Kurt Vonnegut Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian! Ismertető a hátoldalról: Orvosilag ellenőrzött halálutazásaim során sűrűn találkoztam az 1727-ben elhunyt Sir Isaac Newtonnal... Newtonnak nem elég, hogy a Földön eltöltött nyolcvanöt év alatt feltalálta a defferenciál- és integrálszámítást, megfogalmazta és számszerűsítette a tömegvonzás, a mozgás és a fénytan törvényeit, s megtervezte az első tükrös távcsövet. Képtelen megbocsátani magának, hogy Darwinnak hagyta az evolúció elméletét, Pasteurnek a baktériumokat, Albert Einsteinnek pedig a relativitást. Mi a halál? Egy minőség? Egy hely? A vég? A kezdet? Egy utazás? Lehet-e viccelni a halállal? Mint azt Kurt Vonnegut bizonyítja, lehet. Karcolatai Örkény Egyperces novelláival, Rózsakiállításával vagy Karinthy Mennyei riportjával mutatnak szellemi rokonságot. Vonnegut "kontrollált halál közeli állapotban" siklik oda-vissza a földi és a túlvilági lét között, s készít képzelt riportokat (az euthanázia gyakorlása miatt hírhedtté vált) Dr. Kevorkian segítségével különféle különféle híres és kevésbé híres személyekkel Isaac Newtontól William Shakespeare-en át Adolf Hitlerig. Jellegzetes, filozofikus fekete humor, amely az idős író saját halálával való szemérmetlen kacérkodásán túl az örökkévalóság különféle koncepcióival kapcsolatban tesz fel elgondolkodtató kérdéseket. Kurt Vonnegut, a 20. századi amerikai irodalom egyik legnagyobb élő alakja, 1922-ben született Indianapolisban. Regényei szinte kivétel nélkül megjelentek magyarul. Kurt Vonnegut Áldja meg az Isten, dr. Kevorkian! GULLIVER A kötet az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut: God Bless You, Dr. Kevorkian Originally published by Seven Stories Press, New York, USA, 1999 Copyright (c) Kurt Vonnegut, 1999 Hungarian translation (c) Hideg János, 2001 A szövegben található Shakespeare-idézetek Arany János, Kosztolányi Dezső és Szász Károly, a Philip Strax-versek: Kappanyos András fordításai. A könyv eredeti amerikai kiadójának köszönetnyilvánítása: Külön köszönet Marty Goldensohnnak, aki a WNYC szerkesztőjeként bátorította vándorló túlvilági riporterünket a témában való elmélyülésre, s a közszolgálati rádió költségvetéséből szavanként egy dollár tiszteletdíjat fizetett neki, ami egy olyan eldugott és az útikönyvek által sem említett helyről való tudósításért, mint a mennyország, igazán nem rossz tarifa. ISBN 963 9232 16 5 Kiadta a Gulliver Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó a Gulliver Kft. Ügyvezetője Felelős szerkesztő Domina István Szerkesztő Kappanyos András Műszaki szerkesztő Orosz Attila Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető Mádi Lajos vezérigazgató Készült 4,52 (A/5) ív terjedelemben TARTALOM Néhány keresetlen szó... Áldja meg az Isten, dr. Kevorkian! Riportalanyaim NÉHÁNY KERESETLEN SZÓ A TÚLVILÁGRÓL A WNYC RIPORTERÉTŐL Első halál közeli élményemet egy elszúrt altatás révén éltem meg egy koszorúérműtét során. Korábban hallottam már embereket, akik különféle tévéműsorokban számoltak be, milyen volt végigmenni a kék alagúton egészen a Gyöngykapuig, sőt azon is túl - legalábbis ők így mondták -, majd újból visszatérni az élők sorába. Ami engem illet, bizonyosan nem vállalkozom egy ilyen kockázatos utazásra, ha korábban nem élek túl magam is egyet, és nem segít Dr. Jack Kevorkian, valamint a legkorszerűbb halálos injekciós berendezéssel felszerelt csapata a texasi Huntsville-ben. Az alábbi riportokat az WNYC nevű rádióállomás számára rögzítették hangszalagra. Remélem, érződik rajtuk az élmény frissessége. A hunstsville-i állami börtön csempével borított kivégzőkamrájában vették fel őket, mindössze öt perccel az után, hogy leoldoztak a tolóhordágyról. A magnó történetesen Texas derék népének tulajdona volt, s rendesen azon személyek utolsó szavainak megörökítésére használták, akik egyirányú, full extrás útra indultak a Paradicsomba. Én nem teszek több retúrt, hacsak valamely baleset folytán nem. Családom érdekében ugyanis bölcsebb, ha helyreállítom egészség- és életbiztosításomat, ameddig még lehet. Biztos vagyok azonban, hogy más újságírók, sőt talán turisták is követni fognak az Örökkévalóságba vezető biztonságos, kétirányú úton, amelyet úttörőként bejártam. Kérem, legyenek óvatosak, s érjék be, ahogy magam is tettem, azokkal a beszélgetésekkel, amelyeket a kék alagút vége és a Gyöngykapu között elterülő, százméternyi üres telken készíthetnek. Mint azt a magam kárán megtanultam, az áthaladás a Gyöngykapun, bármilyen izgalmas riportalany várjon is ránk a túloldalon, azzal a kockázattal jár, hogy a rigolyás Szent Péter, ha aznap bal lábbal kelt fel, soha többé nem enged ki. Gondolják csak el, milyen szomorúak lennének barátaik és rokonaik, ha például egy Napóleonnal való futó túlvilági eszmecsere kedvéért követnének el öngyilkosságot. * A túlvilág létezésébe vetett hitről jut eszembe: mint azt önök közül néhányan tudják, sem keresztény, sem zsidó, sem buddhista, sem pedig más, a szó hagyományos értelmében vett vallás híve nem vagyok. Humanistának tartom magam, ami részemről annyit jelent, hogy életem során mindig tisztességre törekedtem, tekintet nélkül a halálom után esetleg rám váró büntetésekre vagy jutalmakra. Német-amerikai őseim, akik a mi amerikai polgárháborúnk idején telepedtek le a mi amerikai Középnyugatunkon, "szabadgondolkodónak" nevezték magukat, ami lényegében ugyanezt az elvet fejezi ki. Dédapám, Clemens Vonnegut például a következőket írta: "Ha Jézus jó dolgokat mondott, mit számít, Isten volt-e vagy sem?" Én magam pedig ezt írtam: "Ha nem Jézus hegyi beszédének kegyelme és könyörületessége vezetne, nem akarnék emberi lény lenni. Akár csörgőkígyó is lehetnék." Tiszteletbeli elnöke vagyok az amerikai humanisták AHA néven ismert szövetségének. E lényegében funkciótlan minőségben a nemrég elhunyt, lenyűgözően termékeny író és tudós, a nagy Dr. Isaac Asimov megüresedett székét foglaltam el. Az AHA elődöm tiszteletére tartott emlékmiséje során többek között a következő mondat hagyta el a számat: "Isaac már az égben jár." Az egybegyűlt humanistáknak mulatságosabbat nem is mondhattam volna. Csak úgy gurultak a nevetéstől. Egek! Percekbe tellett, mire legalább az ünnepélyesség látszata helyreállt. Ezt a viccet természetesen még első - véletlenül bekövetkezett - halál közeli élményem előtt sütöttem el. Amikor elérkezik az időm, és magam is csatlakozom a mennyei kórushoz, vagy mihez (amitől egyébként az Isten óvjon meg), remélem, valaki így szól majd: "Ő már az égben jár." Ki tudja? Lehet, hogy mindezt csak álmodom. A síromon mindenesetre ez álljon: "Minden csodálatos volt. Semmi sem fáj." A pokolba is, könnyen megúsztam, akármi volt is az, amit átéltem. * A humanisták, bármiféle Isten létéről kapott, hitelt érdemlő információ hiányában megelégszenek azzal, hogy legjobb képességük szerint szolgálják az egyetlen elvont fogalmat, melyet némiképp ismernek: saját közösségüket. Az AHA-tagság nem feltétel. Bevallom, a temetett holtakkal folytatott beszélgetéseimről szóló könyv abban a reményben készült, hogy egy kis pénzt keresek vele - no nem magamnak, hanem a Manhattan belvárosában működő WNYC nemzeti közszolgalati rádióállomásnak. A WNYC elősegíti hallgatóközönségének tájékozódását és ismereteinek bővítését. Ezt ma már egyetlen kereskedelmi rádió- vagy tévéállomás sem engedheti meg magának. A WNYC tiszteletben tartja az emberek tudáshoz való jogát, ellentétben a hatalmas költségvetésüket könnyű kézzel szóró kiadók és hirdetők hitvány rabszolgáival, akik csak a közönség félrevezetésében és üres szórakoztatásában érclekeltek. Meglehet, a WNYC számos tagja a hagyományos vallásokban talál vigaszt, a stáb kollektív szelleme mégis humanista - mely ideál annyira földhöz ragadt és banális, hogy bár megtehetném, még véletlenül sem írom nagyhetűvel. Az általam használt értelemben a "humanista" semmiféle természetfölötti jelentést nem hordoz, egyszerűen a "becsületes állampolgár" és a "tisztességes ember" kényelmes szinonimája. * Mindannyiuknak hosszú és boldog életet kívánok függetlenül attól, mi vár ránk azután. Használjanak napolajat! A cigaretta árt az egészségnek! A szivar viszont kifejezetten jót tesz. Még egy magazin is népszerűsíti élvezetét. Borítóján tökéletes férfiak, sportolók, színészek és kapitális feleségeket birtokló gazdag szivarok díszelegnek. Az egészségügy-minisztert vajón miért nem rakják ki oda? A szivar természetesen olyan, mint egy müzli-szelet, van benne sok őrölt kenudió, olajos magvak, mazsola, juharszirup, napon szárítják, miegymás. Kapjanak be egyet önök is lefekvés előtt. A lőfegyverek szintén egészségesek. Kérdezzék csak meg Charlton Hestont, aki valaha Mózest alakította. A puskaporban nincs se zsír, se koleszterin. Ez a dumdum golyókra is vonatkozik. Kérdezzék csak meg kongresszusi képviselőjüket (képviselőnőjüket) arról, hogy a lőfegyverek a szivarhoz hasonlóan egészségesek-e. * Apai nagybácsikám, a néhai Alex Vonnegut, miután elvégezte tanulmányait a Harvard Egyetemen, életbiztosítás-ügynökként dolgozott Indianapolisban. Művelt, bölcs ember volt - a család többi tagjához hasonlóan humanista. Alex bácsi általában azt kifogásolta leginkább az emberekben, hogy ritkán veszik észre, amikor valóban boldogok. Ő maga igyekezett minden alkalommal felismerni a pillanat kínálta örömöt. Amikor egy nyári napon limonádét szürcsöltünk egy almafa árnyékában, Alex bácsikám e szavakkal szakította félbe a beszélgetést: "Nem tudom, mi volna csodálatos, ha ez nem az?" Magam is gyakran mondom ugyanezt a könnyen jött, természetes gyönyör pillanataiban: "Nem tudom, mi volna csodálatos, ha ez nem az?" Talán mások is hasznát vehetik Alex bácsi örökségének. Engem mindenesetre felvidít, hogy hangosan számolom a derű perceit. * Oké, akkor szórakozzunk egy keveset. Beszéljünk a szexről. Beszéljünk a nőkről. Freud azt mondta, nem tudja, mit akarnak a nők. Én tudom, mit akarnak. Egy rakás embert, akivel beszélhetnek. Miről akarnak beszélni? Mindenféléről. Mit akarnak a férfiak? Egy csomó cimborát, és azt, hogy ne legyenek rájuk dühösek az emberek. Miért olyan sok a válás manapság? Azért, mert a legtöbbünk nem törzsi jellegű nagycsaládban él. Valamikor egy-egy esküvő alkalmával a menyasszony rengeteg emberrel beszélhetett mindenféléről. A vőlegényt pedig még több cimbora vette körül, akiknek idétlen vicceket mesélhetett. Néhány amerikai, de alig egypár, még ma is törzsi jellegű nagycsaládban él. Például a navahók. Vagy a Kennedyek. A legtöbbünk azonban, ha manapság házasodik, az egybekelés révén egyetlen emberhez jut csak. A vőlegény kap egy cimborát, de ez a cimbora nő. A nő kap egy társat, akivel mindent megbeszélhet, de férfi az illető. Amikor egy házaspár vitatkozik valamiről, talán azt hiszik, a pénzről, a hatalomról, a szexről vagy a gyereknevelésről van szó, amit azonban valójában mondanak egymásnak, anélkül hogy észrevennék, ez: "Nem vagy elég nekem!" Találkoztam egyszer egy ibó törzsbeli nigériai férfival, aki hatszáz rokonát ismerte közelebbről. A felesége épp gyermeket várt, ami a legjobb hír egy törzsi nagycsaládban. A születése után a gyereket megmutatják az összes rokonának, különféle korú, méretű és alakú ibónak. Azután más csecsemőkkel is találkozik, magánál nem sokkal idősebb unokatestvérekkel. Mindenki, aki elég nagy, és elég szilárdan áll a léhán, felemeli, dédelgeti, gügyög hozzá, és azt mondja, milyen aranyos és kedves. Önök nem lennének szívesen ennek a csecsemőnek a helyében? * Ez az ide-oda kalandozó bevezető négyszer olyan hosszú, mint az angol nyelv történetének leghatásosabb és leghatékonyabb írása: Abraham Lincoln gettysburgi csatatéren elmondott beszéde. Lincolnt egy jelentéktelen színész lőtte le, aki élt fegyverviselési jogával. Lincoln Isaac Asimovhoz és Alex nagybácsikámhoz hasonlóan már az égben jár. * Kurt Vonnegut, a WNYC immár nyugalmazott túlvilági riportere ezúttal papíron búcsúzik önöktől. Viszlát és adios. Vagy ahogyan azt Szent Péter mondta hamisan kacsintva, amikor elárultam neki, hogy utolsó retúr utamon járok a Paradicsomban: "Szevasz, tavasz." K. V. 1998. november 8. és 1999. május 15. ÁLDJA MEG AZ ISTEN, DR. KEVORKIAN! MA REGGELI HALÁL közeli élményem során megtudtam, mi történik azokkal, akik csecsemőkorukban fejezik be földi életüket. Véletlenül jöttem rá, mivel eredeti szándékom szerint azért mentem végig a kék folyosón, hogy Dr. Mary D. Ainsworth-el készítsek interjút, aki tavaly március 21-én, nyolcvanöt éves korában hunyt el a virginiai Charlottesville-ben. Nyugalmazott, bár mindvégig aktív fejlődéspszichológus volt. Dr. Ainsworth a New York Timesban róla megjelent rendkívül elismerő gyászjelentés szerint mindenki másnál behatóbban tanulmányozta az anya és gyermeke között az első év során kibontakozó érzelmi kapcsolat - vagy a kapcsolat hiányának - hosszú távú hatásait. Anyátlan csecsemőket tanulmányozott Londonban, mindenféle anyai gondoskodást vagy annak hiányát Ugandában, majd itt, az Egyesült Államokban. Kísérletei meggyőzően bizonyították, hogy a későbbi érzelmi fejlődés szempontjából első éveiben minden gyermeknek szüksége van egy biztonságot nyújtó anyafigurára. Máskülönben egy életen át szorongani fog. Szerettem volna, ha Dr. Ainsworth beszél nekem a gondolkodás és gondoskodás kettősségéről, valamint az újszülött koromban kapott anyai törődésről: mennyiben magyarázza (vagy nem) felnőtt életemet? Dr. Ainsworth ehelyett azonban megállíthatatlan izgalommal ecsetelte, miként nyertek elméletei igazolást a túlvilágon. Nem beszélve mindarról az elismerésről, amelyet pszichológustársaitól kapott a Földön. Mint kiderült, a mennyországban bölcsődék és óvodák működnek azok számára, akik csecsemőkorukban haltak meg. Önkéntes pótmamák, vagy a babák valódi anyái - ha már maguk is az égben járnak - eszelős gyengédséggel dédelgetik a csöppnyi lelkeket. Gyere anyucihoz. Puszi, puszi, puszi. Ne sírj kicsinyem. Anyuci szeret téged. Büfizni kell? Biztosan az a baj. Így ni! Most már jobb? Ideje hajcsikázni. Bubu, gugu. És a csecsemők egy napon angyalokká cseperednek. Ez az angyalok titka! Ezzel búcsúzik önöktől Kurt Vonnegut a huntsville-i (Texas) halálkamrából. A viszontlátásra. Addig is huhu, gugu és pápá. MA REGGEL KONTROLLÁLT halál közeli állapotban volt szerencsém találkozni egy Salvatore Biagini nevű emberrel a kék folyosó végén. A hetvenéves nyugalmazott építőmunkást tavaly július 8-án érte halálos szívroham, miközben szeretett snauzerét, Teddyt igyekezett megmenteni egy Chele nevű, elszabadult pitbull támadásától Queensben. A pitbull, amely soha azelőtt nem támadott sem emberre, sem állatra, átugrott egy csaknem másfél méter magas kerítésen, hogy elkapja Teddyt. A fegyvertelen Mr. Biagini viszont, aki ezzel szemben korábban szívpanaszokkal küszködött, a pitbullt kapta el, így a snauzer egérutat nyert, a pitbull pedig a snauzer helyett több helyen megharapta Mr. Biaginit, akinek az ijedtségtől egyszer és mindenkorra megállt a szíve. Megkérdeztem a hősies állatbaráttól, milyen élmény volt egy Teddy nevű snauzerért áldoznia az életét. Salvatore Biagini filozofikusan állt a kérdéshez. Azt mondta, magasan veri azt az érzést, amikor az ember abszolút a semmiért hal meg a vietnami háborúban. MA REGGELI HALÁLUTAZÁSOMAT követően majdnem szó szerint a szívem szakad meg, amiért nem vihettem magammal magnetofont a kék alagúton a Mennyországba. Soha azelőtt nem üdvözölt még a néhai Louis Armstrong vezette New Orleans-i stílusú rezesbanda az Amikor a szentek bevonulnak vérpezsdítő dallamával új jövevényt arrafelé. Mint megtudtam, ez az igen vidám és különleges megtiszteltetés, melyben tízmillió új halott közül egyetlenegy részesült, egy Birnum Birnum nevű, fehér ősökkel is rendelkező ausztráliai bennszülettet ért. Amikor a tizenkilencedik században a fehér telepesek megérkeztek Ausztráliába, a kontinens és a közeli Tasmánia őslakosai a földkerekség minden népe közül a legegyszerűbb, sőt legprimitívebb kultúrájával rendelkeztek. A fehérek élősdinek tekintették őket: értelmi és érzelmi szintjüket mondjuk a patkányokéhoz hasonlították, puskával és méreggel irtották őket. Az ausztrál bennszülöttek csak 1967-ben, gyakorlatilag alig tegnapelőtt kaptak állampolgárságot, hála a Birnum Birnum által vezetett tüntetéseknek. Népének fiai közül ő volt az első, aki elvégezte a jogi egyetemet. Tasmániában nem maradtak túlélők. Megkértem Birnum Birnumot, küldjön egymondatos üzenetet a WNYC hallgatóinak a tasmánokról. Azt mondta, ők voltak az egyetlen ismert, maradéktalanul végigvitt népirtás áldozatai. Ekkor Louis Armstrong megjegyezte, hogy jó oktatók kezében a tasmánok ugyanolyan tehetségesek és intelligensek, mint bárki más. Mint mondta, jelenlegi zenekarában két tasmán is játszik. Egyikük klarinéton, másikuk harsonán. Ezzel a WNYC túlvilági riportere, Kurt Vonnegut búcsúzik Önöktől. Teteretete! A MAI FELÜGYELT, halál közeli élmény igazi csemege volt! John Brownnal, alias János bácsival készítettem riportot, aki egyfelől elesett egy fűszálban, másfelől viszont másokért élt, ami köztudottan a legszebb mesterség. John Brownt száznegyven évvel ezelőtt, október 2-án az Amerikai Egyesült Államok alkotmányos rendje elleni összeesküvésért akasztották fel. Mindössze tizennyolc, rabszolgaságot ellenző megszállott élén elfoglalt egy lényegében őrizetlen szövetségi fegyverraktárat a virginiai Harper's Ferryben. Hogy mi volt a terve? Szétosztani a fegyvereket a rabszolgák között, hogy azok megdönthessék rabszolgatartóikat. Kész öngyilkosság. Törvénytisztelő polgárok tüzet nyitottak rájuk, s nyolc emberét, köztük két fiát megölték. Őt magát elfogták és börtönbe vetették az Egyesült Államok tengerészetének az Alkotmányra felesküdött katonái, akiknek parancsnoka Robert E. Lee ezredes volt. John Brown a Mennyországban hóhérkötelet visel nyakkendő gyanánt. Amikor erről faggattam, így fakadt ki: "Hát a magáé hol van? A magáé hol van?" A szemei olyanok, mint izzó pénzérmék. "Vérontás nélkül - mondja - nincs bűnbocsánat." Mint kiderül, ez az Újszövetségben áll (Zsidók 9,22). Gratuláltam neki azért, amit az akasztófához vezető úton az ujjongó és gúnyolódó fehérekből összeverődött tömegnek mondott. Idézem: "Ez egy csodálatos ország." - Mindössze négy szóban sikerült összefoglalnia a legalávalóbb jogtiprás felett érzett iszonyatot, amelyet civilizált nép a holokauszt előtt elkövetett. - A rabszolgaság törvényes volt Amerikában - mondta. - A holokauszt törvényes volt Németországban - tette hozzá. John Brown Torringtonban született connecticuti jenki. Mint mondta, egy bizonyos Thomas Jefferson nevű virginiainak négy szóban sikerült megfogalmaznia Isten lényegét: "Minden ember egyenlőnek született." Amikor Jefferson meghalt, Brown húszéves volt. - Ez a kifinomult, tudományos gondolkodású, bölcs és tökéletes úriember - folytatta John Brown -, aki a legszentebb sorokat vetette papírra, rabszolgákat tartott. Mondja, valóban én lennék az egyetlen, akinek feltűnt, hogy példája által csodálatos országunkat a kezdetektől fogva bűnös hellyé tette, ahol a színes bőrűek fehérekkel szembeni alárendeltségét a természet törvényeivel tökéletes összhangban állónak tartották? - Várjunk csak - szakítottam félbe. - Azt állítja tehát, hogy országunk George Washington után leginkább szeretett alapító atyja gonosz ember volt? - Bár a testemet kukacok eszik - mondta John Brown -, legyen ez az az igazság, amely emlékemben tovább menetel. (A John Brown-dal egyik versszakának feldolgozása kórusra) Kedves Hallgatók! Kurt Vonnegut a texasi Huntsville halálterméből búcsúzik önöktől. Viszlát, tatam! A TEGNAPI KONTROLLÁLT HALÁL közeli élményem során néhány lépéssel a Gyöngykapun túl Roberta Gorsuch Burke-kel csevegtem, aki hetvenkét esztendőn keresztül volt Arly A. Burke admirális felesége. Burke 1955 és 1961 között látta el az Egyesült Államok haditengerészetének hadműveleti főnöki tisztét, s ő vezette be a US Navyt az atomkorszakba. Roberta tavaly júliusban, kilencvennyolc éves korában halt meg. A nyugalmazott Burke tengernagyot egy évvel hamarabb, kilencvenkilenc esztendős korában érte a halál. 1919-ben találkoztak először, amikor a későbbi admirális még csak kadét volt, egy "vak randevún", amelyre Roberta az utolsó pillanatban ugrott be a nővére helyett. A sors keze. Négy évvel később házasodtak össze. Ha a múltból következtetni lelhet a jövőre, a kék folyosó túlsó végén is házasok maradnak az egész örökkévalóságon át. - Minek mindig újat keresni? - mondta nekem Roberta. Férje temetésén, amikor neki még egy éve volt hátra, Bill Clinton elnök a következő szavakat intézte hozzá: "Egész Amerikának jó szolgálatot tett, és követendő példát mutatott nemcsak a ma és a jövő tengerészfeleségei, hanem minden amerikai számára." Roberta Gorsuch Burke a következő egyszerű sírfeliratot választotta ezen a Földön: "Egy tengerész felesége." DR. JACK KEVORKIAN újból leoldozta a szíjakat az immár kifejezetten az én számomra kiutalt tolóhordágyon, itt, a texasi Huntsville halálos injekciók beadására szolgáló egységében. Jack már tizenöt kontrollált halál közeli élményen segített át. Hé, Jack, százig meg sem állunk! Ma reggeli utam végén, a kék alagúton és a Gyöngykapun túl Clarence Darrow, a hatvan éve elhunyt híres amerikai védőügyvéd vart rám. Azt akarta, hogy a WNYC hallgatói hallják véleményét a bírósági tárgyalótermekben elhelyezett tévékamerákról. - Örülök nekik - jelentette ki, ha elhiszik nekem. Ez az óriási hírnévre szert tett ember egy Isten háta mögötti, ohiói farmervároskából származott. - A kamerák jelenléte végre egyértelművé teszi - Folytatta -, hogy az igazságszolgáltatást soha, sehol nem érdekelte az igazság. Az igazságügyi rendszerek eszközök az igazságtalan kormányok kezében (másfajta kormány pedig nem létezik), hogy a római gladiátorviadalokhoz hasonlóan valódi emberek életével szórakoztassák a népet. Megköszöntem Dr. Darrow-nak, hogy az első szakszervezeti vezetők, a népszerűtlen tudományos tanokat hirdetők ékesszóló védelme, a rasszizmus vehemens elutasítása és a halálbüntetés megvetése révén jóval emberségesebbé tette az amerikai történelmet, mint egyébként lett volna. Az egykori ügyvédóriás mindössze ennyit válaszolt: "Igyekeztem a legjobb képességeim szerint szórakoztatni az embereket." Ezzel búcsúzom Önöktől. Hé, Jack, nem ugrunk be valami jó kis belvárosi mexikói étterembe? AZALATT A MAJDNEM egy év alatt, melynek során 100%-os holtakkal készítettem félholtan interjúkat, újra meg újra megkérdeztem Szent Pétert, találkozhatnék-e valakivel, aki a szememben mindig is hős volt. Földimről, a néhai Eugene Victor Debsről van szó, az indianai Terre Haute-ből. Öt ízben volt a szocialista párt elnökjelöltje azokban az időkben, amikor ennek az országnak még erős szocialista pártja volt. És ezek után tegnap ki más várt rám a kék folyosó végén, mint Eugene Victor Debs, a nagy amerikai iparágak közül a vasút ellen indított első sikeres sztrájk szervezője és vezetője. Soha azelőtt nem találkoztunk. Ez a nagy amerikai 1926-ban, hetvenegy éves korában halt meg, amikor én mindössze négy éves voltam. Megköszöntem neki azokat a szavakat, amelyeket újra meg újra felidézek előadásaim során: "Amíg léteznek alsóbb néprétegek, én közéjük tartozom. Amíg léteznek bűnöző elemek, magam is az vagyok. Amíg egyetlen lélek is börtönben sínylődik, én sem vagyok szabad." Megkérdezte tőlem, hogyan fogadják e szavakat a Földön Amerikában manapság. Közöltem vele, hogy kinevetik őket. - Az emberek röhögnek és fikáznak - mondtam. Megkérdezte, mi a legdinamikusabban fejlődő iparágunk. - A börtönépítés - feleltem. - Micsoda szégyen - mondta. Azután megkérdezte, a hegyi beszédet hogyan fogadják mostanában, majd kibontotta szárnyát és elrepült. ITT KURT VONNEGUT. Ma reggeli orvosilag felügyelt halál közeli élményem során kontinentális reggelit fogyasztottam Harold Epsteinnel, aki nemrégiben szenderült jobb létre másfélholdas larchmonti birtokán. Halálának hátterében csak természetesnek nevezhető okok állhattak, mivel kilencvennégy éves volt. Ez a kedves ember könyvelőként dolgozott, majd miután harmincnégy évvel ezelőtt szívroham érte, életét kedves felesége, Esta társaságában az általa "kertőrületnek" nevezett szenvedélynek szentelte. Esta a mai napig közöttünk él, és remélem, hallgatja az adást. Harold és Esta Epstein, ez a turbékoló galambpár négyszer repülte körbe a világot az amerikai kertekben megtelepíthető csodálatos új növények után kutatva, s bár egyikük sem végzett hagyományos kertészeti iskolákat, írtjaikat gyakran koronázta siker. Amikor Harold lelke elhagyta földi porhüvelyét, az Amerikai Sziklakertészek Társasága, a Nagy-New York-i Orchidea Társaság valamint az Amerikai Rododendron Társaság Északkeleti Régiójának tiszteletbeli elnöke volt. Megkértem, szóljon néhány szót a WNYC hallgatóihoz sok éve bekövetkezett szívrohamát követő életéről. - Egyetlen bánatom, hogy nem lehet mindenki olyan boldog, mint mi voltunk - felelte. A néhai Harold Epstein elmondta még, hogy miután a mennybe érkezett, és ott felvett egy addig ismeretlen virágot, köszönetet mondott az Úrnak a kertőrület felbecsülhetetlen értékű adományáért. JACK KEVORKIAN és én úgy gondoltuk, nem érhet már minket meglepetés az általa ellenőrzött túlvilági utazások során. Ma azonban beleszerettem egy halott nőbe! A neve Vivian Hallinan. A vele való találkozás iránti érdeklődésemet egyetlen szó keltette fel, amelyet a New York Times róla szóló gyászjelentésének fejlécén olvastam: "Vivian Hallinan (88) színpompás nyugati parti család legidősebb tagja..." Mitől lesz valaki, sőt egy egész család "színpompás"? A túlvilágon számos lángeszű, merész, befolyásos, karizmatikus és még ki tudja miféle emberrel készítettem interjút. De a pokolba is, mi a csuda ez a "színpompás"? Két lehetséges válasz adta magát: "bohóc" vagy "életvidám". Végül sikerült megfejtenem a rejtélyt. A "színpompás" a Nem York Times zsargonjában ezt jelenti: hihetetlenül vonzó, csinos és gazdag, de szocialista. Hogy mennyire "színpompás"? Vivian néhai férje, az ingatlanügyletekből származó dollárokkal vastagon bélelt Vincent Hallinan ügyvéd 1952-ben a progresszív párt listáján az Egyesült Államok elnöki székére pályázott! Lám, mire viheti az ember bohóckodással és életvidámsággal Kaliforniában!? Íme! Vincent hat hónapot töltött börtönben Harry Briciges munkásvezér fegyelmezetlen és nagyhangú védelméért, akit a McCarthy-érában kommunizmus vádjával illették. Vivian pedig 1964-ben harminc napot ült dutyiban egy polgárjogi tüntetésen tanúsított, hölgyhöz méltatlan viselkedésért. És most jön a java: a tüntetésen mind az öt fia vele volt, s egyikük, Terrence, ma San Francisco államügyésze! A Mennyországban mindenki annyi idős, amennyi lenni akar. A saját apám mindössze kilencéves. Vivian Hallinan így elöntött, mindörökké huszonnégy éves marad: elég egyetlen pillantás, hogy padlót fogjon tőle az ember! Megkérdeztem, hogyan vélekedik arról, hogy "színpompásnak" nevezték. Azt mondta, jobban örült volna, ha úgy nevezik, ahogyan Franklin D. Roosevelt hívta ellenségeit: "osztályáruló". DR. KEVORKIAN ÉPP most oldott le a kerekes hordágyról legutóbbi halálutamat követően. Ez alkalommal nem mással, mint a néhai Adolf Hitlerrel volt szerencsém eszmét cserélni. Örömmel hallottam, hogy megbánást érez tetteiért, melyeknek - még ha közvetve is - közük volt harmincötmillió ember erőszakos halálához a II. világháború idején. Természetesen ő maga, valamint szeretője, Eva Braun is közöttük volt, négymillió további némettel, hatmillió zsidóval, a Szovjetunió tizennyolcmillió állampolgárával és másokkal egyetemben. - Másokhoz hasonlóan én is megfizettem mindenért - mondta. Reményei szerint valahol szerény síremléket emelnek neki, lehetőség szerint kőkeresztet, mivel keresztény volt, és ha lehet, az Egyesült Nemzetek New York-i központjának területén. Mint kérte, nevét és az 1889-1945 dátumokat véssék rá. Alá pedig egy kétszavas német mondatot: "Entschuldigen Sie." Ami fordításban nagyjából annyit tesz: "Sajnálom" vagy "Bocsássatok meg." MAI KONTROLLÁLT HALÁL közeli élményem során John Wesley Joyce-szal, egykori zsaruval és sokadosztályú baseballjátékossal beszéltem, aki 1966-tól 1996-os csődbemeneteléig a Greenwich Village-i Lion's Head bár tulajdonosa volt. Az övé volt Amerika leghíresebb, szájmenésben szenvedő, nagyivó írói által frekventált csehója. Mint ahogyan art valaki szellemesen megjegyezte, a vendégkör "írástünetekkel küszködő alkoholistákból állt". A néhai Mr. Joyce szerint az, írók választottak maguknak a kocsmát, aminek személy szerint egyáltalán nem örült. Mint mondta, abban a reményben állított üzembe egy zenegépet, hogy az majd zavarja a csevegést. Az írókat azonban ez nem tartotta távol. - Csak sokkal hangosabban beszéltek - tette hozzá az egykori bártulajdonos. ITT KURT VONNEGUT, a WNYC túlvilági riportere. tegnapi utazásom alkalmával Frances Keane-nel, az újlatin nyelvek szakértőjével és gyermekkönyv-írónővel folytattam eszmecserét, aki a múlt év június 26-án, nyolcvanöt éves korában hunyt el hasnyálmirigyrákban. Érzésem szerint a New York Times alapvetően dicsérő gyászjelentését az utolsó komor mondat teljesen hazavágta: "Mindhárom házassága válással végződött." Megkérdeztem, mi a véleménye erről, mire ő vállat vont, s három újlatin nyelven válaszolt. - Así es la vida - mondta. - C'e la vita - mondta. - C'est la vie - mondta. Majd hozzátette: "Kopj le." ORVOSILAG ELLENŐRZÖTT HALÁLUTAZÁSAIM során majdnem olyan sűrűn találkoztam az 1727-ben elhunyt Sir Isaac Newtonnal, mint Szent Péterrel. Mindketten többnyire a túlvilágba vezető folyosó Mennyország felőli végénél múlatták idejüket. Szent Péter a munkáját végezte. Sir Isaacet olthatatlan kíváncsisága vezérelte: mindenáron meg akarta tudni, mi is a kék folyosó valójában és hogyan működik. Newtonnak nem elég, hogy a Földön eltöltött nyolcvanöt év alatt feltalálta a differenciál- és integrálszámítást, megfogalmazta és számszerűsítette a tömegvonzás, a mozgás és a fénytan törvényeit, s megtervezte az első tükrös távcsövet. Képtelen megbocsátani magának, hogy Darwinnak hagyta az evolúció elméletét, Pasteurnek a baktériumokat, Albert Einsteinnek pedig a relativitást. - Süketnek, ostobának és vaknak kellett lennem, hogy nem magam jöttem rá minderre - mondta nekem. - Hiszen ezek a dolgok szinte kiverik az ember szemét! "Szerepem szerint" interjúkat készítek halott emberekkel a WNYC számára, ezúttal azonban Sir Isaac Newton faggatott engem. Ő csak egyszer, egy irányban mehetett végig a Folyosón. Minden áron tudni akarja, miből készült, szövetből, fémből, fából vagy miből? Azt válaszolom, az álmok szövedékéből, de ez a válasz cseppet sem elégíti ki. Szent Péter Shakespeare-t idézi neki: "Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek felfogni képes." ÉPP MOST FEJEZTEM be a riportot Peter Pellegrinóval, aki tavaly március 26-án, nyolcvankét éves korában halálozott el otthonában, a pennsylvaniai Newtonban. Mr. Pellegrino volt az Amerikai Hőlégballon Szövetség megalapítója, s az első amerikai, aki hőlégballonnal átkelt az Alpokon. Később a Nemzeti Aeronautikai Szövetség számára hitelesített hőlégballon-eredményeket, a Szövetségi Repülésigazgatóság égisze alatt pedig hőlégballon-pilótákat vizsgáztatott. Megkérdezte, életemben hőlégballonoztam-e. Nemmel feleltem. Mindez a Gyöngykapun kívül játszódott. Többé nem engednek be. Szent Péter megfenyegetett, ha még egyszer bemegyek, ott fog kapuőrnek. Szent Péter elmagyarázta Pellegrinónak, hogy nem vagyok halott, egyszerűen halál közeli élményen megyek keresztül, és hamarosan visszatérek az élők közé. Ezt hallván Pellegrino így kiáltott: "Az Isten szerelmére, ember! Szerezz egy nagy palack propán-bután gázt és egy ballont, amíg megteheted, különben sohasem tudod meg, milyen a Mennyország!" Szent Péter rosszallóan nézett rá. - Mr. Pellegrino - mondta -, ez itt a Mennyország! - Csak azért állítja ezt - vágott vissza Pellegrino -, mert még soha nem kelt át hőlégballonnal az Alpokon! Szent Péter nevetve fordult hozzám. - Nem csak hőlégballonozásra maradt még ideje. Akár egy könyvet is írhat Rossz közérzet a mennyországban címmel - mondta, majd gunyoros mosollyal Pellegrinóra pillantott. - Ha kokaint vagy LSD-t élvezett volna a Földön, a Mennyország, gondolom, akkor is csalódást okozott volna. - Bingó! - kiáltott fel Pellegrino. Mint elmondta, már gyerekkorában is tudta, hogy az égben és nem a földön a helye, ugyanúgy, ahogyan (saját szavaival élve) "...a folyóparton vergődő hal tudja, hogy a vízben az otthona". Amint életkora lehetővé tette - az I. világháborús Jennyktől kezdve kereskedelmi személy- és áruszállítókig - mindenféle repülőgép pilótafülkéjében szállt az égbe. - Mégis betolakodónak, idegennek éreztem magam odafenn, miközben a légcsavarokkal darabokra szaggattam, gépem zajával és kipufogójának bűzével szennyeztem az eget - folytatta. - Harmincöt éves koromban utaztam először hőlégballonon. Olyan volt, mint egy valóra vált álom. Mennyországban jártam, mégis éltem. Az ég egy darabja lettem. Ezzel búcsúzik Önöktől Kurt Vonnegut és Jack Kevorkian a huntsville-i állami börtönből. Viszlát! MAI TÚLVILÁGI UTAM során nem kellett túl hosszan kutatnom Martin Luther King beismerő vallomást tett gyilkosa, James Earl Ray után a paradicsomi mezőkön. Ray 1998. április 23-án halt meg májelégtelenségben. Szent Péter szerint azonban ez idáig egyetlen lépést sem volt hajlandó megtenni a Gyöngykapun át az öröklétbe vezető úton. Pedig nem tökkelütött: 108-as intelligenciahányadosa jóval meghaladja az amerikai átlagot. Azt mondja, egészen addig nem hajlandó betenni a lábát az örökkévalóságba, amíg börtöncellát nem építenek neki odaát. Úgy véli, egy örökléten keresztül csakis börtöncellában érezné magát kényelemben. Egy cellában, mondja. észre sem venné az idő múlását. Persze nem egészen ezeket a szavakat használja: "le sem szarná" az idő múlását, hogy pontosan idézzem. Szövegében most is hemzseg az afro-amerikaiakat illető "n"-betűs szó, jóllehet Szent Péter könyörög neki, hogy "az Isten szerelmére" fogja vissza magát. Ray azt magyarázza, soha nem lőtte volna le a "nagy n...ert"-t, azaz dr. Kinget, ha tudja, hogy golyója nyomán mindaz, amit a "nagy n" mondott és amiért harcolt, olyan kib...ott híres lesz az egész kib...ott világon. - Miattam - mondta - kis fehér gyerekeknek azt tanítják, hogy a "nagy n" valamiféle amerikai hős volt, mint az a kib...ott George Washington. Az, én nyomorult kis golyóm miatt - tette hozzá - úgy hallom, a "nagy n" szarságait odalent a Földön kib...ott arannyal díszített márványemlékművekbe vésik. Ezzel búcsúzik Önöktől Kurt Vonnegut a kib...ott huntsville-i szupermodern halálteremből. a kib...ott Texasból. LEGUTÓBBI ORVOSILAG FELÜGYELT halál közeli állapotom során William Shakespeare-rel készítettem riportot. Nem jöttünk ki valami jól egymással. Azt mondta, az általam beszélt dialektus a legcsúfabb angol, amelyet valaha hallott, "foszlánnyá, csupa rongyokká tépi a szenvedélyt". Megkérdezte, hol az ördögben beszélnek így, mire én azt feleltem: "Indianapolisban". Gratuláltam neki az Oscar-díjakért, amelyeket a Szerelmes Shakespeare nyert, mely az ő Rómeó és Júliája alapján készült. Az Oscarokról és magáról a filmről a következő véleményt fogalmazta meg: "Mese, mit egy bolond beszél, teli hangos dagállyal - ám értelme semmi sincs!" Kerek perec megkérdeztem tőle, ő írta-e a neki tulajdonított színműveket és költeményeket. "Mit rózsának hívunk mi, bárhogy nevezzük, éppoly illatos - mondta. - Kérdezze Szent Pétert!" Amit feltétlenül meg is teszek. Megtudakoltam, volt-e szerelmi viszonya a nők mellett férfiakkal is, tudván, milyen türelmetlenül várja a WNYC hallgatóközönsége a választ. Felelete azonban inkább a különféle állatok közötti szenvedély mellett tört lándzsát: "Mint két ikerbárány, mely a napon egymásra béget: éppúgy hancúroztunk ártatlanul." Ez az ártatlan hancúrozás a legpuhább pornográfia, amelyről valaha hallottam. És ezzel végzett is velem. Az önök riporterét pedig lényegében elküldte melegebb éghajlatra. - Eredj kolostorba - mondta és faképnél hagyott. Idiótának éreztem magam, miközben a kék folyosó felé vettem az irányt. Minden idők legnagyobb írójának csupa olyan kérdést tettem fel, amelyre a Bartlett-féle idézetgyűjteményből könnyűszerrel válaszolni lehet. Az ártatlan bárányokról szóló gyöngyszem a Téli regéből való. Legalább nem felejtettem el megkérdezni Szent Pétertől, valóban Shakespeare írta-e Shakespeare műveit. Azt mondta, eddig még senki sem érkezett a mennyországba - pokol pedig nem létezik -, aki magának követelte a szerzői jogot. Majd hozzátette: "Legalábbis senki olyan, aki alávetette volna magát a hazugságvizsgáló próbámnak." Kurt Vonnegut, az Önök hebegő, megalázott, öngyűlölő, félművelt indianapolisi bértollnoka az alábbi kérdéssel búcsúzik mára: "Lenni, vagy nem lenni?" EDDIG MÉG EGYETLEN holt interjúalanyom iránt sem igyekeztem felcsigázni hallgatóim érdeklődését, ám most ennek is eljött az ideje. Lássuk, mennyire járatosak a művelődéstörténet terén? Először is: ez a volt földlakó, pedig még huszadik életévét sem töltötte be, olyan gondolatot tett közzé, amely Pasteur baktériumelméletéhez, Darwin evolúciós elméletéhez, vagy mondjuk Malthus túlnépesedéssel kapcsolatos félelmeihez hasonlóan kísérti a gondolkodó embereket. Második segítség: keresd a rokont. A hihetetlenül koraérett szerző anyja is híres író volt. Könyveinek némelyikét maga William Blake illusztrálta! Képzeljék csak el, micsoda megtiszteltetés lehetett! Legszenvedélyesebben a nők férfiakkal egyenlő bánásmódhoz való jogáról írt. A kérdezett személy apja szintén író volt - kálvinistaellenes prédikátor, aki többek között a következőket sort vetette papírra: "Még magának Istennek sincs joga a zsarnoksághoz." Kik voltak e kiváló szülők barátai? William Blake, Thomas Paine és William Wordsworth, hogy csak néhányat említsünk. Harmadik segítség: A keresett személy egy hírességhez ment férjhez, aki egyaránt ismert volt romantikusan kicsapongó életviteléről és költészetéről. Ő ihlette például első felesége öngyilkosságát. Harmincéves korában a lehető legromantikusabban fulladt meg. Szabad a gazda? Ma a Mennyországban Mary Wollstonecraft Shelleyvel beszéltem, aki, ismétlem, húsz éves kora előtt írta meg minden idők legkoraérettebb és hatásosabb tudományos fantasztikus regényét, a Frankenstein avagy a modern Prométheuszt. Mindez 1818-ban történt, egy teljes évszázaddal a frankensteini találmányokat: mérges gázt, tankokat és repülőket, lángszórókat és taposóaknákat valamint szögesdrótokat hozó I. világháború vége előtt. Szerettem volna kikérni Mary Shelley véleményét az atombombákról, melyeket Hirosima és Nagaszaki fegyvertelen férfiaira, asszonyaira és gyermekeire dobtunk le - majd továbbiakkal fenyegettük őket. Mary ez alkalommal azonban kizárólag a szülei, William és Mary Wollstonecraft Godwin, férje, Percy Bysshe Shelley, valamint kettejük barátai: John Keats és Lord Byron körül csapongott. Elmondtam neki, hogy sok ostoba ember manapság azt hiszi, Frankenstein a szörny neve, és nem a tudósé, aki megteremtette őt. Így válaszolt: "Ez végül is nem akkora ostobaság. Történetemben nem egy, hanem két szörnyeteg szerepel. És az egyiküket, a tudóst, valóban Frankensteinnek hívják." Ezzel Kurt Vonnegut zárja adását a texasi Huntsville-ból. MAI MENNYEI RIPORTALANYOM Dr. Philip Strax volt. Kilencvenéves korában érte a halál, ugyanazon a napon, mint a Joe Dimaggio baseballsztárt. Tőle származik az alábbi elbűvölő verspár: Marjon inkább a vágy heve, Mint szerszámom rozsda egye. Philip Strax három verseskötet szerzője és radiológus volt. Az ő nevéhez fűződik a korábban főleg csontok vizsgálatára használt röntgensugarak finomítása, oly módon, hogy azok az emlők lágy szöveteiben bekövetkező elváltozások vizsgálatára is alkalmasak legyenek. A mammográfiának köszönhetően a mellrák korai azonosítása révén meghosszabbított női életek számát baseballnyelven szólva több ezer R.B.I.-nek, azaz "pontot érő ütésnek" nevezhetjük. Orvosi és talán költői pályafutásának fordulópontját szeretett felesége, Gertrude harminckilenc éves korában bekövetkezett halála jelentette. Az asszony halálát későn azonosított mellrák okozta. Philip Strax ezt követően hivatását teljes egészében e kór elleni küzdelemnek szentelte. Micsoda siker! Amikor találkoztam vele, őrjöngő angyalok alkotta tömeg szélén állt. Az angyalok kivétel nélkül DiMaggiótól szerettek volna autogramot kapni a tollaikra. Elmondtam Dr. Straxnek, hogy a New York Times érzelmektől fűtött gyászjelentése szerint különösen szerette a nőket, akik viszontszerették őt. Kérdésemre saját, szégyentelenül feminista négysorosával válaszolt: Belőled, férfinép, Teremtés gyöngye, Kétfélét hordoz e női világ: Az egyik tudja, mennyire gyönge, A másik erősnek hiszi magát. Ezzel Kurt Vonnegut és az elmaradhatatlan Jack Kevorkian, aki immár századszor mentette meg az életemet, búcsúznak Önöktől. Viszlát! 1998. FEBRUÁR HARMADIKA, késő délután van. Most szíjaztak le a guruló hordágyról egy újabb halál közeli utazást követően ebben a forgalmas kivégzőkamrában a texasi Huntsville-ben. Tudósítói karrierem során most először egy ünnepelt személyiség lábnyomait követtem a Paradicsom felé vezető kék folyosón. A nevezett személy az újjászületett Carla Faye Tucker volt, aki korábban két idegent ölt meg egy csákánnyal. Carla Faye-t itt küldte Texas Állam visszafordíthatatlanul a halálba, nem sokkal ebéd után. Két órával később egy másik hordágyon engem küldtek át - de csak háromnegyed részig - az öröklétbe. A folyosón értem utol Carla Faye-t, mintegy százötven méternyire a túlsó oldaltól, a Gyöngykapu közelében. Mivel habozni látszott, sietve biztosítottam arról, hogy nem a pokol vár rá: senkire sem vár pokol. Azt mondta, kár, mert szívesen jutna pokolra, amennyiben Texas kormányzóját is magával ránthatná. - Ő is gyilkos - fakadt ki Carla Faye. - Megölt engem! Dr. Jack Kevorkian felügyeli a halál közelébe és vissza tett utazásaimat. Úgy hallom, be kell fejeznem az adást. Jacket és engem ugyanis arra kértek, lóhalálában ürítsük ki a halálos injekciós egységet, mivel azt újabb teljes kivégzésre kell előkészíteni. Úgyhogy most mindkettőnk nevében: viszlát és tatam. SAJNOS JACK KEVORKIAN Michiganben támadt jogi nehézségei miatt - előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés miatt folyik ellene eljárás - remélhetőleg átmenetileg, de le kell állítanom az általa irányított túlvilági útjaimat. Hogy a WNYC ne maradjon műsor nélkül két adománykérő hirdetés között, ezúttal egy még elő személlyel készítettem riportot. Alanyom Kilgore Trout tudományos fantasztikus író volt. Megkérdeztem, mit érez a szerbiai Koszovóban történt események láttán. Válaszát magnóra rögzítettem, azonban felső fogsora időről-időre meglazult, így az érthetőség kedvéért saját szavaimmal ismétlem el mondatait. Íme: A NATO-nak ellent kellett volna állnia a szinte ellenállhatatlan kísértésnek, azaz annak, hogy a tömeget szórakoztassák a képernyőn, és a hidakat, rendőrőrsöket, gyárakat meg ki tudja még mit a levegőbe repítő akciófilmekkel konkuráljanak. A szerb zsarnokság infrastruktúráját érintetlenül kellett volna hagyni az igazság és a józan ész nevében, amennyiben ezek egy napon visszatérnek. Minden város és a legkisebb fala is a világ öröksége. A NATO azáltal, hogy emberi életre alkalmatlanná teszi őket, magának árt, és úgy szólván a fürdővízzel kiönti a gyereket is. Show-biznisz! Az etnikai tisztogatás gyilkos paranoiája és skizofréniája manapság már a szökőárakhoz, a vulkánokhoz és a földrengésekhez hasonlóan gyorsan és szinte azonnal pusztít - Ruandában, ezúttal Koszovóban és ki tudja, még hol. Valamikor e betegség terjedése még évekbe tellett. Gondoljunk. csak arra, hogyan irtották ki az európaiak. a nyugati félteke, Ausztrália és Tasmánia őslakosságát, milyen pusztítást végeztek. a törökök az örmény lakosság soraiban - és emlékezzünk. a holokausztra, mely 1933 és 1945 között folyamatosan szedte áldozatait. Történetesen a tasmániai népirtás az egyetlen, amely tudomásom szerint száz százalékig sikeres volt. A Föld színén ma már egyetlen ember sem él, aki tarmániai ősöktől származik. A Mycobacterirum tuberculosishoz hasonlóan az etnikai tisztogatás új mutációja kezdett el tenyészni a Földön, melyhez fogva a múlt orvosságai szánalmasnak, sőt abszurdnak tűnnek. Ma már minden esetben túl későn érkezik a beavatkozás. Az áldozatok gyakorlatilag holtak vagy otthontalanok, mire először hallunk felőlük. az esti hírekben. A jó szándékú emberek. semmi mást nem tehetnek az etnikai tisztogatás betegségével szeszben, amellyel immár minden esetben kész tényként szembesülünk, mint hogy kimentik a túlélőket. És óvakodjanak a keresztényektől! Kurt Vonnegut ezzel zárja adását. KEDVES HALLGATÓIM! Post mortem újságírói pályafutásom alighanem a mai nappal véget ér. Alighogy Jack Kevorkian leoldozott a tolóasztalról, és felültem, hogy magnóra mondjam mennyei riportomat a néhai Isaac Asimovval, Jacket bilincsbe verve vitték el, hogy az ellene felhozott gyilkossági vádakra feleljen Michiganben. Hát nem vicces? Ez az állítólagos gyilkos több tucat alkalommal mentette meg az életemet! Jack távoztával ezt a halálkamrát többé nem tudom második otthonomnak tekinteni. Bocsássák meg vegyes érzelmeimet. Miközben siratom még élő barátom, Jack balsorsát, örvendezem egy másik, Isaac Asimov viszonylagos jóléte felett, aki vese- és szívelégtelenségben halt meg hetvenkét éves korában, nyolc évvel ezelőtt. Földi élete során Isaac - elődöm az Amerikai Humanisták Szövetségének tiszteletbeli elnöki székében - minden idők legtermékenyebb amerikai írója volt. Közel ötszáz könyvet publikált - az én nyomorúságos húsz, vagy Honoré de Balzac nyolcvanöt kötetéhez képest. Volt olyan esztendő, amikor Isaac Asimov tíz kötetet adott közre! Ezek nemcsak díjnyertes sci-fik voltak, hanem Shakespeare-t, a biokémiát, az ókori görög történelmet, a Bibliát, a relativitást és még kit tudja mit népszerűsítő tudományos munkák. Isaac, aki a Columbia Egyetemen szerzett kémiai doktorátust, a volt Szovjetunióban, Szmolenszkben született, de Brooklynban nevelkedett. Gyűlölt repülni, és a New York Timesban megjelent gyászjelentése szerint sohasem olvasta Hemingway, Fitzgerald, Joyce vagy Kafka műveit. "Idegenként mozgok - írta egyszer - a huszadik századi regény és költészet világában." - Isaac - mondtam neki -, neked a Guinness Rekordok Könyvében lenne a helyed. - Azért, hogy egy Bunkó nevű kakassal legyek halhatatlan, aki tizenegy kilót nyom, és megölt két macskát? - felelte. Megkérdeztem, még mindig ír-e? - Folyamatosan! Ha nem írhatnék állandóan, ez a hely a pokol lenne a számomra. A Föld is pokol lett volna, ha nem írhattam volna kedvem szerint. Viszont a pokol is elviselhető lenne, ha annyit írhatnék, amennyi jól esik. - Hála az égnek, nincs pokol - mondtam. - Élveztem a veled való eszmecserét - felelte -, de vár a munka. Egy hatkötetes tanulmányon dolgozom a földi emberek idétlen túlvilági hiedelmeiről. - A magam részéről egy kis alvással is megelégednék. - Így beszél egy humanista - mondta, miközben szemmel láthatóan a türelmetlenség kezdett eluralkodni rajta. - Csak még egy utolsó kérdést - könyörögtem neki. - Minek tulajdonítod hihetetlen termékenységedet? Isaac Asimov egyetlen szóval válaszolt: "Menekülés". S még hozzátette egy hasonlóan termékeny francia író, Jean-Paul Sartre híressé vált szállóigéjét: "A pokol a többi ember." VÉGE RIPORTALANYAIM Dr. Mary D. Ainsworth Salvatore Biagini Birnum Birnum John Brown Roberta Gorsuch Burke Clarence Darrow Eugene Victor Debs Harold Epstein Vivian Hallinan Adolf Hitler John Wesley Joyce Frances Keane Sir Isaac Newton Peter Pellegrino James Earl Ray William Shakespeare Mary Wollstonecraft Shelley Dr. Philip Strax Carla Faye Tucker Kilgore Trout Isaac Asimov