegy, hogy anyukádék meny-
nyi alkatrészt igényelnek, úgyse kapnak eleget. Mér? Mert im-
port (apa), külföldről jön, Csehszlovákiából, Szovjetunióból,
Romániából, és mindig annyit küldenek, amennyit akarnak.
Amennyi van nekik (Danyisanyibácsi).
Öcsinek eszébe jutottak a hazahozott munkák. Anya a kar-
tonok fölé görnyed, apa diktál, traktornevek röpködnek a leve-
gőben, Utosz, Zetor, Emtézé, ilyen hengerfej, olyan tömbsze-
lence, tizenkétezerötszázhúsz, kilencezerkétszáznegyven,
nyolcezerhatszázharminc... Anya bekörmöli a rubrikákba, tol-
lal vagy ceruzával, pirossal vagy kékkel, időnként radírozza,
zsilettpengével kapargatja a vastag papírt. Zörögnek a karto-
nok, éjszakákon át.
Haúgyis mindegy, akkormiért?
Hétvégén váltás, apa ment, anya jött. Öcsi megkérdezte tő-
le: téllegcsak annyit küldenek, amennyi vannekik? Persze,
honnét vegyenek többet, gondolj bele, az egész szocialista tá-
bor várja a pótalkatrészt, sose bírnak eleget gyártani. Devi-
szontakkor mérkell neked kiszámítani, haegyszer úgyis...?
Anya vállat vont, a rend kedvéért. És emiatt nemkaptál szabad-
ságot! - mondta ő szemrehányóan. Mit akarsz?, itt vagyok!
Befelhősödött az ég, a hirtelen támadt szél cibálta a fenyő-
fákat, kelepapa kapkodva szedte össze a nyugágyakat, a kerti
asztalt, s a fészerbe vitte. Ssssss! - sűrű zápor.
Öcsi a szalmazsákon gubbasztott, a víz ijesztően dörömbölt
a tetőn, az ablakkeret recsegett. Csak bene törjön.
Elképzelte a szocialista tábort, amint az alkatrészeket várja,
sátrakban ücsörögve. Rémes lehet, haa zember sátorbavan, és-
jönegy vihar.
Nyitva volt az ajtó, odaát a lányok ország-várost játszottak.
Ica fakókék tréningruhában ült kelemama ágyán, ölében füzet,
írta a G kezdetű országokat, városokat. Nadrágja szárán a var-
rás itt-ott feslett, három-négy helyen forintnyi bőr világított.
Öcsi a fal felé fordult, hogy ne bámulja már olyan meredten.
Ica félrehúzza a fürdődresszt, ő megérinti a rózsaszínű du-
dort. Meleg.
Ica ujjai bigyerésznek a fütyije körül.
Egész puha.
Ica félrehúzza. Ő megérinti.
Most mutasd te!
Húzza. Érinti.
Ezt föl lehet...?
Húzza. Érinti. Hú...
É...
Ó...
Naelég. Elég. Mostmár elég! Összegörnyedt a szalmazsá-
kon, durván belemarkolt az ágyékába, hogy fájjon. Istenemis-
tenem.
Arra gondolt, hogy ahol a fiúknak kitüremkedik, ott a lá-
nyoknak bemélyed. Hm.
A férfiak a lógóval pisilnek, a nők viszont a lyukkal, s ez
csöppet sem praktikus, nem tudnak odaállni a vécé elé.
Hanemmindig ülve. Mérnincs lógójuk?
Nyilván a szülés miatt, tehát hogy ki tudjon bújni a gyerek
azon a résen.
Deattólmég lehetne lógójuk is. Denincs. Depuncijuk van.
Pontott, ahol nekünk a fütyi. Hm.
Bemélyed.
Kitüremkedik.
Meleg.
Húzza.
Puha.
Érinti.
          Riadtan észlelte, hogy a lógója mocorog a nadrágban. Mo-
     zog. Magától. Ágaskodik. K... keményedik.
          És akkor már tudta, egészen biztosan tudta, hogy Erdőssa-
     nya igazat beszélt. Apa pedig mellé.
          Basz.
          Mint amikor döngve becsapódik egy vasajtó, s zuhog a va-
     kolat körben. Reng az egész ház, repedeznek a falak, ropognak
     a gerendák, baljós por füstözi a szobákat.
          Tehátmégis. Igen.
         Dobogó szívvel figyelte alteste mozgolódását, a feszes hús
     lassan elernyedt. Úgy érezte, mintha a fütyköse levegővé vált
     volna. Odanyúlt. Megvan.
Hogy röhöghettek rajtama Sanyáék!
Csikorgatta a fogait, apa becsapott. Egyszerűen becsapott.
És tulajdonképpen... Angelikais...
Attól fogva gyakran keményedésre ébredt. Nem mert ki-
szállni az ágyból, nehogy észrevegyék, lapított a takaró oltal-
mában, alvást színlelve.
Én nem értem, panaszkodott anya kelemamának, olyan alu-
székony lett ez a gyerek, talán orvoshoz kéne vinnem, hátha
megint beteg. Á, csak a friss levegő teszi, ne nyugtalankodjál,
édesem, én is egész nap ásítozok, a végtelenségig.
Öcsi remélte, mire a nyaralásból hazaérnek, már befejező-
dik a födémcsere. Ám a lakás állapota nem sokat javult, plafon
almás.
Meddig kellmég odalenn szorongani, mikor leszkész? Hja
fiacskám (apa), isten és az építőipar malmai lassan őrülnek.
Kiderült, hogy a kőművesek leálltak, nincs vasbetongeren-
da. Hiánycikk. Cserép sincs, de azt Luxsanyibácsi tud szerez-
ni. Talán betongerendát is, esetleg. Csakhogy a brigád elvonult
máshová, tehát ha most ne adj isten teremne betongerenda,
lasszóval kéne visszaráncigálni őket.
Anya őrjöngött, apa csitította. Erzsébet hisztizett, apa meg-
pofozta. Nagyapa kikérte magának ezt a banzájt, egy csöpp
nyugtot szeretne a saját lakásában, mire anya: ha a terhedre va-
gyunk, el is mehetünk! Luxsanyibácsi tapintatosan a konyhába
vonult, lőtávolon túlra. Összeveszés, kibékülés.
Szeláviií.
Öcsi sokáig forgolódott az ágyában, idegesítette a hat szó-
lamú szuszkoncert. A párna alá dugta a fejét, számolt magában,
ahogyan a műtét előtt kellett. Huszonhétnél különös hangokat
hallott.
Nyikorgás és lihegés, azonos ritmusban.
Hát persze.
Szóval apád se baszta anyádat! - Turai nyerít, ő bokszoló
pózba helyezkedve visítja: szidoda zanyámat?
A porzó megabibe. .. franckarika.
Tehátez ígymegy. Apa ráfekszik anyára, és...
Ahogyan Turai elmagyarázta.
Igen.
Vége. Apa a helyére hengeredik. Csönd.
Öcsi igyekezett másra gondolni. Bodor füstöt fúa kémény
magosra, acélt düböröga kohó vastorka. Miatyánk, kivagya
mennyekben, szenteltessék megate neved... Ződa segged, elv-
társ... Hiszekegy istenben, mindenható atyában... Éljenéljen
Rákosipajtás sokááááááig... Illetve mostmá Gerőpajtás... Üd-
vözlégy Mária...
Naésa szeplőtelen fogantatás?
Malaszttal teljes.
Apa ráfeküdt anyára. Basz.
Mindenki tudta, csakén nem. Biztos Erzsébetis tudja. Icais.
Mariis. A zistenit!
Hó, deakkor most anyának gyerekelesz? Szóvaltehát nekem
testvéremlesz? Mégcsak azhiányzik... abból eza zegyis sok.
Anya, teneked gyerekedlesz? Ne idegesíts, Öcsikém... hon-
nan veszed? Nemlesz? Persze hogy nem, mit akarsz evvel?
Semmitse... biztos? Anya hápogott, megáll az eszem. Tehát
nembiztos? De! - anya már kiabált, biztos! ! !
Hátjóóóvanna.
Hitte is, nem is. Óvatosan érdeklődött Erdőssanyától, aki
közölte vele, hogy ha minden baszból gyerek lenne, akkor a
nőcik szülhetnének feszt, azon múlik, hogy a spórák eljutnak-e
az anyaméhbe, ami a nők hasában van, és amennyiben a hap-
sik a kellő időpontban kirántják a farkukat, akkor a spóra nem
megy be, gyerek nuku. Lehet használni gumit is, olyan, mint
egy felfújatlan lufi, azt kell a fütyire húzni, hogy benne marad-
janak a spórák, de fontos, hogy ne legyen lyukas, mert akkor
szart se ér. Ki van ez találva, öregem!
Ésha mongyuk... hamongyuk én... habedugnám egy lány-
nak? Aztán fölébredsz, hogy bilibe lóg a kezed! - Erdőssanya
göcögött. Mér? Csak azér, mert kispisis-vagy, és nem engedik,
és még nincsen spórád, és különben se áll fel a farkad! Deige-
nis föláll! Kac-kac.
Öcsi vonogatta a vállát, nyaldki. Mire Erdőssanya: nem in-
kább verni kell a lányokat?, nem inkább a csókhól lesz a gye-
rek? Kaphatsz egyet! - morogta ő. Aztán fölébredsz, hogy bi-
libe lóg a kezed, ismételte Erdőssanya undokul, Öcsipöcsi...
Leszegett fejjel rontott neki, Erdőssanya hátratántorodott a
váratlan támadástól, nagyot nyögött, öklelsz, te piszok! - állon
vágta. Öcsi fogsora összereccsent. Nem törődött a fájdalom-
mal, újra rohamozott, rúgott, karmolt, harapott.
Már a földön volt, Erdőssanya térdelt a mellén, de ő még
mindig kapálózott. Bediliztél? - kérdezte Erdőssanya lihegve.
Öcsi hánykolta a fejét, míg a végén a tarkóját beütötte a járdá-
ba, érezte a hajszálak között a vért. Szemétalak, sziszegte.
Erdőssanya hamar napirendre tért az ügy fölött, lovagiasan
elismerte, hogy Öcsi vitézül küzdött, ki se néztem volna belő-
led, nem is vagy már te olyan kis vakarcs.
Ő hősnek érezte magát, mert zúgó-vérző feje s számtalan
horzsolása ellenére sikerült legyűrnie a sírást.
Anya sopánkodott, szűzanyám, mi történt veled, véres a ha-
jad! Á, semmiség, katonadolog.

Augusztus huszadika: búcsú. Nagyapa már régóta ígérgette,
hogy elviszi a gyerekeket búcsúnézőbe. Huszadika hétfőre
esett, nagyapa ágyban maradt. Mérnem kelszmár föl? Gyöngél-
kedek, fiacskám. Ésa búcsú? Majd jövőre... ne félj, megvár az.
Öcsi méltatlankodott, a zígéret szépszó, hamegtartják, úgyjó!
Luxsanyibácsi felajánlotta, hogy majd ő elviszi. Az utolsó
pillanatban apa is csatlakozott hozzájuk.
Egy keskeny tér, tele sátrakkal és bódékkal, közöttük hul-
lámzik a tömeg.
Eza búcsú? - kérdezte Öcsi csalódottan, hát holvannaka bú-
csúzók? Apáék nevetgéltek, búcsúzók, nagyon jó. Kiderült,
hogy a bóvliárudás népünnepélyt hívják búcsúnak. Mér? Csak
(apa). Azért (Luxsanyibácsi), mert vallási eredetű dolog, a ró-
mai katolikus egyház néha elengedi a bűnöket gyónás nélkül
is, zarándoklat fejében, és a búcsúk a zarándoklásból alakultak
ki, szóval búcsú a bűnöktől, azt ünneplik.
Hogyhogy gyónásnélkül, aznemlehet, háta zAng... hátilyet-
még nemhallottam. Sőt (Luxsanyibácsi), aztán a papság el-
szemtelenedett, mint Berija, és pénzért árulták a bűnbocsánatot,
vehettél búcsúcédulát, s akkor van bűn, nincs bűn, spongya rá!
Té! - apa oldalba bökte Sanyibácsit, ez engem a békeköl-
csönre emlékeztet.
Gyónás helyett pénz, motyogta Öcsi, biztosan tetszik túdni?
Hát persze, tanultam a pártiskolán.
Elszemtelenedteka papok...
Látta magát, amint belép a gyónófülkébe, letérdel, s a rácson
át odanyújt a lelkiatyának egy tízest. Soronkívüli föloldozás.
Törökméz, vattacukor. Sör, bambi.
Apa vett Öcsinek egy huszárkardot, piros övvel.
Rárá, hajrá, előre magyarok! Rohaaam! Üsdvágd, nem-
apád! - ádázul küzdött a labancokkal a szekreter mellett, nagy-
apa könyörgő hanţját - maradj már csöndbe egy kicsit! - el-
nyomta a csatazaj. De anyáét nem: nyughass, vagy kapsz két
frászt! Hátjóóóvanna, bemászott a négyszögletes asztal alá.
! Sutty! Egy fekete állat cikázott át a szobán. Öcsi rémületé-
ben az asztalba fejelt, fölhasadt az Erdőssanya-féle seb. Ha-
nyatt-homlok menekült, anya, anya! Mi van már megint? Oda-
nézz!
Sutty! Az állat száguldott vissza, be a szekrény mögé. Anya
éleset sikoltott, jézusom, patkány! Apa és Luxsanyibácsi futva
érkezett a konyhából, hol van? Juj, a szekrény mögött! - anya
cipőstül az ágyra ugrott. Erzsébet követte a példát.
Ki kell piszkálni. Luxsanyibácsi megpróbálta egy vállfával.
Túl rövid. Nagyapa az ablakhoz sietett, a külső falon lévő zász-
lótartóból beráncigálta a vörös lobogót, majd evvel! Döfködte
a nyelével a szekrény mögötti rést. A patkány a másik oldalon
tűnt föl, rohant át a szobán. Öcsi ijedtében a székre, majd az
asztalra pattant.
A patkány be nagyapa ágya alá. Luxsanyibácsi megkaparin-
totta a másik - piros-fehér-zöld - zászlót, s üldözőbe vette. A
patkány ki az ágy alól, át a szobán, be a szekreter mögé.
Öcsi az asztalon ugrált, a karddal hadonászva, ottvan, ott-
van! Nagyapa és Luxsanyibácsi rohant a patkány után. Apa fel-
kapta Öcsi puskáját a szekreterről, ám mire a résbe dughatta
volna, a patkány már a túlsó sarokban volt.
Hárman kergették a patkányt. A zászlók vászna lobógott,
csattogtak a léptek. Ide, oda. Ide, oda.
Apa lefékezett, megtörölte a homlokát, elnevette magát. Mi
van (Luxsanyibácsi)? Olyanok vagyunk, mint a téli palota ostro-
ma.. . hhh... kard, puska, zászlók! Gyerünk, sipította anya, üssé-
tek már agyon, patkány grasszál a szobában, és ő szórakozik!
A hajsza folytatódott. Végül Luxsanyibácsi fejbe trafálta a
zászló nyelével, a patkány nagyot ugrott, a hátára hengeredett. A
férfiak körülállták, laposra csépelték. Nagyapa megfogta a far-
kánál, kivitte a szemétbe. Azután visszarakták a zászlókat a tar-
tóba. Nagyapa lefeküdt, de most aztán legyen egy kis csönd, jó?
Öcsi többé nem mert mezítláb mászkálni a szobában.
Megvették az iskolatáskát és a füzeteket, a tolltartót, a vo-
nalzót, a két bés ceruzákat.
Találkozás Angelikával. Öcsi a ház előtt aláfelezett, hátán a
fekete iskolatáskával - benne a kolt és Hapci -, amikor: szer-
busz, Jeremiás! Kis késéssel fordult oda, idegenül hangzott ez a
név. Zavarba jött, kezcsókolom, hogytetszik lenni? Köszönöm.
Angelika fáradtnak és öregnek látszott, hamuszínű arcán
petyhüdten lógott a bőr. Régen találkoztunk! Igen. Jól megnőt-
tél! Igen. Nagyfiú vagy már! Igen. Szép táskád van! Tisztaúj,
most kaptam.
A szent asszony lóbálta a szatyrát, tudod még a miatyánkot?
Hápersze. Szoktál imádkozni? Hápersze! - beleizzadt a hazug-
ságba. Szüleid jól vannak? Jól. Angelika sóhajtott, azért néha
benézhetnél. . .
Öcsi rágta a száját, aztán: Angelikanéni, a szeplőtlen fogan-
tatásnál téllegnem... szóval, a Jézuskát nemúgy szülték, min-
ta... izé... Angelika csóválta a fejét, már nem emlékszel?, Szűz
Mária a Szent Lélektől lett terhes, megmondta ezt az Úr angya-
la Józsefnek álmában. Jóde hol jöttkia gyerek?
Angelika krákogott, nos, hát ahol szokott, a... a természet
rendes útján... a szülés normális volt, csak a fogantatás történt
isteni módon, beszéltünk erről annak idején! - a hangja élesed-
ni kezdett, Öcsi gyorsan témát váltott: ésazigaz, hogya papság
elszemtelenedett, mint... szóval, hogy pénzéris adnak bűnbo-
csánatot? Angelikának leesett az álla, hol hallottad ezt? Luxsa-
nyibácsi mondta. Hazugság! -Angelika arca megkeményedett,
ilyet csak az egyház esküdt ellenségei állíthatnak, ez rágalom!
Teháta búcsúcédula nemigaz? Búcsúcédula... - idegesen a ha-
jába túrt, hol van az már, a tridenti zsinat eltörölte, ezerötszáz-
valahányban!
     Öcsi mereven figyelte Angelikát, próbálta megállapítani,
hogy hazudik-e. Vérágas szemében szomorú tétovaságot látott.
Mintha még mondani akarna valamit. Valami fontosat. Ám a
szent asszony csak biccentett, szerbusz, Jeremiás... Isten áldjon.
     Kezcsókolom. Követte tekintetével a sértődötten ingó kes-
keny hátat, Belluskát juttatta eszébe. Belluska Danyisanyibácsit,
Danyisanyibácsi Luxsanyibácsit. Ő pedig a patkányüldözést.
     A puffadtra vert állat végvonaglásai. A rőt vérfolt a padlón.
     Patkánygyilkosság... ezisa zötödik parancsolatba ütközik.
Nem bűn, ha az ember azért csapja agyon a legyet, mert idege-
siti a zümmögése. De a patkány nem zümmögött, semmit se
csinált, csak futkosott egy kicsit.
     Apa szerint harap, ha sarokba szorítják. Anya szerint beteg-
ségeket terjeszt. Nagyapa szerint megdézsmálja az élelmisze-
reket. Luxsanyibácsi szerint szétrágja a bútorokat.
     Parancsolat idevagyoda, lakásba nemvalóa patkány! Pfúj...
randa dög. Muszáj agyonvágni.
     Ötötkell aludni az évnyitóig. Négyet. Hármat. Kettőt.
Egyet... Se!
     Az iskola udvarán tumultus. Középen dobogó, rajta hosszú,
vörös drapériás asztal, mikrofonnal, vizeskancsóval, poharak-
kal, virágokkal. Fölötte tábla:
     SZERETETTEL ÜDVÖZÖLJÜK ÚJ ELSŐSEINKET!
     Ez neked szól, mutatta apa.
     Öcsi észrevette Pityut, fehér ingben, élesre vasalt sötét nad-
rágban, háromszögletű kék nyakkendőjét elöl csontkarika fog-
ta össze. Alig lehet ráismerni, Pityu örökké a foltos, buggyos
mackóruhájában meg a stoplis tornacsukájában járt. És a ha-
ja... a szokásos szénakazal helyett: gondosan hátranyalva, ned-
vesen fénylik. Mintha belapították volna a feje búbját.
Pityúúú! A palacsintaképű fiú odanézett, azután gyorsan
félrefordult. Nemakar megismerni... persze, őmár harmadikos,
rogálneki egyelsős... kinyalhatja.
Ünnepi beszédet mondott az iskola púpos igazgatója, az
előttük álló nagy feladatokról, tiszta lappal indulunk a diákélet-
be, ahol majdan naponta bizonyítanunk kell érettségünket és
szorgalmunkat, a mi munkánk: tanulni, tanulni, tanulni, hogy
majdan a Magyar Népköztársaságnak hasznos állampolgáraivá
váljunk. Szocializmust építő társadalmunk felsőbbrendűsége
immár tény, belátják ezt a nyugati kapitalista államok is, egész
Ejrópa ránk figyel, ehhez méltóan kell dolgoznunk. A nemzet-
közi helyzet, különös tekintettel Ejrópára, bővelkedett esemé-
nyekben ezen a nyáron. Azok, akik már megértették, hogy a
mindennapi újságolvasás a politikai önképzés legfontosabb
eszköze, főként a felsőtagozatra célzok, j61 tudhatják, hogy Ej-
rópa arculata...
Öcsi látta, Pityu és társai vigyorogva számlálják az Ejrópá-
kat az ujjaikon. Az igazgató kéjesen ejtette ki ezt a szót, a nem-
zetközi, majd a belpolitikai helyzet taglalása során szinte min-
den második mondatban.
Ő ugyan Európának tudta - Magyarország Európábanvan -,
de így kétségtelenül sokkal szebb. Ejrópa.
A végtelen beszéd hirtelen maradt abba, amikor már senki
sem számított rá. Éljen a szocializmust építő Magyarország, él-
jen a párt! - kiáltotta az igazgató. A tömeg tapsolni kezdett, egy
csapat diák elvonította magát: éljen Rákosi! A többiek le-
pisszegték őket.
Tudhatnák, hogya Rákosielvtárs ugrott, Gerőelvtárs van-
mostan. Majdnem kiszaladt a száján egy éljenGerő! - hadd lás-
sák, milyen okos ő. De amíg tétovázott, a dobogó mellett rá-
kezdte az énekkar. Fel, fel, ti rabjai a Földnek. Hazádnak ren-
dületlenül.
Azután szavalat. Mióta ember néz az égre, vöröscsillag a
reménye.
Ismerős hang.
Jézusom, eza Szászibek. Tehát él. Tehát olyanisvan, hogy a
Ganzdoktor igazatmond.
Szászibek mereven a magasba szögezett szemmel kántálta
a verset, húsos orra érintette a gerjedő mikrofont. Legalább
harmadikos, gondolta Öcsi. Az ünnepség után odafurakodott
hozzá, szia Szászibek!
A kövérkés fiú hunyorgott, szerbusz kérlek, szépen, lányos
mozdulattal fejet hajtott. Ő hirtelen annyi mindent szeretett
volna mondani neki, hogy meg se tudott szólalni. A kórházi
ágyszomszéd, a kis pukkancs Szászibek három fejjel magasabb
nála, föl kell nézni rá. Megnőttez, vagy mi...?
Hányadikos wagyte? Negyedikes. Aha. Na, megyek, Szászi-
bek nyújtotta virsliujjait, szerbusz. Ö jól megszorította a kezét,
Erdőssanyától tanulta, hogy férfiak közt így helyes. Szászibek
visszaszorított, Öcsi csontjai összepréselődtek. Nem gondolta
volna, hogy a hájpacni ilyen erős. Sziszegve rázta a tenyerét. Ne
haragudj, mondta Szászibek félszeg mosollyal. Á... semmiség.
Gyere föl egyszer, majd gombfocizunk, és váltunk néhány
baráti szót! - ajánlotta Szászibek, talán fájdalomdíjul. Címet
cseréltek, kiderült, hogy Szászibekék a szomszéd utcában lak-
nak. Csütörtök délutánban állapodtak meg.
Boldogan újságolta az apjának: képzeld, vanegy barátom, a
kórházból, negyedikes, fogunk gombfocizni, úgyhívják: Szá-
szibek Sámuel, ipszilonnal és cékával kell írni.
Anya nem engedte, hogy Öcsi egyedül menjen az iskolába
- pedig csak három sarok! -, Pityu anyja önként jelentkezett,
semmibe se kerül, hölgyem, hát a magamét is viszem.
Pityu anyja kövér volt, bibircsökos, és örökké hajhálót hor-
dott. Öcsi eleve haragudott rá, nagyfiúsága élő cáfolatának te-
kintette, utálta klaffogó cipőit, rücskös arcát, mézesmázos ked-
veskedését.
Az első reggelen Öcsi galoppléptekkel szaladt ki a kapun,
mire Pityu anyja: tánci, tánci, cigánygyerek, kapsz egy pici
perecet! Nem vagyok cigánygyerek, morogta ő. Tudom én azt,
kicsikém, add ide a kezed, kicsikém! Nemvagyok kicsikém.
Hát semmi se vagy? - Pityu anyja gurgulázva nevetgélt. Pityu
kárörvendőn vigyorgott mögötte.
Neked semmi, gondolta Öcsi, siessünk! - ellenséges arccal
ügetett mellettük. Igyekezett fölvenni az asszony csámpázó já-
rásának ritmusát, ehhez hatalmas ugrólépésekre volt szükség.
Klaff, klaff, klaff. Majd: tánci, tánci, cigánygyerek, kapsz
egy pici perecet! A zanyád istenit...
Veronka néni vagyok, mondta a tanítónő, Pálos Veronka. Pu-
kedlizett a dobogón. Úgy nézett ki, mint egy szemüveges madár.
Mostantól kezdve sokat leszünk együtt, és ha rendesek lesztek,
akkor én is rendes leszek, ha szeretni fogtok, akkor én is szeret-
ni foglak titeket, és majd meglátjátok, hogy milyen jó lesz!
Bagoly, súgta az Öcsi mellett ülő lófogú gyerek. Bagoly,
adta ő tovább előre. Hamarosan jött vissza: vígbagoly. Való-
ban, Veronka olyan hangon beszélt, mintha állandóan csiklan-
doznák.
Ismerkedés. A vígbagoly ábécé sorrendben szólította a fiú-
kat, meg kellett mondani a papa foglalkozását, a mama leány-
kori nevét, és hogy hol született az ember. A lófogú sráccal sok
baj volt. Szalma László (Veronka)! Nem, a lófogú felállt, Szla-
ma. Nálam itten Szalma van! - Veronka gondterhelten nézte a
kinyitott osztálynaplót, akkor ez sajtóhuba? Röhögés. Veronka
élvezte sikerét, avagy netán van Szalmánk is?
Szalmánk nincs, állapította meg, mert senki sem jelentke-
zett. Na, tovább, születtél? Bugyi. Migyi? Bu-gyi, kiáltotta
Szlama. Bruhaha (az osztály). Jóanyád lánykori neve: Hubarik
Gizella. Hubai? Nem, Huba-rik! A Hubára ráhibáztam, bólin-
tott a vígbagoly, olyan arccal, mintha várná a tapsot. Öcsiék
hánykolódtak a padokban, huba-ha-ha. Jóapád foglalkozása?
Fürdőigazgatósági dolgozó. Micsoda? Hát... kabinos. Az osz-
tály tombolt, hihihi, hehe, és dobogtak az olajos hajópadlón.
Öcsi hasonló tetszést aratott a sztahanovistamarós!-sal.
Vidám dologa ziskola.
Házi feladat: a füzeteket, a számtan- és olvasókönyvet be-
kötni, kék papirosba, vignyettát ragasztani a fölső harmadba
középre, jóanyáddal vagy jóapáddal ráíratni a nevedet, alá pe-
dig hogy I.lB. oszt. tan.
A födémcsere terén nincs szemmel látható haladás, pedig
van már gerenda, van cserép, és a kőművesek is visszatértek,
reggelenként ablakrezegtető kopácsolással bizonyítják jelenlé-
tüket. Anya küldte apát ellenőrizni, apa tehetetlen vállvonoga-
tással jött le, halálbrigád ez. Halálbrigád? - kérdezte Öcsi ijed-
ten. Persze, inkább meghalnak, csak ne kelljen dolgozni.
Olvasás: O-t-t-ó ü-t-ö-t-t, t-a-l-á-l-t ö-t-ö-t. Öcsi azt hitte,
villoghat a tudományával, de kiderült, így nem jó, szótagolva
kell. Sehogy sem állt rá a szája.
Ot-tó tol-lat l-á... lát.
Szászibekék a térig futó utca sarkán laktak, a három emele-
tes, domborművekkel és vasvirágokkal díszített épületet feke-
te lándzsakerítés vette körül. A lépcsőházban faragott kővázák,
a falon cirádás stukkók, középen vörös csempés medencébe
köpte a vizet egy márványszörny. Öcsi ivott a tenyeréből, az-
tán félszegen nézett hátra, mintha attól félne, hogy kidobják
ebből a szentélyből.
Szászibek nyitott ajtót, te vagy az? - kérdezte hülyén. Szia,
mondtadhogy jöjjek... Szászibek udvariasan mosolygott, per-
sze, gyere be. A súlyos bútorokkal zsúfolt hallból egy nagy,
boltíves szobába jutottak. Oldalt üvegezett veranda, áttetsző
kitüremkedés a házon. E félhengernyi verandát spanyolfal vá-
lasztotta el a szobától. Az üvegkockák keretét polcok szegé-
lyezték, rajtuk könyvek, játékok, alattuk pedig egy ágy, mellet-
te kisasztal, állólámpa, karosszék.
Ez az én zugom, kérlek szépen, foglalj helyet. Klassz, Öcsi
az ágy végére csüccsent, nekem csakegy hallomvan... vagyis
volt, mert nálunkmost födémcseréznek. Szászibek a székre ült,
masszírozta kerek állát, tűnődni látszott. Hallgattak. Aztán: itt-
szoktál gombfocizni? Nem, az erkélyen.
Kimentek. A kocka formájú, fedett terasz közepén zöldre
festett asztal, rajta vakítóan fehér vonalak, focipálya-alaprajz.
Az asztal fiókjából Szászibek elővette a két cérnahálós kaput,
s tucatnyi nylonzacskóban a csapatokat. Öcsi a Honvédot vá-
lasztotta; Puskás kedvéért, Szászibek a brazil válogatottat. A
gombokon a játékosok neve, vérvörös körömlakkal.
A brazil csapat lemosta a pályáról a Honvédot. 12 : l. A be-
csületgólt Tichy Lajos rúgta. Öcsi folyton Puskásra játszott, ám
a kövér kabátgomb nem volt formában, lomhán mozgott, rossz
irányba lődözte a labdát (gyöngyházszínű inggomb), és sokat
szabálytalankodott. Ejnye, Öcsi, dünnyögte Szászibek, majd
gyorsan hozzátette: Puskás Öcsi! Manemmegy nekia játék. Azt
látom, biztos már mutogatja a seggét a közönségnek, ahogy
szokta.
Revans. A Honvéd megint kikapott. 12 : 4.
Bámulták a teret, az alacsony kőpárkányon lévő, dudori
vasrácsokba kapaszkodva. Szemben a Műcsarnok, rézsút jobb-
ra pedig Sztalinelvtárs. Innen kellettvolna néznia záprilis ne-
gyedikét! Na igen, ahhoz jó helyen lakunk. Láttada zegészet?
Persze. A tankokatis? Szászibek bólogatott, jövőre följöhetsz,
ha akarsz. Nanáci!
Majd mindennap együtt mentek haza az iskolából, Öcsi
ügyesen kicselezte Pityu anyját, a hátsó kapun távozott; mikor
az elsőnél várták és fordítva. Micsináljak, haminket korábban
(későbben) engedtekel! - ez volt a szöveg anya számára, aki
végül beletörődött, hogy Pityu mamája csak odafelé vigye. Né-
hány hét múltán annak is vége lett, a rücskös arcú nő trombó-
zist kapott. Hálistennek...
Jól nézz körül, amikor lelépsz a járdáról (anya), először bal-
ra, aztán jobbra, nehogy elüssön nekem egy autó, légy nagyon
óvatos! Neizgulj, úgyisa Szászibekkel megyek. Ki az a Szászi-
bek? Szász-y Be-ck Sámuel, a barátom, negyedikes!
Amikor Szászibek végre följött hozzájuk, anya zavartan
mentegetőzött, most ilyen szűkösen vagyunk, ez csupán átme-
neti helyzet. Tudom, mondta Szászibek megértő arccal, a fö-
démcsere... ismerem az ilyet, minálunk lakásleválasztás volt.
Rokonszenves fiú, dünnyögte anya, amikor Szászibek el-
ment. Bizonyám, felelte Öcsi büszkén. Apa helyeselt, értelmes
gyereknek látszik. Erzsébet fintorgott, nagyra vagytok evvel a
hájpacnival. Nemhájpacni, csak jóhúsbavan, és olyanerős,
hogy téged félkézzel odavágna! Azt megnézném. Megis nézhe-
ted! Röhög a vakbelem... ez a pókhasú! Vagyte magad!, és
hurkása lábad, minta zelefántnak! Kaphatsz egy frászt! Hurká-
sa lábad, hurkása lábad! - Öcsi ugrált a nővére körül, Erzsébet
csépelte, ő az Erdőssanyától tanult cselgáncs fogásokkal véde-
kezett, csekély eredménnyel.
Apa szétválasztotta őket, elég volt, csönd legyen. Erzsébet
az asztalhoz, Öcsi a szekreterhez ült. Fújtattak. Sziszegés in-
nen: majd még számolunk! Sziszegés onnan: azéris hurkása lá-
bad! Kuss (apa)!!!
Barátságukat végképp megszilárdította az a beszélgetés,
amikor Öcsi pirulva beszámolt a keményedésekről. Hát persze,
öregem (Szászibek), nekem is föláll néha-néha, emiatt ne iz-
gasd magadat, ez teljesen normális. Ő erre elmesélte kalandját
Icával, fölhúzás, érintés, fityma. Na, az nekem nincsen (Szászi-
bek). Hogyhogy? Mondtam már, én zsidó vagyok. Naés!? A
zsidóknak nincs fitymájuk, mert körül vannak metélve. Mi???
Kérlek szépen, levágják a fitymát.
Öcsi éles nyilallást érzett az ágyékában, télleg? - kérdezte
borzongva. Nem hiszed?, tessék! - Szászibek megmutatta. A
makk meztelenül ágaskodott a fütyköse végén. Ésfájt? Hülye,
csecsemő voltam, nyolc napos!
Szászibek begombolta a sliccét, kérlek, őszintén szólva,
amikor először láttalak a kórházba, esküdni mertem volna rá,
hogy te is zsidó vagy... amíg el nem kezdtél baszkurálni a ne-
vem miatt. Mérlennékén zsidó? - csattant föl Öcsi. Nyugi, sejt-
heted, hogy nem sértésből mondom. Demér gondoltad? Szászi-
bek gyűrögette az ujjait, a fene tudja, volt egy ilyen érzésem...
első ránézésre. Hogyhogy elsőránézésre? Ugyebár, a fekete
haj, a horgas orr...
Nekem horgasa zorrom? - méltatlankodott ő, Szászibek ne-
vetgélt, fitosnak mondjuk nem nevezhető. Jóóóva.ma, attól-
még nemkell zsidónak lenni!
Ám újra és újra fölbukkantak a zsidóság rejtelmei. Öcsi ész-
revette a sok karú gyertyatartót, rákérdezett, Szászibek elma-
gyarázta a hanukát és ajomkipurt. Öcsi észrevette az ajtófélfán
az apró, ferde fémtokot, rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a
mezüzét. Öcsi észrevette Szászibek apjának feje búbján a ke-
rek, fekete sapkát, rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a sá-
beszdeklit. És így tovább, disznóhús-tilalom, tréfli, tejes esz-
cájg, zsíros eszcájg, szédertál...
Otthon sokáig vizsgálgatta a tükörben az orrát. Jó, lefele
hajlik, deazér nem horgas!
Apa, kérlekszépen, a Szászibek zsidó. Igen? Igen, éskép-
zeld, aszitte, hogyénis!
Az apja harákolt, hm, alapjában véve... van ebben valami.
Tessék? Nos: .. őszintén szólva. .. - apa homlokán gyöngyözött
a veríték, sejtettem, hogy előbb-utóbb... tehát nem akarok ha-
zudni, a Szászibeknek igaza van. Micsoda? Zsidó vagy, mond-
ta apa rekedten, mert én is zsidó vagyok. Öcsi levegő után kap-
kodott, ez. .. eznemlehet. .. ! De igen.
Apa túl komoly volt ahhoz, hogy valami viccelődés süljön ki
a dologból. Erzsébet kígyószemmel figyelte ajelenetet, ő rámor-
dult: tetudtad? Tudtam. Ésmérnem szóltál? Erről nem kell be-
szélni, mivel a szocializmusba nincsen faji megkülönböztetés.
Öcsi e tudákos mondaton fölbőszült, zagyváltokitt össze-
vissza, hátmérnem mondtátok?, hátén nemakarok zsidó lenni!
- toporzékolt. Apa a karjába markolt, ne hisztizzél, mert... De
Öcsit már nem lehetett megállítani, a vér dübörgött az agyában,
háténnemakarok zsidólenni! ! !
Tussssss! - az apja visszakézből pofon vágta, abbahagyod
végre? Ő az ágyra rogyott, rángatózott a teste a sírástól.
Anya bejött a konyhából a zsivajra, mi van, fiacskám? Zsi-
dóvagyok... zsidóvagyok, hüppögte. .
Anya és apa tekintetet váltott. Nézd, fiacskám (apa), azt
gondoltuk; ráérsz megtudni...
Ésanyais? - kérdezte, amikor valamelyest magához tért.
Igen... félig, mert szegény nagyanyád nem volt zsidó, így te-
hát te lényegében csak háromnegyed zsidó vagy... ne vedd
annyira a szívedre.
Deakkor méreszünkmi disznóhúst?, mémem vagyokén kö-
rülmetélve?, mérnincsen mezüzénk? Azért, mert ezeket a dol-
gokat csak a vallásos zsidók tartják, mi viszont... Öcsi közbe-
vágott: hátakkora zegész hittan nemérvényes, a zsidóknak hé-
gerülkell imádkozni!
Apa erre kifejtette: a római katolikusság stimmel, mert
Öcsit szabályosan megkeresztelték, íme a bizonyíték, megmu-
tatta a keresztlevelet, nagymama akarata volt, mindig azt haj-
togatta, hogy nem lehet tudni, milyen idők jönnek, egy kereszt-
levél sosem árt.
     Ésszabadezt?, rómaikatolikusra keresztelni egyzsidót?, és-
lehet, hogya zAngelikais tudtarólam?, megbüntet ezéra zisten!
csalásez!
     Nincs isten, morogta apa. Öcsi újra bőgni kezdett, mérhigy-
gyemel? - gondolta, majd egyszercsak megmondják, hogy-
mégisvan, deráérek megtudni...
     Zsidóvagyok. Háromnegyedzsidó.
     Sokáig készült rá, hogy közölje Szászibekkel, a végső lö-
kést Szlamalászlótól kapta. A lófogú srác kölcsönkérte a radír-
ját, ő nem adta, mire Szlamalászló lebüdöszsidózta. Zsidóvagy
temagad! - hadarta Öcsi gépiesen, aztán nagyot nyelt, defőleg
büdös! ! ! A lófogú kajánul vigyorgott, beszélhetsz, apuskám,
zsidó vagy te, csak rád kell nézni! Kaphatszegy frászt! Tőled?
- Szlamalászló felpöckölte az állát. A verekedés ezúttal elma-
radt, mert a vígbagoly belépett az osztályba.
     A húszperces szünetben bokszpárbajt vívott Szlamával az
udvaron, fölrepedt a szemöldöke. A közönség döntetlennek
ítélte a meccset. Öcsi megkereste Szászibeket, és a fülébe sír-
ta, hogy igaza volt, ő háromnegyedzsidó, a rohadt Szlama pe-
dig azt mondta rá, hogy büdöszsidó, és verekedni kellett, de ő
nem hagyta magát, és ez bo-hor-za-hasz-to-hó...
     Szászibek ütögette a hátát, majd megszokod, kérlek szépen,
az a lényeg, hogy sose hagyd magad! Nemis, behúztamnekia
gyomrába, ésa zorrába fejeltem, deakkorát, hogy vérzikneki!
Jól van, így kell csinálni... apám szerint ott kezdődött a baj a
zsidókkal, hogy amikor el akarták vinni őket, szépen fölszáll-
tak a vagonba, sőt még meg is kérdezték: tessék mondani, ez a
vonat visz Auschwitzba?, és apám esküszik rá, hogy élete leg-
nagyobb hibáját követte el, amikor ő is fölszállt, inkább szök-
ni kellett volna, vagy akármi, , ,
     Mi van a szemeddel, fiacskám, kérdezte a vígbagoly, eles-
tem, felelte Öcsi, s szemrehányó pillantást küldött a lapító
Szlamának. Hazaküldték. Alig várta, hogy a szülei megérkez-
zenek a munkából, mutatta véralvadásos szemöldökét, aszon-
tákhogy büdöszsidó vagyok, ésezér verekedni kellett!
Zsidóznak az iskolában? - hüledezett anya, ez őrület! Apa
részletesen elmondatta a történteket, Öcsikém, biztos, hogy így
volt? Mér, asziszed, hazudok? Nem... csak esetleg fecsegtél
valamit, hogy a zsidók... hogy te mostan... Nemfecsegtem,
morogta Öcsi ellenségesen.
Anya azonnal be akart rohanni az iskolába, illetve apát
akarta beküldeni, mégse járja, hogy tíz évvel a háború után...
Tizenegy (apa). Nem mindegy?, akkor se tűrhetjük!
Szászibekis aztmondtahogy netűrjem! Jó, apa gondterhelt
arcot vágott, de van-e rá tanú, hallotta még valaki rajtad kívül?
Nem. Na látod! - apa anyára nézett, hogy bizonyítsuk be?
Anya hümmögött, már csak szegény szüleid miatt is be kéne
menned! A szüleimet ebböl hagyjuk ki! - apa hanţja, mint a
csiszolópapír.
Mivan apu szüleivel? Meséltem már neked, mondta anya
kényszeredetten, szegényeket elvitték a németek. Nemmesél-
ted... hovavitték?
Apáék hallgattak, erre ő kibökte: Ausvicba? Apa fölkapta a
fejét, hol hallottad ezt? Szászibek mondta. Szászibek... - apa
kiment a szobából. Ausvicba? - kérdezte Öcsi anyától. Anya
bizonytalan mozdulatot tett, senki se tudja, elvitték őket, és
nem jöttek vissza. Azérmer zsidók voltak? Anya alig észreve-
hetően bólintott.
A zén apámnaka szüleitis elvittéka zAusvicba, devisszase
jöttek! - újságolta Szászibeknek, megkéne kérdeznia teapád-
tól, hátha találkozott velük. Inkább ne. Mér? Mert az Ausch-
witzon annyira fölizgatja magát, hogy magas lesz a vérnyomá-
sa, és az árt neki.
Órákig üldögéltek szótlanul, jóleső búsongásba burkolózva.
Veronka hatalmas egyeseket adott Öcsi írás-dolgozataira.
Macskakaparás ez, fiacskám! Otthon nem merte bevallani,
mindig remélte, hogy a következő majd jobban sikerül, köny-
nyebb lesz megmondani, ha nem csupa dugókat kell. Ám az
elégtelenek csak szaporodtak, s amikor számuk elérte a tucatot,
a vígbagoly hazaküldte a dolgozatfüzetet, aláíratni.
Apa, egyest kaptam! - félénken nyújtotta az irkát, az utolsó
jegynél kinyitva. Az apja átvette, összehúzott szemmel vizsgál-
ta Öcsi dülöngélő betűit, a változatos formájú tintapacákat, a
kunkori szamárfüleket. Gyönyörű...
Azt hitte, megússza ennyivel. Ám apa előrelapozott, s akku-
rátusan végignézte az egészet. Vészjóslóan percegtek a tele-
körmölt oldalak. Eegen, apa becsukta a füzetet, az asztalra
dobta, hazudtál, fiam. Én? Eegen, ismételte apa dallamos han-
gon, bizonyos esetekben a hallgatás hazugság... ugye, minden
este megkérdeztem tőled, hogy mi volt az iskolában, azt mond-
tad, semmi, igaz? Öcsi lehorgasztotta a fejét, cipője orrával a
parkettát kaparászta. Apa hosszú szünet után folytatta: csúnyán
írni leheeet - húzta az e-ket, mintha énekelne -, pacázni le-
heeet, egyest kapni leheeet, tizenkétszer is leheeet, viszont ha-
zudni, azt már nem leheeet!, ide nézz, a szemembe, jó? Öcsi
apa villogó tekintetébe mártotta az arcát, égtek a fülei. Gyere,
fiacskám, most kénytelen leszek megverni téged, hogy sose fe-
lejtsed el! Ö hátrált, de apa megragadta a karját, határozott
mozdulattal a térdére fektette, sajnálom...
Buff, buff, buff, apa tenyere csattogott a fenekén, eleinte
még jól bírta, de aztán a fájdalom csapásonként hatványozó-
dott, úgy érezte, szétreped a hús a hátsófelén, lemállik az égö
csontról. Nyüszített, valahonnét messziről anya hanţja szivár-
gott oda: elég már, agyonütöd! Hiába, az apja szorosan tartot-
ta, buff, buff, buff.
Amikor - órahosszúságú percek múltán - apa végre elen-
gedte, tántorgó léptekkel vánszorgott az ágya felé, egész teste
izzadt és könnyezett, még a ronggyá vert feneke is. Bebújt a
párna alá, lüktető nadrágjára tapasztotta a tenyerét, küzdött az
alattomosan rárontó sírásrohamokkal.
Nekem nemszabad hazudni... nekem nemszabad.
Legszívesebben azonnal átrohant volna Szászibekhez, de
olyan gyalázatos állapotban volt, hogy minden mozdulat fájt.
Nyelte a könnyeit, dédelgette azt az ábrándképet, amelyben
apa előtte térdel egy középen nyitott gyónófülkében, ő pedig a
fejére olvassa bűneit, hazudtál, asse mondtadmeg, hogya basz-
ból lesza gyerek, asse mondtadmeg, hogya teszüleid abbana
zAusvicban voltak, asse mondtadmeg, hogy zsidóvagyok, as-
se... asse...
Az anyja szólongatta, Öcsi, Öcsikém, ne sírjál, gyere vacso-
rázni, ő úgy tett, mintha nem hallaná. Abban a pillanatban gyű-
lölte a szüleit, az egész rohadt családot, ezt az ágyakkal tele-
zsúfolt hosszú szobát, mindent és mindenkit. Egyetlen oázis-
ként gondolt Szászibek spanyolfalas félhengerére.
A vígbagoly undorítóan mosolygott, mikor Öcsi kivitte a
pulpitushoz az aláíratott füzetet, na, mit szóltak odahaza?, ne
túrd az orrodat, mert elhányom magam! Hátjóóóvanna. A víg-
bagoly hirtelen oroszlánná változott, micsoda válasz ez? -
bömbölte torka szakadtából, és ne rángasd nekem a válladat,
mert kiváglak innen, hallod-e! Ő hápogott, háténcsak... énne-
mazér... mostmértetszikennyire...
Ne hadarássz összevissza, egy szavadat sem értem! Miütött
ebbe? - gondolta Öcsi megszégyenülten, amikor a vígbagoly a
helyére zavarta. Vérzivataros feleltetés következett, zuhogtak
az egyesek, ő kettőt is kapott, olvasásból (szótagolási hibák) és
számtanból (tizenötből hét = kilenc). Az osztály riadt arccal
vonult a vágóhíddá változó táblához.
Begorombulta vígbagoly.
Szászibek hozta a hírt: hazajött a Veronka férje, attól van
úgy ki. Honnan jötthaza? Hát... a dutyiból... már évek óta be-
volt csukva. Mér? Politikából! - Szászibek finom kézmozdu-
lattal jelezte: ne bolygassuk. De Öcsi tovább kérdezett: elvittea
závó? Szászibek sokértelműen bólogatott. Éseztte honnét tu-
dod? Anyámtól, mert ő ismeri a Veronkát, egy iskolában dol-
goztak. Itt? Nem, a Szinyei Mersében. Najó... najódeha haza-
jötta férje, akkormér dühöng, mérnem örül? Kérlek szépen, le-
hetséges, hogy már elhidegültek. Micsoda? Van olyan, hogy
egy házasság bedöglik, és mindig csak veszekednek, szeláví,
vagyis... Ő közbevágott: tudomén, ilyena zélet.
Este apa és anya sziszegős vitát folytatott, mert apa el akart
menni valami temetésre, és anyának ez egyáltalán nem tetszett.
Öcsi hallgatta a marakodást, hm, talánesetleg nekikis bedöglött?
Apa csapkodott, ebbe pedig ne szólj bele, ez az én dolgom!
Kezded?, megint kezded? Nem, kezdem, befejeztem. Jó, csi-
nálj, amit akarsz. Erről van szó... különben se értem, miért izţ
gatod magadat, mi baj lehetne ebből? Pont te kérdezed?
Ugyan... Sanyi is kijön. Nagyszerű, és ha ő...
A kútba ugrik, tebeugrassz utána? - mondta Öcsi magában,
anya pedig fennhangon.
Kineka temetése? - kérdezte a pillanatnyi szünetben. Rajk
Lászlóéké, felelte apa ünnepélyes hangon. Hogyhogy, hátazt-
mondtad... háta Rajk nemhaltmeg, amikor fölakasztották? Per-
sze hogy meghalt, ne beszélj ostobaságokat! Nadeakkor mér
csakmost vana temetés?
Á, Öcsikém... - apa lemondóan csóválta a fejét, Rajk Lász-
lót és társait annak idején jeltelen sírba rakták, mint a gonosz-
tevőket. Most viszont a rehabilitálásnak megfelelően díszteme-
tést kapnak a Kerepesiben, mint a munkásmozgalom vértanúi.
És ez a minimum, ami jár nekik.
Öcsi kérte, vigye el őt is, apa anyára nézett, anya nemet in-
tett. Újra föllángolt a vita, sziszegés, csapkodás, fújtatás. Apa
megmakacsolta magát, megyek és punktum! - kiáltotta.
Depersze engem nemvisz...
Na, milyen volt? - kérdezte anya epésen, amikor apa és
Luxsanyibácsi hazajött a temetésről. Esett az eső, morogta apa.
Azon kívül? Díszőrség, díszbeszéd, díszlövés... hagyj békén.
Anya Luxsanyibácsihoz fordult, sokan voltak? Rengetegen, a
fél város.
Apa az ágyára feküdt, arccal a fal felé. Valami baj van
(anya)? Hagyj békén.
Apú, mérnem mondodel, hogy mivolt?
Nincs válasz.
Luxsanyibácsi integetett a háttérből, anya megértette a jel-
zést ("majd később..."), Öcsi nem: apú, szomorúvagy? Anya
kézen fogta, gyere, fiam, hagyjad apádat, nincs kedve beszél-
getni, van ilyen.
Vanilyen. . .
Munkások kék ruhában, kezükben szögletes faládika,
ahogy a gyárból kijöttek, diákok, diáklányok, kettes-hármas
csoportokban, aktatáskával, katonák; civilek, gyászkarszalag-
gal, gyermekek, otthagyva játékos kedvüket, meghatódva jön-
nek, édesanyjuk kezét fogva. Ránézek egy kisfiúra, ott áll édes-
apja koporsója mellett, ő is az anyja kezét fogja, a nyolcéves
Rajk Laci, aki még nem is eszmélt, amikor a bitó alá hurcolták
édesapját s börtönbe zárták édesanyját. Viharos őszi szél ker-
geti az alacsonyan szálló fellegeket, nem szűnik meg a hideg,
szúrós eső, s nem látni esernyőt, fedetlen fővel jönnek. Ezrek
vonultak el a koporsókra függesztett tekintettel, anélkül, hogy
egy szó, egy hang hagyta volna el bárki ajkát, csak a szemek
izzottak, az arcvonások keményedtek meg, nemcsak a gyász
érzése némította el az embereket, hanem a gyűlölet is...
Szászibekbácsi reszelős hangon olvasta föl a Rajk-temetést
az újságból.
A zénapukám ottvolt! Igen? Igenmerőa Rajknál dolgozott,
ésmost szomorú. Szászibekbácsi összecsukta a Szabad Népet,
bizonytalan tekintetet küldött a fia felé, azután: apád belügyes?
- kérdezte Öcsitől tétován. Nemhanem marós, sztahanovista!
Szászibekbácsi a körmét piszkálta, az újságot az asztalra dobta.
Öcsi elképzelte a temetést, ő a nyolcéves Rajk Laci, némán
figyeli, amint az apját beleteszik a kriptába, mely tulajdonkép-
pen egy nagyméretű szekreter, kőből. A családi kripta... Még
sosem látta, anya mindig egyedül megy a temetőbe, gyereknek
nem való. Gyereknek semmise való.
Szászibek kerülni kezdte. Ha ő megszólította a folyosón, a
kövérkés fiú néhány tőmondattal lerázta magáról. Mivan ezzel?
Fölmenjek gombozni? Ne... nem érek rá. Ésholnap? Hol-
nap sem! - faképnél hagyta.
Pukkadjmeg, gondolta Öcsi, hülyezsidó... illetve... hü-
lye... simahülye.
Piros betűs hirdetmény a földszinti faliújságon:
ALSÓTAGOZATOSOK, FIGYELEM, FIGYELEM!
MEGINDUL AZ ATEISTA SZAKKÖR, AZ IGAZGATÓ
ELVTÁRS VEZETÉSÉVEL. JELENTKEZNI LEHET
SZÁSZY BECK SÁMUELNÉL. IV /C.
Szász-y Be-ck, negyedikcé...Havalami bajavan velem,
mongyameg nyíltan, aznemigaz, hogy soseérrá...
Futott föl a lépcsőn, a negyedik cé felé, lihegve nyitotta az
ajtót. Szászibek a padjában ült, tízóraizott. Mikor őt észrevet-
te, megállt a szájában a falat.
Szerbusz, írjálbe arraa szakkörre! Szászibek nyeldekelt, ar-
cán zavarodottság, hogy érted ezt? Írjál be, ismételte ő, gom-
bócos hangon. De kérlek szépen, te hiszel... - körülnézett,
súgva folytatta: - te hiszel istenben! Naés, hogyjönaz ide, tes-
sék azonnal beírni, nekemis jogomvana szakkörre, azérmer ej-
tettél engemet, még járhatoka szakkörbe! - elbőgte magát, ki-
szaladt az ajtón.
Hagyjálbékén, hagyjálbékén, mondta gondolatban a - szin-
tén gondolatban - utánarohanó s bocsánatáért esedező Szászi-
beknek.
De Szászibek nem rohant utána. Slusszpasszvége, sohatöb-
bé nemállok vele szóba.
Csakazértis! - elment a szakkör alakuló ülésére, a negyedik
cé termébe. Azt hitte, rengetegen lesznek, ám csupán néhány
nagyfiú (legalább harmadikosok) ücsörgött a padokban. Szá-
szibek sehol. Köszönt, nem fogadták. Vállat vont, az utolsó
sorba ült. Túrta az orrát, várt.
A púpos igazgató tízperces késéssel érkezett (Öcsinek eszé-
be jutott Angelika), Szászibek csörtetett mögötte, mint egy pu-
likutya, nem értem, nem értem, sopánkodott félhangosan, há-
rom plakátot tettünk ki, és a Szirmai tanárnő beolvasta az isko-
larádión, a nagyszünetben... - tördelte a tenyerét. Az igazgató
biccentett, ne idegeskedjél, Szászy-Beck, nem a mennyiség,
hanem a minőség számít, szerbusztok fiúk, üdvözöllek benne-
teket, gyertek előre, szépen, családiasan. Gyertek előre, fiúk! -
visszhangozta Szászibek.
Hülyenyalis.
Ez a szakkör egy kísérlet (az igazgató), a világnézeti neve-
lés új formája, melyre nem találunk még példát az ejrópai ne-
velési rendszerekben, se a szocialista táborban, se a nyugati
kapitalizmusban. Én azt gondolom, hogy a világnézeti nevelést
nem lehet elég korán kezdeni, s remélem, általatok, fiúk, sike-
rül bebizonyítanom kétkedő kollegáimnak, hogy már a serdülő
lélek is alkalmas a filozófiai alapfogalmak befogadására. Heti
kétszer fogunk találkozni, jól ki kell használnunk az időt. A mi
hazánknak sokoldalúan képzett fiatalságra van szüksége, s
minden tudás alapja a biztos materialista, sőt marxista világné-
zeti bázis, amelynek segítségével megérthetitek a történelmet,
a politikát, én azt szoktam mondani, hogy világnézeti bázis
nélkül még az újságolvasás is csak falra hányt borsó, mert a
külpolitikai helyzet bonyolult eseményei úgy Amerikában,
mint Ejrópában megfejthetetlenek, ha az embernek nincsen
szilárd világnézeti bázisa. Ti vagytok, fiúk, a jövő nemzedéke,
nektek kell majdan befejezni azt a művet, melynek alapjait
apáitok rakták le, szocialista társadalmunk vívmányait már az
ejrópai kapitalista országok is kénytelenek elismerni, éppen
ezért a szilárd világnézeti bázis talajáról...
A bevezető körmondatok csak nem akartak elfogyni. Öcsi
bágyadtan hallgatta az egyhangú zenévé keveredő szavakat.
Hátilyena zatejista szakkör, gondolta csüggedten. Fészkelő-
dött, nyomta a fenekét a pad.
Számolni kezdte az Ejrópákat.
Egy.
Kettő.
Három...
Tizenkilenc.
Van-e közöttetek olyan, akinek a szülei vallásosak? Fölkap-
ta a fejét. Tűnődött, jelentkezzen-e, de már önkéntelen mozdu-
lattal nyújtotta a kezét. Nos (az igazgató)? A...a zénanyukám
egykicsit... dea nagyi teljesen vallásos volt, miatta kellett ne-
kema... - bátortalanul abbahagyta. Villogó vörös betűk az
agyában:
ARRÓL NEM SZABAD BESZÉLNI, HOGY TÉGED AZ
ANGELIKA NŐVÉRHEZ JÁRATUNK!
Istenem , mikor voltaz... A fölirat elhalványodott. Régen.
Régesrégen.
Az igazgató tenyere a magasba lendült - mintha áldást osz-
tana -: a ti feladatotok, fiúk, hogy az itt hallottakat átadjátok a
szüleiteknek is. Oly korban élünk, mikor a nevelés nem csupán
a szülők dolga, hanem vicaverza, ti vagytok az első nemzedé-
ke a szocializmusnak, ti már beleszülettetek, éppen ezért küz-
denetek kell a kapitalista csökevények ellen, így az istenhit el-
len is, a vallás a népek ópiuma...
Micsoda? - Öcsi első indulatában közbevágott. Legszíve-
sebben azonnal visszaszívta volna, de nem lehetett, az igazga-
tó kérdően nézett rá, na, mondjad nyugodtan! Ő érezte a hátán
az izzadság áramlatait. Nos (az igazgató)?, bátran, mitől félsz?
Eznem... erről nemszabad... - suttogta. Mit nem szabad?, mi-
ért nem szabad? Hát... mera szocializmusba tiltvavana zis-
ten...
Az igazgató felhúzta a vállait, ki mondta ezt neked? A
zAng... egynéni, mega nővéremis... megmindenki. Az igazga-
tó újra és újra a nyakáig rántotta a vállait, látjátok, fiúk, men-
nyi sok hamis előítélet terjeng a köztudatban, most ismételten
igazolva látom szakkörünk létjogosultságát, sőt elengedhetet-
len szükségességét. Nos, barátunk szerint a szocializmusban
isten tiltva van. Pedig ez nem igaz. Mi nem tilalmakkal küz-
dünk a burzsoá csökevények ellen, hanem eszméink erejével, a
vallás karmaiba került embereket érvekkel akarjuk meggyőzni.
Öcsi lesütött szemmel hallgatott, lángoltak a fülei. Ezisa
Szászibek miattvan.
Ha jól értem (az igazgató), te istenhivő vagy, ugye? Én-
nem... éncsak... Valld be nyugodtan, itt magunk között va-
 gyunk, nem szégyen az.
Nem szégyen az, Öcsikém, sőt (Ganz doktor)!
Látta, a többiek sandán vigyorognak, az igazgató pedig sür-
 getően néz rá. Röhögjetekcsak, kihúzta magát.
Szent Pétert keresztre feszítik a pogányok, saját kérésére
! fejjellefelé.
A fához kötözött Szent Sebestyén testét átlyukasztják a
nyílvesszők.
Szent Gellért gurul lefelé a nevét viselő hegy meredélyén,
hordóba zárva.
Éna zIstent nemadom! - kiáltotta elfúlva.
Nem is kéri tőled senki! - az igazgató kacsingatotţ, mire az
öt srác egyetértően nevetgélt. Az igazgató csöndet intett, csú-
nya dolog  ez, fiúk, kinevetitek  a társatokat, pedig  ő bátran sík-
ra szállt a meggyőződéséért, idejött az ateista szakkörbe, hogy
az ördög ügyvédje... illetve az isten ügyvédje legyen beszélge-
téseinken, nagyon okosan tette, és a mi dolgunk az, hogy ko-
molyan vegyük őt, és ne nevessünk, mert a hit komoly dolog!
Öcsi még inkább kihúzta magát, natessék.
A foglalkozás végén az igazgató odalépett hozzá, büszke
vagyok rád, fiacskám, tisztelem a bátorságodat, örülök, hogy
eljöttél, gyere máskor is, sokat fogunk beszélgetni, és ne félj,
nem lesz semmi baj, hogyha pedig valaki csúfol, mert te hiszed
az istent, azonnal szóljál nekem, bármikor megtalálsz a tanári-
ban! Igende nemazér csúfolnak, hanemhogy zsidóvagyok.
Az igazgató válla nagyot ugrott, akkor... ezek szerint te a
zsidó vallásban...? Deeehogy, a rómaikatolikusban, rendesen,
mera nagymama akarta, meréncsak háromnegyed zsidóva-
gyok, éscsak azután mondtákmeg... á, ezhosszú! - legyintett,
ahogyan apa szokott.
A többiek már kimentek a teremből, a nyitott ajtó szárnya
mögül Szászibek leskelődött.
Nem faggatlak, fiacskám, majd elmondod egyszer, ha aka-
rod.
Szászibek várta a folyosón. Öcsi széles ívben kikerülte, fél-
refordított arccal, ebbőlérthet. Szászibek némán követte.
Jönmögöttem, mintegy kutya, gondolta elégtétellel. Hülye
alak.
Szászibek a Sztalin útig bírta a csöndet, a kereszteződésnél
hirtelen megtörte: kérlek szépen, szeretném, ha tiszta vizet ön-
tenénk a pohárba, tudniillik... - köszörülte a torkát. Öcsi sér-
tetten várta a folytatást, azérmera diri beszéltvelem, mingyár
őis akar, mostmár jóvagyokneki...
Az a helyzet, hogy én el vagyok tiltva tőled, kérlek szépen,
apám nem engedi, hogy barátkozzak veled. Miért? - kérdezte ő
hitetlenkedve, naebből valami nagyhazugság lesz, gondolta.
Ugyanis... - Szászibek megnyalta a szája szélét, amióta meg-
tudta, hogy a te apád ávós volt, eltiltott tő... Dehogyvolt ávós!,
sosevolt ávós!, hanemcsak simarendőr! Mindegy az... Dehogy-
mindegy! Na jó, úgy értem, apámnak mindegy, annyira retteg
az ávósoktól... azt hiszi. . . én tudom, emlékszem, amikor a kór-
házban kérdezted tőle, hallottam, megmondta, sima rendőr volt,
de ezt hiába magyarázom, az apám olyan beszari...
Hagyjukezt, teisbeszarivagy!, engem nemlehetne eltiltani
senkitőlse, éna dirinekis megmertem mondania zistent! - dül-
lesztette a mellét. Bátornak és erősnek érezte magát, ha most
szembe jönne egy sárkány, puszta kézzel nekirontana, ló, pán-
cél és dárda híján (Szent György!).
Ne haragudjál, kérlek szépen, Szászibek nyújtotta a tenye-
rét. Szünet. Aztán: Hátjóóó, vasmarkát Szászibek virsliujjaira
illesztette. Szorítással nem kísérletezett, nehogy a kövérkés fiú
visszaadja, s szétfoszoljon a szentgyörgység.
Akkormost hogylesz?, ha elvagy tiltva!? Majd... majd ti-
tokban barátkozunk... apámnak nem kell tudnia róla. Ennyire
félsztőle? Nem az, de magas a vérnyomása, árt neki az izga-
lom, s rögtön dührohamot kap, ha valami nem az akarata sze-
rint történik... azért őt is meg lehet érteni, Auschwitz nem mú-
lik el nyomtalanul... érted!? Értem... énaztis megmertem
mondania dirinek, hogy zsidóznak! Megmondtad? Megén! És
mit szólt?
Hogy menjekhozzá, ha csúfolnak. Á, Szászibek legyintett,
semmi értelme, ad valakinek egy intőt, és aztán még jobban
zsidóznak, nem megoldás. Hátakkor? Csak magunkra számít-
hatunk, öregem, hidd el, én azon se csodálkoznék, ha kiderül-
ne, hogy a diri is antiszemita, de persze ügyesen titkolja. Mér-
titkolná? Mert az antiszemitizmus hivatalosan tiltva van:
Öcsi kétkedve hallgatta ezt az érvet, elvégre állítólag az is-
ten is tiltva van, és mégis... Az ő barátságuk is tiltva van, és
mégis...
Te, miaza zantiszemitizmus? Zsidóellenesség. Ésa zateiz-
mus? Istenellenesség. Jaezér nemakartál fölírni! Hát persze.
Igen, mert beszarivagy! Ne izélj már, csak a te érdekedben... a
kellemetlenségek miatt... azt nem lehetett előre tudni, mit szól
hozzá a diri.
Apa, képzeld, Szászibeket eltiltották tőlem, mera papája azt
hiszi, hogyte ávósvagy... voltál! Honnét veszi? Énmondtam...
illetve... - látta, az apja arcán szigorú árkokká mélyülnek a
ráncok, sietve magyarázni kezdte: Szászibekbácsi fölolvastaa
zújságbóla Rajktemetést, éserre mondtam... említettem, hogy-
te ottvoltál, mivela Rajknaka dolgozója voltál, illetveháta be-
lügyben, deő olyan beszari, hogy nemérti, hogytecsak sima-
rendőr... nemávós... mera zAusvic nemmúlik nyomtalanul...
Eszerint te mindent kipofázol?, mindent??
Öcsi hátrált, az apja követte, megmarkolta az ingét, az iste-
nit a pletykás fejednek, te büdös kölök! - már ordított. Várat-
lanul elengedte, tágulj innét, ne is lássalak, leült, háttal a szo-
bának.
Büdöskölök... büdöszsidó.
Apa, kezdte félénken, neharagudjál... nemakartam. Eh, az
apja főtt a saját levében, én vagyok a marha, sziszegte, mért
beszélek neki olyasmiről, ami nem rá tartozik, nem tartozik
senkire, eh, most aztán... - csapkodta a levegőt.
Nadehát... mérolyan nagybaj, hogya Szászibekbácsi tudja,
háfő úgysemongya senkinek, amilyen beszari! Ne beszélj mel-
lé, förmedt rá az apja, megígérted, hogy nem pofázod ki, igaz
vagy nemigaz?, a te szavad szart ér, fiacskám! Jóóóvanna, azt-
mondtátoka zistenrőlis, hogy titok, közbemeg szabad róla be-
szélni, a Szászibek fölse akart írnia zateista szakkörre, aztánvi-
szonta diri megdicsért, ésa Szászibek nézettminta moziba!
Mit... - apa hangja kicsorbult, milyen szakkör? Ateista. Ez
vicc!? Deeehogy, a diri tarcsa, és... Tartja!!! Najó, tartja, ez-
egy kísérlet, egész Ejrópábase voltmég ilyen, szilárd világné-
zeti bázist kapunk! Jaj... tudod legalább, mi az az ateista? Per-
szehogy, istenellenes.
Az apja helyeslően bólogatott, kiböffent belőle a nevetés,
Angelika nővérnek leáldozott a napja! Hogyhogy? Te tökfej,
ha hiszel istenben, akkor mit keresel az ateista szakkörön? Ne-
múgy vanaz, meréna zistent nemadom, denemis kell, a diri
megmondta, énleszeka zistenneka zügyvédje. Szóval... ezek
szerint kipofáztad a hittant is, mindent??? Nem pofáztamki,
csakbeszélgettünk... már beszélgetnise szabad?
Apa összeszorította az ajkát, a vékony résen áttört az indu-
lat sodra, ffffff... fiam... alaposan összekutyultad... mindegy
most már, de legközelebb tartsad a szádat, jó? Jó: Ígérd meg!
Megígérem. Esküdjél! Öcsi szolgálatkészen a szívére helyezte
a jobb tenyerét, a másikat a magasba emelte - ahogyan Ange-
likától tanulta -, esküszöka zanyám ésa zapám életére! Kösz,
morogta apa lehangoltan. Ő várt még, de az apja nem törődött
vele, masszírozta a homlokát, mélyről jövő szuszogással.
Öcsi odaült a szekreterhez. Megkéne csinálnoma számtan-
lenyót. A vígbagolynál nincs irgalom, mert a hazajött férje mel-
lé kiújult a gyomorbaja. Óra közben vízért szalasztotta a hetest,
pirulákat vett be. Csöngetéskor fájdalmas arccal lépett le a ka-
tedráról, kezét beszédes mozdulattal a gyomrára tapasztotta:
gyerekeim, célotokat elértétek, ma sem eszem...
A táplálkozást fülrepesztő ordítással, egyesek és intők tö-
megével, valamint a tanulók ujjbegyére mért vonalzóütésekkel
helyettesítette, úgy látszik, nincs ezeknél hatásosabb orvosság
gyomorbajra.
Mérmongya apa, hogy alaposan összekutyultam? Hátmin-
den rendbevan, a diri megdicsért, szabada zistenről beszélni!
Arról pedig kitehet, hogya Szászibekbácsi olyan beszari?
Vagytalán... apais? Á... - elhessegette ezt a rosszízű gon-
dolatot. Én mindenesetre bátorvagyok.
Türelmetlenül várta az ateista szakkör következő ülését.
Az alapoknál kezdjük, fiúk, a kályhától! - az igazgató a sa-
rokba mutatott. Mindannyian odanéztek, ruhafogas, szemétko-
sár, világtérkép a falon. Kályha nincs. Illetve... a másik olda-
lon van.
Fegyelmezetten visszagyűrték a nevetést, csak a sor szélén
ülő göndörhajú srác nyihogott egy kicsit.
Több komolyságot (az igazgató), ezt így szokták mondani,
szimbolikusan, nem ismeritek a viccet?, Schwar...izé, Móricz-
ka tánciskolába jár, aztán pedig a bálon fölkér egy kislányt, s
azt mondja, gyerünk a sarokba, én a tangót csak a kályhától tu-
dom!
Bruhaha! - most lehet.
Soroljátok föl (a.z igazgató), hogy mi minden van a tante-
remben?
Kályha (Galambos; a göndörhajú a sor széléről).
Dobogó, tábla, padok (Kiss; himlőhelyes, cakkos fülű).
Ajtó, ablak (Faragó; szemüveges, bandzsa).
Lámpa (Satunyek; drabális, mély hangú).
Levegő (Szászibek).
Ésgyerekek!
Meg az igazgató bács... elvtárs. (Szászibek).
Nem, fiúk, csupán egyvalami van: anyag! A kályha is
anyag: vas, a tábla is anyag: fa, a levegő is anyag: gáz, sőt ti is
anyag vagytok: élő anyag, velem együtt. Ez a materializmus
kiindulópontja. Minden, ami van, az anyag, az anyagnak kü-
lönféle formája. Érthető?
Csönd.
Az igazgató fölrajzolta a táblára a molekulát - kis pöttyök-
ből álló, gömbölyű szőlőfürt -, látjátok, a világon minden, ami
létezik, élő vagy élettelen, szilárd vagy légnemű, ilyen parányi
részecskékből tevődik össze. Ha levágtok egy darabkát a kör-
mötökből, s erős nagyításban nézitek, mondjuk, mikroszkó-
pon, rögtön kiderül, hogy az ember nem sokban különbözik
más tárgyaktól.
Ésa lélek?
A lélekre majdan később visszatérünk, haladjunk most to-
vább, tessék nekem megmondani, milyen alakú a Föld? Gömb!
- kiáltották kórusban. Helyes, az igazgató letörölte a molekulát,
fölrajzolt egy sikertelen karikát, csikorgott a kréta. Köré írta:
ÉSZAK
NYUGAT KELET
DÉL
Na, kérem szépen, adva van ez az emberke, aki az Északi-
sarkon áll! - odafirkált egy krikszkraksz figurát. Ha mostan el-
indul dél felé, mi történik? - húzta az ujjával az emberke útját.
Vajon miért nem zuhan le a mélységbe, amikor a NYUGAT
hoz ér?
Hú. . . - Öcsi kidugta a nyelvét az izgalomtól. Otthon éppen
eleget játszott a nagypapa talpas földgömbjével, meg tudta mu-
tatni rajta Magyarországot, Szovjetuniót, Kínát, Atrikát, azt is
hallotta az apjától, hogy a Föld forog, így csinálódik a nappal
és az éjszaka, ám ez a kézenfekvő kérdés még sosem vetődött
fel benne. Akik alulvannak, azoknak lekéne esni... Magyaror-
szágis eléggé ferdén van! Fönt, denagyon lejtősen.
Az igazgató spongyázott, kicserélte az ÉSZAK-ot DÉL-re
és viszont, így az emberke - anélkül, hogy megmozdult volna
- az Antarktiszra került. Mit szóltok hozzá?
Nem jó (Galambos), mert az északot kell felülre tenni.
Igen? - az igazgató villámgyorsan spongyázott, krétázott, a fe-
hér rudacska fájdalmas hanggal szánkázott a táblán:
     KELET
     ÉSZAK DÉL
     NYUGAT
     Na, most jó?
     A göndörhajú hümmögött, összehúzott szemmel fürkészte
az égtájak újabb helycseréjét, nem jó, az északot fölülre kell.
Miért? Fölülre kell... az észak fent szokott lenni. Miből gon-
dolod?
     Galambos segélykérően nézett a többiekre, Szászibek je-
lentkezett, a térképen is mindig felülre rakják! Ez igaz, node
képzeljétek el, hogy repülőn vagyunk! - az igazgató leakasz-
totta a világtérképet a falról, s a padlóra terítette, nézzétek,
most repülünk északnak!
     Ágaskodtak, bámulták a sokszínű világot, kihajolva a pad-
ból. Vigyázat! - az igazgató számyként meresztette a karját,
forduláshoz felkészülni, délre kanyarodunk, hátra arc!
     Öcsiék a terem feneke felé fordultak. Jelentést kérek a na-
vigátortól! - az igazgató beleélte magát a pilótaszerepbe, hol
van most észak?
     Mögöttünk (Satunyek). Ugye, ugye, minden attól függ,
honnét nézzük! - az igazgató megragadta a térképet, s fordítva
akasztotta a helyére, látjátok, semmi akadálya, hogy a dél le-
gyen fölül.
Igen (Szászibek), de a földgömb így röpül a levegőben! -
két tenyerével golyót formázott, mindig az Északi-sark van
fent! Egy frászt, barátocskám, az véletlen, hogy a földgömbök-
nél az északot teszik fölülre, éppen itt a lényeg, a világűrben
nincs fent és lent, az anyag minden irányban végtelen.
Hat tátott száj, szemben a diadalmas arcú igazgatóval, aki
körbevonalkázta a táblán a Földet, ahogyan a gyerekek rajzol-
ják a napot. Fiúk, az a helyzet, hogy bármerre indulunk el, so-
hasern érhetünk a világűr végére, mindenütt határtalan teret ta-
lálunk, bolygókat és csillagokat, a legtávolibb égitesten túl is
újabb bolygók és csillagok következnek, értitek? - pöttyök a
tábla szélein. Az igazgatónak már csupa krétapor volt a zakó-
ja, a púpja közepén ott éktelenkedett valamelyik DÉL-ből az
ÉL, fordítva.
Öcsi szívesen megkérdezte volna, hogy ebben a nagy vég-
telenségben - melyet (talán a tábla feketesége miatt) csillagos
nyári éjszakának képzelt - merrefelé van az isten, ám akkor
eszébe jutott: Isten egyszerre mindenütt jelen van! Hátradőlt,
jó, lehetfelüla zészak, ésa zűr végtelen, miebbena zateista?
A vééégtelenségig...
Mit gondoltok, hogyan keletkezett a világmindenség? - az
igazgató Öcsire pillantott. Ő nem szólt semmit, megvárom, ho-
vaakar kilyukadni. De az igazgató közelebb lépett, dörzsölget-
te krétafoltos tenyerét, na, te kicsi, meséld el nekünk, hogyan
teremtette az isten a Földet.
Hátjóóó... - vállvonogatva felállt.
Az első napon...
A második napon...
A harmadik napon...
Stb.
Végüla zembert, istennek képmását... Az igazgató közbe-
vágott, az ember nem kell, majdan legközelebb, mára ennyi
elég. Amit most hallottatok, fiúk, azt az emberiség több mint
másfél ezer éven át hitte. Sőt, a Földet lapos tányérnak képzel-
ték, így aztán nem is problémáztak rajta, hogy a déli féltekéről
miért nem esnek le például az afrikaiak. Mi viszont pontosan
tudjuk, hogy a Föld gömbölyű. Honnét tudjuk?, mondja meg
valaki.
     Kolombusz körbehajózott, akkor fölfedezte Amerikát (Fa-
ragó).
     A tengerparton állva először a hajóknak az árbóca látszik
(Szászibek).
     Jól van, gyerekek, tehát egy gömbön élünk... Satunyek
közbeszólt: de mér is nem esnek le az afrikaiak? Nos? - az
igazgató végigjáratta tekintetét az arcokon, ki tudja a választ?
     Csönd.
     Ne vicceljetek, most tisztáztuk, hogy nincs fönt és lent, az
igazgató ingerülten ciccegett, azt hittem, értitek, rögtön jelent-
kezzetek, ha valami nem tiszta! - nagyot fújt. Tehát... ha a le-
esés egyáltalán szóba jöhetne, az mindenkit fenyegetne, mert
ugyebár attól függ a fönt vagy lent, hogy honnét nézzük, de vi-
szont a Föld vonzása megtart minket. A nagy tömeg miatt mág-
nesesség van.
     De a mágnes csak a vasat vonzza (Satunyek)!, az ember
nincsen vasból! Már aki, morogta Galambos.
     Halk nevetgélés.
     Több komolyságot, fiúk! - az igazgatónak mocorgott a púp-
ja, nem megyek bele a részletekbe, elégedjetek meg annyival,
hogy ez egy olyan vonzás, ami az embert is vonzza, na! - lihe-
gett, a zakója ujját végighúzta izzadó homlokán, szétmázoló-
dott az arcán a kréta piszka. Érthető most már?
     Buzgón bólogattak. Mégiscsak őa diri...
     Hallhattátok, hogyan magyarázza a vallás a Föld létrejöttét.
Most ismertetem nektek a materializmus álláspontját, melyet a
tudomány sokszorosan alátámasztott. Gondolkodjatok el rajta,
vessétek össze a bibliai változattal, s legközelebb megbeszél-
jük, hogy mire jutottatok.
     Az igazgató fölírta a táblára: KANT-LAPLACE EL-
MÉLET. Ejtsd: Kánt-Láplász.
     Az anyag öröktől fogva létezik, csupán a formája változó.
Valaha régen egyetlen ősköd volt a világűr, mely a Nap izzó
gázmaţja körül gomolygott.
178 [ 179
A Nap gázmagmája hűlni kezdett, ennek következtében tér-
fogata csökkent, ennek következtében viszont forgási sebessé-
ge olyannyira megnőtt, hogy a széleiről leszakadt a gázanyag,
s abból jöttek létre a Naprendszer bolygói, köztük a Föld is. A
bolygók anyaga azután kihűlt és megszilárdult. Ilyen egyszerű.
Eme elmélet mellett szól:
1. bebizonyították, hogy a Föld belseje egy izzó mag, ha le-
fúrunk; mind melegebb rétegekhez érkezünk; kérdem én, ha is-
ten teremtette volna, miért csinált volna egy lángoló bogyót a
Föld gyomrába, aminek semmi értelme sincsen?,
2. úgyszintén bebizonyították, hogy a Nap fokozatos és las-
sú hűlésben van, s évmilliók múltán teljesen hideg lesz, ami a
Föld számára majdan örökös éjszakát és telet jelent; kérdem
én, ha Isten létezne, miért engedné, hogy a jövő embere vilá-
gosság és meleg nélkül maradjon?,
3. csillagászok nap mint nap megfigyelik új égitestek kelet-
kezését; kérdem én, ha isten teremtette volna a világot, akkor
most hogyan születhetnek a közreműködése nélkül ugyanolyan
bolygók, mint a Föld?,
4: ami pedig az embert illeti: kérdem én, ha isten teremtet-
te volna, miért csak a Földre teremtett a Naprendszerben, hi-
szen így a többi égitestet kár volt csinálnia, azok fölöslegesen
és üresen röpködnek a Nap körül, értelmetlen pocsékolás!,
5. végül megjegyzem, hogy állítólag valaki érdeklődött
Kántnál, miért nem szerepel az isten az elméletében, s erre ő
azt felelte: mert nincs rá szükség. Ez az én véleményem is.
Mára befejeztük. Gondolkodjatok, fiúk!
Öcsit erre nem kellett biztatni.
Ősköd.
Magma.
Végtelen.
Űr.
Zűr.
Nos, kérlek (Szászibek), mi a véleményed? Hát... azér-
mera Kántnak nemkelletta zisten... attólmég!?
Azt álmodta, hogy az apja a kipofázások miatt büntetésből
lezavarta a Déli-sarkra, jaj, csupán azért nem zuhant a mély-
     ségbe, mert a talpa alatt U-alakú mágnes volt, hasonló ahhoz,
     mint amellyel nagyanya szedegette össze a varrógép alá hullott
     gombostűket, ez a mágnes tartotta őt, de a feje belelógott a sö-
     tét végtelenségbe, s akkor kiderült, hogy a végtelenség tele van
     hideg vízzel, bugyborékolva fuldoklott, húzzatokki, húzzatok-
végre odaúszott valaki, ő úgy látta, Angelikanéni, csak-
     hogy a szent asszonynak púpja nőtt, semmi kétség, eza diri, vi-
     szont mérvan koszorúkontyba fonvaa haja?, ésmérnem húz-
     nakmárki, segítség, segítsééég. . . !
          Az anyja költögette, pszt, Öcsikém, én vagyok, mi a baj? Ő
     lassan fölfedezte a sötétségben az ágyakat, hallotta az apja, a
     nővére, a nagyapja, kelepapa és Luxsanyibácsi szuszogását.
     Rosszat álmodtál?, biztos túl sokat ettél vacsorára.
          Anya simogatása megnyugtatta, behunyta a szemét. Alud-
     jál, Öcsikém, szerbusz. Csókolom.
          Sokáig forgolódott. Gomolyogtak benne az igazgató mon-
     datai, mint az ősködben a gázok. Hirtelen úgy érezte, valaki fi-
     gyeli.
          Jesszus... A rém. A szekreter oldalánál. A rém, Angelikané-
     ni pincefolyosójáról.
          Nanem, biztoscsak árnyék. Esküdni mert volna rá, ha föl-
     kelne s odamenne, semmit sem találna, a szekreter oldalának
     ütközne, melyen már érdesre kopott a politúr.
          Nincsrém, nincsrém, ismételgette magában, de hiába, nem
     tudta elfojtani a félelem csíráit. Ha becsukta a szemét, vakító
     csillagok és bolygók száguldoztak, tüzes csóvák között, hallot-
     ta fémes zúgásukat. Ha kinyitotta, ott terpeszkedett a rém, bal-
     jós csöndet árasztva.
          Neszeneked ateista...
Végső elkeseredésében imádkozni kezdett, pedig biztosan
tudta, az ima csak az ördögre jó, az árnygomoly szétfoszlatásá-
nak egyetlen módja, ha az ember bátran odacsörtet. Nem mert
kiszállni az ágyból.
Édesistenem... a pámába fúrta a fejét. Jóisten, neharagud-
jála zateista szakkörért, énbemondtalak!
Miatyánk kivagya mennyekben... - elakadt.
               - Hányszor, de hányszor tett ünnepélyes fogadalmat: mostan-
               tól kezdve minden este rendesen imádkozik, vasárnap misére
               megy, gyónni fog... Ám azután oly hangtalanul pukkadt ki az
               elhatározások léggömbje, hogy észre se vette.
Mára miatyánkotse tudom.
                    Harapdálta a párnát, a bűntudat és a riadalom hullámai
összecsaptak benne.
Apa, kezdte tétován a reggelinél, a világűr végtelen. Jó hír,
               felelte az apja csámcsogva. Nade... szerintedis? Igen, fiam,
szerintem is. Ésa föld hogyanlett? Jaj, kérlek, muszáj ezt
most?, nekem rohannom kell, majd inkább este!
                    Amikor az apja hazaért a munkából, Öcsi már az előszobá-
               ban: szóval, mostmegmondod, hogyanletta föld?
A levegőben röpködő porszemecskék mindenféle okokból
összetapadtak, és az ősködből létrejöttek a bolygók, ennyi az
ţ           egész. Eza Kántláplász? Igen... honnan tudod? A diritől, elma-
gyaráztaa zateistán. Ha tudod, akkor miért kérdezed? Merén...
               - vállat vont, mostan választanunk kell. Választani Igen,
legközelebbig gondolkozni kell. Helyes, gondol-
kozzál csak, az sosem árt! - apa a maga részéről lezártnak te-
kintette a beszélgetést.
Öcsi túrta az orrát, rágta a szája szélét, piszkálta a lábujjai
               közül a koszt.
Ennyi az egész (apa ).
Ilyen egyszerű (az igazgató).
                    Franckarika, sokkalegyszerűbb, hogya zisten megteremtet-
te, hatnap alatt, éskész.
Nemesünkle, mer mágnesességvan.
De az ember nincsen vasból.
Máraki.
Olyan vonzás, ami az embert vonzza. Apának könnyű, me-
               rő nemhisza zistenben. Nincs rá szükség.
Birizgálta a fantáziáját a.Kántláplász változat, mely afféle
               felnőtt-dolognak tűnt az isten-teremtettéhez képest, tele rejté-
lyesen hangzó szavakkal és érvekkel. Dea zistent akkorse
adom... Különbenis, mongyukhogy nemő teremtettea földet,
attólmég hihetekbenne!
A többiek egy emberként a Kántláplászra szavaztak. Ő vö-
rös füllel lapított. Na, te kicsi (az igazgató), nyilatkozzál! Én...
- kotorászott a pad könyvtartó részében. Mintha ott keresné a
választ. Rászögeződtek a szemek. Az igazgató megszánta, jól
van, gondolkozzál még rajta, nem hajt a tatár, annak azért örü-
lök, hogy ti többiek ilyen érettek vagytok, csak így tovább!
most pedig valaki foglalja össze röviden a Föld keletkezését.
Nagy csönd. Az igazgató Satunyekre bökött. A tagbaszakadt fiú fölká-
szálódott, a... az anyag végtelen, és.:. ööö... a végtelenségben
nincs fönt-lent, hogyha például egy repülő... aztán a gőzök...
Faragó súgott, Satunyek gyorsan helyesbített: gázok, igen,
a Nap körül, és így... emiatt üres a többi bolygó, mivel nincs
ţ isten... - gyorsan leült.
Úristen! - kiáltotta az igazgató, tenyerét összecsapva, bor-
zasztó, ennyire nem figyeltél? - szólította a többieket. Sötétü-
lő arccal hall atta makogásukat. Az íróasztalra borult, állát a
tenyerébe döfte. Mint egy leterített fenevad. Válla mögött lát-
szott a púp, mely kitörni készülő vulkánként remegett.
Öcsire már nem került sor, az igazgató Szászibeknél elvesz-
tette a türelmét, fölugrott, a dobogó hatalmasat dörrent, mintha
be akarna szakadni a tömzsi férfi súlya alatt: Szégyelljétek ma-
gatokat, fiúk!, én belétek helyeztem a bizalmamat, szemben a
kollegáim véleményével, ne hagyjatok most cserben! - kezét a
gyomrára kulcsolta.
A mozdulat a vígbagolyéra emlékeztetett. Talána diriis gyo-
morbajos?
Higgyétek el, csak akarat kérdése!, ha tiszta erőből figyel-
tek, rö tön megértitek, igazán olyan egyszerűen magyarázom!
- kétségbeesetten ugráltatta a vállát. Aztán sóhajtott, kezdjük
elölről.
Az anyag öröktől fogva... Valaha egyetlen ősköd...
Stb.
Most már világos?
Világos.
Értitek?
Értjük.
Na jó. Akkor lépjünk tovább.
Öcsit szólította: mondd meg nekünk, hogyan születik az
ember?
Elszoruló torokkal egyenesedett föl; átvibrált az agyán
Richtermanyi, Juliska, Icuska, a keményedések... Szemét a
padlóra sütötte, érezte, rögtön az olajos résbe süllyed szégye-
nében, ha ezt el kell mesélnie. Na! ! ! - sürgette az igazgató,
kezdjed, barátocskám, a hatodik napon:. . . !
Jaúgy. . . a hatodik napona zisten embert teremtetta ző képé-
re! Na jó, de hogyan teremtette? Hát... aztat nemtudom, csaka
Jézusról mondtaa zAnge... szóvala Jézus szeplőtelen foganta-
tással lett csinálva, aztánviszont rendesen megszülték... meg-
szültea Szűzmária.
Az igazgató közbevágott: pillanat, tehát a Jézus anyja szűz
volt, amikor szült?
A többiek röhögcséltek, az igazgató fölemelte a mutatóuj-
ját, naaa, fiúk!, tehát?
Mittehát? Szűz volt, vagy sem? Perszehogy, háta neveis
mutatja, Szűzmária! Igen ám, de ez nem megy, mert aki szűz,
az nem szülhet, barátocskám! Mérne szülhetne?
Hülyeee! - morogta Satunyek. Az igazgató pisszegett. Öcsi
zavartan vonogatta a vállát, énnekem ígymondták, micsináljak?
Az igazgató fölrajzolta a táblára a hüvelyt, majd csípőre tet-
te a kezét (a zakó már fehér foltokkal tele): fiúk, aki kacará-
szik, az ki van rúgva, mi itten komoly dolgokkal foglalkozunk,
a szilárd világnézeti bázis elsajátításával, ehhez tartsátok ma-
gatokat! - úgy nézett körül, mintha valakit rögtön gyomorszá-
jon vágna.
A szeméremajkak.
A szűzhártya (hymen).
A női petesejt.
Közösüléskor a férfi hímvesszőjéből a spermák be.
          Sperma + petesejt = megtermékenyülés.
          Embrió.
          Szüléskor a hüvely kitágul, ott bújik elő az újszülött.
          Ha megvan a szűzhártya, akkor a szülés lehetetlenség, mert:
     1. útban van, 2. a legelső közösüléskor a hyment szétszakítja a
     férfi hímvesszője, tehát aki szül, annak már nincs, mivel csak
     az a nő szülhet, aki férfival közösült.
          Nos, mit szólsz ehhez?
          Öcsi semmit sem szólt, rágta a szája szélét. Nem kell most
     válaszolnod, de arra kérlek, gondolkozzál!, hiszen mindannyi-
     an azért vagyunk itt, hogy gondolkozzunk, igaz? - járatta a
     szemét az arcokon, hm, úgy látom, valaki hiányzik, az a gön-
     dör a sor széléről, hogy is hívják? Galambos, felelte Szászibek
     szolgálatkészen. Talán beteg?
          Nincs válasz. Az igazgató közelebb jött, melyikőtökkel jár
     egy osztályba? Hosszabb szünet után Satunyek jelentkezett.
     Volt ma iskolában? Satunyek bizonytalanul bólogatott. Mitől
     féltek, fiúk?, ez a szakkör nem kötelező, egyáltalán nem köte-
     lező! -, harsogta az igazgató, minél kevesebben vagytok, annál
     jobb, akit nem érdekel a szilárd világnézeti bázis, az ne jöjjön,
     érthető?
          Megszeppent csönd.
          Ha valaki kimarad, abból semmi baja se lesz, ezt becsü-
     letszavamra ígérhetem!
          Öcsi még mindig állt, az igazgató rárivallt: ülj már le, igen?
          Hátjóóóvanna. .. - sértett arccal zöttyent a helyére, nemkell
     azér kiabálni, gondolta, engem érdekela világnézeti bázis.
          Az igazgató letörölte a hüvelyt, fölírta:
               ÁDÁM ÉVA
          Nos, tehát a vallásos álláspont szerint isten megteremtette
     az első emberpárt. Őnekik három gyerekük született:
          KÁIN ÁBEL SÉTH
          Öcsi felé: Igaz?
          Igende Káin megöltea zÁbelt, mera... Helyes, az igazgató
     áthúzta Ábelt, maradt tehát két darab fiú! - Öcsihez: Igaz??
Igaz. Több gyerekük nem volt? Nem, csakeza három. Biztos?
Biztos, na! Jó... - az igazgató összedörzsölte a tenyerét, ezek
tehát a mi ősapáink, ugye? -jelentőségteljes pillantás Öcsi fe-
lé. Igen:
Mitakarez. . .?
És azután (az igazgató)? Hogyhogy? Azután Káinnak és
Séthnek is születtek gyerekei? Hápersze, aző leszármazottaik-
ból letta zemberiség!
Az igazgató a többiek felé fordult, egyik hüvelykjét Káinra,
másikat Séthre bökvén. A póz a kereszten lógó Krisztuséra ha-
sonlított, ezt Öcsi enyhe kárörömmel állapította meg.
Fiúk, nem gyanús nektek valami?
A táblára meredtek. Pattogtak a másodpercek, a dobogó
halkan recsegett a fejét himbáló igazgató alatt. Úgy szeretném,
ha ti jönnétek rá, s nem nekem kéne kimondanom, törjétek a
fejeteket! - a hangjában könyörgős dallam bújkált.
Jesszusom. .. - motyogta Öcsi, hátaza baj, hogy. . . Na? - az
igazgató mindkét kezét feléje nyújtotta, mondjad, mondjad! ! !
Nincsennő, suttogta rekedten. Ugye, ugye, mennydörögte az
igazgató, jól van, gratulálok, ez nagyszerű, hogy éppen te, di-
cséretes! - odaugrott, megszorította Öcsi nyirkos tenyerét,
igen, barátaim, pontosan itt a bibi, ha nincsen nő, akkor hogyan
szaporodott Káin és Séth, akkor hogyan lett belőlük az embe-
riség, kérdem én?
Talán valamit elfelejtettem, gondolta Öcsi lúdbőrző háttal,
próbálta fölidézni azt a réges-régi hittanórát, miközben az igaz-
gató diadalmasan áthúzta KÁIN és SÉTH nevét a táblán, a tás-
kájából pedig kivett egy fekete könyvet. A biblia. Pontosan is-
mernünk kell a velünk szemben álló ideológiát, ha küzdeni
akarunk ellene!
Az igazgató fölolvasta az ember teremtését, Káint és Ábelt,
a testvérgyilkosságot, Káin és Séth nemzetségét. Pontosan úgy,
ahogyan Öcsi annak idején a szent asszonytól hallotta.
Látjátok, fiúk, a vallás évszázadok óta eteti a népet az em-
ber teremtésének meséjével, pedig ilyen szemet szúró tévedés
van benne, nők nélkül születtek Káinnak és Séthnek a gyere-
kei. Nehogy azt higgyétek, hogy csak ez a probléma! Mert, te-
gyük föl, hogy Ádáméknak lányai is voltak, ez azt jelentené,
hogy testvérek szerelméből jött létre az emberiség, márpedig
az orvostudomány bebizonyította, hogy közeli rokonok házas-
ságából degenerált utódok születnek, értelmi fogyatékosok, bé-
nák, csonkák, süketnémák! Na, mit szóltok hozzá!?
A többesszám ellenére Öcsihez. intézte szavait. Ő szívesen
kirohant volna a teremből, hagyjanak békén...
Az igazgató az asztalra dobta a bibliát, sorolta tovább a ma-
terializmus perdöntő, s a tudomány által többszörösen alátá-
masztott bizonyítékait.
Mi az ember? Az ember élőlény. Ugyanolyan, mint a többi
állat, csak éppen a legfejlettebb közülük.
Az állatok fajtái egymásból keletkeztek. Ez a darwinizmus
elmélete.
CHARLES ROBERT DARWIN
Ejtsd: Csárlsz Róbert Dárvin.
A különböző fajok a természetes kiválasztódás folyamán,
alacsonyabb rendű élőlényekből jöttek létre. Mindig az erő-
sebb faj maradt fönn, a gyöngébb elpusztult.
Küzdelem a létért.
STRUGGLE FOR LIFE
Ejtsd: sztrágl for lájf.
Tehát ha visszafelé haladunk, az élőlények piramisának
csúcsán áll az
EMBER
Alatta az emlős állatok, először is az
EMBERSZABÁSÚ MAJMOK
Az emlősök alatt a
HALAK, KÉTÉLTŰEK (BÉKÁK, KÍGYÓK, STB.)
Még lejjebb pedig a
BOGARAK, ROVAROK
Így azután eljutunk az egysejtűekhez. Ezek icipici élőlé-
nyek, egyetlen sejtből állanak, ilyen például az
OSTOROS EUGLENA
Majd tanulni fogjátok biológiából, most nem megyünk be-
le. Lényeg az, hogy ezekből az egysejtűekből keletkezett min-
den élőlény, évmilliárdok alatt, tiszta sor, szó sincs Ádámról és
Éváról.
Érthető ez?
Tétova bólogatás.
Őszinte választ kérek! - az igazgató ököllel az asztalra tá-
maszkodott, szemében fáradtság és türelmetlenség, most kér-
dezzetek, ha valami nem világos!
Senki se moccant. Az igazgató megtörölte a homlokát, jó,
emésszétek kicsit, jövő órán majd még visszatérünk a dárviniz-
musra, most eljutottunk a kulcsponthoz!
Öcsi agyában megjelent egy kulcslyuk, közepén fekete pöty-
tyel. Az igazgató fölírta:
EMBER - - - ÁLLAT - - - EGYSEJTŰ - - - ???
Hogyan keletkezett az egysejtű?, ez a kérdés, barátaim!
Mert itt éppenséggel lehetne az istenre hivatkozni, tehát hogy
a fajok fejlődése igaz; ámde a legelső élőlény létrejöttéhez
mégiscsak isteni közreműködés kellett! Jogos ez az ellenvetés?
Nem jogos, dünnyögte Faragó.
Fittyfenét! - kiáltotta az igazgató gutaütős han gon, miért ne
volna jogos?, hát ez a legkényesebb pont, hogy miből keletke-
zett az élet a Földön!, jogos az ellenvetés, abszolút jogos!
Faragó összehúzta magát. Az igazgató lihegett, letörölte a
táblát, gyűrögette a szivacsot. Hallatszott a vízcsöppek pittye-
gése a dobogón.
Fiúk, a tudomány bebizonyította, hogy adott esetben, ha
sok-sok kedvezö körülmény együttesen forog fenn, az élettelen
anyag élővé válhat! Föl tudjátok fogni ezt a csodát?, igen, cso-
dát, mert nincsen rá más szó! Képzeljétek el, hogy az őstenger-
ben, a meleg vízben úszkál egy darab kövecske, és aztán hirte-
len élő szervezetté válik, ugyanolyan sejt lesz belőle, mint ami-
lyen ezer számra található a testünkben! Így keletkezett az élet
a Földön! A mai tudomány már nagyjából képes rá, hogy ezt a
csodálatos mutatványt laboratóriumi körülmények között meg-
ismételje, ezzel pedig a vallás utolsó bástyáját is bevettük. Is-
ten nincs, mert nincs rá szükségünk, nélküle is mindent meg tu-
dunk magyarázni.
Az igazgató leült, nagyokat szuszogott, mára végeztünk...
van kérdés?
Igazgató elvtárs (Szászibek), de ha mostan... Az igazgató
közbeszólt: ne elvtársozzatok, baráti körben vagyunk, hívhat-
tok Feri bácsinak, egész nyugodtan. Igen, igazg... - Szászibek
beharapta az ajkát, Fff... Feri bácsi kérem, ha már mindent tu-
dunk a tudományból, akkor mér van még mindig vallás?
Jó kérdés! - az igazgató arca földerült, gratulálok, barátocs-
kám, én mindig azt szoktam mondani, a legelső, hogy megtanul-
jatok kérdezni, a lényegre tapintottál, a vallásnak már régen el
kellett volna tűnnie a Föld színéről, különösen a mi szocialista
társadalmunkban, de tulajdonképpen egész Ejrópában is, közben
pedig azt látjuk, hogy a vallás nem tűnt el, hanem széles körben
dívik, ugye, vajon miért? - hatásszünetet tartott. Azért, fiúk, mert
az egyház bolond volna önként visszavonulni, miből élne akkor
a papság? Tanuljátok meg, hogy minden visszavezethetö a gaz-
dasági törvényszerűségekre, magyarán: a pénzre. Az egyházat a
hívők tartják el, fizetni kell ám a keresztelőért, az esküvőért, a
temetésért, s akkor még nem beszéltem a perselyezésről a mi-
séken, persze, ti nem tudhatjátok... - Öcsire nézett, ugráltatta a
púpját, na jó, legközelebb innét folytatjuk, szerbusztok.
Ez telibe talált. Fölfakadt az alvadó vérdarab: perszea zAn-
gelikánakis fizetni kellett, ésamikor nemvoltrápénzünk, akkor
nemjárhattam... másnak adtaa napjaimat, jóvicc, csaka pén-
zér... nemengedte, hogy ingyér járjak..:
Jössz már (Szászibek)?
Feltápászkodott, vetett még egy utolsó pillantást az össze-
maszatolt táblára, s vitte magával ólomsúlyú tagjaiban a kétely
nyirkait.
          Szászibek mindenáron beszélgetni akart, neki viszont egy
     csöndes sarok kellett volna, nyugtató félhomállyal. Látta maga
     előtt az apját, amint a Rajk-temetésről jövet az ágyra dobja ma-
     gát, arcát a könyökhajlatába rejti, s a fal felé fordul.
          Erre vágyott, a fal hűvösére, elképzelte: anya kézen fogja
     apát, gyere, a fiadnak nincs kedve beszélgetni.
          Vanilyen. ..
          Szászibek lelkesülten kérődzte a dárvinizmust, a sztrágl for
     lájf az apja álláspontját igazolta, mert ha a zsidók nem hagyták
     volna magukat beterelni a vagonokba, hanem...
          Igenigen. . .
          Bizonynem. . .
          Nemigen. . .
          Mit nemigen? - fortyant föl Szászibek, ide se figyelsz!
     Igenigen, motyogta, valahonnét messziről.
          Dreöööng! - a sodrony segítségért kiáltott, amikor ő ruhás-
     tul az ágyra vetődött.
          Mégszerencse, hogy senkisincs itthon.
          De alig szusszantott néhányat, befutott az anyja: le a cipőt,
     a mindenségit, tegnap húztam neked tisztát, az isten se győzne
     mosni rátok!
          Taff, taff! - a csukák landolnak a padlón.
          Talán köszönnél!, se puszi, se pá?
          Csókolom, cupp. Visszadőlt. Kár, hogya zénágyam nincsa
     falnál. Behunyta a szemét.
          Mi volt az isiben?
          Semmi.
          Ebédeltél?
Igen.
          Mit?
          Zsíroskenyért.
          Kenyer-et, de miért nem melegítetted meg a tökfőzeléket.,
     mondtam reggel, hogy tökfőzelék van fasírttal, akkor mi a
     francnak főzök én?, direkt oda volt készítve a gázra, csak alá
     kellett volna gyújtani, még az is nehezedre esik?
          Hagyjbékén.
          Tessék???
Máma nehéz napomvolt, morog.ta Öcsi, ahogyan az anyja
szokta, ha az átlagosnál idegesebben tért haza a munkából.
Te, ne pimaszkodjál, mert lekeverek két frászt! - anya har-
ciasan toppantott.
Hátjóóóvanna... - fölkászálódott, belebújt a cipőjébe, sie-
tősen kicsoszlatott, mielőtt az anyja megkérdezhette volna,
hogy hová megy.
Ki a bejárati ajtón, fel a lépcsőkön, a plafontalan lakáshoz.
A kulcs a zárban.
Kulcspont.
Sokáig kínlódott vele, ágaskodnia kellett. Nagyapáék ajta-
ján lejjebb van a zár. Amióta iskolás, saját kulcsot kapott hoz-
zá: vigyázz, Öcsikém, mert ha elveszted, nagyapád hátraköti a
sarkadat! Nem is vesztette el, Erzsébet viszont igen, s akkor ő
kárörvendve várta azt a sarokkötözést, helyette csak sima szi-
dás volt, ráadásul még Erzsébetnek állt följebb, mit csináljak,
lyukas a zsebem, erről igazán nem tehetek!
Végre bejutott, ődöngött az üres, poros, homályos szobákban.
A sarokkötözésis nyilván szimbolikusan van. Minta Ráko-
sielvtárs költőként. Vagypéldáula kályha, ahol kezdenikell.
Amit csakúgy mondanak, denemigaz, aza szimbolikusan.
Igen.
Igenigen.
Fölnézett a sötétülő égre, félerővel virítottak a csillagok.
Vagyis égitestek.
A hallban kereste a habarcsfröcskös Jézus Krisztust. Csak a
meztelen szöget találta.
Ellopták... eztis.
Anya már régóta emleget bizonyos - a beépített szekrény-
ben hagyott - holmikat, melyeknek állítólag bottal üthetjük a
nyomát (szimbolikusan!).
Jézust viszont kétségtelenül ellopták.
Kinek kellhet egyilyen befröcskölt isten?
Leült a sarokba, arra a helyre, ahol az ágya volna, bámulta
a falak tetején a vadonatúj ácsolat háromszögeit, igyekezett
odaképzelni a plafont, az ötágú csillárt, az ovális asztalt, a szí-
nevesztett bordó szőnyeget, a szekretert, ám a szeme újra és új-
ra az elárvult szögre tévedt.
Angelikától kaptam.
Miazhogy INRI?
Jézusz Nazarénusz Reksz Judeórum, latinul azt jelenti: Ná-
záreti Jézus, a zsidók királya.
Mármegint azoka zsidók, hát hogyhogya zsidóké, méra zsi-
dóké, mérnema mienké?
Ez... nem úgy kell érteni... zsidóknak hívták Judea lakóit,
tehát nem a mai értelemben. . . hiszen a kereszténység a judaiz-
mus méhében keletkezett, és így... túl bonyolult, nem tudom
elmagyarázni.
Áááááá.
Feribácsi sosemongya, hogy nemtuggya elmagyarázni.
A judaizmus méhében.
A judaizmus szeméremajkában.
A judaizmus szűzhártyájában.
Angelikanénikérem, mibőllesza gyerek?
Tessék?
Mera zErdőssanya állítja, hogyvalami b:..
Sperma + petesejt = megtermékenyülés.
Jeremiás, ilyen undorítóságnak még a gondolata is súlyos
bűn, paráznaság!
Születéskor a hüvely kitágul, ott bújik elő az embrió.
Többet ne merészelj nekem ilyesmivel. .. !
EMBER - - - ÁLLAT - - - EGYSEJTŰ - - - ???
Öcsi hátradűlt, Csárlsz Róbert Dárvin, dünnyögte, sztrágl
for izé.
A csillagpettyes ég alapszíne a teleírt tábla feketeségére ko-
pírozódott, a fénypontok között csúszkáltak a nagybetűs szavak:
MAJMOK
HALAK
BÉKÁK
KÍGYÓK
ROVAROK
OSTOROS
     Ostoros izé.
     Látta az ősködben úszkáló sperm... illetve anyagdarabká-
kat, és látta a hüvelyben bolygó embriót, arasznyi fiúcska,
válltrikóban, térdnadrágban, kezével-lábával csapkodva kúszik
a kijárathoz, fénylő csillagkoszorú közepén.
     Négy csillag forogni kezd.
     Naeza mandulaműtét.
     És Ganzdoktor: mindig irigyeltem azokat, akik hinni tud-
nak istenben... vagy valamiben.
     Ésa zélő szentkép behajlika melegtől.
     Ésa sodralékok, ha összedörzsölöda tenyered.
     Ésa zistenért fizetnikell.
     Dea tudomány bebizonyította...
     Hideg kavicsok hullottak a homlokára, fölugrott. Esőcsep-
pek bombázták a mészfoltos parkettát.
     Ennek a felese tréfa! - már zuhogott. Amíg a folyosóra ért,
bőrig ázott.
     A vacsorát lekéste. Hol jártál, merre jártál (apa)? Gyorsan
törülközz meg (anya), csurom víz vagy! Én nem értem (nagy-
papa), mér engeditek a gyereknek, hogy örökké az utcán kódo-
rogjon!
     A konyhaasztalon az ebédre szánt fasírt maradéka. Állva
tömte magába a barnára sült vagdaltakat, nyelvével világosan
érzékelte az elemeket: husika, rizsecske, vízbeáztatott száraz-
kenyérke. Látta, amikor az anyja összedarálta. Kívül pediga
prézlicske.
     A fasírtnaka molekulái.
     Jesszus! - megállt a szájában a falat, máma péntekvan,
nemszabad hústenni!
     Ha eszébe jutott, mindig betartotta a böjtöt. Igaz, egyre rit-
kábban jutott eszébe.
     Hogyha gondolszrá, ésmégis, aza nagybűn.
     Áááá... háta zateista szakkörhöz képest ezmár csekélység...
     Vállat vont, lenyelte.
     Nnna. . .
     Ésha nincsisten?
Végigfutott a testén a hideg-meleg borzongás, a feje búbjá-
tól a talpáig.
Ősköd-napgáz földgolyó: viharos feketék és szikrázó fe-
hérek.
Ember-állat-egysejtű: forró aranybarnák, jeges ezüstkékek.
Sperma-pete-embrió: a sárga és a vörös lüktető árnyalatai.
Ezzel szemben Ádám-Éva, Káin-Ábel-Séth, Mózes-Fáraó,
Krisztus-tanítványok, keresztrefeszítés-föltámadás, gyónás-ál-
dozás: fakó rózsaszín. Mint egy agyonmosott paplanhuzat.
Az új tanok ritmusa magabiztos következetességgel zaka-
tolt benne, rata-rata-ratata, gömbök, háromszögek és négyze-
tek kavalkádja villogott, olyanegyszerű, olyanegyszerű! - elsö-
pörte a szétfolyt arcú istent.
Még csak tévelygett a frissen festett kulisszák között, még
nem értette az igazgató-Feribácsi magyarázatainak vagdaltját,
de már érezte, hogy az istennek örökre, visszavonhatatlanul
vége. Tompa kis fájdalommal búcsúzott tőle. Hiányát azonnal
betöltötte a tudás vágya, a reménység, hogy a tudomány min-
dent bebizonyít, s gyümölcseit az igazgató tálcán nyújtja néki,
csak akarat és kitartás kérdése, hogy elindulhasson azon az
úton, ahol majd mindenre magyarázatot talál, meg is tudja fo-
galmazni, le is tudja rajzolni, akkor azután ő állhat a katedrára,
míg apa, anya, Erzsébet, kelepapa, kelemama, Icuska, Marika,
nagyapa, a két Sanyibácsi, Turai, Erdőssanya, Richtermanyi,
Pityu (stb.) irigy és büszke álmélkodással figyeli a padsorokból.
Nincsisten, nincsisten!, apa megmondta, régmegmondta.
Karcsüs megmondta.
Ganzdoktoris megmondta. Szászibekis megmondta.
Csaka zegy Angelika... dehátő nemszámít.
Fff... fapicsa.
A hideg-meleg áram még mindig szaladgált az idegpályá-
kon, Öcsi a falnak tapasztotta a hátát, hogy egy kicsit megnyu-
godjon.
Nincsisten. .
Márrégen rájöhettemvolna.
Fázott. Eszébe jutott a kályha, ahonnét indulni kell. A kály-
háról pedig az a réges-régi éjszaka, amikor (álmában) meg-
mozdult az ágy, s kigurult a nagyszobába, a forró kályhához.
Azt hitte ő, isten figyelmeztette bűneire. Pedig földrengés volt.
Miaza főrengés? - kérdezte Görögágitól. Nem főrengés, ha-
nem földrengés, rotyog a földnek a hasa, és ugrál, és akkor re-
megnek a házak.
Most ő remegett, kívül-belül. Főrengés...
Nagy sokára ellökte magát a faltól, ment mosakodni, lefe-
küdni.
Állig betakarózott, bámulta a plafont. Aztán Erzsébet húsos
hátát. A nővére a Színház és Mozit lapozgatta, dudorászva. Ejj,
hajj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet, ejj, hajj, úttörő-
nek lenni mindig jóóó!
És újra: ejj, hajj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet,
ejj, hajj, úttörőnek lenni mindig jóóó!
Harmadszor. Negyedszer.
Ötödször.
A megszakadt dallam csonkja bántóan vibrált a levegőben.
Hogyvan tovább?
Válasz helyett: ejj, hajj, száll az ének, zeng az ének, szép az
élet... Hatodszor.
Dögöjjmeg.
Hetedszer.
Nyolcadszor.
Már apának is elege lett: hagyd abba, Erzsikém, mert meg-
bolondulok!
Végrecsönd.
És akkor Öcsi száján - akaratától függetlenül - kibukott:
ejjhajj, szálla zének, zenga zének... Kuss! - mondta az apja fe-
nyegetően. .
A párnába fúrta a fejét. Hiába, az utálatos indulótorzó ráa-
kaszkodott, újra meg újra fölharsant az agyában.
Szálla zének. Zenga zének.
Szállnaka darvak. Zengneka zének.
Egyesszámban: zenga zén.
Nnna.
Tikk - apa eloltotta a selyemernyős kislámpát.
Takk - Luxsanyibácsi eloltotta a gyertyautánzatú falikart.
Tukk - anya eloltotta a csillár alsó körtéjét, melynek - dró-
ton lógó - külön kapcsolója volt.
Erzsébet morgolódott, én még olvasni akarok! Sajnálom
(apa), az egész délután rendelkezésedre állt. Késő van már
(anya), aludni kell.
Sötétség.
Zengazén.
Szikrák pattogása a szemhéj alatt. És ott a rém a szekreternél.
Nem az Angelikaféle, avval könnyebb volna megbirkózni.
A fekete végtelenség nyomasztó hullámzása, fürge bolygók s
ficánkoló lények rajzása az ősköd zavaros vizében, mindez
ovális formájú felhőbe tömörülve, ott a szekreter oldalánál.
A zateista rém.
Apa... apú... máralszol? - suttogta. Igen, felelte az apja,
halkra fogott hangon, maradj csöndben, fölébreszted a többie-
ket. Apa. . . kérlekszépen. .. ! Mi van? Haddmenjekoda. .. hoz-
zád! Ugyan, Öcsikém, aludjál. Deapú, csakegy kicsit! Minek?
Hát... mondanék valamit... valamifontosat. Na jó, de tényleg
egy kicsit!
Gyorsan becsusszant az apja mellé, a szekreter irányába san-
dított, az ateista rém sehol, úgy látszik, apa közelsége egyelőre
hatásosabb az árnyak ellen, mint a szilárd világnézeti bázis.
Nos, fiam? Éncsak aztakartam... szóval, asszemhogy iga-
zadvolt, ésnincsisten! Halkabban, jó? Nincsisten! - súgta ő.
Honnan tudod? Neviccelj, hátteis mondtad mindig! Mond-
tam... nem hitted. Demostmá tudom, tanultuka zateistán. Mit
tanultatok? Háthogya zÁdámÉvának háromfia volt, tehátugye
akkor miből letta zemberiség?, merugyea nők nélkül nincsen
szülés, aztána szeplőtelen fogantatás sestimmel, tudniillik aza
szűzhártya útbanvana szülésnél, tehátígy... plusz tilosa roko-
noknak házasodni, ésezéra zÁdámÉva lehetetlenség!, viszonta
sperma egyesüla petével, abból lesza gyerek, eza zigasság... a
tudomány bebizonyította... úszkálta melegtengerben egydarab
kövecske, ésúgy keletkezetta zélet... aztán jötta sztrággel for
izé, vagyisa dárvinizmus... eza zigasság... (a végső gé icipicit
fölkunkorodott, alig hallható kérdőjellel)!?
Hamar megdumált téged az igazgató, nagyon hamar, mond-
ta az apja, hosszabb szünet után. Hogyhogy megdumált?, mi-
csináljak, haeccera tudomány ledöntötte a vallásnaka bástyá-
ját?, ez bevan bizonyítva, ésén... aszittem, örülnifogsz. Hal-
kabban, mordult rá az apja, mert visszazavarlak az ágyadba!
Hátjóóóvanna. . .
Zavarodottan túrta az orrát, a sötétben apa úgyse látja.
Ővoltaz, aki haragudotta hittanért, akkormost mibajavan? -
egy méltatlankodó mondat készülődött benne.
Állítólag te az isten ügyvédje vagy (apa), nem pedig a vád-
hatóság. Micsoda??? Fiacskám, az ügyvéd mindig a vádlott
pártján áll... legalábbis így kéne lennie. Nade... mitakarsz ev-
vel? Semmit... - az apja mocorgott, ha megint az Angelikához
járatnánk, újra visszatérnél az anyaszentegyház kebelébe?,
mindig abban hiszel, amit utoljára mondanak?
Ez a föltételezés olyan sértő volt, hogy Öcsi hátat fordított
az apjának, s néhány másodpercnyi csöndes dühöngés után
odavetette: éstepedig hazudtál, amikoréna baszt kérdeztem,
mer nemmondtadmeg, hogy igenis úgyvan! Apa hallgatott, er-
re ő belelovalta magát: igenis hazudtál!, ésa zistenrőlse magya-
ráztadmeg, hogy mérnincs, merha elmondoda végtelenséget
ésa dárvinizmust, ésa petesejtet ésa szűzhártyát, akkorén min-
gyár megértem, dete mindigcsak ígymegúgy, hogyén gyerek-
vagyok, bezzega Feribácsinak nemvagyok gyerek, pedigcsak
elsősvagyok! - fújtatott a szemrehányás mámorában.
Ki az a Feri bácsi? Háta diri. Na jó, figyelj ide, Öcsikém,
akárhogy is, te még gyerek vagy, ne vágj közbe!, gyerek vagy,
és bizonyos dolgokról nem kell tudnod, mert csak megzavarják
a fejedet, fölösleges, hogy a te korodban a végtelenséggel vagy
a darvinizmussal traktáljanak, úgyse érted!, mindennek meg-
van a maga ideje, ha nagyobb leszel, rá fogsz jönni, engem pél-
dául az anyám egyszer elvitt egy gazdag ügyvédhez, aki roko-
nunk volt, és ott a háziasszony kérdezte, kérek-e süteményt...
Tudom, morogta Öcsi, a habostorta. Igen, a habostorta! ! !
A ta túl hangosra sikerült, mit trafikáltok ti éjnek évadján
(anya)?, fölébresztitek az embert.
Öcsi visszamászott az ágyába. Hiába habostortázika zapú,
gondolta, csak akaratés kitartás kérdése, hogya zember megért-
sea dolgokat.
Beszéltünk a világ és a Föld, az élőlények és az ember ke-
letkezéséről (Feribácsi), most a társadalmak következnek.
Társadalom = az emberi együttélés viszonyainak összessé-
ge. Baráti + családi + munka + egyéb kapcsolatok. Tehát az,
amiben élünk, az a társadalom.
A társadalmak története.
Ősközösség = az ősemberek együtt halásztak, vadásztak,
gyűjtögettek, a zsákmányt és terményt igazságosan elosztották.
Az ősközösség nem osztálytársadalom.
Osztálytársadalom = az a társadalom, amelyben az emberek
egy csoportja (uralkodóosztály) kizsákmányolja a többséget.
Osztálytársadalmak:
1. Rabszolgatartó. A rabszolga = beszélő szerszám, adják-
veszik, mint a tárgyakat.
2. Feudális. Földesurak - parasztok. A föld a földesuraké, a
parasztok művelik, a hűbér (a termés nagy része) fejében.
3. Kapitalista (tőkés). Ejrópa nyugati részén ma is ez van
(Anglia, Franciaország, Portugália, Olaszország stb.). Tőkések
- munkások. A tőkéseké a gyár, a föld, a minden, a munkáso-
ké a nyomor. A munkabér a munkaerő ára. A nagyhalak meg-
eszik a kicsiket. .
Több osztálytársadalom nincs.
Az osztálytársadalmak története osztályharcok története.
MARX-ENGELS: A KOMMUNISTA KIÁLTVÁNY
Az igazgató fölmutatta a piros könyvecskét: ez a mi bibli-
ánk, fiúk! Később majdan részletesen elemezni fogjuk.
Az osztálytársadalmakban az elnyomottak - rabszolgák,
parasztok, munkások - szakadatlanul küzdenek elnyomóik el-
len, és mindig jön egy pillanat, amikor kitör a forradalom.
A forradalmák a történelem gőzmozdonyai.
Győzelmük esetén új társadalom keletkezik, új uralkodó-
osztállyal, a kizsákmányolás nem vész el, csak átalakul.
KIVÉTEL: a mi társadalmunk! ! !
A szocializmus. 1. A földek, a gyárak, az üzemek, a bányák, a
bankok állami tulajdonban vannak, tehát minden közös. 2. Min-
denki képességei szerint dolgozik, s a munkája szerint részesül
a közös kasszából. 3. Társadalmunk vezető ereje a Magyar
Dolgozók Pártja, minden hatalom a dolgozó népé. 4. Nálunk
nincsenek osztályellentétek, nincs kizsákmányolás, ebből kö-
vetkezik, hogy osztályharc sincs, mert nincsenek elnyomott tö-
megek, így a szocializmus örökkön-örökké fog tartani, sose
lesz forradalom, ami megdöntené, ez fentiek alapján logikus.
A társadalmak fejlődése spirált írt le, mivel a szocializmus
lényegében az ősközösségre hasonlít, annak sokkal fejlettebb
testvére. És a társadalmak sorozata be is fejeződik a szocializ-
mussal, ez a csúcs, a leghaladóbb, legigazságosabb, legjobb
rendszer, nincsen más dolgunk, mint a békés fejlődés, illetve az
önvédelem, mert nem titok, hogy Ejrópában, de az egész vilá-
gon is a kapitalista országok ferde szemmel néznek ránk, szí-
vesen megfojtanának minket egy pohár vízben. Csakhogy mi
nem hagyjuk magunkat! A szocialista tábor, élén a nagy Szov-
jetunióval, elég erős, meg tudja védeni magát.
A világ egynegyedén már győzött a szocializmus, majdan
előbb-utóbb az egész világon győzni fog!
Mivanezen nemértenivaló? - kérdezte Öcsi Szászibektől,
útban hazafelé, elmesélvén neki az éjszakai párbeszédet. Hát
persze, öregem, világos és logikus.
Logikus... Öcsi ízlelgette ezt az új szót, naigen, a szocializ-
mus jó, a többi pedig rossz, és nálunk mindenközös, és így
örökké, és győznifog! Logikus.
Vasárnap délután: sütizéssel egybekötött családi séta a Szta-
lin úton (apa, anya, Erzsébet, Luxsanyibácsi és ő). A Körönd-
nél furcsa dolog történt. Az autóbuszról leszállt egy rikkancs,
hóna alatt összespárgázott újságkötegek. A megállóban várako-
zók - ahelyett, hogy szépen föltülekedtek volna a kocsiba -
hirtelen körülvették a rikkancsot, mintha szét akarnák tépni. A
svájcisapkás fiatalember riadtan hátrált, egyre több ember sza-
ladt oda, nekiszorították Vak Bottyán talapzatának.
Miez?
Apa futva vetette magát a tömegbe, Luxsanyibácsi utána.
Eltűntek a hátak között.
Aztán - ugyanolyan váratlanul - szétoszlott a nép, a rik-
kancs a szobor tövében ült, előtte a földön a sapkája, tele apró-
pénzzel. Mellette a spárga agyontiport kígyója. Az emberek ke-
zében újság, féltett kincsként szorongatták.
Apa is hozott. Luxsanyibácsi hitetlenkedve rázta a fejét, én
még. ilyet nem láttam, verekszenek a lapokért! Igen (apa), mert
ez egy új újság. Hétfői Hírlap.
Van benne valami érdekes (anya)? Apa lapozgatni kezdte,
aztán Öcsire sandított, majd inkább otthon...
Igen, gondolta ő, ésengem kiküldenek.
E héten délutános volt. A szakkör következő ülése: kedden.
A nagyszünetben Szászibekkel trafikált. Szászibeket kivitte az
apja a Budapesti Dózsa - Budapesti Vörös Lobogó meccsre
(3:1). Elmesélte a gólokat. És azt, hogy Hidegkutit a bíró le-
küldte a pályáról, mert megsértette a partjelzőt. Barátom, mi-
csoda balhé volt, üvöltözés, füttyögés, aztán papírokat gyújto-
gattak, a bemondó meg könyörgött, hogy drága sporttársak,
hagyják abba a rendbontást, húúú, ezt látnod kellett volna, az
apám őrjöngött, toporzékolt a pad tetején.
Apáda Vöröslobogónak drukkol? Nem, ő semleges, csak a
szépséget szereti a fociban. Akkormeg mérőrjöngött? Csak
úgy... az igazság kedvéért, tudniillik végig a lobogósok ellen
fütyült a bíró, mert a dózsa a belügy csapata, érted!?!
Az utcán nyüzsgölődés támadt, Öcsiék a kerítéshez szalad-
tak. Piros-fehér-zöld karszalagos nagyfiúk és nagylányok papí-
rokat rajzszögeztek a fák törzsére. Osztogatták is, a járókelök
köréjük gyűltek. Ő kirohant a kapun, szerzett egyet, aztán
gyorsan visszaiszkolt az udvarra. (A tanuló ifjúságnak az óra-
közi szünetekben az utcára lépni szigorúan tilos!)
Mi az (Szászibek)?
A fakó gépelésű szövegről Öcsinek Angelika magatartási
szabályai jutottak eszébe.
Addigra már az egyik lány a közért előtt heverő ládára állt,
s kiabálós hangon fölolvasta:
Egy: az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását kö-
veteljük Magyarországról a békeszerződés határozatai alapján!
Kettő: a Magyar Dolgozók Pártjában alulról felfelé titkos
alapon új alap-, közép- és központi vezetők választását köve-
teljük, ezek legrövidebb időn belül hívják össze a pártkong-
resszust és válasszanak új központi vezetőséget.
Három: a kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésé-
vel, a sztalinista-rákosista korszak minden bűnös vezetőjét
azonnal váltsák le!
Már az egész iskola a kerítéshez tömörült, dulakodtak a fi-
úk a jobb helyekért.
Négy: nyilvános tárgyalást követelünk Farkas Mihály és
társai ügyében! Rákosi Mátyást, aki elsőfokon felelős a közel-
múlt minden bűnéért és az ország tönkretevéséért, állítsák a
nép ítélőszéke elé!
Öt: általános, egyenlő és titkos választásokat követelünk az
országban, több párt részvételével, új nemzetgyűlés megvá-
lasztása céljából! Követeljük a munkásság sztrájk-jogának a
biztosítását!
Öcsi Szászibekre sandított. A pufók srác szájtátva figyelt, s
ebből ő megértette, hogy valami rendkívüli történik. Szétáradt
benne a boldogság, ha a zsebében lapuló példányra gondolt,
szereztem!
Hat: követeljük a magyar-szovjet és a magyar-jugoszláv
politikai, gazdasági és szellemi kapcsolatok felülvizsgálását és
új rendezését, a politikai és gazdasági egyenjogúság, illetve az
egymás ügyeibe való be nem avatkozás alapján!
Hét: követeljük az egész magyar gazdasági élet átszervezé-
sét, szakemberek bevonásával! Vizsgálják felül a tervgazdasá-
gon alapuló egész gazdasági rendszerünkef, a hazai adottsá-
goknak és magyar népünk létérdekeinek szem előtt tartásával!
Odass! - Szászibek ujja az utca túloldalán közeledő csapat-
ra mutatott. Tucatnyi nagyfiú. Öcsi látásból ismerte némelyi-
ket, szobrásztanulók, két sarokkal odább, egy fűzfákkal teli
kertben szoktak dolgozni, ha szép az idő; kőtömbökből farag-
nak kalapácsos munkást, kenyeret tartó asszonyt, őrt álló kato-
nát, valamennyien mindig ugyanazt.
A szobrásztanulók kezében piros-fehér-zöld zászló. De a cí-
mer helyén kerek lyuk... A címert kivágták.
A keresztutcából befordult három rendőr. Övükbe akasztott
hüvelykujjal lépkedtek a csoportosulás felé.
A követelődző lány is észrevette őket, de nem hagyta abba,
még hangosabban folytatta:
Nyolc: hozzák nyilvánosságra külkereskedelmi szerződése-
inket, a soha ki nem fizethető jóvátételek tényleges adatait!
Nyílt és őszinte tájékoztatást követelünk az ország uránérc-
készleteiről, kiaknázásukról, s az orosz koncesszióról! Köve-
teljük, hogy az uránércet világpiaci áron, nemes valutáért Ma-
gyarország szabadon értékesíthesse!
Kilenc: követeljük az iparban alkalmazott normák teljes re-
vízióját, munkások és értelmiségiek bérköveteléseinek sürgős
és alapvető rendezését! Kérjük a munkások létminimumának a
megállapítását!
Öcsit nyomasztotta a lány hangjának fenyegető vijjogása,
az ismeretlen kifejezések áradatában elvesztette a fonalat, sze-
rette volna megkérdezni Szászibektől, hogy tulajdonképpen
mivanmost? - ám hiába rángatta a kövérkés srác zakójának
szélét, Szászibek nem fordult oda, hagyjál, figyelek!
Hátjóóóvanna...
Amikor ő elfelejtette a légyszívest, például: addidea sót! -
mondta a vacsoránál, az apja rászólt: ha követeled, akkor nem
adom, csak ha kéred. ,
Ezekmeg követelik.
Tíz: követeljük a beszolgáltatási rendszer új alapokra helye-
zését és a termények okszerű felhasználását! Követeljük az
egyénileg dolgozó parasztok egyenrangú támogatását!
Tizenegy: követeljük az összes politikai és gazdasági perek-
nek független bíróságon való felülvizsgálását, az ártatlanul el-
ítéltek szabadon bocsátását és rehabilitálását! Követeljük a
Szovjetunióba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek
azonnali hazaszállítását, beleértve a határon kívül elítélt fog-
lyokat is!
Micsoda foglyok? - kérdezte ő Szászibektől, az rápisszegett.
A rendőrök odaértek a lány körül álldogálókhoz. Néhányan
szeppent arccal kitértek előlük.
Le a csillagot a sapkáról! - ordította egy karszalagos srác.
A többiek átvették: le-a-csil-la-got!
Meghülyültekezek?, mibajuka csillaggal?
Egy pillanat alatt lesodorták a rendőrök fejéről az ellenzős
sapkát, a három férfi összenézett, de még magukhoz sem tér-
hettek, már újra rajtuk volt a sapka. A csillag helyén ronda
szakadás. Itt is, ott is tapsoltak az emberek. A rendőrök tanács-
talanúl tipródtak középen, végre egyikük - talán a parancsnok -
elmosolyodott. Ekkor megéljenezték őket.
Az iskolások is besegítettek, torkuk szakadtából.
Öcsi látta, az igazgató szalad át az udvaron, kacsázó léptek-
kel, mögötte a felsőtagozatosok rettegett tornatanára, kétméte-
res hústorony.
Figyelmet kérek! - sipította a követelődző lány, folytatom!
Tizenkettő: teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot,
szabad rádiót követelünk, és a MEFESZ szervezet számára
nagy példányszámú új napilapot. Követeljük a meglévő káder-
anyag nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését!
Tizenhárom: követeljük, hogy a sztalini zsarnokság és a po-
litikai elnyomás jelképét, a Sztalin-szobrot a leggyorsabban
bontsák le, helyére az ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenki-
lences forradalom és szabadságharc mártírjainak emeljenek
méltó emlékművet!
Bontsáklea Sztalinszobrot? - hüledezett, hátezeknek sem-
misejó?
Vége a szünetnek! - üvöltötte az igazgató, gyerünk, gye-
rünk! - lökdöste a gyerekeket. Öcsi még sosem látta ilyen fel-
bőszültnek, elsőként indult az épület kapujához. Gizike, Gizi-
keee! - bömbölte a diri magából kikelten, s amikor a kövérkés
igazgatóhelyettesnő megjelent a tanári szoba ablakában, rári-
vallt: csöngetni, azonnal csöngetni, vége a szünetnek, befelé,
egy-kettő ! ! !
Fölberregett a csengő, közben pedig:
Tizennégy: a meglévő, a magyar néptől idegen címer he-
lyett követeljük a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását!
Öcsi megtorpant. A Kossuth-címer... a pénzeken, a szekre-
terben! Reménykedett, talán az ő titkos vagyonára is kiterjed a
követelés, hátha érvényesítik a pöng... pengőt...?
Az igazgató dulakodott a felsőtagozatosokkal, néhányan a
kerítésbe kapaszkodva méltatlankodtak, még nem telt le a húsz
perc! A diri saját kezűleg - a hústorony tornatanár segítsé-
gével - penderítette az épület felé a vonakodókat, én vagyok az
igazgató, azt teszed, amit mondok, indulás!
A magyar honvédségnek nemzeti hagyományainkhoz mél-
tó új egyenruhát követelünk! - a lány hangja dacolt a szűnni
nem akaró csöngetéssel. Követeljük, hogy március tizenötödi-
ke nemzeti ünnep, munkaszüneti nap legyen, október hatodika
pedig nemzeti gyászünnep és iskolai szünnap!
Éljen! - kiáltották erre a felsőtagozatosok. A tornatanár le-
kevert néhány gyors, szakszerű pofont.
Szadista állat! - visította a lány az utcáról, több férfi fenyege-
tő tartásban közeledett a kerítéshez, gyere ki, te dagadt, itt janis-
kodjál, ne a gyerekeket püföljed! A hústorony csípőre rakta a te-
nyerét, nagy a pofátok, egyenként álljatok elibém! - a kapuhoz
lépett. A púpos igazgató megelőzte, határozott mozdulattal be-
csapta a rácsos vasajtót, nem szégyellik magukat?, handabandáz-
nak a serdületlenek szeme láttára, menjenek innét, oszoljanak!
Pfúj! - az utcáról füttyögtek.
Vén hülye!
Szemellenzős!
Dogmatikus !
Az igazgató páros lábbal toporzékolt, takarodjanak, éretlen
banda, mert hívom a rendőrséget!
Már itt vannak! - a tanácstalan egyenruhásokat előre tolták.
Az igazgató tajtékzott, jelenteni fogom!, jelenteni fogom!, ez
szabotázs!, még maguk is?, szégyen-gyalázat!, menjenek a fe-
nébe! ! !
A tornatanár közben súlyos taszításokkal terelte az épület-
hez a fiúkat. Öcsit belökték a mögötte összetorlódók a nyitott
ajtón. Hasra esett a kockaköves folyosón, csattogtak mellette a
talpak. Fejét a karjával védve föltápászkodott, térdében éles
fájdalmat érzett, igyekezett a falhoz evickélni, bicegett a neki-
ütköző vállak között.
Szászibek támogatta, ő pedig arra gondolt, hogy most majd-
nem úgy kacsázik, minta Feribácsi, és szörnyű lehet, havalaki
nemistud másképp járni.



Az osztály: hangyaboly. A vígbagoly intőket és körmösöket
osztogat. Mindenféle mendemondák terjengnek fülről-fülre.
Állítólag a nyolcadikosok levették a Sztalin-képeket a falról, s
a diri kicsapatással fenyegetőzik.
Öcsi kábán ült a padban, sajgott a térde. Szerette volna
megérteni a történteket. Jó lenne átfutni a zsebét égető nyom-
tatványt, de ha a vígbagoly észreveszi, biztosan elkobozza. Tü-
relmetlenül várta az ateista szakkört, Feribácsimajd megma-
gyarázza. . .
Az utolsó óra késve kezdődött. A vígbagoly lihegve érkezett
a tanáriból, most beszédet fog mondani az igazgató elvtárs az
iskolarádióban, tessék jól odafigyelni!
Teltek a másodpercek. A tábla fölötti barna megafon halkan
ropogott.
Távoli hangfoszlány: ráismerhettek, egy Ejrópáról. A víg-
bagoly a hajába túrt, azután átküldte a hetest a szomszéd osz-
tályba, nyissák ki az ajtót, talán idehallatszik.
...mert ez a szégyenletes jelenet - mondta az igazgató, va-
lahol nagyon messze - a tanuló ifjúság szeme előtt zajlott, le
kell szögeznünk, hogy elhatároljuk magunkat a szélsőséges
megnyilvánulásoktól! Az ilyen provokációk a nép ellenségei-
nek malmára hajtják a vizet! Nehogy azt higgye a tanuló ifjú-
ság, hogy most már majdan tűrni fogjuk a fegyelmezetlenke-
dést, vannak rá eszközeink, hogy a rendet fönntartsuk. A leg-
szigorúbban fogunk eljárni! Figyelmeztetem a tanuló ifjúságot,
hogy a belügyminiszter elvtárs utasítása egyértelműen betiltot-
ta az utcai gyűléseket, a felvonulásokat és mindennemű zavar-
gást, ez faktum, be lett olvasva a rádióba, mindenki hallhatta,
akinek van füle, s nagyon sajnálatos, hogy ennek ellenére...
A beszéd hirtelen abbamaradt: Recsegés, ropogás. Aztán: a
ta... ló. .. ság... elsősorban nekünk tar... az igazg... utasí... to-
zik:.. betart... kö... é... ő...
Szünet. Majd hosszú hörgés. H;ldchhhrrr,
...engedelmeskedni! -ez olyan hangosan és tisztán zengett,
mintha az igazgató az ablakon kiáltotta volna be. Még egyszer
nyomatékosan figyelmeztetem a tanulóifjúságot, hogy aki bár-
miféle zavargásban részt vesz, azt fegyelmivel eltávolítjuk is-
kolánkból! Követelem, hogy ehhez tartsátok magatokat, mos-
tan fegyelmezetten tessék hazavonulni! ! !
Krakk, krakk, vége.
Már Feribácsiis követel, gondolta Öcsi. A folyosón megvár-
ta Szászibeket, akkormosta zateista elmarad? Mit tudom én? -
Szászibek kényszeredetten vigyorgott, az isten se ismeri ki ma-
gát ebben a zűrzavarban. Nemmondta, hogy elmarad! Talán
megfeledkezett róla. Hátakkor?!
Visszabaktattak Szászibekék osztályába, a negyedik cébe.
Sehol senki. Leültek az első sorba. Bámulták az összefirkált
táblát. Földrajzóra volt itt, Magyarország körvonalai a folyók-
kal és tavakkal. Fölötte: AKI ELVESZTETTE RAJZTÁBLÁ-
JÁT, MENJEN A GONDNOKHOZ! Alatta: PICSA FASZ -
EGGYÜT BASZ.
Szászibek ezt letörülte.
Aztán csak ültek, magukba zuhanva.
És amikor már egyikük sem számított rá, befutott az igaz-
gató. Ruganyos léptekkel a katedrára ugrott, szerbusztok, mun-
kára, harcra föl!
Mintha semmi sem történt volna.
Máma világnézetünk alapvető sarktételeivel ismerkedünk,
fiúk... hol vannak a többiek?
Biztos hazamentek (Szászibek), azt tetszett mondani a rádi-
óban, hogy haza kell vonulni!
Az igazgató csóválta a fejét, ugyan... ti is itt vagytok! -rán-
gatta a púpját, nem tudom, mi lesz... hogyan fognak bekapcso-
lódni, ha pont a sarktételeknél nincsenek itt, így nehéz, nagyon
nehéz! - oly szemrehányóan nézett rájuk, mintha éppenséggel
ők hiányoznának. Aztán sóhajtott, tisztára törölte a táblát.
LÉT ÉS TUDAT VISZONYA, A LÉT ELSŐDLEGESSÉGE
JELENSÉGEK EGYETEMES KÖLCSÖNHATÁSA ÉS
MEGHATÁROZOTTSÁGA
DETERMINIZMUS
Öcsi képtelen volt odafigyelni. Tűnődött, az óra végén Fe-
ribácsi van kérdés?-ére kirukkoljon-e a nyomtatvánnyal. Félt,
hogy felbőszíti vele a dirit, még túl közeli emlék a gutaütős or-
dibálás az udvaron, utána pedig a megafonban.
Hamegint dühbegurul?
Minta zAngelika, amikoréna baszt...
A SZÜKSÉGSZERŰ ÉS A VÉLETLEN
ELLENTÉTEK EGYSÉGE ÉS HARCA
A MENNYISÉGI ÉS MINŐSÉGI VÁLTOZÁSOK KÖL-
CSÖNÖS ÁTCSAPÁSA
Mennyiségi változás: melegítjük a vizet.
Minőségi változás: a víz felforr, gőzzé alakul.
A TAGADÁS TAGADÁSA
Kopogtak az ajtón.
Tessék! - kiáltotta a diri türelmetlenül. Szászibekbácsi
sasszézott be, jónapot kívánok, a fiamért jöttem! Az igazgató
ütődötten nézett rá, Szászibekbácsi tétován lefékezett a kated-
ránál, ugyanis odakinn. . . grasszál a nép az utcán, féltem, hogy
Samunak baja esik... azt mondják, kitört a forradalom.
Mi??? - az igazgató, Szászibek és Öcsi, kórusban. Igen, ké-
rem, nagy a ribillió, tessék elképzelni, jövök ki a munkahe-
lyemről, és a Bem szobornál valóságos,.. Az igazgató közbe-
vágott: fiúk, mára befejeztük, majdan innét folytatjuk!
Lekísérte Szászibekbácsit a tanáriba. Öcsiék az ajtó előtt
várakoztak. Szászibek leskelődött a kulcslyukon.
Micsinál? Ülnek... az ablaknál. Hallasz valamit? Semmit.
Néhány perc múltán Szászibekbácsi kijött, egy pillanatra belát-
tak az ajtón, a diri gondterhelt arccal hintázott a széken, az ab-
lakpárkányba kapaszkodva.
Hátrafog esni, hanemvigyáz.
Apa (Szászibek), tényleg forradalom van? Igen, legjobb lesz
pucolni haza. És mit akart tőled a diri? Kérdezte, hogyan állnak
a dolgok az utcán... menjen ki, ha olyan nagyon érdekli.
Jaj... megmondtaa Feribácsi, hogynálunk forradalom
mindörökké nincsen, éserre... Jesszusom.
A Sztalin úton hullámzott a tömeg. Szászibekbácsi csörte-
tett előre, húzta maga után a fiát, Öcsi lihegve furakodott a
nyomukban, félt, ha lemarad, agyontapossák. Szászibek nyúj-
totta neki a kezét: gyere! A mellettük rohanók a kerítéshez szo-
rították őket, s egy kíméletlen bakancs Öcsi lábára tiport.
A túloldalon két férfi felhúzódzkodott a sarokház rácsos ab-
lakának párkányára, seprűnyéllel feszegették a falra erősített
utcanévtáblát. Amikor sikerült leszaggatniuk, egyikük diadal-
masan lóbálta a feje fölött. A tömeg hurrázott, a férfi pedig a
járdára hajította a fémlemezt.
Öcsi úgy látta, a névtáblán is ával volt a Sztalin. Kár, hogy
sosem jutott eszébe figyelmesen megnézni. Most már késő, ve-
rik lefelé mindenütt.
Néhány - a címer helyén lyukas - zászló kóválygott a fejek
fölött.
Az úttesten a tömegbe fulladt autóbuszok tülköltek, ez a bá-
natos du-du-dúúú volt a legbarátságosabb szólam a növekvő
hangzavarban.
Öcsi rémülten kapkodta a lábait. Amikor az ő utcájuk sarka
következett, nem mert szólni, nehogy elengedjék a kezét, és
otthagyják egyedül. Szászibekéknek kerülő volna, ha őt a há-
zig kísérnék, nem is akart szívességet kérni egy olyan beszari
alaktól, mint Szászibekbácsi, s szégyellte, hogy ennyire fél.
Trappogott utánuk, Szászibek izzadt tenyerébe kapaszkodva.
Szászibek mamája a kapu előtt álldogált a járdán. Amikor
észrevette őket, nagyot ugrott: végre! - magához szorította a fi-
át, csakhogy itt vagytok!
Öcsi ellenszenvvel figyelte a jelenetet, az aprótermetű asz-
szony hosszú mmmmmm-eket hallatva ölelgette a nála nem
sokkal alacsonyabb Szászibeket. Aztán a férjére csimpaszko-
dott, mmmmmm...
Amikor azok hárman egymásba karolva indultak fölfelé a
lépcsőn, neki sírhatnékja támadt, nemis köszönnek... énnem-
számítok.
Újabb izgatott csoport zúdult el mögötte, Öcsi a kapuhoz
húzódott, mindenkia térrerohan, milehetott?
Hát te? - Szászibeknéni visszajött érte. Én... énfélek, mo-
tyogta.
Az asszony beterelte a lépcsőházba, ott legalább csönd volt,
jólesett az utca ijesztő lármája után. Nincsen semmi baj, kicsi-
kém, búgta Szászibeknéni, feljössz hozzánk, a férjem telefo-
nálni fog a szüleidnek, addig pedig szépen megvacsizunk! -
sovány madárarcának mosolygását elrontotta egy kéken dudo-
rodó ér, mely a halántékától a nyaka tövéig kígyózott. Öcsinek
lúdbőrzött a háta, ha odanézett.
Node van tinektek telefontok (Szászibeknéni)? Igen. És tu-
dod a számot? Négyhuszon... négyhuszon... jaj... nemjut
eszembe! Nyugi, majd a férjem megnézi a telefonkönyvben.
Ha ugyan benne van, morogta Szászibekbácsi, lehetséges,
hogy titkos a számuk. Titkos? - kérdezte ő, hogyhogytitkos?,
nemtitkos, énis tudom... tudtam.
A telefonkönyvben hiába keresték, Szászibekbácsi súlyos
arccal bólogatott, Öcsinek viszont végre beugrott: négyhuszon-
     nyolc-száznyolcvankettő!
          Már a konyhában ültek, az eternitlapos asztalnál. A két fel-
     nőtt sziszegős mondatokat váltott, Öcsi csak értelmetlen szó-
     foszlányokat csípett el. Kérdően Szászibekre pillantott, a kövér-
     kés srác sértett arccal motyogta: mindig németül beszélnek, ha
     azt akarják, hogy ne értsem... de majd megtanulok én németül!
          Az ismeretlen, sötétsárga pástétommal kent karéjokból Öcsi
     gyorsan befalt kettőt, villámgyorsan nyúlt a harmadikért, re-
     mélvén, hogy nem veszik észre. Látom (Szászibeknéni), ízlik a
     körözöttem, kicsikém! Ez... körözött?, a körözöttet nemszere-
     tem! Akkor legalább ne csámcsogj (Szászibekbácsi).
          Megállt a szájában a falat. A körözött őnáluk maróan sós és
     paprikás, darabos, sápadt rózsaszínű túrókavarék szokott lenni,
     s hiába hangoztatja anya, hogy tele van vitaminnal, ő rá se bír
nézni.
Eszébe jutott a madártej, Angelika madárteje, amelyhez ké-
     pest anya émelyítően túlcukrozott főzete... hm... kutyaszar.
          Fölvillant a kép: Borzas - a farkaskutya - eszi a saját kaká-
     ját. Öcsinek remegő labdává változott a gyomra, mert már nem

sötétsárgának, hanem kifejezetten szarszínűnek látta Szászi-
beknéni körözöttjét. És a szaga is... hm...
Egyél még, kicsikém!
Köszönöm, énjóllaktam.
Angelika magától rájött, mennyire utálja ő, ha kicsikémnek
szólítják. Akkorlettem Jeremiás.
Jeremiás. . .
Tessék? - Szászibekbácsi idegesen odakapta a fejét. Szászi-
beknéni pisszegett.
Morajlás. Öcsi füle néhány perce érzékelte már. Azt hitte, a
vízcsövek hörögnek a falban.
Megyek (Szászibekbácsi), kinézek! - székének lábai éles
sikkanással szánkáztak a kövön.
Mindannyian utánatódultak az erkélyre.
Odalenn a tér tele emberrel, a fejek sokasága végtelennek
tűnt. Ő dermedten nézte a homályba vesző tömeget, úgy érezte,
rögtön szétroppantják a teret szegélyező házakat, Szászibekékét
is, és ők az összeomló falakkal együtt alázuhannak a sötétség-
be. Félénken a felnőttek mögé húzódott, azzal a bizonytalan
gondolattal, hogy így legalább puhára esik majd... majdan.
A nyomasztó hangvihar örvényei csapkodták a dobhártyá-
ját, szeretett volna egy szót, egyetlen értelmes szót kihámozni
belőle, amelyben megkapaszkodhat, de hiába:
Bruáááááá. ..
Éjjeeeeee...
Havóóóóóó...
Mintha a tömeg németül bömbölne, Szászibek szüleinek
módszerével, direkt azért, hogy ő ne értse.
Hátilyena forradalom?!
A történelemneka gőzmozdonya?!?
Aminálunka szocializmusba nincsis?!?!
Mi lesz ebből, édes Arikám? - kérdezte Szászibeknéni hi-
deglelős hangon a férjétől, semmi jó, morogta Szászibekbácsi.
Hirtelen fénypászma gyúlt a magasban, vízszintes csík a tér
fölött. Miez?
          Reflektoroznak, vélte Szászibek bizonytalanul. Demér?
     Újabb sugárnyalábok vonalazták a levegőt, egy hatalmas arc
     tűnt fel az égen.
          Jesszusom... -kővé dermedve bámulta ajelenést, s mire el-
     dönthette volna, hogy az isten, az ördög, avagy a végtelenség
     sötét arca ez, megismerte Sztalinelvtársat (bronz), a bajuszáról.
     Feje fölé glóriát vontak a pászmák.
          Mi lesz ebből, édes Arikám? - ismételte Szászibeknéni,
     mint egy nyikorgó gramofon.
          Odass! - Szászibek a fénysávokban vibráló szoborra muta-
     tott. Apró alakok mászkáltak rajta. Néhány bélyegnyi zászlócs-
     ka imbolygott a könyvet tartó tenyér tájékán. E hihetetlen lát-
     vány megint az istent, az ördögöt, a végtelenséget, sőt az egy-
     sejtű ostorosokat idézte. Öcsi erőltette a szemét, mutatóujja az
     orrába mélyedt, véresre vakarta. M... mikazok?
          Emberek (Szászibekbácsi). Apa (Szászibek), tényleg.ledön-
     tik? Honnét tudjam? - Szászibekbácsi ordított, a felesége
     összerezzent, ne kiabáljál a gyerekkel, jó? Jó! ! ! - bömbölte
     Szászibekbácsi, inas ujjai a kőpárkányon doboltak.
Bruáááááá. ..
          Éjjeeeeee...
          Havóóóóóó...
          Mi lesz ebből, édes Arikám?
ţ        Fényes pókhálószálak csillogtak a levegőben, a szobor nya-
     kára és kezére tekeredtek, onnét ereszkedtek a térre.
          Öcsi nem akarta elhinni, hogy azok a kis hangyák a Sztalin-
     elvtárson - emberek. Képtelenség... olyan pirinyó pöttyök!
     Különben is, hogy lehet fölmászni egy álló szoborra?
          Sztalinelvtárs térdénél hegyes lángocskák lobbantak, mint-
     ha valaki csillagszórókat gyújtogatna. Szászibekbácsi ellökte
     magát a párkánytól, gyerekek, indulás befelé, szívecském, vi-
     gyed őket! Deén látniakarom! -kiabálta Öcsi, látniakarom, lát-
     niakarom! ! Szászibeknéni karon ragadta, micsoda beszéd ez?,
     asztapaszta snejderpaszta, légy jófiú, kicsikém, úgyis telefo-
     nálnunk kell a szüleidnek, késő van már, biztos izgulnak miat-
     tad! - húzta a karjánál fogva.
Énlátniakarom, motyogta ő sírós hangon, de Szászíbekbácsi
hátba taszította, s követte, mint egy rendőrkutya, gondosan be-
zárta az erkélyajtó szárnyait, összerántotta a csipkefüggönyt,
lezúdította a redőnyt, nna!
A szobába így már csak tompa áááááá, eeeeee, óóóóóó szű-
rődött. Szászibekbácsi biccentett, kiment a hallba.
Szászibeknéni föltárcsázta Öcsiék számát, háromszor. In-
gatta a fejét, nincsenek otthon! - helyére rakta a kagylót.
Hogylehetaz? Talán mégis rosszul mondtad? Nem, egészbiz-
tos, négyhuszonnyolc-száznyolcvankettő! Próbáljam újra?
Tessék próbálni.
De hiába, nem vették föl. Az asszony Öcsi fülére nyomta a
hallgatót: aaa... aaa... aaa... aaa, kétségbeejtő egyhangúság-
gal. Mit csináljunk, kícsikém?, nincs valami tipped, hogy hol
lehetnek?
Neki az égvilágon semmi tippje nem volt, reményvesztetten
túrta az orrát. A kinti zűrzavar áramlatai szabályos időközön-
ként megrezzentették a redőny léceit, e kísérteties hangoktól
idegszálai pattanásig feszültek, milesz... mileszebből?... mi-
leszvelem? Egy - az eddigieknél is félelmesebb - morajlás
után önkéntelenül mondani kezdte magában a miatyánkot.
A szenteltessékmegateneved-nél tartott, amikor Szászibek
beleszólt, hívta a paraván mögé, a zugába: játsszunk országvá-
rost, jó? Hagyjál, énnemakarok most. Csak gyere, kérlek szé-
pen! - Szászibek hunyorgatott, ő ebből gyanítani kezdte, hogy
a játszás ürügy, engedelmesen a spanyolfalhoz baktatott. Ami-
kor az ellenzö takarásába értek, Szászibek a szájára tette a ke-
zét, úgy súgta: innen leselkedhetünk!
Az utolsó üvegkockasor közepén két négyszögön át való-
ban látszott a reflektorok tüzében égő szobor feje búbja. A töb-
bit eltakarták a háztetők.
Hallották Szászibeknéni lépteít, s az ajtó csukódását, ki-
ment a férje után. Biztos Szabadeurópáznak, dünnyögte Szá-
szibek. Aha... ésaz miaz? Ne hülyéskedjél, te nem tudod? Én-
nem. Kérlek szépen, a Szabad Európa egy rádió, rádióadó, rá-
dióállomás, Nyugaton van, és onnét nyomja a híreket, de nem
szabad hallgatni, mert a Szabad Európa az ellenség hangja, te-
hát csak titokban... érted?! Értem. A te apád sose szokta? Nem.
Hm, Szászibek kétkedő arccal nézett rá, talán nektek be se
jön... mílyen rádiótok van? Hát... nagy. Hülye!, nem azt kér-
dezem, tudjátok ti fogni a rövidhullámot?
     Öcsi bánatosan vonogatta a vállát, rövidhullámozik ezitt,
amikor forradalomvan, ésén elvagyok veszve! Tudniillik a
Szabad Európa rövidhullámon jön, magyarázta Szászibek, vi-
szont mindig zavarják, hogy mi ne értsük, összevissza sípol,
így: fijeó, fijeó, fíjeó!
     Fütyörészik... Szászibek fütyörészik, gondolta Öcsi magá-
ba zuhanva, nasszerű.
     Szabad Ejrópa.
     Feribácsi hintázik a széken, az ablakpárkányba kapaszkodva.
     És leverika Sztalin táblákat.
     És ledöntika szobrot?
     Kilesett az üvegkockán, hűha... Sztalinelvtárs feje búbja
helyén sötétség. Te! - oldalba bökte Szászibeket. A kövérkés
srác hümmögött, úgy látszik, kampec. Öcsi gyomrában vasgo-
lyók ugráltak, jaj... demér kellett ledönteni? Kérlek szépen,
nyilván... talán... - Szászibek olyan lendülettel indította a
mondatot, mintha ennél egyszerübb kérdést még sosem hallott
volna, ám azután válasz helyett csak az orrát szívogatta.
     A tér zajgása lassan, de határozottan enyhült, a redőny re-
csegése is lanyhult, Öcsi ezt biztató jelnek vélte. Á... majd-
leszvalami... Elképzelte Sztalinelvtársat, darabokban heverve
a földön. Ahogyan egy porceláncsésze szokott ripityára törni.
     Forr vagy nemforradalom, mérjóaz, ha leromboljáka szob-
rokat?
     Rontó Pál! - mondta neki az anyja, amikor ő a születésnap-
ján leverte az asztalról az ólomkristály tálat. Illetve... csak ma-
gára vállalta, az Erdőssanya volt.
     Erdőssanya... mennyit háborúsdiztamvele. Mega Turaival.
     Mega házmesterPityuval.
     Amióta iskolába járt, jóformán sosem látta őket.
     Most váratlanul föléledt a réges-régi emlék: valamelyik csa-
ta a háromház udvarán. Turai javaslatára a negyvennyolcas
forradalmat játszották. Igenigen, Erdőssanya volta Petőfisándor,
Turaia Kossuthlajos, Pityua Bemapó, énpediga közlegény!
A szabadságért harcolunk, a labancok ellen, magyaráz-
ta Turai.
Szósem volt semmiféle szobordöntésről.
Feribácsi semondta, hogya forradalomban...
Dang! - a vasajtó.
Hiszen... - Öcsi megragadta Szászibek karját, hogyha még-
isvana szocializmusban forradalom, akkor Feribácsi hazudott!
Jól van... ne rángass, kérlek szépen. Deakkor azislehet, hogya
többise igaz... semmiseigaz... ésmégisvan isten, ésmégse-
nincs végtelenség, vagyesetlegtalán egyikse... hanem...
Agyadra ment a...? - Szászibek beharapta a száját. Nem
tudta megmondani, hogy tulajdonképpen mi is ment Öcsi
agyára. Ő maga sem tudta, ám abban a révült pillanatban vég-
re rádöbbent egy kétségbevonhatatlan, ráadásul nagyon hasz-
nos igazságra: a négyhuszonnyolc-száznyolcvankettő az ő la-
kásukban csöng, mely teljesen üres és plafontalan!
Szaladt a hallba, Szászibek kiáltásával a hátában: hova
mész?, várjál!
A Szászibek szülők a rádiónál gubbasztottak, a kávébarna
doboz élesen csivitelt, pontosan úgy, ahogyan Szászibek bemu-
tatta. A férfi gyorsan elzárta, mit akarsz te? Öcsi egy szuszra vé-
gighadarta, hogy födémcsere, ők lenn laknak, nagyapáékhoz
kéne telefonálni. Jól van (Szászibeknéni), kicsikém, és tudod a
számot? Igen... tud... tam... mindig pontaz nem jut eszembe,
a-ha-mi-hi kell. .. - elbőgte magát, átjárta a rémület, hogy most
már sosem fog hazajutni, a rohadt telefonszámok miatt.
Szerencsére a nagyapáét Szászibekbácsi megtalálta a tele-
fonkönyvben.
Negyedóra múltán apa betoppant, Öcsi rávetette magát, átö-
lelte a térdét, szorította, s egy Szászibeknéni-féle hang röppent
ki a torkából: mmmmmm... Az apja csurom izzadság volt, ezt
ő nem értette, hogylehet, amikorénmeg fázok?! - vacogott.
Simán ideért? - kérdezte Szászibeknéni apától. Szászibek-
bácsi félretolta a feleségét, szeretném tudni, hogy hát mi önnek
a véleménye?
Apa zsebredugta a kezét, a sárgásszürke viharkabát a vállá-
ra feszült, a legfölső csontgombot halk roppanással elengedte a
cérna, golyóbisként röpült a sarokba. Öcsi utánairamodott,
visszahozta. Kösz, dünnyögte apa.
Szászibekbácsi összehúzott szemöldökkel figyelte ajelene-
tet, nna... hallotta ön a Gerő beszédét? Milyen beszédét (apa)?
Ugyebár, a rádióban.
A Szabadeurópán (Szászibek)?
Szászibekbácsi arca vöröses kékre sötétült, dehogyis!, a
magyar rádióban, nyolc órakor. Mit mondott (apa)? Kérem
szépen, nehéz ezt így összegezni... hm, hogy kerüljük a rend-
bontást, abba kell hagyni a zavargásokat, a provokációt... fo-
kozott éberség... ilyesmi.
Öcsi agyában Feribácsi iskolarádió-szózatának foszlányai
harsogtak: ...betiltotta az utcai gyűléseket, a felvonulásokat és
mindennemű zavargást... kötelesek engedelmeskedni... pro-
vokációk. . .
A döglött megafon halk szörcsögése. Az üres folyosók hi-
deg visszhangja.
Tessék hazavonulni!
Krakk, krakk.
Mi lesz ebből, édes Arikám? - Szászibeknéni ere halódó kí-
gyóként vonaglott.
Maradjál csöndbe, szivecském..: nos... mi önnek a vélemé-
nye? - Szászibekbácsi csücsöri szájjal várta a választ. Apa a ka-
bátja ujjával törölgette izzatag homlokát, ennek meg kellett len-
nie, kancsukával nem lehet szocializmust csinálni... ez a véle-
ményem, mindig is ez volt. Helyes, kérném, aláírom, csakhogy
itten elszabadultak az indulatok, és ugye a megvadult tömeg
mindenre képes... ha pediglen a katonaság is beavatkozik, ak-
kor már... - olyan mozdulatot tett, mintha egy bogarat akarna
odább hessenteni: az a kérdés, hogy mi lesz a végeredmény?
A végeredmény? - ismételte apa, nem focimeccs ez!
Szászibekbácsi tovább bíborodott és kékült, ja, ha ön gú-
nyolódik, kedves ura... kedves elvtársam... - szemrehányóan
magasodott apa fölé, amennyivel hosszabb, annyival sová-
nyabb is volt nála, járomcsontjai szarvként meredtek kétfelé.
Mit. akar tőlem (apa)?, én se tudok sokkal többet, mint ma-
ga, majd meglátjuk... köszönöm, hogy vigyáztak a fiamra.
Szászibeknéni vékony kérem-szóra-sem-érdemes!-je a lép-
csőházban szállt utánuk.
Az utcán csapatostul grasszáltak az emberek a tér felé s to-
va, ahogyan Öcsiék szoktak a nagyszünetben az udvaron, csak
úgy a futkosás céltalan szabadságáért. De már tolakodás nélkül
haladhattak a járdán, apát hűsítette, őt pedig fölmelegítette az
enyhe szél. Süket sötétség, a bádogtányéros utcai lámpákból
csak egy-egy pislákol, a redőnyök mindenűtt lehúzva.
A kereszteződésben csődület. Uborka formájú fekete autó
állt meg a sarkon, vezetője - alacsony, fénylő bőrkabátot viselő
férfi - a motort járva hagyta, kiugrott az ajtón, sietős léptekkel
bement a rozsdálló levelű borostyánnal futtatott ház kapuján.
Az elárvult autót körbéző népség ingerülten sziszegett, morgott,
nananázott. Ávóst fuvarozol?, te rohadék! - bőgte valaki.
Egy olaszos arcú férfi íves mozdulattal a hűtőházra eresz-
tette a tenyerét: ezt a gépkocsit a nép nevében lefoglalom!
- mondta.ünnepélyes hangon. Úgy is van, úgy ís van! - jött
többfelől. Emberek (az olaszos arcú), tud itt valaki vezetni?
A tanakodás kellős közepén visszatért a bőrkabátos, félre-
lökdöste az útjában állókat, beült az autóba, gázt adott, s elhaj-
tott a szétugrálók nyitotta folyosón.
Nna... - apa Öcsi vállába markolt, ne bámészkodjál, szedd
a lábad! Jóvan, demivoltez? Ez?, ez egy vicc volt. Vicc? - ő
ráncolta a homlokát, akkorpedig mérnem nevettek? Hát... nín-
csen humorérzékük... gyere már! Jóvan... ésmost mérvaneza
zizé... forradalom?! Jaj, fiacskám, hagyjál nekem békét!
Nemmongyameg. Eztsemongyameg.
Anya ugyanúgy állt a járdán, mint Szászibeknéni, Öcsi fel-
készült az átnyalábolásra, a puszikra, a mmmmmm-re, és lőn,
gondolta utána.
És lőn... ezbennevana biblíába. Angelíka elmagyarázta, azt
jelenti: lett. De mi?
Milőn?
Az ebédlőasztal körül: nagyapa, kelepapa, Luxsanyibácsi,
Erzsébet, és... igen, Belluska, Danyisanyibácsi felesége!
Csókolom.
Belluska megváltozott. Szeme alatt karikák, bőre fakó, ajka
színtelen (vér- és rúzshiány; Öcsí csak utóbbit észlelte), ruhája
sötétszürke, a derekánál esetlenül buggyos... Decsúnya, gon-
dolta ő.
Hát itt vagytok (nagyapa), hála az égnek. Mi a helyzet oda-
kinn (Luxsanyibácsi)?
Az anyja a fürdőszobába parancsolta, azután az ágyba. A
felnőttek kivonultak a konyhába, Öcsi látta, Luxsanyibácsi
     odacipeli nagyapa rádióját is.
          Ésa zErzsébet fönnmaradhat?
          Nem, rögtön jön (anya), igazán itt az ideje, hogy aludjatok,
     fél  tizenegy!  Nema  zén  hibám,  dünnyögte  ő.  Szót  se
halljak,
     aludjál! Hátjóóóvanna.
          Erzsébet addig kérincsélt, míg anya megengedte, hogy ol-
     vashasson tíz percet, a selyemernyős kislámpa fényénél.
          Öcsi hátat fordított neki, s a konyhából érkező neszekre fi-
     gyelt.
          Biztos azta Szabadejrópát izélik.
          Öcsi, alszol (Erzsébet)? Nem... igen. Most igen vagy nem?
          Ő ellenséges moccanatlansággal akarta jelezni, hogy nincs
     kedve beszélgetni, ám Erzsébet az efféle üzenetekre fittyet
     hányt. Öcsi, Öcsii, Öcsíií! - hangjának hegyes kunkoraitól ne-
ki lúdbőrzött a háta. A nővére kicsit várt, aztán: tudod, hogy
     mér van itt a Belluska? Nem. Szeretnéd tudni, mi? Igen...
     mongyad. Azért van ítt a Belluska, mert a Sanyi bácsi, a Danyi
     Sanyi bácsi eltűnt!
          Erre már a nővére felé fordult, hogyhogy eltünt? Csak úgy,
     és a Belluska attól  fél, hogy elhurcolták. Elhurcoltá-ák?
Igen,
     mert mostan az ávósokat elhurcolják, ki van törve a forrada-
     lom, és... Öcsi közbevágott: nane, naneee, háta Danyisanyibá-
     csi nemis ávós! De igen. Denem. De igen! ! ! Honnanveszed?
          Erzsébet húsos állán a bennfentesség gőgös árkai, tudom.
     Dehát apaszerint nemávós, hanemcsak simarendőr! Persze,
     mert neked nem mondják meg, mert te még kicsi vagy, és min-
     dent kipofázol.
Ez fájt. Mutatóujja az orrába síklott.
Erzsébet fészkelődött, forradalom van, és ki lesznek köszö-
rülve a régi hibák, és szabadság lesz, és elkapdoválják az ávó-
sokat, mert az ávósok sanyargatták a népet, és az ártatlan em-
bereket börtönbe csukták, mostan viszont ennek vége, és senki
se lesz elhurcolva, ez a forradalom!
Hm... deszerínteda Danyisanyibácsit mégis elhurcolták?!
Az más, pfúj, ne túrd az orrod, mert a Sanyi bácsi ávós, és a
szabadságban az ávósokra nincs szükség, a zsarnokságnak vé-
ge, a sztalinizmus ki lesz köszörülve, a Sztalinnak a szobrát is
lebontották, ha éppen tudni akarod!
Elöbbtudtam, mintte! Cöcö. Deigen, a Szászibekék erkélyé-
ről lehetett látni!
Anya jött be, villanyoltás, jóéjszakát.
A sötétségben Öcsi újra látta a könyvolvasó bácsira szege-
ződö fénypászmákat, a villódzó fonalak táncát a levegőben, s
hallotta a diadalmas áááááá-, eeeeee-, óöóóóó-t.
Istenem... - Öcsi úgy érezte, a reflektorsugarakban izzó
pókháló a nyakára tekeredik, s megfojtja. A párnába fúrta a fe-
jét, istenemistenem.
Á, az isten nem segít. Egyrészt, mert nincs. Ha pedig ne-
aggyisten mégis volna, akkor sem segít, a sok bűn, az elmu-
lasztott misék és imádkozások, de legföbbképpen az ateista
szakkör miatt.
Najó, apa sehisza zístenben, közbenazér őis szokta monda-
ni: istenem! Luxsanyibácsi is szokta. Sőt, egyszer még az igaz-
gató száján is kicsúszott: isten az atyám... !
Méremlegeti mindenki azt... Őtet, aki nemlétezik? Mérne-
ma végtelenséget?, a zősködöt?, a kántláplászt?, a sztrágl for
izét?, a Markszengelszet?, vagymittudomén, a spermát mega
petét, mely egyesül?
Hm... amikora zErdössanya istenbasszamegezik, abba min-
den bennevan. Ezis, azis. Viszonta káromkodás súlyos bűn, ha-
aztvesszük, hogy vanisten, mertakkor érvényesa tízparancsolat,
ésnemérvényesa végtelenség, mega kántláplász, mega...
Semmi nemérvényes.
     Dehavesszüka szilárd világnézetibázist,ţţţţţ ..ţ--ţţ
akkor szocializmusvan és forradalomnincs... pedigvan!, éselhur-
coltáka Danyisanyibácsit!, és...
     Úgyhogy esse jó, semmise jó.
     Nem mert kibújni a párna alól, érezte, hogy a szekreter ol-
dalánál ott gomolyog a rém (a zAngelikaféle?, a zateísta?,
mindkettő??), s most nem  lehet odamászni apához, mert apa a
konyhában Szabadejrópázik a többíekkel.
     Föllobbantak a hegyes, vörös lángocskák, Sztalinelvtárs
térde körül. Aztán lassú forgásba lendültek.
     Mint a mandulaműtét csillagai. Egyközepű, vakító fény-
körök.
     Sztalinelvtárs glóriája.
     Na, te kicsi! - ismerős hang.
     Odalesett a párna csücske alól. Feribácsi az ablaknál. Hin-
tázik a széken, a párkányba kapaszkodva.
     Hátrafog esni, hanemvigyáz! Jaj!
     Feribácsi egyetlen hatalmas zuhanássá alakulva dörren a
padlón, a szék lécekre hullík, a lécek forgáccsá, a forgács fű-
részporrá, a fűrészpor molekulákká, s szétszóródik az ablak he-
lyén tárult feketeségben. Erősödő dörrenések, mindenütt pereg
a vakolat, Feribácsi eltűnt a mély semmiben, az ágy megtánto-
rodik, durr, Öcsi a padlón, a bútorok összerogynak, lécek-for-
gács-fűrészpor-molekulák, harsog a kénes füst; az általános ég-
szakadás-földindulásban Öcsi hallja testének szakadozását,
anyag nem vész el, csak átalakul, recsegnek a szétguruló sej-
tek, dübörögnek a falak, gerendák, felhők, bolygók; valahol tá-
vol pedig énekelnek, ejj, hajj, száll az ének, zeng az ének, szép
az élet, ejj, hajj, úttörőnek lenni mindig jóóó! De már elnyom-
ja a daaang, daaang, daaang, ratata, fíjeúúú daaang, fijeűúú da-
dadaaang...
     A hirtelen csöndre fölriadt. Letolta magáról az izzadságtól
ragacsos paplant.
     A szekreter oldalánál ott a... a rém helyén Belluska. Két te-
nyere a dereka mögött a falra szorítva. Arcára sávokat festett a
redőny résein beszűrődő fény.
Biztos ajtókat csapkodtaka kelemamáéknál, gondolta Öcsi,
homlokáról a hajába dörgölte a verejtéket. Demér csapkodnak
ilyenkor?, éjszakavan!
Meresztette a szemét, látta, hogy apa az ágyában fekszik, ez
megnyugtatta. Sajgó szemhéjára borította az alkarját. Nna...
számlálta szíve szabálytalan dobbanásait.
Bellus! - sziszegte anya, Bellus, hallod? Hallom! - suttog-
ta a mozdulatlan kérdőjelként ácsorgó asszony. Gyere íde mel-
lém, elférünk! Köszönöm, de nem vagyok fáradt. Bellus, ne
gyötörjed magadat, feküdjél le, mindjárt hajnalodik! Köszö-
nöm, de nem vagyok fáradt. Ugyan már, Belluskám... mi értel-
me van ennek?
Nincs válasz. Anya mocorgott, a sodrony nyikordult egyet,
Bellus, ne csináld, gyere ide, aludnod kell, teljesen kikészülsz!
Öcsi a hasára fordult. Hanem fáradt, akkorcsak álldogáljon,
gondolta félálomban, egyáltalán, mérnemmegy haza?
Már hajszál híján elaludt, amikor: daaang, daaang, daaang!
A szeme kipattant. Miez? ,
Nagyapa az ablaknál matatott. Óvatosan följebb húzta a re-
dőnyt, fejét a vállára hajtva figyelt.
Daaang, daaang, dadadaaang.
Luxsanyibácsi tűnt fel nagyapa mellett, ne tessék ennyire
közel menni! Nagyapa legyintett, á, messze van ez, Sanyika!
Öcsi látta, már az apja is fölébredt. Erzsébet is: apú, mi ez
a zaj? Apa nem válaszolt, görbedt háttal ült az ágyán, piszkál-
ta lábujjai közül a bőrmorzsalékot. Ne mákozz! - szólt rá anya,
és miért nem felelsz, ha a lányod kérdez? Apa mákozott, hall-
gatott.
Daaang, daaang, ratata.
Hirtelen valami kutyavonításszerű hang áradt szét a szobá-
ban. A falat támasztó asszony merev arccal, összeszorított száj-
jal sírt. Anya odasietett hozzá, vigasztaló karjait Belluska le-
rázta magáról. Erre aztán anya is zokogni kezdett, éles fejhan-
gokkal. Harmadikként azonnal csatlakozott Erzsébet, vékony
brühühűűjétől Öcsi hátán fölállt a szőr.
Most már igazán megijedt. Ha anya is sírva fakad, akkor itt
a világvége.
               Apa pedig csak mákozott, mint aki már sosem akarja abba-
          hagyni.
               Anya Erzsébethez  rohant, átölelte, csitítgatta,
mellébújt az
          ágyba, hagyd abba, édes kicsi lányom, ne sírjál, nincsen sem-
s    ..,
          mi baj! De mi ez a dang, dang? Á, semmiség... durrantgatnak
          a hülye bácsik, ne is törődjél vele, csukd be a szemedet, próbálj
          aludni!
               Ésén? - gondolta ő, a rémület bugyrába merülve.
               Fíjeúúú daaang, ratatatata.
               És: eheő, eheő, eheő (Belluska).
               Ágyúk, morogta nagyapa szakértően, meg géppisztolyok,
          ígen.
               Öcsi agyában az Erdőssanyával látott szovjet háborús film
          (a vészkijáraton lopództak be, mert csak tizennégy éven felüli-
          eknek!l) vetítése kezdődött. A német csapatok hajnalban táma-
          dást indítanak a város ellen. Tankok robognak a füstölgő me-
          zőkön. A géppísztolyos gyalogság a közelharcban. Homokvár-
          ként összeomló házak.
               Daaang, daaang, dadadaaang.
               Közelednek, állapította meg a még mindig féloldalra lóga-
          tott fejű nagyapa.
               Sanyikám, drága-drága Sanyikám (Belluska), mi lesz velem
          nélküle-hed? Ugyan, Bellus (anya), ne fesd az ördögöt a falra,
          hidd el, egyszer csak be fog toppanni a Sándor!
               Öcsi két kézzel bányászott az orrában, az ördög falra festése
          újabb érthetetlen adalék a lövöldözéshez, nézte az apja mozdu-
          latlan hátát, mérnem szólalmeg?, mérnem mondmár valamit?
               Van itt a házban pince (Luxsanyibácsi)?
               Apa föltápászkodott, s gépíesen öltözködni kezdett. Bellus-
          ka szaggatott üh-üh-ühözése az elviselhetetlenség határára ért,
          nagyapa rászólt: szedje össze magát, nagysád, halálra ijeszti a
          gyerekeket. Drága-drága Sanyikám! - lehelte a plafon felé Bel-
          luska.
               Anya is fölkelt, öltöztette Erzsébetet, kapkodósan. Hova
          megyünk (Erzsébet)? Dugd be a kezed, siess! - anya nagyot
          rántott a pulóver ujján. Nagyapa Luxsanyibácsival a konyhába
          iramodott, vészjósló csörömpölés hallatszott át.
H... hátmostmivan? -bődült el Öcsi. Öltözzél (anya)! D-de
mér? Csak azért! - anya hangjában fenyegető élek, gyerünk,
gyerünk! Hátjóóóvanna, m...
Egy minden eddiginél rémesebb daaang szakította félbe,
torkán akadt a szó. Kiugrott az ágyból, lihegve kereste a ruhá-
it, a bal cípőjét sehol sem találta, afranc, afranc, motyogta két-
ségbeesetten, a többiek már indultak az ajtó felé, nehagyjato-
kitt! - ordította. Gyere akkor (apa)! Denincsmega cipő-őm!
Persze, mert olyan rendetlen vagy, hiába könyörgök neked,
hogy szépen egymás mellé... - anya az ágy alá vetette magát,
nyögve kotorászott, itt van!
Vonult lefelé a menet a félhomályos lépcsőházban, nagyapa
és Luxsanyibácsi bőröndöket, batyukat cipelt, apa székeket.
A nyitott pinceajtó téglalapja világított. Márittvannaka né-
metek... a lövöldözők! - gondolta ő elszoruló torokkal.
Nem. Kelepapáék. A sarokban roggyant asztal, rajta petró-
leumlámpa, körötte nádfonatú ülőkék, oldalt dobkályha, és
sok-sok csomag. A lányok három összetolt matracon heverész-
tek a rácsos ablak alatt, vérvörös mackóruhában. Kelepapa és
kelemama az asztalnál üldögélt, kezükben borospohár.
Mintha már hosszabb ideje laknának itt.
a, gyerekek! - nagyapa összehúzott szemmel nézett körül,
a cuccot rakjátok a fal mellé, mi még fordulunk egyet.
Anya ellenségesen méregette kelepapáékat, és viszont. Ke-
lemama odalépett a matrachoz, gondterhelt arccal: mondanám,
hogy feküdjenek ide a gyerekek, de hát oly kicsi a hely, a vééég-
telenségig! Igen, morogta anya hidegen, majd hozunk mi is.
Megérkezett a második szállítmány, pokrócok, ágybetétek,
újabb székek és bőröndök.
Daaang, daaang, ratata! - beleremegtek a falak,
A felnőttek - pillanatnyi mozdulatlanság után - úgy tettek,
mintha semmit sem hallanának, anya sürgölődött, Öcsit és Er-
zsébetet a lányok matraca mellé tolt ágybetétre parancsolta, jól
takarózzatok be és aludjatok!
Apa és Belluska az ajtó két oldalánál támasztotta a falat,
egyforma pózban. Anya rájuk szólt: gyertek már ide! Ők nem
mozdultak, drága Sanyikám, susogta Belluska.
     Apú, Danyisanyibácsit téllegazért... téllegelhurcolták?
Fogd be a szád! - anya szeme villogott.
ů    Öcsi érezte a nővére lélegzetvételét a hátán, a falhoz húzó-
dott. Tehetetlenül tűrte a gyanú csírázását.
     Amire nemfelelnek... amitmég kérdezniseszabad, az igaz
szokott lenni. Igen. Danyisanyibácsi biztosávós, nemsimarend-
őr. Pedig apa aztmondta!
     Áh...
     Álorn és ébrenlét határán, kínlódva múlt az idő, a dörrené-
sek szakaszolták.
     Már világosodott, amikor Öcsi füle fölfogta anya pusmogá-
sát: sose fogsz többé megszólalni? - az s-ek és sz-ek sípoltak.
Apa cigarettázott, a parázs vörös foltja remegett. Anya sóhaj-
tott, miért csinálod ezt, miért?, nincs elég bajunk? .
     Hosszú csönd.
     Megnémultál (anya)?
     Apa úgy szívta a Mátrát, mint akinek az élete függ tőle,
hogy az egész testét átjárja a füst.
     Da-da-da-daaang.
     Szünet, majd anya újabb sziszegős kérdései:
     Hát mi bajuk lehet veled?, te már olyan régen eljöttél! Sa-
nyiról se tudunk semmi biztosat, miért vagy annyira magadba
zuhanva?
     Hallod, amit mondok?
     Édes istenem... miértjátszod ezt a némásdit, miért?, mondd
meg!
     Öcsinek a fütyülős s-ekról és sz-ekről a Szabadejrópa jutott
eszébe, arról pedig a beszari Szászibekbácsi, és...
     Dang! - ez nem kintről jött, őbenne durrant a jól ismert vas-
ajtó, a hulló vakolattal, a szokásos rengéssel.
     Lehethogy apais á... ávós?... volt? Deakkorviszont őtetis
elhurcolják?!
     Jézusom... énnemengedem!, nemengedem! - ökölbe szorí-
totta a kezét a pokróc alatt.
     Az apjára sandított, látta, a homlokán foltokban csíllog az
izzadság. Talánfél, ahogy anyamongya. Legszívesebben oda-
szaladt volna hozzá, átölelni a combját, énmegvédelek, énnem-
hagylak, akkorseha téllega závó... haávó, hanemávó!, apa,
apaapa, én... énén...
Óriási daaang, daaang, kelepapáék petróleumlámpája ki-
aludt. De már nélküle is eléggé világos volt. Nagyapa átlépte
az alvó lányokat, kinézett a rácsos ablakon, vállára dűtött fej-
jel. Talán inkább a műhelybe kéne hurcolkodni, suttogta maga
elé, az legalább nem az utcára nyílik.
Isten kezében vagyunk (anya)!
Akkor jól nézünk ki! - ezt Szászibek mondta, még a kór-
házban.
Öcsi látta, az anyja összekulcsolt kézzel sutyorog, igen,
semmi kétség, imádkozik. Ő is egymáshoz tapasztotta a tenye-
reit, miatyánk kivagya mennyekben... nemjuteszembe, a teor-
szágod... miatyánk, szépenkérlek, csináljvalamit, nehagyjad,
hogyapát elhurcolják, nehagyjad, hogylőjenek, engedjed,
hogyminden jólegyen, és szabadíts mega zegésztöl, és legyen-
már reggel, ésén jóleszek, imádkozok, gyónok, megyeka temp-
lomba, és... míképpena mennyekbe, azonképpena földönis...
sosetöbbé nemjároka zateistára... sehovase, ígérem!, csak se-
gíccsél! Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, teis segíccsél, jaj,
istenem... milyen jóvolt, amikorméga zóvodába jártam, asse
volt nagybaj, hogy elkésett velema zIlonka, vagya púpos Man-
ci, ésnemvolt seateista, sehittan, sesemmi, ésa Görögágitis ki-
lehetett bírni, istenemistenem... üdvözlégy Mária, áldottate
méhedneka gyümölcse... akkorvoltjó, amikormég asse tudtam,
hogy vanísten... plánenemhogy níncsísten, asse tudtam, hogya
sperma mega pete, hanem aszittem, hogya gólya, asse tudtam,
hogy zsidóvagyok, ésnemvolt semmilyen rém, hiszekegy is-
tenben, mindenható atyában, csaksegíccsél! H-harmadnapon
halottaíból föltámada... legyenmegate akaratod, mostés halá-
lunk óráján, ámen. Ámen, ámen.
Na, már jönnie kénea dangnak!
Nem jön.
Csönd.
Lehet, hogy...?
          A végtelennek tetsző másodpercek süket némaságban tel-
     tek, csak Belluska eresztett útjára egy alig hallható drága-drá-
     ga Sándorom-at.
          Ő keresztet vetett, a zAtyánakés Fiúnakés Szentlélekisten-
     nek nevében, ámen.
          Dang nincs. Se ratata.
          Megkönnyebbült, mély álomba zuhant.
          Mire fölébredt, barátságos fényekben fürdött a pince, fa-
nyar kávéillat terjengett. Kelepapa a kályhánál guggolt, erős
     fúvásokkal biztatta a tüzet.
          A gyerekek lekváros kenyeret kaptak reggelire, citrompót-
lós teával.
          Belluska lovaglóülésben az egyik széken, csukott szemmel.
     Nem lehetett tudni, hogy alszik, vagy csak töpreng, a támla szi-
     gorú hurkává nyomta az állát.
          Apa az ajtó mellett, ugyanabban a pózban, mint éjjel. Kezé-
     ben kihűlt cigarettacsutka. Jóreggeltapa! - mondta ő próbakép-
     pen. Az apja oda se nézett, nem válaszolt. Ezt leszámítva nincs
     nyoma a lidérces éjszakának, a napsugarak szétoszlatták a szo-
ţr   rongás maradványait.
          Luxsanyibácsi kelepapával kiment az udvarba körülnézni.
     Hamarosan visszatértek, csönd és nyugalom mindenütt. Föl-
     szaladtak egy rádióért.
          Andalító keringőt döngicsélt kelepapa áramvonalas készü-
     léke, a zöld varázsszem negédesen hunyorgott. Súlyos höm-
     pölygésű zene kezdődött azután. Ez a Bétóven ötödik! - anya
     ritmusra ingatta a fejét, átszellemült mosollyal.
          Később egy távoli ratatata hallatszott, nehéz volt eldönteni,
     hogy a zenekarban dobolnak, vagy pedig: kezdődik? - kérdez-
     te nagyapa a rádiótól.
          Füleltek. Semmi, csak a hullámzó dallamok.
          Nagyapa vetette föl, hogy a lakásokban le kéne akasztani az
     ablakok belső szárnyát, mert ha ne adj ísten megint. .. ! , akkor
     könnyen előfordulhat, hogy kiviszi az üveget a légnyomás, mi-
     lyen jó lesz, ha marad egy-egy sértetlen szárny ablakonként.
     Az ostrom alatt is így csináltuk!
Az már anya ötlete volt, hogy a leakasztott szárnyakat az
üres lakásban kell raktározni, ott senkinek sincsenek útjában.
Apa csak némi unszolásra, vonakodva vett részt a hadmű-
veletben, továbbra is szótlanul. Öcsi segítőkészen rohangászott
az ablakokat cipelők körül, de neki nem jutott munka.
Mikor visszaértek a pincébe, kelemama azzal fogadta őket,
hogy statárium van, most hallotta a rádióban. Mit mondtak
(Luxsanyibácsi)? Hogy aki két óráig leteszi a fegyvert, annak
semmi baja se lesz, de viszont aki nem, az ellen küzdjön a fő-
város népe... - haját igazgatva gondolkodott, ja!, és hogy már
folyik a rendcsinálás a szovjetek segítségével, az ellenforradal-
mi elemek pedig tegyék le a fegyvert, azonkívül tilos gyüle-
kezni, csoportosulni...
Mintha Feribácsit hallanám, gondolta Öcsi.
Ja (kelemama)!, és hogy rakjuk ki a rádiót az ablakba, a
megtévesztettek kedvéért.
Valamennyien a pattogós zenét árasztó dobozra néztek. Az-
után a rácsos ablakra, melynek peremén legföljebb egy gyufa-
skatulya fért volna el. Kutyafüle, morogta nagyapa.
Miazhogy ellenforradalmi?
Jaj, Öcsikém! - nyögte anya.
Az apja lépett egyet előre, azután kifordult az ajtón. Hová
mész (anya)? Föl, mondta apa a folyosón, ő pedig - örömében,
hogy az apja végre megszólalt - nagyot ugrott, haddmenjek ve-
led! - hadarta, s mielőtt bárki tiltakozhatott volna, szaladt utána.
Álljatok meg (anya)!
Apa nyújtotta a kezét, Öcsi belekapaszkodott, így rohantak
fölfelé, visszhangos csattogással.
Nagyapa lakásában fülledt félhomály volt. Apa a leeresztett
redőny hevederjébe kapaszodott, mintha föl akarná húzni. De
aztán elengedte, s az egyik - matracától megfosztott - ágyra
ült. A rugók csikorogtak.
Apa, nincskedved beszélgetni?
Az apja bőszült arccal csóválta a fejét, ő sietve visszako-
zott: nemmuszáj... én békénhagylak!
Addigra anya is fölérkezett. Cipője sarka kopogott a parket-
tán. Megállt apa előtt, a vállára eresztette a tenyerét. Apa anya
csípőjéhez nyomta az arcát. Öcsi odafurakodott közébük, érez-
te a pillanat kivételességét, a szíve lüktetett a... maga sem tud-
ta, mitől. Jó volt így, e hármas ölelésben:
Fönnmaradhatsz (anya), ha akarsz, de a gyereket szeretném
levinni. Anyú, haddmaradjak énisa zapuval! - legkönyörgőbb
arcát öltötte magára. Az anyja habozott, hát... nem bánom, de
ha újrakezdik, akkor azonnal gyertek le, jó? Az apja alig hall-
ható igent formált a szájával.
Anya később fölhozta az ebédjüket, híg bablevest. Kenyér
már nincs, lassan mindenből kifogyunk, mondta tompán, Lux
Sanyi elment, megpróbál ennivalót szerezni.
A délután folyamán fölszivárogtak a többiek, fokozatosan
visszavándoroltak a lehordott holmik is. A rádió - rövid tanács-
kozás után - a konyhába került. Hogy ne zavarjuk a gyereke-
ket (nagyapa).
Szabadejrópáznak. . .
Este lett, mire Luxsanyibácsi megjött. Üres kézzel, ballon-
kabátja hajtókáján kokárdával. Mindenütt leverik a vöröscsil-
lagokat, mesélte diadalittasan, az egész város az utcán van, azt
kiabálják, hogy vesszen Gerő!
A Gerőernő? - kérdezte Öcsi csodálkozva. Hát persze. És-
mér vesszen? Nem úgy! - Luxsanyibácsi nevetgélt, azt akarja
a nép, hogy mondjon le, érted? Értem. Állítólag már Nagy Im-
re a miniszterelnök. Tudjuk (nagyapa), beszélt a rádióban. Mit
mondott? Kérte, hogy legyen rend és nyugalom, ne folyjon
több vér...
Folyikavér?
Nihtfórdémkind (nagyapa)!, menjünk a konyhába!
Mennyetek, gondolta ő fásultan. Mongyonlea Gerőernő, mon-
gyonföla Nagyimre, bánomisén, csaknekünk nelegyen bajunk!
-járatta a szemét a szobában maradottakon, apánakse... anyá-
nakse... hát... Erzsinekse...
Csak azt nem tudom, hogy mit fogunk vacsorázni? -
dünnyögte anya, kérnem kellett volna valamit Gyuriéktól, ne-
kik még biztos van... nyilván nem véletlenül ment át hozzájuk
a Bellus, a nagy gyászában is gondol a hasára.
Apa alatt megzörrentek a rugók, anya fáradt mozdulattal le-
gyintett, jó, jó, nem szóltam semmit.
Vacsora: főtt rizs, üresen.
Reggel zsivajra ébredtek. Öcsi kábán nyitotta ki a szemét,
az összeragadt pillák sajogva váltak szét. Látta, nagyapa az ab-
laknál nézelődik, panyókára vetett fejjel, ahogyan szokott.
Két nyárral ezelőtt Öcsit falura vitte az apja, Bucibácsi ro-
konságánál töltöttek néhány napot. A bőrkötényes patkolóko-
vács - Bucibácsi sógora - a műhelye előtt kalapálta az izzó va-
sat, ő élvezettel bámulta. Egy fehéren csillogó fémdarabka le-
pattant, a porba esett. Ott totyogtak a libák, a foltos szárnyú gú-
nár azonnal bekapta a vasszemet, mely ugyanabban a pillanat-
ban átégette a nyakát, kiesett, s újra előtte virított. A liba cso-
dálkozott, megint bekapta, az izzó pötty ismét rövid úton
visszakerült a homokba. A gúnár harmadszor már nem próbál-
kozott, feje oldalra csuklott, hószínű nyakán apró lyuk sötét-
lett. Így szaladt el, félrelógó fejjel, reszelős gágogással.
Öcsi agyában most megjelent a gágogva menekülő nagypa-
pa, e kép fölugrasztotta az ágyból. A többiek is az ablakhoz
tömörültek. A redőny résén át látszott a háromház legközeleb-
bi épülete, a kapuhoz vezető széles, fedett lépcsősor. A cirádás
korlátok mentén szorongtak a lakók, a kerítés előtt két teherau-
tó várakozott. Mivan?
A kapuban föltűnt egy vasutassapkás férfi, nyakában gép-
pisztoly, bal kezében apró, fehér szobor. Sztalinelvtárs mell-
szobra, mázas porcelánból.
A vasutassapkás magasba emelte a szobrot - Öcsi ebben a
pillanatban vette észre, hogy a jobb karja hiányzik -, azután
széles ívben az úttestre vágta. A kis Sztalinelvtárs ezer darabra
tört. A korlátnál rémült arcok, valaki egy éles hüi!-t hallatott. A
férfi győzelmes tekintettel figyelte a hatást, féltek? - bömböl-
te, ne féljetek, ütött az igazság órája, leszámolunk a bűnösök-
kel, de az ártatlanoknak nincs mitől tartani!
Öt-hat fegyveres puskatussal lökdöste ki a kapun...
Öcsinek elakadt a lélegzete. A csövek taszításai Juliska szü-
leinek hátát noszogatták. Juliska papája puhakalapban, félre-
gombolt posztókabátban sántikált lefelé a lépcsőn. Bottal szo-
kott járni, most a feleségére támaszkodva bicegett. Az asszony
üreges szemmel meredt maga elé, muszlinkendőjét emelgette a
szél.
Rohadt ávósok! - a félkarú leverte Juliska papájának kalap-
ját, s amikor az őszhajú férfi utánagörnyedt, hogy fölvegye,
egyszerűen farba rúgta.
Hozták már Juliskát is, két suhanc rángatta a kezét, a lány
vergődött, lefogták.
Öcsi az apjába kapaszkodott, úgy érezte, rögtön összeesik.
Juliska baljánál Erdőssanya!, óriási pofont adott a lánynak, há-
tán imbolygott egy hatalmas szuronyos puska. Nem játék, igazi.
Jézusom... micsinález?, micsinálnakezek?, háta Juliskáék
nemis ávósok, hanem nyugdíjasok, jézusom... csaknehogy
idejöjjenek!... jaj, nehogy apátis!... istenem, a zErdőssanya!,
talánha megkérem... ha megmondomneki... istenemiste-
nem. . .
A fegyveresek újabb férfiakat és nőket tereltek ki a kapun.
Juliskáék már a teherautó platóján ültek, lehajtott fejjel. A vas-
utassapkás lassú léptekkel az utca közepére sétált, tekintete egy
pillanatra Öcsiével találkozott, legalábbis ő úgy érezte. Hátra-
tántorodott.
     Amikor magához tért, apa hajolt föléje, ütögette az arcát.
Anya vizespoharat nyújtott a szájához, igyál! E... elmentek?
kérdezte két görcsös korty között. Nincs semmi baj, mondta az
apja rekedten, ne is gondolj rá. Ő megkönnyebbült mosollyal
ereszkedett a párnára - az ágyán feküdt -, elöntötte a meleg-
ség: apa beszélnekem!, a zén kedvemér!
     Az apja tenyere a homlokára ereszkedett, csukd be a szeme-
det, pihengessél, Öcsikém. Jó... - tagjaiban ólomsúlyok, fejé-
ben tompa nyomás.
     Lehethogyez nemis elhurcolás volt, hanem csaka zErdőssa-
nya... hát mondta, hogya Juliskát elakarja kap... megakarja
baszni! Á... akkora szüleit minek? Ésa többit? Ésa szobor? És-
hogy rohadt ávósok?
     Rohadt Erdőssanya.
Egyél! ţ- anya szikkadt kekszdarabokat nyomott a szájába.
Föl akart kelni, az anyja nem engedte, máma ágyban maradsz.
Nademár semmibajom! Akkor is, jobb félni, mint megijedni.
Esseigaz, gondolta ő, félni pontolyan rossz, mint megijedni.
Hazád-naaak rendületlenü-űl légy híve-e ó-ó ma-agyaaar! -
búgta a rádió a konyhában.
Magyar agyar.
Eszébe jutott az évnyitó. És hogy már második napja nem
kell iskolába járni.
Bölcsőd az s majdan sí-i-ró-od is, mely á-ápol s e-el-ta-a-
Micsinálhat mosta vígbagoly?
A naţv vilá-ţo-on e-e kí-ívül nincsen szá-á-mo-od-ra-a
hely !
És Feribácsi? - erőlködött, hogy haragudjon rá. Hazudott, a
hülyepúpos!
Áldjon vagy verjen sors keze, i-itt é-élne-ed és meghaaal-
no-od kell!
De amikor az igazgató elkeserítően magányos hintázása to-
lakodott az agyába, már csak sajnálni tudta. Talán most is
ugyanúgy hintázik valahol, a szilárd világnézeti bázisával
együtt, közben pedig forr... ellenforr...
Csinální kell valamit, mert éhen halunk (anya)!
Apa feltápászkodott, vette a kabátját. Várjál (Luxsanyibá-
csi), én is jövök. De vigyázzatok (anya), nagyon vigyázzatok!
Mindig szorosan a fal mentén (nagyapa).
Alighogy elmentek, megszólalt a csengő. Egy erőszakos
zrrr. A szobában merev csönd lett.
Nagyapa begombolta a zakóját, indult kifelé.
Öcsi gyomra összerándult. Most... jönnekapáért! Mégsze-
rencse, hogy nincsitthon...
Sándor! - kiáltotta nagyapa éneklősen az előszobában, hát
Danyisanyibácsi lépett a szobába. Mintha jelmezbálba ké-
szülne, lógott rajta a nálánál több számmal nagyobb, kék-fehér
nadrág, a pepita zakó, mindehhez ormótlan bakancsot és
     stüszikalapot viselt.
     Uramatyám! - anya összecsapta a tenyerét, hogy nézel ki?
     Danyisanyibácsi széttárta a karját, ez van... mit tudtok a Bel-
     lusról? Mindent, Sanyikám!, jaj, de örülök, hogy épségben lát-
     lak, gyere, átkísérlek, Gyuriéknál van a feleséged, nagyon ag-
     gódott miattad! - vitte az ajtó felé, hm, ha meglát ebben a mas-
     karában. ..
Nagyapa tett egy kört, nna, ugye-ugye, nem kell mingyár a
legrosszabbra gondolni.
A frissen tákolt építmény, a dolgok vadonatúj rendje ismé-
telten rogyadozott. Mégsincsen elhurcolás. .. lehethogy mégse-
ávós, és apase... deviszonta Juliskáék?. .. a zErdőssanya! . . .
ésakkor apa miért némáskodik?
Danyisanyibácsi különös öltözete is a rejtélyek számát sza-
porította.
     Öcsi gyomra korogni kezdett. Várta, hogy visszajöjjön az
anyja (hátha akad még egy kis keksz) és az apja (hátha hoz va-
lami finomat). E nagy várakozásban el-elbóbiskolt.
     Apa Luxsanyibácsi nélkül érkezett meg, egy libával. Anya
pedig Belluskával és Danyisanyibácsival.
     Nagyapa félrehajtott fejjel szemlélte a fehér jószágot, he-
lyeske! Beszélhetett már anya libasültről, Öcsínek elment az
étvágya.
     Danyísanyibácsi átölelte apát, sokáig paskolgatta a hátát.
Apa krákogott, mi újság? Élek, felelte Danyisanyibácsi kény-
szeredett mosollyal. Aztán sokáig hallgattak.
     Hova lett a Lux Sanyi (anya)? Bedobta magát, mondta apa
rosszkedvűen. Jaj, ne kelljen harapófogóval kihúzni belőled!
Hát... forradalmi szabadcsapatot szerveztek a gyárban, ő meg
ottmaradt, kapott egy puskát, és... És? - sürgette anya. És
kész, én hazajöttem!, hagyjál már békén!
     Anya sértett arccal a konyhába vonult. Kisvártatva beszólt
az ajtón: volna szíves valamelyik férfi levágni a libát? - hang-
jában tömény szemrehányás. Majd én (nagyapa)!
     Akkor mi most... - Danyisanyibácsi egy bizonytalan moz-
dulatot tett. Ne viccelj, dünnyögte apa, hatályban van a kíjárá-
si tilalom. Danyisanyibácsi és Belluska tétova tekinteteket vál-
tott. Apa a székekre mutatott, üljetek le.
Cigarettára gyújtottak mind a hárman.
A konyhából vad gá-gá-gá, csörömpölés, szárnycsattogás
hallatszott.
Nem akarlak titeket terhelni, kezdte Danyisanyibácsi, haza
tudunk mi menni azért. .. Belluska lakkozott körmei ingerülten
kopácsoltak az asztal lapján, hősködjél csak, te nagy vitéz!
Most miért macerálsz?, kitartottam, amíg lehetett, védtem a hi-
vatalomat! - hadarta Danyisanyibácsi, mit tehettem volna
egyedül?, a többiek elpucoltak. És te? - Belluska ujjainak
pom-pom-pomja fölgyorsult. Én... kitartottam, amíg lehetett,
de amikor betörték a kaput. .. - Danyisanyibácsi a hajához ka-
pott, hátragyűrte.
Nagy a szád, Bellus, morogta apa; már elfelejtetted, meny-
nyit nyivákoltál itt nekünk, drága Sándorom, drága Sándo-
rom!
Csönd lett. Csak az idegesítő asztali körömzene szólt to-
vább. A konyhából nyálfakasztó szagok érkeztek.
Mégis mennünk kéne (Danyisanyibácsi), gondolj a gyere-
kekre!
Apa hatalmasat sóhajtott, nem gondolok a gyerekekre, sem-
mire se gondolok, nálunk alusztok, és kész!, majd reggel...
reggel elmehettek... bassza meg az isten az egészet...
Belluska fintorította az orrát, pom-pom-pom-pom-pom.
Hagyd már abba (Danyisanyibácsi), az ég szerelmére!
Öcsi behunyta a szemét. Aludni volnajó, aludni sokáig,
amíga dolgok rendbejönnek.
Elégetted az olyan papírokat? - kérdezte Danyisanyibácsi
apától. Nem... minek? Hát... biztonság kedvéért. Gondolod,
hogy ezen múlik? - apa ingatta a fejét.
Öcsinek eszébe jutott a röplap. Az egy olyan papír?!? Vajon
apa mitszólna, ha odaadnám neki?
Á... basszamega zistena zegészet.
Reggel Danyisanyibácsiék elmentek. Erzsébet kelepapáék-
hoz kéredzkedett, nagyapa átvitte, hadd játsszanak a kislányok.
Anya a fürdőszobában mosott, apa az ebédlőasztalnál egyik ci-
garettáról gyújtott a másikra. A redőnyök résre húzva, az utcán
csend, fakó fények.
Öcsinek már megengedték, hogy kikeljen az ágyból, mac-
kóruhában ideodázott az elnéptelenedett szobában. Reggelire a
tegnapi libasültből kapott egy zsírlepedékes combot, gusztus
nélkül rágcsálta, nagyon hiányzott neki a kenyér. Vajaskenyér.
Vagy lekváros. Vagy üres. Az se baj, ha száraz, csak kenyér le-
gyen.
Felszökött az emeletre, a plafontalan lakásba. Kószált a
mészporos padlón. Fázott. Napersze, ide befúja szél... Nézte a
csupasz gerendavázat. Ez már mindig így lesz, a halálbrigád
(inkább meghalnak, de nem dolgoznak) sose fogja befejezni a
munkát, a lakás tetőtlen marad, ő pedig otthontalan, örökre ki-
űzetve a rend és tisztaság birodalmából.
Az építőanyagokkal telezsúfolt erkélyre ballagott. Innét az
egész utcát szemmel tarthatta. A háromház udvara néptelen. A
huszonegy bé előtt Pityu papája a napok óta gyülemlő szeme-
tet lapátolta halomba.
Falétra vezetett az erkélyről a gerendázathoz. Öcsi gondolt
egyet s fölkapaszkodott. Csak lene essek! A keresztlécek héza-
gos bordásfalán a gúla csúcsáig araszolt. Átvetette a lábát, lo-
vaglóülésben csücsült a ház legmagasabb pontján. Körbe hor-
dozta tekintetét, a csata helyszínét szemléző hadvezérként.
A háromház kockaépületei között látszott a (volt) Sztalin
(Sztálin) út. Jobbra pedig a (volt) Sztalin (Sztálin) szobor talap-
zatának teteje, Sztalinelvtárs csizmáival. Ennyi maradt belőle...
Az egyik csonkban piros-fehér-zöld zászló, mellette kajla acél-
idom. Sztalinelvtárs lábszárcsontja, gondolta ő borzongva.
Vágta a fenekét a deszka éle, óvatosan leereszkedett. Az er-
kély sarkában színültig teli malterosláda, a szürkére kövült
habarcsba ragadva egy rozsdaszínű gumilabda. Hogy kerülez
ide? Addig rángatta, míg a halott anyag elengedte. Kissé puhá-
ra aszott volt a labda, de ha az ember lekapargatja róla a mal-
terdarabokat, még használható. Pattog is.
Naigen... biztos focizgatott a halálbrigád. Kis testmozgás.
Egyérintőztek? Vagy kétkapura?
Gyere! - apa átkarolta Öcsi vállát, terelte kifelé. De nagyon
vigyázzatok (anya), nagyon-nagyon!
Az utcán békességes csönd, valahonnét fanyar káposztasza-
got hozott a szél, rozsdás falevelek körbekörbéztek a járdán.
Csaknehogy összefussunka zErdőssanyával! - gondolta ő.
Egy szatyrokat cipelő férfit leszámítva sehol sen  ki. Ez meg-
nyugtatta. Az apjához igazította lépteit, élvezte a sétát, s apa te-
nyerének melegét a vállán.
Apa, kezdte óvatosan, kérdezhetek? Tessék. Miazhogy el-
lenforradalmi? - izgatottan várta, lesz-e felelet.
A forradalminak az ellentéte, mondta apa, hosszabb szünet
után. Aha... ésami mostvan, az forradalmi? Igen... azt hi-
szem... nem tudom. Vagy ellenforradalmi? Nem tudom... ne
nézz így, hidd el, nem tudom! Ésez - nadrágja zsebéből kirán-
gatta a gyűrött röplapot -, ez forradalmi vagy ellenforradalmi?
Az apja átvette, összehúzott szemmel beleolvasott, megfor-
gatta a kezében, aztán gombóccá gyűrte és bedobta a kanális-
ba, nem tudom.
Akkorén hogytuggyam???
Apa arcára kiültek a hallgatás ráncai.
Elrontottam... mostmár nemfog beszélni. Asse kérdi, hon-
nan szedtem.
Szívesen elmesélte volna a követelődző lányt, Feribácsi rá-
diószózatát, a lefeszegetett Sztalin táblát, talán még az üvegzú-
zó gólt is bevallaná. De apa csöndpajzsát nem merte félretolni.
Az üzletből az utcára kígyózó sor végére álltak.
Kínos lassúsággal araszolt az oszlop a közért felé. Hirtelen
szétspriccelt a nép, apa Öcsit a kapualjba lökte, ő maga kinn re-
kedt, a betüremkedő tömeg félrenyomta. Öcsi kézzel-lábbal to-
lakodott vissza, apa!, apa! - üvöltötte. Nagy nehezen a kapu-
hoz furakodott, apukááám! ! ! Kuss, sziszegte egy dagadt férfi,
s lefogta. Öcsi rúgkapált, látta az apját, zsebredugott kézzel állt
a járdán. A kosár az úttestre gurult. Apa, gyerebeee! ! ! A férfi
Öcsi szájára tapasztotta a tenyerét.
Erősödő dübörgés, különös jármű közeledett, ő csak egyet-
len pillantást vethetett rá, mert a kövér férfi elrángatta a kapu
torkától.
     Hosszúkás vasmedence, négy kerékkel és sárga ponyvatető-
vel. Orrán szögletes résekből csövek kandikáltak, Öcsi rögtön
tudta, fegyverek. A rémülettől kábán tűrte, hogy a férfi a sze-
metesbödönökhöz szorítsa.
     A zaj halkult.
     Apa végre belépett a kapun, kivette Öcsit az idegen kezei
közül, leguggolt hozzá, törölgette az arcáról az izzadságot.
     Kétoldalt nyomakodtak mellettük az emberek az utcára. Ma-
gukra maradtak a kapualjban. Nagyon megijedtél? - kérdezte
apa tompán. Nem... igen. .. - szipogott, mérnem jöttélbe?
     Az apja is izzadt, végighúzta a kabátja ujját a homlokán,
nem tudom... de otthon ne mondjuk meg, jó? Jó... mivoltaza
zizé? Egy harckocsi, kétéltű, ami átmegy a vízen. Aha. .. és mi-
takartitt?
     Csak úgy... erre járt! - az apja fölegyenesedett, gyere már,
bezár a bolt. Hogyhogy errejárt? - hadarta ő, eznemválasz, tu-
dod vagy nemtudod? Kérlek szépen... nem tudom. Hazudsz!,
nemakarod megmondani! Ugyan, fiam, mikor hazudtam én ne-
ked? Hááát, például asseigaz, hogy nemvoltál ávós!
     Apa szemében bőszült fények gyúltak, már te is kezded? -
sziszegte, jól van, édes fiam, egy szavadba kerül, és többé ha-
za se megyek, elég volt a vádoló pofákból, Danyi Sanyit is ki-
utálták, most én jövök, persze, én hozom a bajt a családra,
igaz?, keresztapádék jól kiokítottak!
     Öcsi dermedten lapult, apa, énnemtudtam, suttogta, én-
csak. , . Az apja a saját hajába túrt, nagyokat rántott a középen
tarajodó csomón, a búbon, mely - ahogyan Öcsi fején is -
örökké az égnek állt. Ő most vette észre, mennyire megőszült
az apja az utóbbi időben.
     Mardosta a szégyen, legszívesebben elharapta volna a nyel-
vét azért a mondatért.
     Apuka, neharagudj!, nemtudtam, hogya kelepapa... aszit-
tem... Mit hittél? - az apja legyintett, mondtam már neked, én
nem voltam ávós, ugyanolyan aktakukac voltam, mint a Danyi
Sanyi bácsi, akit a drágalátos keresztapád szépen kidobott, azt
mondta neki, hogy... - újra legyintett, tudod, mit csinál a Sa-
nyi?, a bűnügyi nyilvántartóban leltározza a halefokat meg a
véres rongyokat, áh, franckarika, semmit se csinál, csak aláírja
a beosztottak jelentéseit, kész röhej, ávós, áávós, áávóós, köny-
nyű rásütni az emberre, elég, ha sárga a cipője, láttam az Ok-
togonon... - tétován elhallgatott,
Sárgacipő? - kérdezte ő riadtan, háta zenyémis! Nem, a ti-
éd világosbarna.
Kerülték egymás tekintetét.
Mitmondotta kelepapa? Az már igazán nem tartozik rád...
gyere.
Beálltak a sor végére. Öcsi szorongatta az apja kezét, arra
gondolt: mennyi minden történik az ő háta mögött.
Rohadt kelepapa.
Bűnügyi nyilvántartó.
Sárga cipő.
Oktogon... milehetetta zOktogonon?
Franckarika.
Azafő, hogy mégse. Apase, Danyisanyibácsise... - szeretett
volna örülni ennek, de csak fáradtságot érzett. Mintha már na-
pok óta állna itt a sorban.
Kenyeret (két kiló) és vajat (húsz deka) sikerült venniük,
más már nem volt, többet pedig nem adott a kiszolgáló, beszé-
des mozdulattal a várakozókra mutatván.
Öcsi tervezgette, hogy jól beolvas kelepapának - ávósozza
a nénikéjét! -, ám kelepapa sokáig nem mutatkozott. Rengeteg
a dolga, mondta nagyapa sejtelmesen. Lenn a műhelyben
(anya)? Dehogy, nagyapa kacsingatott, ez egy meglepetés!
Anya addig faggatta, míg csak kifecsegte. Kelepapa biztos
híreket kapott Zoltán doktortól. Most napirendre veszik az
összes jogtalanságot, és vissza lehet igényelni az államosított
földeket is, még vita van, hogy háromszáz vagy ötszáz holdig,
nade nem ez a , lényeg, hanem hogy a kisüzemeket szintén
visszaadják, értitek!, a Kelli utcai telepről van szó!, és Gyuri
megteszi a szükséges lépéseket, mert papirosokkal kell igazol-
ni, hogy az a mienké, illetve hogy a mienké volt, amíg el nem
vették, és én már tervezem, hogy szép stílbútorokat fogunk
gyártani, megtaláltam a régi cégkártyákat is, nézzétek!
Sárgára fakult, téglaformájú kartonok.
APPELBAUM ÉS FIA
műbútorasztalosok
Kiaza zAppelbaum?
Hát én! - nagyapa a saját hasára bökött, illetve... ez az Ap-
pelbaum szegény apám volt, én meg az és Fia! - vállat vont,
akkor magyarosítottam Andorra, mikor szegény Irmámat...
újra vállat vont, kotorászott a barna kofferban, melyből a kár-
tyákat előhúzta, na, itt van, ez volt a Kelli utcai cég hirdetése,
mindig a Színházi Életbe tetettük!
Anya hitetlen arccal nézett apára, el tudod képzelni, hogy
tényleg...? Apa grimaszolt, de mielőtt megszólalhatott volna,
nagyapa mérgesen becsapta a koffert, a kedves férjed vélemé-
nyére senki se kíváncsi, annak idején, amikor elvették a Kelli
utcát, neki csak egy szavába került volna, hisz ott ült a tűznél,
és mit csinált?, semmit se csinált, ölbe tett kézzel nézte, hogy
elvegyék tőlünk a céget, pont mikor kezdtünk egyenesbe jön-
ni, és földönfutóvá lettünk, mert őneki nem akaródzott interve-
niálni, na köszönöm szépen, jobb, ha ő hallgat, mélyen hallgat!
Apát erre nem kellett biztatni, hátat fordított, az ablakhoz
lépett, bámult kifelé. Fejét picit oldalra hajtotta, majdnem úgy,
ahogyan nagyapa szokta. Öcsinek eszébe jutott az izzó vasat
evő liba, s odaszaladt az apjához. Apa a vállára csúsztatta a ke-
zét, ő pedig gyűlölködő pillantásokat küldött anyáék felé.
Tudtam én, mondta nagyapa az asztalnál, előbb-utóbb kisül
isten igazsága!
Öcsi aranybarna töltött csirkének képzelte isten igazságát,
mely sercegve illatozik a sütőben.
A csirke helyén hirtelen Feribácsi kivörösödött arca jelent
meg.
A szocializmusban a földek, a gyárak, az üzemek, a bányák,
a bankok állami tulajdonban vannak.
MODERN ÉS KOMBiNÁLT BÚTOROK, STÍLBÚTOROK!
ANDOR ÉS FIA
- Művészi tervek kivitelezése -
- Felújítás, javítás -
KÉRJEN ÁRAJÁNLATOT!
Látod, nagyapa ábrándos arccal bámult a dombornyomásos
papírnégyszögre, ez az és Fia itten már a Gyuri keresztapád, az
Andor pediglen én vagyok... most majd nyomatni kell új kár-
tyákat, ha beindítjuk az üzemet.
Akkormost méraggyák vissza??
Eh... bánomisén...
Becsukta a szemét, s csak arra vágyott. hogy apa minél to-
vább rajta hagyja a tenyerét.
Feribácsi szép lassan szénné égett.
Apa többé nem vitte magával élelemszerző útjaira. Erzsébet
örökké kelepapáéknál lógott, ő viszont megfogadta, hogy oda
be se teszi a lábát. Nagyapa lejárogatott a műhelybe, fölhallat-
szott a kopácsolás.
Öcsi legszívesebben az ágyán heverészett, a félálomnak ab-
ban a kegyelmes változatában, amikor az ember feje hűvös gö-
rögdinnyévé változik, és nem gondol az égvilágon semmire.
Az anyja néha hívta törölgetni, teregetni, krumplit pucolni.
Szótlanul elvégezte, alig várva, hogy visszatehénkedhessen az
ágyra. Az sem lelkesítette túlságosan, ha anya kiengedte az
udvarra - de tényleg csak az udvarra! -, levegőzni. A kerítés
peremére ült, háttal az utcának, túrta az orrát.
Szerbusz, bajtárs!
Megfordult. Turai állt a járdán, villogó géppisztolyát len-
getve. Naddolog, gondolta ő, a zErdőssanyának rendespuskája
van. Szijó, mérmondodhogy bajtárs? Most má mindenki baj-
társ, még a katonaságban is, ez lesz a hivatalos megszólítás!
Turai elvigyorodott, bizony, Öcsi bajtárs! Hátjóóó... bejössz?
Gyere ki te, sürgős dolgom van, megengedem, hogy elkísérj !
Megengedi... igazán nagyszerű, odavagyok, gondolta. Pla-
kátokat ragasztunk a Pityuval meg a Pityu papájával, közölte
Turai bizalmasan. Az ingéből húzta ki, széthajtogatta, idesüss,
bajtárs!
A barna csomagolópapíron ákombákom betűkkel:
RUSZKIK MENNYETEK HAZA!
Na, mit szólsz? - Turai üdvözült pofát vágott. Kikazoka
ruszkik? Tényleg ilyen hülye vagy? - förmedt rá Turai, az oro-
szok!, a szovjetek! Aha... ésmér mennyenek haza? Öcsi baj-
társ! - Turai lesújtóan csóválta a fejét, azér menjenek haza,
hogy függetlenek legyünk!, téged nem érdekel a magyar füg-
getlenség? De. Akkor meg hogy kérdezhetsz ilyet?, követeljük,
hogy az orosz csapatok vonuljanak ki!, a kormány is követeli,
már folynak a tárgyalások, Pityu papája benne van a munkás-
tanácsba, és a munkástanács is követeli!, mindenki követeli,
azér csináljuk a plakátokat!
Öcsi bamba arcát látva türelmetlenül legyintett, hát te sem-
mit se tudsz!? Ő szívogatta az orrát, nagya szád... mivana zEr-
dőssanyával? Még ezt se tudod? - ünnepélyes pózba mereve-
dett: Erdős Sándor hősi halált halt! Ő fölkapta a fejét, Turai él-
vezte a hatást, emlékét kegyelettel őrizzük. De... hogyan?, mi-
kor? Még a múlt héten, a rádiónál.
Öcsi agyában: Erdőssanya hallgatja a rádiót, s hirtelen a szí-
véhez kap...
A nép megostromolta a rádió székházát a Bródy Sándor ut-
cában, mesélte Turai, és a mi Sándorunk hősi halált halt... mint
a Petőfi Sándor negyvennyolcba. Ez még kedden volt, huszon-
harmadikán, amikor a forradalom kitört, és aztán a szüleinek
beadták egy csomagban a Sanya ruháit, legalább nyolc lyuk
volt rajta, érted!, nyolc golyót kapott!
Nemisigaz, merha kedden meghalt volna, akkor csütörtö-
kön hogy vihetteela Juliskáékat, mi?, hazudszte, mintha
könyvből olvasnád! - kár volt szóbaállni vele, gondolta. Jól
van, ha nekem nem hiszel, menjél a Sanya szüleihez, majd
megmutatják a lyukas inget!, a saját szememmel láttam, és az
Erdős néni úgy bőgött, mint a záporeső!
Öcsi hümmögött, igende énisa saját szememmel láttam,
csütörtökön!, elhurcolták a Juliskáékat!
Turai csattogtatta a géppisztoly felhúzóját, hiába, bajtárs, a
Sanya hősi halált halt, és punktum, gondolod, hogy a lyukas in-
get viccből adták oda a szüleinek?
Erdőssany... Erdős Sándor, a hős...
Öcsi már nem tudta, kinek higgyen, a saját szemének, vagy
Turai saját szemének, vagypedig...?
Ésmég kihaltmeg? - kérdezte, Luxsanyibácsira gondolt.
Rengetegen, bajtárs, a magyar nép legszebb fiai áldozták éle-
tüket a szabadságért!, elesett a Puskás Öcsi is, és így nem utaz-
hat az olimpiára! Jesszusom, a Puskásöcsi?, ezbiztos? Hát per-
sze, már mindenki tudja, a Hegedűs is meghalt, az öttu-
sás, a faterom szerint ő van rajta a húszforintoson, tudod, az az
izompacsirta. .. te, nehogy azt mondd, hogy még nem láttál hú-
szast!
Öcsi tűnődve vájkált az orrában, ööö, a Luxsanyibá... a
Lux Sándorról nemhallottál? Lux Sándor? - Turai ráncolta a
homlokát, az kicsoda? Egy ember... egy sztalinvárosi hős...
Turai fintorgott, nincs má Sztalinváros, bajtársam!, na, én
sietek, jössz vagy maradsz?, engem vár a Szibinyányi bajtárs!
Ki? A Pityu papája, te marha! Marhavagyte, nemmegyek. Szá-
jon váglak, ha pimaszkodsz, hülye pisis!
Öcsi nem válaszolt, pukkadjmeg, gondolta.
Farkasszemeztek egy darabig, aztán Turai elügetett. Ő só-
hajtozott, búsongva idézte szegény jó Puskásöcsit, aki oly
nagylelkűen visszaküldte neki a Hapcit Mónival. A tavaszi fé-
nyekben csillogó jelenetet alig tudta fölszakítani a régesrég
iszapjából, s hiába erőlködött, Puskásöcsi mindig a félkarú,
vasutassapkás férfi arcvonásait öltötte magára.
Egyetlen egyszer volt meccsen életében, az apja és Danyi-
sanyibácsi társaságában. Most agyába tolakodott az őrjöngő tö-
meg, góóól!, hajrá, Honvéd! - az emberek minduntalan fölug-
ráltak a padsorok tetejére, Öcsi csak a hátakat látta, görcsösen
az apjába kapaszkodott, üljenekmárle, üljenekmárle!, ma-
raggyanakmár nyugton!
Áááááá. ..
Eeeeee. . .
Óóóóóó...
Hajráhajráhonvéd! ! !
Mi lesz ebből, édes Arikám?
Este nagyapa mutatta neki a Szabad Népben: nézd csak, itt
az új címerünk, a Kossuth-címer!
A szekreterben kushadó pénzekről jól ismert ábra, angyalok
nélkül, fehér-feketében.
Ésakkor talána pengőis érvényes lesz? Apengő-hő, nagyapa
nevetgélt, miket beszél ez a gyerek, halljátok?, még hogy a
pengő, majd ha az Andrássy utat Horthy Miklós sugárútnak
hívják! Szóvala pengő nemjó!? Nagyapa fejét csóválva bruha-
házott. Ő sértetten a szekreterhez vonult, mérolyan viccesez?
Kora hajnalban költögette az anyja, telefon! Mi...?, en-
gem?? Igen, nem mondta, ki, anya óriásit ásított, valami kölök,
erősködik, hogy sürgős... fene a pofáját, háromnegyed öt van!
Öcsi álomittasan a telefonhoz tántorgott, az apja és nagyap-
ja kutató pillantásának kereszttüzében. Halló.
Halló, én vagyok! - fojtott hang, mintha a víz alól jönne. Ő
bambán tartotta a kagylót, nem értette, ki lehet ez, és mit akar?
Titokba hívlak, hadarta tovább a valaki, apám megtiltotta, most
a konyhában pakolnak, elmegyünk, végleg elmegyünk!, hal-
lasz engem? - a telefon recsegett. Igen... hovamentek? Bécs-
be, mingyár jön értünk a kocsi, titokba hívlak, hogy elbúcsúz-
zak, szerbusz, kérlek szépen...
Most ismert rá: Szászibek, tevagyaz? - kiáltotta. De mintha
a kagyló nem továbbította volna, odaát gáttalanul görögtek a
suttogós mondatok: lehet, hogy sose többé nem látjuk egymást,
szerbusz, ha apámék bejönnek, le kell tennem, ne mongyad el
senkinek, és vigyázzál magadra, hiányozni fogsz, én olyan szo-
morú vagyok, mingyár itt a kocsi...
Deháthogy? - üvöltötte ő, mérmentekel?
A vonal végén koccanás, távoli léptek zaja, halk zördülések.
Ő csak állt, kezében a kagylóval, talpát sütötte a padló hidege,
Szászibeeek! ! ! - ordította, várta, hogy a barátja újra megszólal-
jon, halló! ! Néhány másodperc múltán: ott vagy még (Szászi-
bek)? Igende nemértem, hovamen... Szászibek közbevágott:
Bécsbe, Bécsbe, mondtam már! Ésmikorjöttök vissza? Hát nem
érted?, soha!, örökre elmegyünk... - Szászibek belezokogott a
kagylóba, ráírták az ajtónkra, hogy ávósbérenc zsidó, pedig te
tudhatod, az én apám igazán... mingyár itt a kocsi, le kell ten-
nem, szerbusz, szia, próbáljatok ti is kijutni, Bécsbe leszünk, biz-
tos megtalálsz, valami Najfrídhóf strássze, a számot nem tudom,
ha már nem vagyunk ott, akkor elmentünk Izraelbe, majd meg-
írom a címet, föltétlenül megírom, gyertek, ha tudtok, szerbusz,
kérl...
Klong-ong. Nincs tovább.
Szászibek, motyogta ő, jajistenem...
Az anyja odajött, kivette a kezéből a kagylót, nyomogatta a
telefon billentyűjét. Süket... nem ad vonalat, lehet, hogy mel-
lérakta.
Mi van? - kérdezte apa rekedten. Elmennek Bécsbe, merki-
írtáka zajtójukra, hogy zsidóbé... ávósbérenc zsidó... - küz-
dött a sírással, mondta, hogy mennyünk miis.
Anya, apa, nagypapa: három egymásra meredő kérdőjel.
Hová? - Erzsébet most ébredt föl.
Csönd, csak a telefon billentyűje kattogott, anya mutatóujja
gépiesen morzézott rajta. Tök süket! - helyére tette a kagylót.
Nemmegyünk?
Hová akar ez menni (Erzsébet)?
Ismét a csönd. Anya visszabújt az ágyba, feküdjél le, Öcsi-
kém.
Ő nem mozdult. Talpát a bokájához dörzsölte. Mint a jég-
csap. Apa köhécselt, s ez a reménytelen ehe-ehe-ehe fölszakí-
totta a fájdalmat, Szászibek elmegy, örökre, énmeg ittmara-
dok...
A szekreterhez ült, kotorászott a rendetlenségben. Hiába
szólongatta az anyja, nem válaszolt, pánikos kapkodással ke-
reste Hapcit. Hovátettem? Arra sem emlékezett, mikor volt
utoljára a kezében.
Egybarátomvolt, a Szászibek, aziselmegy.
Mindent föltúrt, de a törpét nem találta meg. Ha nem fek-
szel le rögtön (anya), bizony isten szájon váglak! Hát... vágjál.
Tessék? Vágjál, na! - odafordult, maga sem értette, mi ütött
beléje, hadd fájjon, gyerünk!
Az anyja tétován pislogott, az álláig húzta a takarót, többé
nem szólt hozzá.
Öcsi a szekreter lapjára támasztotta a fejét, s e kényelmet-
len pózban várta, hogy történjen valami.
Lassan kivilágosodott.
Apa délelőtt bement a gyárba, körülnézni.
Ő az udvaron téblábolt, tagjaiban a fáradtság sajgó nyirkai.
Látta a háromház kerítésoszlopain a Turaiféle plakátokat. Még-
se ragasztotta, hanem szögelte, gondolta, mert a papírlapokat
lobogtatta a szél. Egy már le is szakadt, hányódott a járdán,
idegesítő klaffogással. Ő odaballagott, vissza akarta nyomni a
szögre, ám aztán összegyűrte, s a huszonegy bé előtt tornyosu-
ló szeméthalomra dobta. Tekergette a nyakát, ha Turaiék észre-
veszik. . . !
     Titokba hívlak, apám megtiltotta, elmegyünk, végleg elme-
gyünk, érted?
     Nemértem! - fölnézett az ablakokra, ahonnét anya szemmel
tarthatná, s futásnak eredt.
     Szászibekék ajtaja zárva, a csöngő nem működik. Belesett
a kulcslyukon, sötétség. Csak úgy a rend kedvéért kicsit dö-
römbölt.
     Mit keresel itt? - egy kopasz férfi állt a folyosón, fenyege-
tő arccal. Öcsi lerohant a lépcsőn.
     A férfi nem követte, a korlátra támaszkodva figyelt, ábráza-
ta alulnézetből még csupaszabbnak tűnt.
     Az utcán fölvonulás, nyávogó énekszóval. Félszáz ember,
főleg fekete ruhás vénasszonyok, csiricsáré zászlókat és égő
gyertyákat szorongatva.
     Hallga-asd meg, hallga-asd meg, uram, könyörgésünket,
engedj miné-ékünk isteni kegye-elmet, mennybéli atyaisten, ir-
galmazz miné-ékünk!
     Jesszusom... hátezegy zsoltár!
Irga-almazz, irga-almazz, uram, a te népednek, kit terem-
te-ettél a te képe-edre!
Legelöl színes vászonnégyszög haladt, négy rúdon, alatta
pedig Öcsi fölismerte a papot, a raccsölós lelkiatyát, igen, ak-
kor biztosa zAngelikais ittvan!
Rohant a menet oldalán, kerülgetve a bámészkodókat. A
szent asszonyt sehol sem látta. Talán nemtudróla!?
Kít megválto-ottál a te szent vére-eddel, szentlélek úri-is-
ten, írgalmazz míné-ékünk!
Néhányan lila színű röplapokat osztogattak. Öcsi nem akar-
ta átvenni, de egy lárvaarcú nő erőszakkal a kezébe nyomta,
mit ijedezel?, nem bomba ez!
Hátjóóóvanna... - olvasni kezdte a szöveget, önkéntelenül
szótagolva, ahogyan az iskolában kell.
A Rá-ko-si re-zsim ál-tal le-bon-tott Reg-num Ma-ri-a-num
temp-lo-mot e-re-de-ti for-má-já-ban új-já-é-pít-jük, e-re-de-ti
he-lyén, a-hol a rút zsar-nok-ság szim-bó-lu-ma, a Sztá-lin szo-
bor állt, míg a nép-ha-rag meg-sem-mi-sí-tet-te! Gyűjts! A-da-
kozz! Se-gíts!
Sztálín, ával. . . Eszébe jutott az a másik röplap, a követelő-
dző lányé.
A zsarnokság jelképét, a Sztalin-szobrot bontsák le, helyére
az ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilences forradalom és
szabadságharc mártírjainak csináljanak... legyennekik emlék-
művük.
Tétován gyűrkölte a fakólila papírdarabot, akkormost mia-
franc lesza Sztalin helyén?
Áh. . . nemmindegy? - rohant tovább. Megelőzte a vonuló-
kat, bekanyarodott Angelika háza felé. Mikor már biztosan
tudta, hogy nem láthatják, fecnikre tépte a röplapot, s a kaná-
lisba dobta.
A szent asszony ajtaja tárva-nyitva, a kilincs helyén baljós
lyuk. Ö rosszat sejtve szaladt le a lépcsőn, el is felejtette meg-
nézni, van-e rém?
A pinceszobában senki, a szekrény föltépve, minden az
ágyra szórva. A padlón papírhalmok, újságok, könyvek, egy
fölborult befőttesüveg, tartalma - aszott cseresznyeszemek -
szétgurult, levének bíborosra száradt foltja ragacsossá tette
Öcsi bátortalan lépteit.
Mieza rumli? Hola zAngelika?
Szemével leltározta a holmikat. A szent asszony ruhái nin-
csenek itt. Csak ágyhuzatok, törülközők, és egy ócska lódenka-
bát. Hiányzik  a két bőrönd is, mely - emlékei szerint - mindig
a szekrény tetején volt.
Talán elment Bécsbe?, minta Szászibekék?
Vagyrögtön Izraelbe?
Vagy elhurcolták?
Vagy kiraboltákés megölték? - a vöröses foltra meredt. Á. . .
eznemvér, hanema kompót.
Cipője orrával piszkálta az összevisszaságot. Megtalálta a
tenyérnyi imádságos könyvecskét, melyet a szent asszony
rendszerint a táskájában tartott, rózsafüzérjével együtt. Haeztet
itthagyta, akkortalán mégse... mégis... - kereste a füzért, per-
döntő bizonyíték lehetne. Nem találta. Tanácstalanul forgatta a
könyvecskét, ujját végighúzta elefántcsont utánzatú borítóján.
Micsoda dolgok...
Belelapozott.
Nincs szebb könyv szív-nél és lé-lek-nél. Mert ki a-zok-ban
nem ta-lál ja a han-got, mely ér-zel-me-i-nek mély-sé-get, vá-
gya-i-nak szár-nyat, sza-va-i-nak tar-tal-mat...
Igen. Ezt olvastaföla zAngelika, a legelső órán.
Istenem. . .
A kifosztott szekrény hatalmasat reccsent. Öcsi riadtan hát-
rált, a befőttes üvegbe botlott, ettől még jobban megijedt, ha-
nyatt-homlok menekült.
Lihegve lefékezett az utcán, nem akart újra találkozni a pap
vezette vonulókkal. Inkább a másik irányból kerülöma háztöm-
böt. Kapkodta a lábait, félt, hogy az anyja már keresi és őrjöng.
Ekkor jött rá: elhozta az imakönyvecskét. Visszakéne vinni.
Angelika nyilván tűvé teszi majd érte a szobát. Haugyan...
egyáltalán... - szaladt tovább.
Füstszag csapott az orrába.
A trafik melletti kis könyvesbolt redőnye fölfeszítve, üvege
betörve. Ugyanolyan szeméthalom a járdán, mint a szent asz-
szony lakásában, azzal a különbséggel, hogy ez itt füstölög.
Nagy rakás könyv, valaki alájuk gyújtott. Parázslottak a
gyűrött oldalak, az égő enyv bűzét árasztva.
Ismerős kötetek. Piros borítók...
Rákosi Mátyás beszédei.
A kommunista kiáltvány.
Távol Moszkvától.
A szocializmus iskolája.
Hülyékezek?, elégetika könyveket? - körbejárta a füstölgő
papírdombot. A végénmég fölgyújtjáka zegész utcát!, szólni
kénea tűzoltóknak!
Talán pontazok csinálták, akika zAngelikánál?
Belesett a boltba. A pult az oldalára döntve, a polcok leszag-
gatva.
Rontó Pálok!
Eszébe jutott a gól, nagyot nyelt. Az utca végén egy csoport
férfi tűnt föl, ő futásnak eredt.
Csapzottan érkezett haza, lihegett. Kicsit várt a lépcsőház-
ban, míg lélegzetvétele lelassult, rendbe szedte magát.
A szobában senki. Holvannak?
A konyhában kelepapa, homloka véraláfutásos, bal karja
bepólyázva, a jobbal mosta az arcát a falikútnál, anya és nagy-
apa segítségével. Nem akartam őket megijeszteni (kelepapa),
majd telefonálok előbb, csak aztán megyek át. Nincs vonal
(anya).
Mitörtént? - kérdezte ő elfúló hangon. Á, semmi, mondta
kelepapa gyanúsan széles mosollyal, hasra estem... nem szá-
mít, ebcsont beforr!
Anya egy nedves törülköző csücskével törölgette az alvadt
vért kelepapa halántékáról. Jól elintézte... elintézted magad,
fiam (nagyapa)! Kelepapa fölszisszent. Fáj (anya)? Kicsit. Ne
állj itt, Öcsikém (anya), útban vagy, menjél szépen játszani!
A szobába kullogott. Az imakönyvet a szekreterbe rakta.
Újabb hadjáratot indított Hapci kézrekerítésére, kiforgatta a fió-
               kokat, a titkos rekeszt is átvizsgálta. Hiába, a törpének nyoma
               veszett.
                    Szászibek.
                    Angelika.
     7
                    Hapci.
                    Egy napraez éppelég...
                    Nemsoká befutott az apja, három szál kolbásszal, tizenkét
               tojással, egy tábla csokoládéval, negyed kiló margarinnal.
               Anya ünnepelte, ügyes vagy, hol szerezted? Adták a gyár-
ban. A gyárban? Igen, a gyárban!, mindenki kapott, aki arra
               ţjárt. Hm, akkor nekem is be kéne mennem az irodába, hátha
nálunk is osztanak valamit. Menj! Most mért mondod ezt ilyen
               élesen? Nem mondom élesen... a Sanyiról senki nem tud
               semmit.
                    Gyászos csönd lett.
                    Képzeld, mesélte aztán anya, Gyuri kiment a Kelli utcába,
               tudod, hogy ott most egy fatelep van, olyan fűrésztelepféleség,
Gyuri nagy mellénnyel besétált, nyilván fölényeskedett, hogy
               így  meg úgy,  ő  a  tulajdonos, erre  a melósok
agyba-főbe verték,
               és fejszével kergették ki, nekem el se mondta, apámtól tudom,
               na, mit szólsz hozzá?
                    Apa vonogatta a vállát, mit szóljak
                    Öcsi dagadt a kárörömtől, úgykellneki, jólmegkapta.
               Bamm, bamm, bamm! - hallatszott a padló alól. Dolgozik a
               Bordás (anya).
                    Öcsi az ablakpárkányra könyökölve bámult maga elé. Már
               sötétedett. Távolról kiáltozás foszlányai érkeztek. Ő fülelt, me-
               resztette a szemét.
                    Zsivaj, nagyon messziről.
                    Turai csattogott el a túloldalon. Észrevette Öcsit, odaordí-
               totta neki: győztünk, bajtárs, mennek ki a ruszkik, rárá, hajrá
               - rohant tovább.
                    Hallottad? - kérdezte anya apától. Apa biccentett. És mit
               szólsz hozzá? Hát... mit szóljak? Mit szóljak, mit szóljak, szi-
               szegte anya, mást se tudsz mondani!
                    Nincs válasz, úgy látszik, apa tényleg nem tudott mást mon-
dani.
Hallottátok? - nagyapa dugta be a fejét az ajtón. Várt egy
kicsit, majd visszahúzódott, s hamarosan a konyhából átszivár-
gott a rádió csicserészése.
Szabadejrópa...
Anya fölállt, megyek Erzsiért. Gyurinak üzenem, kezdte
apa, hogy... ööö... különben nem is üzenek semmit. Jó, anya
indult kifelé, kopogtak a léptei, majd átadom.
Borús délelőtt. Öcsi az udvarban őgyelgett. Látta, hogy a
háromház leghátsó épületénél Turai és Pityu erődöt gyárt, kor-
hadt deszkadarabokból. Kettőt-kettőt hosszába, ugyanannyit
keresztbe, így kell, a réseken aztán az ember minden irányba
tüzelhet. Ezt méga zErdőssanya tanította nekik... nekünk...
Pityu oldalán kard,. Turai nyakában a villogós géppisztoly.
Biztos Turai a parancsnok.
Elkészült az erőd, Pityu szalutált. Belemásztak, csak deré-
kig ért. Turai vezényelt és tüzelt, Pityu harciasan hadonászott a
kardjával.
Öcsi a régi szép időkre gondolt, amikor még az összes srác
békésen háborúsdizott a háromház sóderos telkén. Ésa zErdős-
sanya bunkert csinálta pincében. És lejátszottuka negyvennyol-
cas forradalmat, és ponta szegény Erdőssanya volta Petőfisán-
dor. És éna durranós puskával... amit karácsonyra kaptam...
Fölszaladt a lakásba, hozta a fegyvereit, a pisztolytáskát
spárgával a derekára kötözte, a puskát a vállára akasztotta, s ol-
dalazó futással - így az embernek nagyobb a sansza, hogy el-
kerülik a golyók - a háromház kerítésoszlopához cserkészte
magát. Innét aztán laposkúszásban haladt tovább, míg az épü-
let takarásába ért. Kilesett, Turaiék nem vették észre.
Egy-kettő-három... rohaaam! - puskáját előreszegezve,
menet közben tüzelve vágtázott az erődhöz.
Durr-durr! Durr-durr!
Dávádávádávádávádá! - Turai géppisztolya kontrázott. Te-
má megvagy halva! - kiáltotta ő. Turai engedelmesen a szívé-
hez kapott, igen, de még utolsó erőmmel... - dávádá! - te is
meghaltál!
Mindketten a földre hanyatlottak. Pityu villogtatta a pengé-
jét, győzelem, éljen, éljen!
               A hullák néhány másodpercig nyugodtak békében, aztán
          föltápászkodtak. Mi van, Öcsi bajtárs (Turai)? Semmi. Mostan
          legyél te a védő! Jó.
               Bemászott az erődbe, elöl a puskát, hátul a pisztolyt dugta
          a résbe, s várta Turaiék rohamát. Sejtette, hogy átkaroló had-
          mozdulatra számíthat. Védekeznifogok, utolsócsepp véremig!
               A csatát újra és újra megismételték, váltakozó szereposztás-
          ban. A negyedik ostromnál az erőd leomlott.
               Nna... - Turai rugdosta a deszkákat, most mit csináljunk?
          Gyerünk a licsóba (Pityu)!
               Öcsi szégyellte mondani, hogy őneki a háromház udvarára
          se szabadott volna átjönnie, lelkifurdalását röpke fogadalom-
          mal - csak tízpercre! - csillapította.
               A járdát peremező szeméthányások tetején gázoltak végig,
          útjukat savanyú porfelhők jelölték. A téren túl már ott a liget,
          hamar megjárjuk...
i              Hé, Öcsi!
               Két férfi. Mintha a hulladékból bújtak volna elő. Két so-
          vány, ballonkabátos alak, nemzetiszín karszalaggal, zsebre du-
          gott kézzel.
               Ő szolgálatkészen lefékezett, tessék. Gyere le onnét, mond-
          ta a magasabbik szigorúan. Homlokát lila forradás átlózta.
               Ajjaj, gondolta ő, széttapostuka szemetet! - bűntudatos arc-
          cal bukdácsolt alá. Hova, hova? - a férfi a vállára eresztette a ke-
          zét. Csakidea licsóba... - szemével Turaiékat kereste, azok tisz-
          tes távolságból figyelték, hogy mi lesz. Hívjad ide a barátaidat!
               Turaiék erre elszaladtak. A másik férfi utánuk iramodott, a
          forradásos rászólt, hagyjad! Amaz visszabaktatott, leguggolt
          Öcsihez, szép kis barátaid vannak, hallod-e! Nemisa barátaim...
               Hogy hívnak? Ő megmondta; s közben a férfiak sárfoltos
          cipőjét nézte, nemsárga... demilyen mocskos
,         Hol laksz (a forradásos)? Itta tizenkilencben. És ezt honnét
          szerezted? - a pisztolytáskára mutatott. Apukám adta. Revol-
          vere is van neki? Nincsen.
               Az előtte guggoló férfi az állába markolt, húzta magához:
          biztos? - már.majdnem összeért az orruk. Öcsi szíve rémült ka-
limpálásba kezdett, jesszusom, mondtaapa, hogy nevigyema
zutcára, megisígértem...
Annak a férfinak éppen olyan tömpe volt az orra, mint a ci-
pője, ráadásul csupa mitesszer, a szeme pedig rezzenéstelenül
fúródott Öcsi arcába. Ő hátrálni próbált, de mozdulni se bírt,
szorosan fogták, a forradásos a derekánál babrált, egy rántással
szétszakította a spárgát, kivette a koltot a pisztolytáskából, el-
sütötte.
Csett.
Nesze a stukkerod! - nyújtotta.
Öcsi egyik kezével a kolt, másikkal a pisztolytáska után ka-
pott. A férfi a tenyerére vágott a kolt csövével, nono!, ha sokat
ugrálsz, a stukkert se adom!
A csontjába maró fájdalmat a hónaljáig továbbították az
idegszálak, a félelem lüktetését viszont a lábujja körmétől a
hajhagymákig. A menekülés ösztöne megsokszorozta az erejét,
fejével - Erdőssanyától tanult mozdulattal - a guggoló férfi
mellébe öklelt, a másiknak a bokájába rúgott, s rohant vakon
előre. A puska tusa a lábai közé akadt, megbotlott, hasra esett.
Azok ketten már rajta voltak, a forradásos visszakézből ar-
con csapta, a tömpeorrú hátrakulcsolta a karját. Záporoztak a
pofonok, a férfi módszeresen verte, kell még?, kell még? - szi-
szegte. Ő kapálódzott, izzadságával keveredő vére a szájába
csurgott, émelyítő ízétől megvadult, beleharapott a férfi csuk-
lójába. Az rángatta a kezét, Öcsi fejével együtt, ő görcsösen a
húsba mélyesztette a fogsorát, aztán minden elsötétült.
A hajóhinta. A hajóhinta a vursliban.
Demér zúg? .
Motorja van?
K-k... - azt akarta mondani: kiesek. És: neolyan gyorsan.
N-n...
Himbálódzó sárga folt az ég. Mint a durva szövésű vászon.
Tisztán látta az egymást keresztező szálakat.
Bmrrr - a zúgás erősödött.
Tsss, tsss! - tompa csattogás.
Autóban ült, két vadidegen férfi között, azok ütögették az
arcát.
          H-h... - azt akarta kérdezni: holvagyok? Nem engedelmes-
     kedett a szája.
          A sárga négyszög: a dzsip ponyvateteje.
          A kocsi megállt. Az ő házuk előtt.
          Kiszállt a sofőr. A forradásos homlokú férfi. Az első ülésről
     a tömpeorrú nézett hátra, intett a két vadidegennek, mehettek,
     majd én vigyázok a srácra.
ř         Amazok is kiszálltak, Öcsi látta, géppisztoly lóg a vállukon.
     És ebben a pillanatban mindent megértett. Vége. Ezek most
     fölmennek, s elhurcolják apát. Letaszigálják a lépcsőn, mint az
     Erdőssanya Juliskáékat. Anyát is, Erzsébetet is. Aztán viszik
     őket... visznekminket... k-kituggyahová.
          Őmiatta. A pisztolytáska miatt. A háborúsdi miatt.
          Ki akarta nyitni az ajtót, a tömpeorrú ráförmedt: maradj
     nyugton, te! Mozdulatlanságba merevedett, testében harsogva
     dörömböltek az erek. Számolt magában, egy, kettő, há-rom! -
     föltépte az ajtót, kiugrott és rohant.
          Állj meg, hé!, állj, vagy lövök!
          Száguldott, be a kapun, fel a lépcsőn, hallotta a háta mögött
     a cipőtalpak csattogását. A lakás ajtaja nyitva, az előszobában
     a három fegyveres, szemben velük nagyapa, ő átsiklott közöt-
     tük, s a kifelé igyekvő apjába ütközött. Ordítani akart, segély-
     kérő, magyarázó, tetterős és tettrevágyó szavakat, tátotta a szá-
     ját: m... m... m...
          Apa félretolta, odalépett a fegyveresekhez, jónapot, mi tet-
     szik? Jónapot... önök fegyvert rejtegetnek! - a forradásos ki-
     húzta a zsebéből a koltot. Bravó! - mondta apa gúnyosan. Ad-
     digra a forradásos a pisztolytáskát is előráncigálta, íme a bizo-
     nyíték!
          Nagyapa behúzott fejjel pislogott a sötétbarna bőrtokra, a
     vészjósló csöndben csak Öcsi zihálása hallatszott. A térde re-
     megett, úgy érezte, rögvest összecsuklik. A tömpeorrú férfi az
     ajtóban állt, s gyilkos pillantásokat küldött feléje.
          Házkutatást tartunk! - jelentette ki a forradásos. Igazán? -
     apa hanţja élesen csengett, és ha szabad tudnom, milyen jo-
     gon?
A négy férfi összenézett. Azon a jogon (a forradásos), hogy
mi az újjászervezett államrendőrségtől vagyunk, és ahol pisz-
tolytáska van, ott pisztoly is van.
Apa biccentett, értem... mutassák az igazolványokat!
A tömpeorrú előrefurakodott, pofa be, jóember, mi kérde-
zünk, maga válaszol, igen? Igen... az igazolványokat! - ismé-
telte apa makacsul.
Anya halott sápadtan leselkedett a szoba üvegbetétes ajtaja
mögül, arca olyan sűrű reménytelenséget árasztott, hogy Öcsi
pánikba esett, cibálni kezdte apa zakóját, megszólalni nem tu-
dott. Nyughass, szólt rá az apja foghegyről. Farkasszemezett a
forradásossal, na, mi lesz?, nincs igazolvány?
A forradásos tűnődött, aztán elővett egy gyűrött papirost,
odamutatta, tessék, most pedig...
Házkutatási parancs? - akasztotta meg apa. A tömpeorrú
csípőre tette a kezét, hát a faszom nem kéne? Az nem, csak a
házkutatási parancs.
Ebből elég! - a forradásos a géppisztolyára csapott, mi nem
érünk rá vitázni magával, leţjobb lesz, ha szépszerivel ideadja
a fegyverét, jegyzőkönyvet csinálunk, a többi a bíróság dolga,
nem kell félni, nem vagyunk mi banditák!
Helyes, apa karba fonta a kezét, akkor ne húzzuk tovább
egymás idejét, jöjjön velem! Én? - kérdezte a forradásos bi-
zonytalanul. Igen, igen!
A férfi a társaira nézett, aztán nehézkes léptekkel bement
apával a szobába. Gyanakvóan méregette anyát, megállt az aj-
tónál. Apa kihúzta a komód legfölső fiókját, s rövid keresgélés
után papírokat hajigált az asztalra, tessék kérem, olvassa!, na!,
gyerünk!, láthatja, negyvenkilencben az államrendőrség köte-
lékéből azonnali hatállyal elbocsájtottak, tessék, a leltár!, a tu-
lajdonomat képező holmik listája, ott a pisztolytáska, a harma-
dik pont, ezt én megvettem, kifizettem, enyém, azt csinálok ve-
le, amit akarok!, ha úri kedvem diktálja, megfőzhetem és meg-
ehetem!
A forradásos összehúzott szemmel böngészte az iratokat,
ezek szerint... Apa közbevágott: de ha nagyon tetszik magá-
nak, odaadom ajándékba, én csak négy évig használtam, sem-
mi baja!
A férfi izzadt, homlokán a mélyedésbe gyűltek a csöppek,
ilyet még nem is hallottam... leszereléskor odaadják a...? Bi-
zony, amiért fizetett, azt odaadják, amit vételezett, azt nem...
apa kivette a kezéből a papírokat, szép kis rendőr maga. A for-
radásos krákogott, önkéntesek vagyunk... Szalay őrnagy szer-
vezte az egységet, hogy az utcán fönntarcsuk a rendet. Jól van,
menjenek és tarcsák!
Hát akkor... - a férfi habozott, elnézést, kedves bajtársam!
Apa hallgatagon figyelte a fegyveresek kivonulását. Öcsi
látta, hogy a forradásos viszi magával a pisztolytáskát. A dur-
ranós puska pedig a kocsiban maradt. Ottegyemegafene... -
minden ízében reszketett, várta a szörnyűséges büntetést. Ordí-
tozást, nadrágszíjat, sarokba állítást, játékelvonást, szobafogsá-
got, bármelyiket vagy mindet egyszerre, megérdemli.
Mit csináltak veled, édes Öcsikém? - kérdezte anya sírós
hangon. N... - a szája nehezen mozgott, n-nem sz... sz-számít!
Megvertek? M-meg. Fáj? K-kicsit.
Anya könnybe lábadó szemmel apára pillantott. Az apja
odajött, Öcsi tartotta az arcát, pofonra. De apa simogatni kezd-
te, két kézzel, nyugodj meg, fiacskám... nincsen semmi baj.
Rázta a hideg. Lázas, motyogta anya, gombolta az ingét, le-
húzta a nadrágját, az ágyhoz vezette, takarózz be szépen, ho-
zom a hőmérőt! N-nemkell... apa, b-bocsánatot k-kérek...
Az apja az ágy szélére ült, bánatosan csóválta a fejét. N-ne-
haragudj, suttogta ő, én n-nemakartam. . . ! Jól van, akkor alud-
jál... N-nemvagyok álmnos... b-bocsánatot k-kérek!
Anya hozta a hőmérőt, erőszakkal a hóna alá nyomta. M-
mérnéztekígy r-rám?
Nem kapott választ, becsukta a szemét. Azalényeghogy el-
mentek! - gondolta, s maga sem értette, miért kezdett zokogni.
M... m-mingyárt abbahagyom! - biztatta önmagát, m-min-
gyár...
M-mi...
M-mér...
Jesszusom, hátén d-d-dadogok!
Értette már anya és apa lapos pillantásait, a kínkeserves
csöndet. D-dadogok, ismételte döbbenten.
Á, nem, mondta anya nyúlós hangon, csak egy kicsit... ici-
picit, a nagy ijedtség teszi, majd elmúlik, ne félj.
N-nemfélek, csak d-dadogok! D-dadogok!
Pihenjél most, aludjál, kisfiam, meglátod, mire fölébredsz,
elmúlik! - anya gyógyszert adott neki.
N-najó... - a takaró alá bújt, várta, hogy az álom kikapcsol-
ja az agyában a lüktetést, megmelegítse gémberedett taţjait.
De hiába teltek a percek, nem szűnt a zakatolás, a vastag pap-
lan alatt is fázott, mintha jeges vízzé vált volna a vére.
Újra és újra próbát tett, m-még m-mindig?
Ne beszélj, aludjál (anya).
D-de n-nembírok! - már megint sírt.
Éndadogok... dadogok, minta Lükepisti a zóvodában. Ura-
misten. ..
A... a zAngelikais dadogott, amikor a Fényesbe voltunk!
Ésaztán elmúltneki, éssosetöbbé!
Hhhh... m-miatyánk, k-k-k-k...
Pszt! - anya vizes borogatást rakott a homlokára. N-neee, f-
fázok! - ledobta.
Haelbírnékaludni...?!
Számolással kísérletezett, hátha segít. Egy.
K-kettő.
Három.
N-négy.
Á. .. - nem tudta elviselni a saját habogását. Magában foly-
tatta:
Öt.
Hat.
Hét.
Nyolc...
Ötvenhat.
Szipogott, minden erejét a szájizmaiba összpontosította,
azt mondta: b-bassza m-meg... b-bassza m-meg.
Szemhéját résre nyitotta. A vékony csíkban elmosódott ar-
cok imbolyogtak. Apáé, anyáé, Erzsébeté.
Aztán föltűnt a forradásos. És a tömpeorrú.mí. Ebből tudta ő,
hogy álmodik. Deközbe ébrenvagyok! - állapította meg cso-
dálkozva. Hiszen ha ismét résre tárta a szemét, világosan látta
a hosszúkás szobát, az ágyakat, az asztalt, a szüleit, a nővérét.
Ha becsukta, ráterült a durván szőtt sárga ég, kezdődött a mo-
torzúgás, indult a hajóhinta.
Ebben az érdekes állapotban hevert sokáig, ki és be, ki és be.
Az éjszaka közepén fölriadt. Tehát aludtam, gondolta. Izga-
tottan nyeldekelte a nyálat, köhécselt, aztán fennhangon: t-te-
hát... m-mégis...
Istenbüntetése.
De nincsisten.
Havolnais, nemaző büntetése, hanema zenyém.
Hátpedig ígyszokták mondani: istenbüntetése. B-b-bünte-
té...
Két karját az arcára borította.
Majdcsak reggellesz.
Öööő... r-reggel 1-lesz.
Nyirkos bőrét borzongatta a vánszorgó idő.
Amikor újra kinyitotta a szemét, már világos volt, bántották
a fények.
Apa az ágyán ült, görnyedt háttal, figyelte őt. A konyhából
dús rántottaszag és a rádió döngicsélése szivárgott be. Tira-
ramm pa-pamm, tiraramm, pa-pamm...
Anya tálcán hozta a reggelit, egyél, Öcsikém.
K-k-kösz.
A rántotta kihűlt, érintetlenül. Piszkálgatta a villával, s
szoktatta magát a gondolathoz, hogy ő már sose beszélhet ren-
desen, folyékonyan, szabadon; küzdenie kell a szavakért, és
csúfolni fogják, mint a szerencsétlen Lükepistit, nem lesz tü-
relmük kivárni a mondat végét, és akkor ő inkább hallgatni fog.
Vagy mutogatni. Vagy írni.
A szekreter lapjánál töltötte a napot. Szabályos időközön-
ként próbát tett, ujjait a szája sarkára szorítva.
K-kéremszépen.
K-köszönömszépen.
N-nagyonszívesen.
Anya orvosságot és meleg levest diktált beléje, hiába mond-
ta ő: n-nemvagyok b-beteg... n-nemvagyok éhes. Akkor is m-
muszáj valamit enned! L-legalább n-neutánozzál! - nyökögte
kétségbeesetten. Én nem... - suttogta anya, csak véletlenül...
- félrefordult.
Apa fölállt, megyek. Anya kikísérte, sugdolództak az elő-
szobában. Mi-mitsugdostok? - üvöltötte ő, n-nesugdossatok!
Erzsébet kabátgombbá kerekedő szemmel nézett rá, ez volt
a legrémesebb, Öcsi megérezte, hogy ugyanilyen pofát vág
majd a kelepapa, a kelemama, az Ica-Mari, a Turai, a Pityu, a
vígbagoly, a Feribácsi, a zösszes fiúka zosztályban... sőt...
M-m-mérbámulszúgy, m-minta... - fáradtan legyintett.
Mint a borjú az újkapura? - kérdezte Erzsébet segítőkészen.
Ő a szekreter lapjára hajtotta a fejét, b-borjú, motyogta. Nehéz
volt eldönteni, hogy a nővérére érti, vagy csak gyakorol.
Maga elé húzta Angelika imádságos könyvecskéjét. Gépie-
sen pergette az aranyozott szélű, puha oldalakat.
K-kéremszépen.
Hátméga zolvasássalis bajoklesznek! Hogyfogokén szóta-
golni?
N-n-nincs szebb k-könyv szív-n-n-nél és l-lé-l-lek-n-n-n...
N-n-n-n. ..
K-köszönömszépen.
Mi az (Erzsébet)?, muti meg!
N-nem... - gyorsan bedobta a fiókba. Erzsébet vállat vont,
irigy kutya, bújj a lukba! - s mert Öcsi hallgatott, hozzátette:
kis hülye. Vagy t-te! De te kétszeresen! T te m... m... m...
Erzsébet bólintott, én meg háromszorosan, igen, de te vi-
szont mindig eggyel többször, mint én!
D-d-d... - zihált a tehetetlenségtől. Visszafeküdt a szekre-
ter lapjára. Jobbha csöndbemaradok.
Hajnalban dörrenésekre ébredtek.
Daaang, daaang, dadadaaang.
Rengett a ház, zúgtak az ablaküvegek, hullott a vakolat.
L-lőnek, dünnyögte ő. Meg se lepődött.
Tétlenül hevert a rángó ágyon, tudta pedig, hogy öltözköd-
ni kell, mindjárt vonul a család a pincébe. Kelepapáék nyilván
rég ott vannak.
Figyelte a többiek kapkodását.
Hallgatta a robbanásokat, testét zengette a légnyomás. Cso-
dálkozott.
Hátfélnisetudokmár?
1979-81