Szentmihályi Szabó Péter
Lektorálta: Rigó Béla





Űrkrimi




Fantasztikus novellafüzér Milton Mayhemről, 
a világegyetem legjobb rendőréről — 
és legtehetségesebb bűnözőjéről



Látogató a végtelenből



Tudományos-fantasztikus regény
















Origo-press Kiadó Budapest, 1989

Kiadja az Origo-press
Megjelent: 16 (A/5) ív terjedelemben
Szikra Lapnyomda, Budapest (89-0026)
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
ISBN 963 7405 27-5 


 




Űrkrimi



Fantasztikus novellafüzér Milton Mayhemről, 
a világegyetem legjobb rendőréről — 
és legtehetségesebb bűnözőjéről




ANTIGRAV

—	Az emberiség legnagyobb szégyene, hogy Newton óta alig tud valamivel is többet a gravitációról — jelentette ki Milton Mayhem űrtechnikus kulturáltan unatkozó barátnőjének, a tizenegyedik üveg Alko-Cola elfogyasztása után. De Sheila azért kedvelte Miltont, és remélte, egyszer abbahagyja ezt a rémes munkát, talál egy jobb állást, és elveszi őt feleségül.
Ebben a reményben tartott ki mellette már hat éve, nem számítva a kisebb kalandokat, amelyekre egy egészséges, huszonegyedik századi nőnek azért szüksége van. Milton, Mayhem minden hónapban öt napra hazatért űrsiklóval a Földre, de a maradék huszonöt nap alatt is kell valamit csinálni, legalábbis ez volt Sheila véleménye, aki szép volt és — finoman szólva — adakozó kedvű a férfiakkal kapcsolatban.
Ám Milton Mayhem egészen a mai napig mit sem sejtett erről az adakozó kedvről, s gondolatban újra meg újra lejátszotta azt a videoszalagot, amelyet egy névtelen „jóakaró" juttatott el hozzá. Nyilván Sheila egyik barátnője. A szalagon pedig Sheila volt látható, különböző hímnemű egyedekkel, tagadhatatlanul kompromittáló pozitúrákban.
 Milton Mayhem egészen a mai napig ostobaságnak tartotta a féltékenységet, most mégis mintha kést forgattak volna meg a bordái között, valahányszor a gyönyörű áruló mit sem sejtő arcára pillantott. A bosszúvágy és a szerelem keveréke
— Igen, ez a féltékenység. Közben, hogy kegyetlen gyötrődését leplezze, megállás nélkül beszélt a gravitáció problémáiról, hiszen Dr. Shoemaker csoportjában dolgozott, amely már évek óta az antigravitációs anyag kifejlesztésén fáradozott.
— Nem tudjuk pontosan mi az és hogyan működik, de megvan — hajolt közel Sheilához.
— Mi van meg? — vonta fel unottan szépen ívelt szemöldökét Sheila.
— Az antigrav. Az űrsiklóval elhoztam az első szállítmányt. Egy kétkilós csomag az egész. Most földi körülmények között fogják megvizsgálni. Ha igaz, amit a doktor mondott, bármely anyag részecskéivel kölcsönhatásba lép, és egy az ezerhez tömegarányban leárnyékolja a gravitációs vonzást.
— Érdekes — ásított Sheila. — És ez mit jelent?
— Ez azt jelenti — emelte fel a hangját Milton Mayhem, hogy többen rájuk pillantottak a szomszédasztalokíól —, ez azt jelenti, drágám, hogy megváltozik a világ képe. Nem lesz szükség utakra, tönkremennek az autó- és repülőgépgyárak. Azt jelenti, hogy az emberiség életében olyan változás következik be, amilyen még nem volt a tűz felfedezése óta.
  Dr. Shoemaker szavait ismételte öntudatlanul, de hát szép szavak voltak ezek, remélte, meghatja velük Sheilát.
— Menjünk már. Éppen eleget ittál — nyafogott a lány, aki csak egy fél pohár Alko-Colát fogyasztott.
— Feljössz hozzám?
— Most nem, édes. Te is fáradt vagy... túl sokat ittál.
Milton Mayhem az asztali komputerbe illesztette hitelkártyáját, amelyről azonnal lehívták a szükséges adatokat.
— Gyere fel. Megmutatom neked, mit tud az antigrav.
Még egy darabig könyörögnie kellett Sheilának, aki végül is, mint mindig, most is kötélnek állt. A legkevésbé sem érdekelte az antigrav, de tudta, hogy Milton teljesítményét az ágyban cseppet sem befolyásolja az elfogyasztott italmennyiség, sőt... Huszonöt napos koplalást nem lehet semmivé tenni néhány üveg Alko-Colával.
  Az űrtechnikus lakása mindössze néhány négyzetméteres volt, ám a túlnépesedett bolygón még ez is fényűzésnek számított.
— Ez is másképp lesz — nézett körül megvetően a férfi. — Majd bekennek néhány lakótelepet ezzel az izével, egy-két kilométeres magasságban lehorgonyozzák, és ha akarom, a Világparlament felett fogok lakni.
 Elővette a többszörösen szigetelt acéldobozt, amelyben az antigrav eddig előállított teljes mennyiségét hozta le a Földre.
— Ez itt többet ér, mint amennyi arany egyáltalán lehet a világon — jelentette ki részeg ünnepélyességgel, és felbontott egy új üveg Alko-Colát. Sheila most már nagyobb érdeklődéssel nézett a dobozra.
— Ez a kis doboz? Komolyan mondod?
— Megmutatom.
 Milton Mayhem tudata legmélyén tisztában volt vele, hogy tilalmas dolgot művel, de mindenképpen meg akarta győzni Sheilát. Lepattantotta a plombákat, felnyitotta a dobozt, s a kezében tartott üres poharat belemártotta a színtelen, kocsonyás anyagba. A pohár kicsúszott a kezéből és azonnal felszállt, odatapadt a mennyezethez.
— Te jó ég! — mondta Sheila áhítatosan.
— No, hát erről van szó.
 Sheila, akármilyen ostoba is volt, most már megértette, hogy az antigrav valóban a legnagyobb felfedezés az emberiség történetének legutóbbi néhány ezer évében. Az anti-gravhoz képest elbújhat az elektromosság, a belső égésű motor, de még a nukleáris energia is.
 Ezen az éjszakán még a szokásosnál is többet és jobban szeretkeztek. A pohár pedig ott függött a mennyezeten, s valahányszor Sheila felpillantott rá, borzongás futott rajta végig. Mégis csak nagy ember ez a Milton! Érdemes lesz egy kicsit jobban vigyázni rá...
 Ezzel a gondolattal aludt el. Milton Mayhem kielégülten, de kielégítetlen bosszúvággyal telve nézte a lányt, aki távollétében fűvel-fával megcsalta. Töltött magának egy másik pohárba, aztán újból lejátszotta a névtelen videoszalagot, önkínzás gyanánt. A lányra pillantott, aki álmában mosolygott. Mintha őt nevetné ki.
Milton Mayhem ekkor már komolyan részeg volt. Hirtelen támadt ötlettel felkapta az acéldobozt, s végigöntötte tartalmával Sheilát. A meztelen női test puhán felemelkedett, és a mennyezethez tapadt. Sheila álmában felnyögött, de nem ébredt fel.
 Milton Mayhem hirtelen kijózanodolt, jeges veríték fürdette egész testét. Egy székre állt és a nyitott ablak felé tuszkolta a síkos női testet.
 A másnapi újságok tizenkétmilliárd videoernyőn hozták vastagbetűs szalagcímként: AZ ANTEUS-II KUTATÓÁLLOMÁS METEORVIHARBA KERÜLT ÉS FELROBBANT.
 Csak eldugott helyen, a hírlapi kacsáknak fenntartott rovatban jelent meg a hír, hogy néhány álmatlanságban szenvedő észlelő pőre női testet vélt látni, mely a szelek szárnyán sodródik a város felett.
 Sheila Lee eltűnése kapcsán megpróbáltak vádat emelni Milton Mayhem ellen, de a lakásban talált néhány női ruhadarab nem volt kellő bizonyíték ahhoz, hogy emberölés alapos gyanújával őrizetbe vegyék. Végül is minden férfinak joga van ahhoz, hogy női ruhadarabokat tartson a lakásában. A házkutatást végző nyomozó figyelmét nem kerülte el a mennyezetre ragadt pohár. De az ilyen apró furcsaságokhoz idővel hozzászoknak a nyomozók.
 És dr. Shocmaker felfedezése, az antigrav ezzel örökre elveszett az emberiség számára.
 Hacsak valakinek nem támad egyszer kedve ahhoz, hogy igyon abból a pohárból. De Milton Mayhem az utóbbi időben már csak üvegből iszik, és nem ereszt be senkit a lakásába. Télen is nyitott ablaknál alszik; várja, hogy Sheila visszarepüljön.
 Pedig a lány teste minden valószínűség szerint valahol az ionoszférában lebeg. Tökéletesen hűtött állapotban, romolhatatlanul.

RETARDÁCIÓ

Milton Mayhem űrtechnikus az Anteus-II kutatóállomás pusztulása után sokáig nem kapott munkát, hírnevének nem tett jót barátnője, Sheila nyomtalan eltűnése sem, bár a nyomozószervek néhány hónap elteltével feladták a további kutatást. Milton Mayhem mély depresszióba süllyedt, s mivel a túlnépesedett bolygón már régen eltűnt mindenféle munkanélküli-segély folyósítása, az a veszély fenyegette, hogy a Csendes-óceánon létesített mesterséges szigetek egyikére internálják, ahol a munkaképtelen vagy munkakerülő egyének millióit őrizték és látták el szűkösen. Egy videohirdetés jelentette azt a szalmaszálat, amelybe az utolsó pillanatban kapaszkodhatott: bioelektronikai kísérletekhez kerestek önkéntes jelentkezőket, napi ezerrubláros fizetség fejében. Mivel egy űrtechnikus havi keresete általában tízezer rublár volt, ez a fizetség fejedelmi ajánlatnak tetszett, és Milton Mayhem nagyon csodálkozott, amikor azt tapasztalta, hogy a régimódi, mindössze húszemeletes kutatóintézet előtt nem állnak mérföldes sorok, s a megjelölt helyen mindössze négy-öt gyanús külsejű egyén lézeng.
 A számítógépes diagnosztika eljárását Milton Mayhem már az unalomig ismerte, egykedvűen tűrte a langyos műanyag csápok és hideg fémmancsok tapogatását, s azon sem csodálkozott, hogy hamar átjutott a diagnosztikai gépek szigorú szűrőjén: az űrtechnikusok egészségesek, mint a makk, a pályaválasztási komputer sok-sok millió jelentkezőt vizsgál meg, amíg tökéletes fiziológiájú egyénre akad, aki egyetlen közismert civilizációs ártalomban sem szenved. Milton Mayhem egy udvarias robot vezetésével valamiféle bizottság elé került, mely mintegy tíz percig faggatta, aztán aláírattak vele valami nyilatkozatot, amelyet Milton Mayhem akármilyen életunt volt is, figyelmesen és többször elolvasott, s amely egyrészt azt bizonygatta, hogy az Intézet semmi olyat nem tesz, ami a Világállam törvényeibe ütköznék, másrészt a kísérlet önkéntes alanya semmiféle kártérítési igénnyel nem állhat elő, ha mégis valamiféle maradandó károsodás érné. Ez a „mégis" kissé elgondolkodtatta Milton Mayhemet, de a csendes-óceáni szigetek gondolata túlságosan is eleven volt ahhoz, hogy tovább fontolgassa a döntést! „Aláírta" a nyilatkozatot, azaz a kijelzőhöz illesztette a mutatóujját, amelybe születésekor beültették elektronikus kódjelét. Maga a kísérlet voltaképp igen rövid ideig tartott, legalábbis Milton Mayhem így érzékelte: kezelésbe vették a néma és a beszélő robotok; levetkőztették, fertőtlenítették, elkábították, s néhány óra múlva ismét szabad volt, zsebében egy igazolvánnyal, mely visszavonásig napi ezer rublár felvételére jogosította fel bármely bankban.
 Milton Mayhem azonnal felvette első napi bérét, kifizette néhány négyzetméteres lakásának esedékes bérét és összecsődítette néhány barátját vagy ismerősét, akik videofonközelben voltak, hogy megünnepelje váratlan szerencséjét. Barátai és ismerősei elfogyasztottak mintegy huszonöt liter Alko-Colát, és kellőképpen irigykedtek Milton Mayhem kivételes szerencséjére, ám az ünneplés mégis halotti torra emlékeztetett, ugyanis Milton Mayhem nem tudott szabadulni a gyanútól, hogy valamiképpen mégis becsapták. Mi lehet az a kísérlet, amiért ennyi pénzt fizetnek naponta, ami nem törvényellenes, nem okoz semmi fájdalmat, s mégis veszélyes?
 Miután barátai és ismerősei eltávoztak, felhívott egy ügyvédet és előadta különös históriáját. Az álmos és ingerült ügyvéd mindössze néhány percet szentelt új ügyfelének, ígéretet téve, hogy másnap utánanéz a hirdetést feladó intézetnek.
Milton Mayhem hamarosan elaludt, másnap alaposan megdolgoztatta a robotpincért, és délután újból felhívta az ügyvédet. Fisztulázó, öreges hang válaszolt hívására, s bár a név egyezett, az ügyvéd hallani sem akart semmiféle megbízásról. Milton Mayhem dühösen kikapcsolta a készüléket, tölteni akart egy pohár Alko-Colát, de az előző este alig megkezdett palack üres volt, és határozottan poros. Az ablakhoz sétált és kinézett. Döbbenten tapasztalta, hogy a látkép tökéletesen megváltozott: ahol száz-százötven emeletes felhőkarcolók magasodtak, ott most zöld mező volt, és a csukott ablakon át határozottan madárcsicsergés hallatszott. Milton Mayhem megdörzsölte a homlokát, felöltözött és felhívta a gyorsliftet. Amint odalenn kilépett legalább ötezer ember üdvrivalgása fogadta. Hátratántorodott és már-már visszalépett, amikor valaki nevén szólította. Ismeretlen eszközt toltak az orra alá, amely halványan emlékeztetett a mikrofonra, és különböző ostoba kérdéseket tettek fel olyan nyelven, mely csak nyomokban emlékeztetett a runglish nyelvre.
— Mit érez most? Hogy van? Mit álmodott? Mire emlékszik? — záporoztak a kérdések, és Milton Mayhem megpróbált türelmesen válaszolni rájuk, mert felötlött benne, hogy ez mind a kísérlethez tartozik, és napi ezer rublárért illik valami ellenszolgáltatást is adni. Csak lassan kezdett derengeni benne a felismerés, hogy valami nagy baj van. A sok ezer ember úgy ugrált körülötte, mintha mozgásukat iszonyatosan felgyorsították volna, s a közelben állók arca szinte szemlátomást ráncosodott-öregedett, majd ezek váratlanul eltűntek, s helyüket új arcok foglalták el, akik sipító hangon nagyjából ugyanezeket a kérdéseket tették fel.
 Kis idő múlva ez az eszeveszett, tébolyult ugrándozás lassulni kezdett, a kérdezők arca már egyre kevésbé változott, és Milton Mayhem végre lehetőséget kapott arra, hogy ő is feltegye a kérdéseit. „Retardáció, retardáció" — ezt üvöltözték neki, és kis idő múltán tisztázódott, mit értenek ez alatt. A kísérlet, melynek alanya volt, a sejtműködés mesterséges lassítása volt, ennek eredményeként mintegy százhatvankét év telt el odakint addig, amíg ő nagyjából kialudta magát.
 A hatóanyag mindössze egyetlen éjszakára volt elegendő, ám ezalatt odakint százhatvankét év telt el.
 Milton Mayhem volt a retardációs kísérletek első alanya. Azok a tudósok, akik a hatóanyagot kikísérletezték, már régen elhunytak. A kísérletet lefolytató intézet jogutódja ünnepélyes keretek között kifizette Milton Mayhem első napi bérét: ezer rublárt, s egyúttal benyújtotta a számlát százhatvankét évi lakbérről. (A fűtést a Világkormány nagylelkűen magára vállalta.)
 Milton Mayhem ezzel szemben igényt tartott a százhatvankét esztendő napi ezer rublárjára, mely felfelé kerekítve mintegy hatvanmillió rublárt tett ki.
 Azonban ebben az időben egy mozgójárda-zseton egymillió rublár volt. Milton Mayhem egykori ügyvédjének ükunokája tanácsára felhagyott a pereskedéssel, s elfogadta az Űrhajózási Múzeum portási állását. Itt kevés a látogató, mert az emberiség nagy része már rendszeresen szedi a retardációs pirulákat. Többnyire csak néhány ezer év múlva kívánnak felébredni. Addig a portásnak nincs sok dolga.

IKERROBOTOK

Milton Mayhem űrtechnikus egyetlen nap alatt százhatvankét évet öregedett annak a retardációs kísérletnek a során, amelynek eredményeként az Űrhajózási Múzeum portása lett. Milton Mayhem saját korában imádta a sci-fi regényeket, amelyek a jövőben tett látogatást igen érdekes dolognak állították be, azonban saját tapasztalatai ebben a tekintetben meglehetősen szomorúak voltak. A múzeum naponta négy óra hosszat volt nyitva, de látogatója csak elvétve akadt: az űrhajózással ugyanis a földlakók a Világállam megalakulása után fokozatosan felhagytak, mivel nem sikerült lakható bolygót találni, vagy olyan nyersanyagokra bukkanni, amelyek a Föld energiaigényét kielégíthették volna. Az Űrhajózási Múzeum tehát körülbelül akkora érdeklődést keltett a jövendő világpolgárban, mint a trópusi halak vagy a tévesen pecsételt bélyegek kiállítása.
 Milton Mayhem egészen egyszerűen unatkozott. Igaz, nem hagyott maga mögött romokat a huszonegyedik században, s végzett egyetlen szerelmével, Sheilával is, aki talán még mindig az ionoszférában lebeg, tetőtől talpig bekenve anti-gravval, de ez nem változtatott a lényegen. A huszonharmadik század emberei igen maguknakvalók és unalmasak voltak, talán éppen azért, mert oly vadul igyekeztek rettentő sok szabad idejüket minél gazdagabban és színesebben eltölteni. A világvideo tri-di adásai ötszázharmincegy csatornán szolgáltatták nagyjából ugyanazt a műsort, s az érintésnyi közelségben zajló, csaknem hús-vér szereplők banális történeteiknek sorozatai néhány hét után kezdtek Milton Mayhem agyára menni. Lakását csaknem ingyen bérelte, mert a lakbéreket a tri-di bonyolult berendezései emelték csillagászati mértékben, ő azonban lemondott erről a szórakozásról, inkább naphosszat kóborolt a felszíni utcákon, ahol a huszadik és huszonegyedik század műemlékromjai éktelenkedtek. Milton Mayhem egyszerűen honvágyat érzett minden iránt, ami a saját korából származott, s még a könnye is kicsordult, amikor elvetődött arra a környékre is, ahol egykor ő bérelt fényűzőnek nem mondható, a túlnépesedés idején mégis sokak által irigyelt szállást. A tri-di hírek most is tele voltak a túlnépesedés gondjaival, ám Milton Mayhem nem nagyon értette az egészet, mert saját tapasztalatai azt mutatták, hogy a huszonharmadik században semmiképpen nem él több ember, mint a huszonegyedikben. Igaz, az emberiség — miként az előrelátható volt — csaknem teljes létszámban a föld alá költözött az energiatakarékosság és a mezőgazdasági termelés érdekében, így a felszínen megdöbbentően kevés ember maradt. Ezeknek a műemlék-romvárosoknak a fenntartása is tiszta fényűzés volt, amelyet egy valóban túlnépesedett bolygótársadalom aligha engedhetett volna meg magának.

 Milton Mayhem magányos csavargásai során eljutott az egykori űrsikló-repülőtérig is, ahol tökéletesen őrizetlenül hagyott és még mindig csillogó, a fénysebességet túllépő űrjárművek alatt porladt szép csöndesen a beton. Milton Mayhem elfogódottan nyitotta fel a csodálatos járművek zsilipkamráit, s mint egykori űrtechnikus, szakértő szemmel vizsgálta át berendezéseiket, melyek közül nemegy modernebb volt, mint amivel ő annak idején találkozhatott. A Mega nevű hajónak még a fúziós tartálya is fel volt töltve, s a fedélzeti hibernáló-berendezés azonnal felduruzsolt, amikor Milton Mayhem működésbe hozta a rendszert. Valószínűleg ekkor támadt hősünk fejében az a képtelen ötlet, mely a menekülés reményét villantotta fel előtte, annak ellenére, hogy akkor még magának a menekülésnek a vágya sem tudatosodott benne egészen.
Egy szép napon azonban, szokásos nosztalgiasétája során kínos, megdöbbentő, ijesztő élménye származott abból, hogy alaposabban szemügyre vette azokat a felszíni karbantartókat, akik nem túl lelkesen, de szembetűnő alapossággal javítgatták a múzeum s a műemlékromok hiányosságait. Az egyik munkásban ugyanis Milton Mayhem felismerte önmaga csaknem tökéletes hasonmását. Először Milton Mayhem kételkedett megfigyelése helyességében, s több oldalról, hosszan figyelte a lassú, kiszámított mozdulatokkal tevékenykedő embert, aki még csak fel sem pillantott, bár Milton Mayhem egészen közel hajolt hozzá, mintha tükörbe nézett volna. Aztán a munkás mégis érzékelte az idegen jelenlétét, s tekintetétől iszonyodva hátrált Milton Mayhem, miközben a munkás üresen kongó hangon, fagyos vigyorral feltette a kérdést runglish nyelven: — Miben állhatok szolgálatára, uram?
 Ezen a napon hősünk mértéktelen mennyiségű Alko-Colát fogyasztott el nagy megrázkódtatásában, s később az egész hasonmás-históriát hajlamos lett volna gyönge idegállapotának és saját korába való vágyódásának tulajdonítani, de néhány nap múlva egy robotétterem diszpécseri székében pillantotta meg a kettes számú hasonmását, aki négy teljes órán át rezzenéstelenül figyelte a vendégek pontos kiszolgálását jelző műszerek lámpácskáit.
 Milton Mayhem nem törődött az Űrhajózási Múzeummal, melynek portási állását még mindig betöltötte, hanem kivárta a diszpécser távozásának idejét és a nyomába szegődött. A néptelen mozgójárdákon bizonyos nehézségbe ütközött a diszpécser feltűnés nélküli követése, de szerencsére a hasonmás egyszer sem fordult hátra, s negyedóra múlva egy szürke, barakkszerű épület előtt gépiesen lelépett a járdáról, tenyerét egy fémajtóhoz érintette, mely néhány másodperc múlva elnyelte. Milton Mayhem egy darabig türelmesen figyelte az ablaktalan, üzemhez hasonló, komor épületet, melyhez időről időre különböző foglalkozású és öltözékű emberek érkeztek, s őket is benyelte a fémajtó. Már csak mérsékelten döbbent meg, amikor másfél óra leforgása alatt két Milton Mayhem érkezését figyelhette meg. Később bátorságot gyűjtött és odasétált a fémajtóhoz, tenyerét a fémajtóhoz nyomta, de csak valami bizsergést érzett, enyhe rezonanciát, s az ajtó nem nyílt meg előtte. Most már inkább dühös volt, mint ijedt, és elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Addig keresgélt, míg egy erős vascsövet nem lelt a közeli építkezés területén. Lesben állt, s amikor a legközelebbi Milton Mayhem odatartotta tenyerét a fémajtóhoz, hátulról, nem éppen lovagiasan, ám jó erősen fejbevágta. Az volt a terve, hogy majd ő lép be a hasonmás helyett az ajtón, s felderíti, mi ez az egész tébolyult rajzás, de erre nem volt szükség. A hasonmás koponyája olyan hangot hallatott, mint amikor egy nagydob beszakad, és vér és velő helyett apró kristályfélék zuhogtak a földre.
 Milton Mayhem ikrei, mint ez már sejthetővé vált, emberszabású robotok voltak.
 Mayhem gyorsan elhúzta „áldozatát" az építkezésig, s lefedte néhány műanyag lappal, majd egyenesen az űrsikló-repülőtérre ment. Legalább két óra hosszat dolgozott a Mega nevű űrhajó programvezérlésén, hiszen olyan fiktív útvonalat kellett kidolgoznia, amelyet a fénysebességen túl bejárva, majd a Földre visszatérve legalább százhatvankét évvel korábban léphet a jó öreg bolygó szilárd talajára. A hibernálóberendezésbe lépve még eltűnődött: az emberiség sohasem fogja megbocsátani neki, hogy nem derítette fel pontosan, mi célból kezdték éppen Milton Mayhem-típusú ikerrobotokat gyártani. Vagy talán minden világpolgárnak elkészítették robotmásait? Vagy talán... azok a bizonyos földön kívüli értelmes lények ilyen tréfás kedvűek, s így veszik lassan, óvatosan birtokba a Földet?
 A Mega űrhajó százhatvankét év múlva a relatív időben megérkezett a múltba, és Milton Mayhem á hibernálástól zsibbadtan hagyta, hogy letartóztassák űrhajó jogtalan használatáért. Boldogan vigyorgott, amikor három hónapi elzárásra ítélték, s lehangolt rabtársai képtelenek voltak felfogni, miért olyan boldog ez a szerencsétlen, miért ragad meg minden alkalmat, hogy kifejezze elégedettségét a Világállam viszonyaival kapcsolatban. Amikor aztán a börtönbeli tri-din is megjelent a videohirdetés, amely szerint bioelektronikai kísérletekhez keresnek önkéntes jelentkezőket, napi ezer-rubláros fizetség fejében, Milton Mayhem hangos kacagásra fakadt. — Retardáció — mondta félhangosan, amikor megkérdezték, mi olyan mulatságos ebben, és többet nem tudtak kiszedni belőle.
 Milton Mayhemnek sikerült visszacsinálnia egyszemélyes történelmét, és a börtönből nem jelentkezhetett önként semmiféle kísérleti célra. És nagyon remélte, hogy más bolond sem akad. Vagy ha mégis, hát nagy üzletet csinál: százhatvankét év alatt keres ezer rublárt. Az Űrhajózási Múzeum portási állása felszabadult, s odaát bizonyára készen állnak újabb ikerrobotok gyártására.
 A MAYHEM-EFFEKTUS

 Miután Milton Mayhem letöltötte börtönbüntetését, amelyet állami űrhajó jogtalan használatáért mértek rá, ismét az utcára került, mindössze néhány rublárral a zsebében, mely legfeljebb három pohár Alko-Colára volt elegendő. Hősünk úgy határozott, másra nem is lenne ildomos e csekély összeget elköltenie, s a három pohár italtól enyhe kábulatba esvén egészen biztatónak látta a jövőt. Miután azonban három éjszakát töltött el egy ősrégi, sosem használt rakétasilóban, elgémberedve és éhesen rótta a várost, amelyben nem akadt a számára semmiféle munka. Mindenütt pontos, megbízható, az embernél milliószor okosabb gépek dolgoztak, sehol sem volt szükség űrtechnikusra. Ráadásul takarékossági okokból éppen ebben az évben úgy döntött a Világtanács, hogy nem fűtik többé az utcákat és tereket, így hát Milton Mayhem kénytelen volt rémületesen megnövekedett szabad idejét olyan közintézményekben tölteni, amelyek légkondicionáltak voltak. A közkönyvtárak számítógépes mikrofilmtárai igen alkalmas, és főleg meleg kuckóknak bizonyultak, így hát Milton Mayhem kénytelen-kelletlen arra szorult, hogy műveltségét gyarapítsa — legalábbis látszólag, a kellemes meleg és csend vonzásában. Milton Mayhem gyomra időnként hatalmasat kordult, ilyenkor vágyakozva pillantott a rublárral működő ételautomatákra, melyeken a gombok a francia, orosz és magyar konyhaművészet remekei mellett helyezkedtek el. Unalmában egészen kacifántos programokkal szórakoztatta magát, s alaposan megdolgoztatta a katalógusautomatát, olvasmányokat követelve a lehető legellentétesebb fogalompárok alapján (például szex és hazafiság; rémfilmek és konyhaművészet; ásványtan és inkvizíció és így tovább). Megdöbbenéssel kellett azonban tudomásul vennie, hogy az emberi alkotóerő (avagy az ostobaság) kimeríthetetlen, mert a gép minden ilyen témacsoportra legalább tucatnyi mikrofilmet dobott ki csaknem a kéréssel egyidejűleg. Ki tudja, milyen fogalompárosítás kapcsán került kezébe egy több száz éves kiadvány mikrofilmje, amely a telekinézisről szólt. Milton Mayhem valamicskét hallott már arról, hogy valamikor régen rengeteg ember próbálkozott különböző tárgyak távolról való, tisztán szellemi erővel történő mozgatásával, de általában ezek a kísérletek kudarcra voltak ítélve, vagy ügyes szélhámosok és bűvészek mozgattak mindenféle könnyű tárgyakat a hiszékeny nézők nagy ámulatára. Ennek a műnek a szerzője azonban, úgy látszik, borzasztóan hitt a telekinézisben, és praktikus tanácsokat is adott olvasóinak, hogyan fejleszthetik e — szerinte minden emberben meglévő, rejtett — képességet fokozatos és kitartó edzésekkel. Ez a Leeks nevű pasi kezdetben az ingák kilendítésének próbáját ajánlotta, de Milton Mayhem sehol sem látott ingát a közelben, ezért az átellenben ülő csinos lány egyik lelógó hajfürtjére meredt, s már éppen úgy vélte, a tincs némiképp megmozdul, amikor a tincs tulajdonosa is megmozdult, bosszúsan rápillantott Milton Mayhemre, s elvonult. Hősünk erre kitette az asztalra utolsó centjét, s azt kívánta, bárcsak elmozdulna a helyéről. Maga is alig hitt a szemének, amikor a pénzdarab körülbelül öt centiméternyire elcsúszott, majd a megismételt kísérletnél már mintegy fél métert haladt minden nagyobb nehézség nélkül. Milton Mayhem örömében elmosolyodott, s ekkor vette észre, hogy a szomszéd asztalnál olvasó férfi is tanúja volt a mutatványnak. Elvörösödött, mintha valami gyerekes csínyt követett volna el, s tovább pergette a filmkópiát. „Tehát létezik telekinézis. Mulatságos dolog, igazán jó játék. Ki kellene próbálni még valamit."
 Megnedvesítette kicserepesedett ajkát. Egy pohár Alko-Coláért sok mindent odaadott volna, de az automata csak kemény rublárért adja... Mintha révületbe esett volna, odaballagott az automatához, és a primitív mechanikus szerkezetre koncentrált, mely egy lepottyanó kétrubláros érme súlyára megbillent egy adagolókart. S abban a pillanatban már meg is telt a pohár finom, habzó Alko-Colával, a Világállam által egyedül engedélyezett, bódító hatású itallal. Amint a fertőtlenítőbe helyezte a poharat (hol volt már az eldobható poharak ősrégi pazarlása!), ismét magán érezte ugyanannak a férfinak a kutató tekintetét. Sietve elhagyta a könyvtárt, s többször megfordult, hogy meggyőződjék róla, senki sem követi.
 Milton Mayhem azonban nem vette észre, hogy az idegen karrádióján már kiadta a megfelelő utasításokat, s megfigyelését már egy alacsony, kopasz emberke vette át, majd néhány utcával később egy meglehetősen csinos nő, nagykockás szoknyában.
 Milton Mayhem — szerény öltözékére való tekintettel — először a külvárosi játékautomatákat tarolta le — persze ez csak némi aprópénzt jelentett. Összeszedett annyi pénzt, hogy szerény szállodai szobát bérelhetett, s az első napi bért csupa kétrublárosban szurkolta le, a portás nem kis megdöbbenésére. A délutáni fordulóval keresett annyit, hogy elegánsabb külsőt nyerhetett, s vacsora után már a belvárosi játéktermek drágább automatáit fosztotta ki, módszeresen és alaposan, de nagyobb feltűnés nélkül, mert elhatározta, hogy egy helyen csak két nyerést engedélyez magának. A kilencedik helyen megismerkedett egy meglehetősen csinos nővel, aki nagykockás szoknyát viselt, s akit Pamela Ellingforth-nak, röviden Pamnek hívtak, s aki nyilván felfázott az automaták melletti ácsorgásban, mert gyakran tűnt el a női toalettben. Milton Mayhem nem volt gyanakvó természetű férfi, s nyílt lelke alighanem megrendült volna, ha megtudja, Pam a Központtal tartja a kapcsolatot: „Milton Mayhem, űrtechnikus, legalábbis azt mondja".
 „Stimmel. Nemrég szabadult a börtönből, űrhajó jogtalan használatáért."
„Érthetetlen, amit művel. Nem tudok rájönni a trükkre. Csak odaáll a gép mellé, hozzá se nyúl, és máris potyogni kezd a pénz. A keze is üres, szóval nincs benne semmi. És teljesen gyanútlan. Azt sem értem, miért nem titkolja, valójában kicsoda."
 „Csak figyelje továbbra is. Most vannak ennél fontosabb problémáink is, mint az, hogy miért nyer állandóan pitiáner játéktermekben."
Pam kissé megbántva érezte magát, s elhatározta, legközelebb hűvösebb hangot üt meg a Központ diszpécserével. Megigazította a haját a toalettben, s kacér pillantást vetett tükörbeli képmására. Pamela Ellingforth rendőr őrmester nem szolgál rá a megvetésre. És ez a Milton Mayhem egészen jóképű. Valami nagy zűr lehet a Központban...
 Milton Mayhem tíz- és húszezer rublár körüli összegre tett szert késő estig, s egyáltalán nem erőltette meg magát. Ez a kedves lány, Pam mindenhová elkísérte, s egészen természetesnek tetszett, hogy a szállodába is együtt mentek. Milton Mayhem a körülményekre való tekintettel a hotel legjobb lakosztályába költözött át, természetesen Pamelaval együtt, aki dacból már legalább egy órája nem adott jelentést a Központnak.
— Nem akarod megmondani, hogy csinálod?
— Mit? — kérdezte Milton Mayhem kissé megilletődötten, mert úgy éjféltájt, amikor ez a kérdés elhangzott, már alaposan túl voltak mindenen, ami férfi és nő között megeshet, többször is.
— Hát... ezt a trükköt a játékautomatákkal. Hiszen kizárt dolog, hogy valakinek ilyen mázlija lehessen...
 Milton Mayhem elégedett volt az élettel, s nem látta okát, miért ne oszthatná meg a titkát ezzel a remek nővel, akinek csak egyetlen rögeszméje az, hogy a karrádiójától még az ágyban sem válik meg.
 Így hát Milton Mayhem elmesélte felfedezésének és különös tehetségének történetét. Pam mindaddig kételkedett, míg Milton fel nem vonultatta a szomszéd szobából az összes intim és kevésbé intim női ruhadarabot, mely korábban Pam csinos testét fedte.
  Milton Mayhem boldogan behunyta a szemét, melyet Pam csókja pecsételt le. S ebben a pillanatban megszólalt Pára karrádiója.
 „A Központ valamennyi munkatársnak! Figyelem! Rendkívüli, kódolatlan üzenet! A város felé hatalmas nukleáris kutatóállomás tart, melynek irányítószerkezete meghibásodott, jelenleg a sztratoszféra külső rétegeiben zuhan. A város evakuálására nincs időnk, de a katasztrófa következményeinek elhárításában valamennyiükre számítunk... már persze csak azokéra, akik életben maradnak. Azok haladéktalanul jelentkezzenek a Központban... ha ugyan lesz Központ. Mindenesetre... a környéken..."
 A diszpécser hangja többször elcsuklott, de félelmét megpróbálta leplezni.
 Milton Mayhem mindent megértett. Pam átverte... De keserűségét elnyomta a gondolat, hogy ennek tisztázására pillanatnyilag nincs idő... valószínűleg nem is lesz. Pam elpirult, és a telekinetikus úton odarepült ruhadarabjait kezdte magára ölteni, rendőrökhöz illő fegyelmezettséggel.
 S akkor jött a nagy ötlet. Pam valami szánalmas magyarázkodásba kezdett, de Milton Mayhem leintette. Könnyedén koncentrált, s most kivételesen hasznára voltak űrtechnikusi ismeretei. Látta maga előtt a nukleáris kutatóállomás hatalmas tömegét, s tudta, nem szabad kételynek támadnia szívében. Meg tudja csinálni!
 Pam látta, hogy Milton Mayhem homlokán apró verejtékcseppek jelennek meg, és megsejtette, miben fáradozik. Hitetlenkedve bámult a férfira.
 S ekkor a Központból ujjongó hang harsant fel, mely lefújta a riadót.
 A dolog persze bizonyíthatatlan volt, de egyvalaki, Pamela tudta, hogy a várost Milton Mayhem mentette meg. A tudósok később kissé nagyképűen Mayhem-effektusnak nevezték el a jelenséget. Pamela pedig... szerelmes lett, de nagyon. És most már érdek nélkül.
ŰRKRIMI

 Milton Mayhem csodálatos telekinetikus képessége mintegy varázsütésre megszűnt, mihelyt megmentette a Várost. Igaz, önmagát is megmentette, de ez csekély vigasz volt, mert a játékautomaták kifosztásából származó pénznek hamar nyakára hágott, s ha Pamela, a csinos rendőrnő nem szerez neki állást, megint utcára kerül. Az állás nélküli űrtechnikusok ebben az időben legalább annyian voltak, mint száz évvel korábban a számítógép-programozók: amikorra kiderült, hogy a robotok egészen kiválóan elvezetik az űrhajókat, már legalább ötvenezer űrtechnikusi oklevelet bocsátottak ki. Pamela a Kozmikus Rendőrség segítségével szerzett állást Milton Mayhemnek az INTERSTELLAR légi járaton, ni oly hangzatos nevével ellentétben csak bolygóközi forgalmat bonyolított le, főként teheráruval, s néhány igénytelenebb utassal. Mindenki tudta, hogy az űrkutatás nem hozta meg több mint száz esztendő alatt sem azokat a sikereket, amelyekre korábban számítottak, az űrgyarmatosítás gyalázatosan lassan haladt, s a különböző bolygókon létesült kísérleti bázisok költségei miatt az ellenzék mindennap támadta a Világkormányt.
 Pamela kikísérte a 120-as számú űrhajóhoz Milton Mayhomet, aki éppen azon tusakodott magában, megkérje-e Pam kezét, vagy halassza a lánykérést későbbre, amikor a lány közölte, hogy a munkának van egy bizonyos feltétele is. A Kozmikus Rendőrség nagyon szeretné tudni, hogyan jutnak a Földre azok a vegyületek, amelyeket a köznyelv happill néven ismer, s amelyekből olyan eufóriát okozó pirulákat gyártanak, amelyek…,
— Fogalmam sincs honnan és kik hozzák őket — jelentette ki mogorván Milton Mayhem, s legszívesebben kibújt volna órmótlan űrgöncéből. Már megint a tudta nélkül belerángatják valami oltári disznóságba. Nagyon is jól tudta, mi az a happill. Az egyik barátja kipróbálta. Csakhogy ez a szer olyan, hogy nem lehet abbahagyni a szedését. Akkor azonnali halált okoz. De sokáig nem is kell várni: két hét alatt amúgyis elviszi áldozatát. Ám erről a két hétről sok ostobaságot összefecsegnek. Azt állítják, hogy minden nap legalább egy évnek felel meg, méghozzá igen boldog évnek. Aki pedig ilyen állapotban szeretkezik, az állítólag nyugodtan meghalhat; nagyobb gyönyört úgysem élvezhet itt a földön.
— Milton, ti most a Jupiterre mentek. A szakértők szerint onnan származik a happill alapanyaga. De még sosem találtak semmit. A legcsekélyebb nyom sincs. Ha meg akarod tartani ezt az állást, próbáld meg felkutatni a forrást.
 Milton Mayhem morgott valamit, és lemondott a lánykérésről. Kedves és csinos ez a Pamela, de mégis csak zsaru.
 Hűvös csókkal váltak el. Milton Mayhem az eseménytelen út első napjaiban csak a hajtóművekkel foglalkozott, de később, már csak unalmában is, ráfanyalodott a happill-problémára. A regiszterben utánanézett, hogy összesen tíz hajó jár rendszeresen a Jupiterre, főképp az ottani kísérleti állomás felszerelését, illetve személyzetét szállítják oda-vissza. A Jupiter-állomáson átlagban kétévenként cserélik az embereket, most is vittek egy mogorva csillagászt, nem valószínű, hogy az egész Jupiter-állomás valamiféle kozmikus bűnszövetség része lenne. Cochran kapitány, a 120-as hajó parancsnoka sem tetszett lelkiismeretlen gengsztertípusnak. Gokics, a fedélzetmester sem. A többi feladatot pedig robotok látják el, mint mindenütt a világon. A Jupiter hatalmas gravitációs mezejében, életidegen klímájában emberek nem tevékenykedhetnek odakint a szabadban. A duplapáncélos robotok ízületei is csaknem megroppannak, ha kilépnek a zsilipkamrából, hogy előkészítsék a rakodást.
 Az egyik unalmas este, amikor már minden létező témát kimerítettek, s a 120-as teherhajó parányi társalgójában AIko-Colát szopogattak, Milton Mayhem ártatlan arccal szóbahozta a happill témáját, s közben figyelte a másik három férfi arcát. Barátja esetét idézte, aki tizennégy napig a világ legboldogabb emberének vallotta magát.
— Mindig megvetettem azokat az embereket, akik mindenáron boldogok akartak lenni — morogta Cochran kapitány, vöröses szakállát babrálva egy életunt ember arckifejezésével, aki már belenyugodott a boldogtalanságba.
— Hajlam kérdése ez is — jelentette ki a fedélzetmester. — Én talán kipróbálnám, ha hozzájutnék. Különösen akkor, ha igaz, amit összefecsegnek. Ha tizennégy nap alatt le lehet élni egy teljes életet, minek vacakolni a hátralévő évekkel? — nevetett a fiatal, fekete férfi és töltött magának még egy pohárral. A csillagász csak percekkel később reagált a témára.
— Én kitekerném a nyakát mindenkinek, aki ilyesmit forgalmaz — mondta, és öklével az asztalra csapott. — De úgy látszik, bűnözés nélkül egyetlen kor sem lehet meg.
 Milton Mayhem nem lett sokkal okosabb. Semmiféle gyanús jelet nem észlelt, s elképzelhetetlennek tartotta, hogy e három ember bármelyike is hajlandó lenne happill-csempészésre. Vagy talán Gokics... De hát hogyan lehet egy ismeretlen vegyületet észrevétlenül kicsempészni, Földre juttatni? A Galilei-állomás körül, a szokásos mínusz száznegyven lókban, csigalassan mozogtak a páncélos robotok, időnként kavargó metán- és ammóniafelhők takarták el őket. Milton Mayhem a ki- és berakodás egész ideje alatt a megfigyelő-toronyban volt, s árgus szemekkel figyelte az eseményeket, de semmi gyanúsat nem észlelt. Az Állomásról, megérkezett az az elgyötört, félőrültnek látszó tudós, akit a csillagász váltott fel, s a visszaút során Milton Mayhem még arra is rávetemedett, hogy átkutassa ennek a szerencsétlennek az ingóságait. De csak töménytelen följegyzést talált, néhány érdektelen levelet, s egy naplót, melybe szemérmetlenül beleolvasva, megbizonyosodott arról, hogy ez a tudós inkább lehetne a happill fogyasztója, mint forgalmazója.
 Fagyos csendben teltek a visszaút napjai. Milton Mayhem annak esélyeit mérlegelte, hogy kirúgják. Bár az is lehet, hogy a Kozmikus Rendőrség megkönyörül rajta, beláthatják, hogy egyetlen űrtechnikus nem tehet többet, mint sok ezer jól képzett, jól felszerelt szakember...
 Már csak egy nap volt hátra a megérkezésig. Milton Mayhem még egyszer végigjárta az űrhajót, inspekciós kőrútján megpróbálta hasznosítani űrtechnikusi képzettségét, s átkutatta, műszerekkel átvilágította a 120-as járat minden rejtett zugát, még a reaktor ólomkamráját is. A rakodórobotok szervizkamrájában ott csücsültek a gépek, amelyek kiszorították mindenhonnan az eleven, gyönge, sebezhető embereket. Munkavezetőjük „beszélő" robot volt, udvariasan üdvözölte az űrtechnikust, aki jobb híján szóba elegyedett vele. A munkavezető nem volt antropomorf, de páncélpofája mintha felderült volna. „Lehet, hogy a gépek is unatkoznak?" — villant át Milton Mayhem agyán a tökéletesen tudománytalan kérdés. „Végső soron a többi kilenc hajó bármelyikén is csempészhetik ezt az átkozott happillt..." A munkavezető elmondta, hogy legközelebb egy hónap múlva indulnak vissza, mert minden Jupiter-út végeztével szétszedik és leápolják az alkatrészeiket, hogy jól bírják a Jupiter felszínének viszontagságait.
 Milton Mayhem agyában váratlan szikra gyulladt ki, s örömében megölelte a robotot, aki megrettenve húzódott félre, s talán még most is keresi gépagyával az emberi viselkedés furcsaságának logikáját. Milton Mayhem még nem tudta pontosan, miért örül, de valami elkezdett benne, a gondolataiban motozni. Hát persze, a robotok...
 A fedélzetmestertől megtudta, hogy a robotok szétszerelését, szervizét az INTERSTELLAR saját műhelye látja el.
— Itt van mindjárt az űrrepülőtér mellett — intett a fedélzetmester arrafelé. — De látom, magát már várják...
 Ott állt Pamela, és Milton Mayhem minden fenntartása semmivé vált, amikor megpillantotta a kedves arcot, s azokat a kellemes női idomokat, amelyekről a Jupiter-út unalmas óráiban annyit ábrándozott. De Pam mellett egy civil ruhás férfi is állt, akiről több fényévnyire bűzlött, hogy zsaru.
— Nincs semmi holtbiztos tippem... — kezdte és várt, míg Pam kedves arca kellőképpen elfintorodik. — De azt javaslom, higy feltűnés nélkül nézzék meg a rakodórobotok szerviz állomását. És főleg azt, kik szerelik szét őket. Aztán az sem árt, ha megfigyelik, mi van a robotok dupla páncélzata között...
A kozmikus főrendőr köszönés nélkül elrohant. Már túl voltak azokon az örömökön, amelyeket a happill sem nyújthat, amikor Milton Mayham felkönyökölt az ágyban.
— Pam, én néha tényleg azt hiszem, hogy zseni vagyok. Vagy pedig a többi ember ostoba. A Jupiter felszínének gázkeveréke lecsapódik a robotok páncélzatán. Valamilyen vegyületet képez. Idelent egy szerelő beszippantja... és boldog lesz tőle. Beindul egy nagy üzlet. És milyen egyszerű... ha belegondolok, hogy a Galilei-állomás nyomorult tudósait egy boldogságóceán veszi körül...
ÖNGYILKOSSÁGJÁRVÁNY

Milton Mayhem egyhetes szabadsága végeztével ismét arra készült, hogy az INTERSTELLAR 120-as járatával a Jupiterre induljon, s ez a kilátás cseppet sem lelkesítette. Tudta, örülnie kellene, hogy egyáltalán van munkája, de ha Cochran kapitányra és Gokics fedélzetmesterre gondolt, s az egyhangú utazásra, még a robotok társaságát is lelkesítőbbnek vélte. Pamela megígérte, hogy felugrik hozzá, érzelmes búcsú helyett egy kis szerelmi tornára, de Pamela késett, és neki mindjárt indulnia kell az űrrepülőtérre.
 Pamela az utolsó pillanatban állított be, és Milton Mayhem éppen nekikészült, hogy cseppet sem udvarias formában tudomására hozza, mit tart az állandóan elkéső, állítólag szerelmes nőkről, amikor megpillantott egy idős, száraz és hűvös urat, akiről elegáns civilruhája ellenére messziről érződött, hogy zsaru. Pamela némi elfogódottsággal mutatta be őket egymásnak, s megilletődöttsége Milton Mayhemre is átragadt, amikor megtudta, hogy az idegen a nagy Miller Williams, a Kozmikus Rendőrség főigazgatója. Williams ritkán mutatkozott tri-din és általában kerülte a nyilvánosságot, ami helyzetében igazán érthető is volt. Egyrészt az ilyen magas állás nem szorult reklámozásra, másrészt nem egy bűnöző vállalná az életfogytiglani kényszermunkát a Mars-bázis büntetőtelepén, ha bűnlajstromát a főrendőr meggyilkolásával koronázhatná meg.
 Milton Mayhem hellyel kínálta a vendégeket, ám rögtön közölte, hogy mindössze öt perce van a számukra, mert indul a 120-as űrhajó.
— Nyugodtan foglaljon helyet ön is — mondta Williams nyájasan. — Úgy vélem, a 120-as elboldogul ön nélkül is. Már gondoskodtunk a helyettesítéséről.
 Milton Mayhem lerogyott. Ez az átkozott munkanélküliség! Nyilván akadt egy befolyásosabb pártfogója valakinek. Vagy pedig tudtán kívül valami újabb disznóságot követett el, hogy most kirúgták... Nagyot nyelt.
— Uram, meg kell mondanom, a Jupiter-akció után nagylelkűbb eljárásra számítottam — kezdte dühösen, miközben Pamela kétségbeesett fintorgással igyekezett rávenni, hogy hagyja abba. Milton Mayhem elhallgatott.
— Azért vagyok itt, hogy a nagylelkűbb eljárást lefolytassam — mosolygott elnézően a férfi. — Nem kínálna meg valamivel?
 „Még az utolsó üveg Alko-Colámat is megissza" — dühöngött magában Milton Mayhem, de már sejtette, hogy nincs veszve minden. Elővette az üveget, töltött és most már nyugodtabban várt.
— Nincs sok időm — közölte Williams. — Minden körítés nélkül a lényegre térek. Pamela segítségével tökéletesen lenyomoztattam az ön hátterét... no, ne rémüljön meg, kettőjük kapcsolata nem a parancs része volt... és osztom Pamela hadnagy nézetét, hogy ön rendkívüli képességekkel rendelkező, megbízható fiatalember. Éppen ezért felkérem önt, legyen a Kozmikus Rendőrség tagja...
— Hogy én? Zsaru? — tört ki Milton Mayhem száján a felháborodás.
— Várjon még. Befejezem a mondatot. Tehát:... legyen a Kozmikus Rendőrség tagja, parancsnoki címmel, önálló, egyszemélyes űrhajóval, különleges megbízatások esetén korlátlan hatalommal.
 Milton Mayhem kábultan rázogatta a fejét. Pamela biztatóan mosolygott.
— Nos, megértette az ajánlatunkat? Elfogadja?
Milton Mayhem elfogadta, pedig nem is sejtette, havonta annyi rublárt fog keresni, amennyit egy űrtechnikus egész évben nem szed össze — feltéve, ha van munkája.
— Akkor olvassa el a belépési nyilatkozatot és a munkaszerződést, és ha még mindig megfelel, itt írja alá — mutatta a helyet Williams. Milton Mayhem szeme előtt táncoltak a betűk: „... korlátlan hatalom..." — aláírta.
 Fél óra múlva már a rendőrségi űrrepülőtéren voltak. Ott csillogott-villogott a Nirvána-1 új szériájának legszebb példánya, az egyszemélyes űrrepülőgép, milliomosok, rendőrök és űrgengszterek álma (egyébként ezt a járgányt csak ők engedhették meg maguknak...).
 Milton Mayhem átvette, aláírt még egy okmányt, egy robotrendőr készített róla néhány lézerfelvételt, s már át is nyújtották kozmikus rendőrparancsnoki igazolványát.
— Önre a legtöbb törvény nem vonatkozik — mondta Williams. — De csak azért, hogy másokkal betartassa a törvényt. És most az első megbízás. Különös história. A Mars-bázison megmagyarázhatatlan öngyilkosságjárvány tombol. Az arányokat mutatja, hogy eddig minden tíz emberből kettő váratlan és érthetetlen módon, a legkülönfélébb eszközökkel, öngyilkos lett. Eddig sikerült szigorú hírzárlatot tartanunk, de nemrég a Világkormány egyik hozzátartozója is öngyilkosságot követett el rövid ottléte folyamán. A Marsra menő kozmikus turizmust is le kellett állítanunk, ez pedig túlságosan feltűnő. Maga odamegy mint unatkozó milliomos, vagy amit akar, és megpróbálja kivizsgálni az ügyet. Persze mi azt szeretnénk, ha meg is állítaná ezt a... járványt. Nem találok jobb szót ennél. Itt van az eddigi dokumentáció, útközben átolvashatja. És keresse Jaspert, ha valami baj van. A Martian Chronicles szerkesztője, de a mi emberünk.
 Egy kézfogás (Williams részéről) és egy csók (Pamela részéről) után a Nirvána-1 hajtóműve már duruzsolt is. Olyan simán landolt ki az űrbe, mint az álom.
 Milton Mayhem végigjárta a kis hajót, amely belülről olyan volt, mint egy ősvilági luxus jacht kajütje, s megelégedetten állapította meg, hogy nemcsak a készletek tartanak el évekig, hanem a fedélzeti fegyverzet is felveszi a versenyt egy közepes űrcirkáló tűzerejével. Még most sem tért egészen magához a csodálkozástól, hogy a Kozmikus Rendőrség egyik teljhatalmú parancsnoka lett, méghozzá izgalmas és titokzatos megbízatással. Elővette a Mars-dossziét, de amint sejthető volt, ettől nem lett okosabb. A legtöbb öngyilkosság a büntetőtelepen következett be, de ez statisztikusan érthető is volt, hiszen a csaknem tizenkétezer Mars-gyarmatos közül nyolcezer volt az életfogytiglani kényszermunkára ítélt. De a gyarmati tisztviselők, a tudósok, mérnökök körében is megszaporodtak az öngyilkosságok, s közülük kevesen nem a kollektív öngyilkosság formáját akarták választani: a légzsilipeket akarták felnyitni, hogy a kupolavárost ellepje a mérgező Mars-légkör gáza és gőze.
 A Mars-űrközpont elhagyott volt, csak egy teherűrhajó körül tett-vett néhány álmos rakodórobot. Milton Mayhem hiába szállt ki unatkozó milliomosként, a Nirvána-1-est senki sem bámulta meg, s a nyolccsillagos Mars-szállodában sem vetett rá ügyet senki. Rendbeszedte magát, megcsodálta és űrruhája egyik zsebébe tette lézerfegyverét, mert nagy feliratok tudósították arról, hogy a légzsilipek ellen elkövetett szabotázsakciók miatt az űrruha viselése a kupola alatt is kötelező. Most részben érthető volt, miért olyan kihaltak a vonalzóval tervezett, sivár utcák: az űrruha eléggé kényelmetlen viselet ahhoz, hogy csak az öltse magára, akinek halaszthatatlan dolga van. Elsétált a Martian Chronicles szerkesztőségébe és találkozott Jasperral, aki egy sereg lényegtelen adattal tömte tele a fejét, s óvatosságra intette.
— Napokon belül kipattan az ügy és a maga nyakába varrják majd a teljes felelősséget — mondta Jasper, és Milton Mayhem egyre inkább úgy vélte, igaza van az ellenszenves lapszerkesztőnek és titkosrendőrnek, miközben baktatott a marsbeli utcákon és megpróbált szóba elegyedni a letargikus, szűkszavú helybéliekkel. Nem volt sok ideje és nem volt semmi támpontja. Megfordult a fejében, hogy megpróbál nem hivatalosan bejutni a büntetőtelepre, de ezt csak rabként tehette volna meg, márpedig életfogytiglani kényszermunkára csak Igen súlyos esetben ítélik el az embert — még arra sem volt ideje, hogy megrendezzen valami látványos bűntényt.
„Feladom" — gondolta. — „Itt állok tetőtől talpig kozmikus rendőrként, lézerpisztollyal és teljhatalommal, és nincs semmi nyom, amin elindulhatnék."
 Milton Mayhemre máris ránehezült a Mars rémületesen unalmas, nyomasztó környezete. Beült egy utánjátszó tri-di moziba, ahol a reklám szerint a Marson készült tri-di filmeket mutatnak be. A sorozatos gyilkosságok esete című ősrégi regényből készült az igen olcsó, egy helyszínen játszódó film, talán a cím ihlette meg hősünket, hogy éppen erre az előadásra üljön be. Fejére csatolta az átélést segítő tri-di sisakot, s néhány perc múlva jóízű álomba szenderült. Csak a film vége felé ébredt fel, lehangoltan és halálosan fáradtan, s amikor sorstársaival együtt kitámolygott a túlfűtött, oxigénnel dúsított nézőtérről, hirtelen belényilallt egy különös késztetés: „Eredj, vess véget ennek az értelmetlen huzavonának! Végezz magaddal!" — tanácsolta egy szuggesztív bariton. És Milton Mayhem alvajáróként megindult a legközelebbi légzsilip felé, hogy feltépje, s nagyot lélegezzen a szabad, friss levegőből.
 
A többit már Pamelának mesélte el. — Nem volt nehéz. Csak az a pillanat. Amikor a zsilip felé indultam... hirtelen emlékezni kezdtem. A filmben valami hipnotizőr küldte így a halálba áldozatait. És aki megnézte a filmet, a tri-di sisakban, az oxigéndús hőségben átélte ugyanezt a késztetést. A felismerés kijózanított. A szállodában utánanéztem: minden stimmelt. A büntetőtelep legjobb munkásait hozták el ebbe a tri-di moziba. És mindenki, aki látta, ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy öngyilkos legyen.
 Így kezdődött Milton Mayhem kozmikus rendőri pályafutása. Nem valami agyafúrt bűnbandát tett ártalmatlanná, csupán egy rossz filmet, melynek minden példányát azonnal megsemmisítették.

A VÍZÜZLET LETÖRÉSE

Milton Mayhem kozmikus rendőrparancsnok két hét rendkívüli szabadságot kapott a marsbéli öngyilkossági járvány sikeres megfejtéséért. Williams, a fő-főrendőr személyesen fogadta hősünket, és elnézően mosolygott, amikor Milton Mayhem zavartan előadta, hogy puszta véletlen volt az egész.
— Ne szerénykedjék, fiam! A jó rendőr munkájához a szerencsés véletlen is hozzá tartozik. Mellesleg, hogy ne unatkozzék, Pamelának is adtam kétheti szabadságot.
— Köszönöm.
 Milton Mayhem új lakást bérelt, s most egy üveg Alko-Cola mellett tervezgették, hogyan töltik el ezt az ajándék-szabadságot.
— A Déli-sarkra mennék legszívesebben — jelentette ki Pamela. — Egyrészt mert ott még nem voltam, másrészt, ott épült a Világegyetem legjobb szórakozóközpontja. Napi háromezer rublárért fejenként, hát igen — sóhajtott Milton Mayhem. — Régen ennyit egy hónap alatt sem kerestem. És éppen a Déli-sarkon? Ott csak pingvinek vannak, meg rengeteg jég. És az útiköltség magában is...
— A Nirvána-1 szabadságod alatt is a tiéd. Akkor használod, amikor akarod.
— Űrhajóval közlekedni a Földön? Mire begyújtom a motorokat, már ott is vagyunk...
...És már ott is voltak. Mindig a nők szava dönt. A Hilpole Hotel valóban káprázatos volt, leginkább persze azért, mert minden olyan volt benne és körülötte, mintha nem is a Déli-sark kellős közepén épült volna. Pálmafák, orchideái c szóval minden, fejenként napi háromezer rublárért.
 Már ekkor, az ismerkedés perceiben érezte Milton Mayhem, hogy a fényűző környezetben iszonyú unalom lesz az osztályrésze, s a szálloda vendégeinek arckifejezése valamiképp ugyanezt a kései felismerést tükrözte. Még Pamela bájai is hidegen hagyták, a luxuslakosztály panorámás ablakaiból látható hómezők és hófelhők egyhangú látványa még a trópusi hőséget is lehűtötte volna.
Este bekapcsolta a tri-di falat, s unatkozva hallgatta a világhíradó szokásos panaszait a gazdasági világválságról. Majd helyszíni közvetítés következett a Közel-Keletről, ahol egy liter import ivóvíz ára meghaladja a száz rublárt, de az élelmes magánkereskedők tankhajói még ennél drágábban is el tudják adni a vizet azokon a vidékeken, ahol egykor olajmilliárdok születtek a sívó homokból. Még Milton Mayhem is emlékezett egy adatra, hogy valamikor a huszadik század végén fordult meg a kocka, amikor egy hordó olaj harminc dollárba került, miközben egy hordó tiszta ivóvíz a dupláját érte. Most megrázó képek következtek félliteres vízadagok osztásáról, végtelen embersorokról, amelyek mind vízre vártak. Aztán tudósítás következett a Jupiter-1 bázisról, és Milton Mayhem kikapcsolta a tri-dit.
 Pamela már aludt, s a csaknem nappali világosságban ott tündöklött a rengeteg megfagyott víz sok-sok milliárd tonnája.
 Milton Mayhem agyában különös gondolat kezdett motoszkálni. Mi lenne, ha...? Elővette a Kozmikus Rendőri Szabályzatot, megpróbált ihletet nyerni azokból a pontokból, amelyek a teljhatalmú parancsnokra vonatkoznak. Majd néhány gyengéd szót suttogott az üzenetrögzítőbe Pamela számára, és lábujjhegyen távozott.

 A Nirvána-1-gyel fellebbent tízezer kilométer magasságba, majd ellenőrizte a hajó eszközeit. Ki-be tolta a robotmanipulátorok karjait, s megnézte, hány ezer méter kábel van a dobokon.
 Aztán elkezdte keresgélni a megfelelő jéghegyet. A fedélzeti számítógép szerint a Nirvána-1 húzóereje képes akár legnagyobb jéghegy elvontatására, és Milton Mayhem nem kívánt napokat tölteni egy fáradságos és kétes hadművelettel, hogy közben esetleg a jéghegy felére vagy negyedére olvadjon.
Ő tökéletes és gyors megoldást akart. Kinézett egy megfelelő jéghegyet, majd nekilátott a legbonyolultabb műveletnek, amelyre egy szakképzett űrtechnikus egyáltalán képes: csomót akart kötni a hegyre, hogy... levegőbe emelhesse. Megközelítette a jéghegyet, a manipulátorral elültette a kábel végén elhelyezkedő horgonyt, majd magasabbra szállt. Most következett tervének egyik legveszélyesebb szakasza: át kellett mennie az űrhajóval a jéghegy alatt. A Nirvána-1 erre elvileg képes volt, ám Milton Mayhem tudomása szerint még sose próbálkoztak vele. A hajó minimális sebessége is olyan nagy volt, hogy fennállt annak a lehetősége, hogy a tengerfenékbe fúródik és felrobban. Térképe nem volt a tengerfenék e szakaszáról, s nem volt ideje és kedve sem ahhoz, hogy a Föld könyvtárából hívja a megfelelő mapparészletet. A Nirvána-1 hatalmas víztölcsérben haladt előre, majd diadalmasan kibukkant a felszínen és a magasba emelkedett. Most a másik oldalról csapott a hatalmas hajótest az ismeretlen mélységbe, s amikor felbukkant, a jéghegy már szabályosnak éppen nem mondható „csomagban" volt.
Milton Mayhem nagyot sóhajtott, és némi pihenőt engedélyezett magának, bár túl sokat nem időzhetett a jéghegy fölött annak veszélye nélkül, hogy a fúvólángok megolvaszthatják a drága prédát. A Nirvána-1 kábeleinek szakítószilárdsága igen nagy volt, hiszen alkalmasint a hajó teljes súlyát is el kellett volna bírniuk, de ennek a jéghegynek a tömege a számítógép becslése szerint jócskán meghaladta a hajóét, így hát több kellemetlen lehetőség is fennállt. Ha a kötél nem szakad, ám a tolóerő nem elégséges, a jéghegy magára rántja a hajót, ha pedig a kábel elszakad, visszapattanva súlyos sérülést okozhat a hajótesten.
Mégis azt kell mondanunk, Milton Mayhem élvezte a most következő munkafázist, mély a legtapasztaltabb űrtechnikust is próbára tette volna. Olyan figyelmet igénylő művelet volt ez, mintha valaki egy toronydaruval kívánt volna felemelni egy gyufaskatulyát, csakhogy ebben az esetben a gyufaskatulya nehezebb volt a toronydarunál. Legalább negyven percig tartott, míg Milton Mayhem óvatosan megfeszítette a kábeleket, s újabb negyven perc telt el, amikor a jéghegy diadalmasan felemelkedett. Milton Mayhem szíve szerint, s szép lassan, néhány száz kilométeres óránkénti sebességgel haladt volna, ám tudta, a kábelek a hatalmas nyomás alatt hamar átvágódnának a jéghegy testén, ezért hát sietnie kellett.
 Elérkezett az idő, hogy kapcsolatba lépjen valamelyik irányítóközponttal, hiszen egy egész jéghegyet szállító űrhajó előbb-utóbb feltűnnék a radarernyők valamelyikén. A canberrai központ ügyeletese némi megdöbbenéssel vette Milton Mayhem üzenetét, s csak hosszú percek múltán adta meg az átrepülési engedélyt.
— Csak ne a mi fejünkre ejtse, parancsnok.
— Ha már velem foglalkozik, nem nézne utána, melyik a legnagyobb víztároló a Közel-Keleten?
— Egy pillanat. Ezt fejből én sem tudom... Megvan. Baheria. Adom a koordinátákat...
 Milton Mayhem másfél óra alatt a megadott helyen volt, s a jéghegy aljáról már záporozott a víz. Odalent nagy nyüzsgés volt, reflektorok fénye vágott az éjszakába, de negyven perc alatt sikerült úgy leeresztenie a hegyet, hogy nem rombolta szét a fentről nevetségesen vékonynak tetsző gátakat és támfalakat.
 Üdvözlésképpen ő is felvillantotta a Nirvána-1 összes fényforrását, majd kozmikus sebességre kapcsolva parabolapályán visszaszállt a Déli-sarkra, körülbelül negyvenhét másodperc alatt.
 Hajnali négy órakor már a békésen alvó Pamela melleit hevert, és csak akkor ébredt fel, amikor fél kilenckor egy jegesmedvének álcázott felszolgálórobot ágyba hozta a bőséges Hilpole-reggelit. Pamela álomittasan kapcsolta be a tri-di falat, a reggeli híradó anyaga nagyjából az előző estivel azonos volt, csupán egy szenzációs új anyag különbözött megszokottól: a vízínségben szenvedő arab világban csodától beszélnek, mert állítólag egy jéghegy ereszkedett alá az űrből, mely a térség lakóinak ivóvízszükségletét legalább egy hónapra fedezi. A helyszíni riporter megszólaltatott több szemtanút, majd a baherini víztároló felügyelője nyilatkozott és egy űrhajóról beszélt, amely minden bejelentés nélkül leszállt és leeresztett egy egész jéghegyet... Pamela a fejét csóválta.
— Ha nem aludtál volna itt mellettem, azt hinném, te voltál. Ilyen zseniális őrültségek csak neked juthatnak eszedbe... De ezek szerint nem vagy egyedül...
 Milton Mayhem elégedetten mosolygott, és most már nem is találta olyan sivárnak ezt a sarkvidéket. Félretolta a reggelizőtálcát és átölelte Pamelát.
ŰRKALÓZOK

Nincs olyan jól őrzött börtön a világon, ahonnan ne lehetne megszökni, mondogatták a régi bűnözők, s úgy látszik, a mondás érvénye a huszonegyedik században is megmaradt. A Marson lévő büntetőtelepről évente megszökött néhány elszánt bűnöző, és szórványosan előfordult űrjárat-eltérítés is. Időnként az is megesett, hogy űrlaboratóriumokat, valóságos űrszigeteket „loptak el", melyek állomáshelyét azután állandóan váltogatták. A Kozmikus Rendőrség titkos számításai szerint legalább ötven űrjármű és legalább félezer ember „tűnt el", s eltűnésük körülményeiből arra lehet következtetni, hogy nem baleset, hanem bűncselekmény játszott szerepet benne. A Naprendszer tökéletes „átfésülésére" azonban technikai okokból sohasem kerülhetett sor, ez még a Világkormány teljes űrflottájának bevetésével is hiú ábránd lett volna, nem szólva a horribilis anyagi terhekről. Az utóbbi években azonban egyre gyakoribbá vált az utasszállító és kereskedelmi űrhajók kifosztása, olyannyira, hogy az értékesebb szállítmányok mellé kísérő rendőrhajókat kellett adni. Ilyenkor persze az űrkalózok nem indítottak támadást, hiszen a Kozmikus Rendőrség hajóinak tűzereje lényegesen meghaladta a kalózok összefabrikált vagy zsákmányolt sugárfegyvereinek erejét. Ám előbb-utóbb számítani lehetett arra, ami végül bekövetkezett: az űrkalózok egy rendőrségi járőrhajót is elfoglaltak csellel, s így birtokába jutottak nemcsak a korszerű fegyvereknek, hanem a teljes rendőrségi kommunikációs kódnak is. Williams, a Kozmikus Rendőrség feje őrjöngött, s attól tartott, a katonák segítségét kell kérnie, pedig ennél nagyobb szégyen nem érhet rendőrt.
 Ráadásul a tri-di is elkezdte szellőztetni az ügyet, így, mire Williams hívatta Milton Mayhemet, hogy segítségét kérje, az űrtámaszpontokat riadókészültségbe helyezték, s a legtöbb őrjáratot leállították a kalózok miatt. Williams kozmikus főrendőr arcán vörös foltok égtek.
— Magának mindig vannak ötletei, Mayhem.
 Milton Mayhem vállat vont, ami kevésbé illett a kék-fekete egyenruhához, de a helyzethez tökéletesen.
— A Nirvána-1 jó kis hajó. Elképzelhető, hogy meg tudom találni a kalózokat. Esetleg egy-két hónap alatt. De mindet ekkor sem tudom megsemmisíteni. Most, hogy már járőrhajójuk is van .,. Milyen típusú?
— D-14-es. Tíz évvel ezelőtt gyártották, ma már mérsékelten elavult. Tízszemélyes, sugárvetővel és blokkolóval.
 Milton Mayhem maga elé meredt. — Csapdát kell állítanunk nekik, ez nem kétséges. Mint hallom, a járatok nagy részét amúgy is törölték. A régi kódban le kell adni, hogy valamelyik bázisra plutónium-szállítmány indul, katonai cirkáló kíséretében.
— És aztán?
— Aztán a katonai cirkálón elromlik valami és vissza kell fordulnia. A szállítóhajó folytatja útját. Ezt a kalózoknak is meg kell tudniuk.
— És ha nem harapnak rá?
— Akkor rendkívüli plutónium-szállítmány érkezik valamelyik bázisra.
— És hol itt a csapda?
— Én leszek a szállítóhajó parancsnoka. A többit majd meglátjuk. Persze nem ártana, ha felszerelnének minden új találmánnyal, ami biztosítja, hogy ártalmatlanná tegyek tizenkét kalózt — vigyorgott Milton Mayhem. — Mert, ha szerencsém van is, az ő foglyuk leszek. Ha még nagyobb szerencsém van, a búvóhelyükre kell vinnem a szállítóhajót. Akkor viszont, remélem, a nyomomban lesznek.
 Williams arcáról eltűntek a vörös foltok, s ha kissé csikorogva is, de mosolyra illesztette állkapcsát.
— Azt hiszem, nincs más választásunk. Elfogadom a tervét.
 Az előkészületek során számítógéppel kielemezték a leggyakoribb kalóztámadások térségének helyét, hogy a plutónium-szállítmányt arra irányítsák. Williams ragaszkodott ahhoz, Milton Mayhem érdekében is, hogy kevesen tudjanak az akcióról, a katonáknál is csupán egyetlen vezérkari összekötőt avattak be a tervbe, mivel nem lehetett tudni, hol vannak a kalózok hírforrásai, esetleges ügynökei. A plutónium-szállítmánynak is valódinak kellett lennie, akárcsak a katonai cirkálón bekövetkező hibának. Végül kipreparálták Milton Mayhem szállítóparancsnoki ruháját a katonai felderítés legtitkosabb védő- és támadófegyvereinek miniatürizált változataival, amelyek egy része elektronikus irányítású volt — így ha nyelvét, meghatározott kódszám szerint, a felső vagy az alsó fogsorához nyomta, kábítólövedékek szálltak szét minden irányba, ismét más kódszámra nagyfrekvenciájú nyomjelző impulzusokat bocsátott ki Milton Mayhem hajója, és így tovább.
— Ha csak a nyelvemet ki nem vágják, nem lesz baj — mondta Milton Mayhem, s megpróbálta nyugodtan tartani a nyelvét, nehogy tiszta véletlenségből másvilágra küldje a Kozmikus Rendőrség technikusait, akik körülötte szorgoskodtak, de akiknek nem volt tudomásuk, milyen bevetésre készítik elő a számukra ismeretlen ügynököt.
 A hatalmas, fegyvertelen szállítóhajó lustán a levegőbe emelkedett irányt véve a távoli Jupiter-bázis felé. Ezt az utat jól ismerte Milton Mayhem; a legjobban, űrtechnikus korából. A szállítóhajó mögött startolt a katonai kísérőhajó félelmetes, acélszürke tömbje.
 „Ha nem lennék szerény alaptermészetem szerint, most elbíznám magam" — gondolta Milton Mayhem, aki most már ki tudja, hányadszor vállalkozott olyan feladatra, mely normális körülmények között sok ezer ember és gép nehéz munkáját igényelte volna. „De hát hol uralkodnak normális körülmények?!"
A katonai kísérőhajó most megingott, mintha robbanások rázlak volna meg.
 „Ügyesen csinálták a fiúk" — gondolta Milton Moyhem, bár a terv szerint kissé korán következett be a műhiba. A rádióban felhangzó segélykérés azonban túlságosan komolynak tűnt. A nukleáris hajtómű mondhatta fel a szolgálatot, mert egymás után jelentek meg az apró mentőhajók a szállítóhajó tri-di képernyőjén. Milton Mayhem nem vehette fel a kapcsolatot másként, csak a kalózok által ismert kódon keresztül, és engedélyt kért a menekülők felvételére. Williams jól ismert hangján adta meg az engedélyt.
— Folytassam az utat?
— Igen, parancsnok — válaszolt Williams némi habozás után.
 A szállítóhajó tehát folytatta útját a Jupiter felé, fedélzetén vagy félszáz űrkatonával, akik mit sem sejtettek a valódi célról. A messze elhagyott katonai cirkáló néhány perc múlva vakító fényt kibocsátva szétrobbant. „Túl jól csinálták" — gondolta Milton Mayhem, és aggodalmasan fürkészte lokátoraival az előtte feketülő űrszektort.
 Az ismert hullámsávon most újabb parancs érkezett. 
— Forduljon vissza! — Milton Mayhem gyanakodva engedelmeskedett, mert ezt a parancsot robothang közvetítette, nem Williams hangja. Fordulás közben csapott le a kalózok által elrabolt rendőrhajó, mágneses korongjaival rátapadt a szállítóhajó ormótlan testére, és minden kísérletezés nélkül bejáratot olvasztott a hajó testén keresztül. A heves vérű katonák egy része lézerpisztolyával védekezni próbált, ezeket irgalmatlanul lekaszabolták, s nemsokára Milton Mayhem előtt állt az, aki minden bizonnyal a kalózok vezére volt. Az emberei nem nevezték nevén, és arcát légzőmaszk fedte. Milton Mayhem a száját nyalogatta, nehogy véletlenül pánikba essen és túl korán lője ki a kábító lövedéket.
 A vezér megadta az új koordinátákat, Milton Mayhem pedig bekódolta a szájpadlásán az üzenetet a Földnek. Az egyik meteorológiai állomás felé közelednek, s Milton Mayhem megértette, a kalózok milyen remek csellel éltek: a Föld közvetlen közelében rendezték be támaszpontjukat, méghozzá úgy, hogy átvették az állomás irányítását, és minden funkcióját ellátták. Éveken át haladtak el mellette a gyanútlan kozmikus járőrök járművei, miközben az állomás hangárjában ott lapultak a kalózok rablott űrhajói, lecsapásra készen...
 Megvárta, míg az elfogott űrkatonákkal együtt megbilincselik s kihallgatásra a vezérlőtábornok elé vezették valamennyiüket. Meghallgatta a vezér első kérdéseit, aztán nyelvét a szájpadlásához nyomta.
 A szerterepülő kábítólövedékek százai mindenkit leterítettek. Még őt magát is, mert kissé előrehajolt, s az egyik lövedék a lábába hatolt.
 A Földön tért magához, Pam hajolt fölé, és Williams a főrendőr. És mosolyogtak.
— A kalózok már a büntetőtelepen vannak — mondta Williams. — És köszönjük. Csak a katonák akarnak eljárást kezdeményezni ellenünk. A cirkálójuk tényleg felrobbant. A technikusaink kicsit túlméretezték a műszaki hibát.

COSMOTOURS

 Az űrkalózok lefülelése után Milton Mayhem pénzjutalmat és rendkívüli szabadságot kapott, valamint egy ingyenjegyet a Cosmotours világturisztikai iroda legközelebbi útjára. A Cosmotours útjai rendkívül népszerűek és rendkívül drágák voltak: egy tíznapos út harmincezer rublárba került. Milton Mayhem kissé meghökkent Williams főfelügyelő nagylelkűségén, ám sejtette, valami más indok is lappang e páratlan gesztus mögött. A rendkívüli szabadság megkezdése előtt Williams csakugyan fogadta a Kozmikus Rendőrség jól ismert irodájában.
— Bizonyára kitalálta, hogy lenne egy aprócska kérésünk is — mosolygott a főfelügyelő.
— Sejtettem — bólintott gyanakodva Mayhem. Valami disznóság van a Cosmotours körül?
— Pontosan. Csak azt nem tudjuk, hogyan csinálják, s főként: miért. Már két ügynökünk vett részt a Cosmotours útjain...
— És?
— És a legteljesebb megelégedéssel tértek vissza. Hold, Mars, Vénusz, Jupiter, persze utóbbinak csak a környéke, és vissza.
— Tíz nap alatt? — tette fel a kérdést Milton Mayhem kételkedve. — Szép teljesítmény. Jó hajóik lehetnek.
— Igen. Vannak hajóik, és kétségkívül jók. Meg tudják csinálni. Csakhogy... itt van ez a statisztikai kimutatás az utaslétszámról, a járatokról, visszamenőleg két évre. Nézze csak meg! Teljesen véletlenül futtatták le a programon az Űrhajózási Hivatalban. Aztán átküldték hozzánk.
 Milton Mayhem átnézte a kimutatásokat, és szeme kerekre nyílt.
— Nem stimmel. Ezek legalább kétszer annyi utast forgalmaznak, mint amennyi férőhelyük van.
— Így van. Viszont az utasok mind visszaérkeznek rendesen, így hát nincs indokunk a rendőrségi vizsgálatra. Legalábbis hivatalosan. De arra módunk van, hogy ügynökeink félhivatalosan utánanézzenek a dolgoknak. És ez lesz a maga feladata. El kell változtatnia a külsejét, adunk papírokat, nem szabad megsejteniük, hogy rendőr utazik a Cosmotours egyik járatán. Mert az az érzésem, az előző két ügynököt rögtön kiszűrték. Az Álcázási Csoport majd kezelésbe veszi magát.
 Kezelésbe is vette. Milton Mayhemből néhány óra leforgása alatt Mr. John Smith nyugdíjas mozgójárda-ellenőr lett, ősz pofaszakállal és hallókészülékkel, mely utóbbit alaposan kipreparálták rádióadó-vevővé és hangrögzítővé. Máskülönben fegyvert nem adtak neki, mert a Cosmotours szigorúan ellenőrizte az utasok poggyászát, és tíz kilóban maximálta ennek súlyát. A tetemes részvételi díjat Mr. Smith gyerekei adták össze az Álcázási Csoport története szerint, amelyet Milton Mayhem meglehetősen ostobának talált, csakúgy, mint a nyugdíjas mozgójárda-ellenőr szerepét. Ám kiderült, hogy a Csoport kitűnő munkát végzett, mert Milton Mayhem hosszú perceket tárgyalt barátnőjével, Pammel, míg egy vicces mondatával el nem árulta magát. Pam összecsapta a kezét.
— Ez te volnál? Szent kozmosz! Mit követtél el?
— Én semmit. Rendkívüli szabadságra megyek, különleges megbízatással, és csak azért jöttem el. hogy ne aggódj miattam — mondta a mozgójárda-ellenőr, és megsimogatta ősz pofaszakállát.
 Másnap Mr. Smith szerető családtagjai, az Álcázási Csoport kiváló munkatársai, elkísérték a Cosmotours iroda székházába, ahol a 113 B utascsoport gyülekezett. Milton Mayhem kellemes izgalmat érzett, alaposan szemügyre vett mindent, de semmi gyanúsat nem tapasztalt. Gyorshelikopterbe szálltak, az űrrepülőtéren lemérték a poggyászokat, ellenőrizték az iratait, s mind az utasok, mind a repülőszemélyzet tagjai pontosan úgy viselkedtek, ahogyan ilyenkor szokás. „Nem baj. Legalább egyszer kipihenem magam, a Kozmikus Rendőrség költségére" — mosolygott magába Milton Mayhem, és kényelmesen hátradőlt pneumatikus székében, amely előtt kis képernyő és a kijelzők egész serege mutatta az indulás előkészületeit és a várható útvonalat. Az űrrakéta egészen kiváló körülményeket biztosított, s bár hősünk űrtechnikusként gyakorlatilag mindenhol járt már, ahol csak ember járhatott, lenyűgözte az a technikai fejlődés, mely — úgy látszik — már rendőrködése rövid ideje alatt is bekövetkezett.
Indulás előtt frissítőket és könnyű csemegéket szolgáltak fel az osztályon felüli légikísérők. Ez volt az a pillanat, amikor Milton Mayhem ismét gyanakodni kezdett, mert indulás előtt még egyetlen űrjáraton sem osztottak egyebet cukorkánál, itt pedig palackszámra adták az Alko-Colát és mindent, amire csak kedve szottyanhatott egy harmincezer rubláros társasutazónak. Milton Mayhem feltűnés nélkül, ám igen keveset fogyasztót, pedig vérzett a szíve a finom ételekért, italokért. Útitársai egyre vidámabbak lettek, és harsány éljenzéssel vették tudomásul az indítóparancsot. Mindenkinek fel kellett vennie a bonyolult és meglehetősen súlyos űrsisakot, amelyekből drótok és vezetékek sokasága állt ki, s gyűlt össze a székek előtti kapcsolóban. Milton Mayhem még sosem látott ilyen űrsisakot, s gyanakvása balsejtelemmé fokozódott. Lágy altatózene áradt a sisakból, úgyhogy kénytelen volt meglazítani a kapcsolót, hogy elvágja az impulzusok útját, mielőtt elaludnék. A sisak opálos üvegén keresztül, félig lehunyt szemmel figyelte, mi történik. Utastársai már valamennyien elernyedtek a kényelmes támlásszékükben. Most a légikísérők körbejártak, megálltak minden egyes utasnál, bepillantottak az opálos üvegen, bólogattak, s továbbléptek.
 Ekkor Milton Mayhem már tudta, hogy jó nyomon jár. Egy pillanatra visszacsavarta az űrsisak kivezető kábeleit, s már látta is a monitoron az egyre kisebbedő Földet. Profi felvétel volt, még a Cosmotours-űrhajó narancssárga farkrésze is látszott. Ismét meglazította a kapcsolót. Most már csaknem mindent tudott. Csak azt nem, hogy ezután mi következik. Nagy megdöbbenésére az „űrhajó" elülső fala egyszerűen eltűnt, és az egész utastér platója, rajta az ébren álmodó utasokkal, egy sötét hangárba siklott. „Zseniális" — gondolta. „Az utasok tíz napig itt maradnak a Földön, jóformán költségek nélkül, nyilván olcsó űrpasztillákkal táplálják őket, s valami hipnotizáló készülék segítségével korábbi űrfelvételekkel szórakoztatják őket. Persze időnként igazi utascsoportokat is indítanak, ilyenkor kiegészítik filmfelvételeiket és útiélményekkel látják el a későbbi egyhelyben utazókat..."
 Most már csak azt kellett eldöntenie, mitévő legyen a továbbiakban. Húzza meg magát tíz álló napig, hagyja veszendőbe menni drága rendkívüli szabadságát, vagy... vagy kapcsolja be a Cosmotours turistabolondító masináját, adja át magát az illúziónak, hogy bolygóközi utazáson vesz részt, fényűző körülmények között? Vagy pedig...
 Vagy pedig megpróbál kitörni innen, lesz, ami lesz. Szép csöndesen megszabadult az űrsisaktól, s lábujjhegyen elindult, kifelé tapogatózva a vaksötétben. Átkozta magát, hogy nem hozott fegyvert. Éles fénysugár vetült rá, s egy hang nagyot kiáltott egészen közelről.
— Hé, kapjátok el az öregfiút!
 Kis dulakodás kezdődött, s a Cosmotours kidobólegényei ugyancsak elámultak egy nyugdíjas mozgójárda-ellenőr kemény és gyors ütésein. Aztán megjelentek a Kozmikus Rendőrség egységei, mert Mr. Smith hallókészülékében kitűnő helyzetmeghatározó szerkezet is volt. A Cosmotours vállalat alkalmazottait letartóztatták, az „útiköltséget" vissza kellett fizetniük. És így Milton Mayhem harmincezer rublárral kezdhette meg a Földön rendkívüli, ám megérdemelt szabadságát.
A GÉPBÍRÓSÁG

Milton Mayhem mint kozmikus rendőr nem volt jogi értelemben túlzottan tájékozott, s igazság szerint nagyon kevés ember akadt a Földön, vagy a Földön kívül, aki az lett volna. Amióta 2073-ban a Világtanács egységesítette és számítógépekre bízta a jogalkotást és a törvénykezést, ügyvédekre és bírákra, a szó régi értelmében nem volt többé szükség. A gépek pontosan, részrehajlás nélkül fontolták meg a bűneset körülményeit, alkalmazták a gondosan kidolgozott törvényeket és ítélkeztek az ügyben. Ugyancsak gépek intézték a különféle fellebbviteli eljárásokat, s az ítéletek kihirdetésekor a törvény szerint egy-egy álmos ülnök — valójában számítógéptechnikus — képviselte az emberi társadalmat, vagy ha tetszik, az emberi tényezőt.
Történt azonban, hogy Milton Mayhem, harmincezer rublár boldog tulajdonosa, elfelejtette magához venni kozmikus rendőri elektronikus igazolványát, s egy meglehetősen rosszhírű csapszékben kötött ki, ahol nemcsak a világszerte ismert és unt Alko-Colát mérték, hanem régi, jó (és tilos) italokat, persze borsos áron. Annyira borsosak voltak ezek az árak, hogy Milton Mayhem — kissé ittas állapotban — megtagadta a számla kiegyenlítését, sőt, parázs veszekedést is kezdeményezett, amikor az italmérés erős emberei ki akarták verni belőle a pénzt. Aztán valaki hátulról fejbevágta, és másra nem emlékezett.
 Amikor felébredt, először a fejét tapogatta meg, aztán a tárcája hűlt helyét. Hát igen, felesleges volt több ezer rublárral a zsebében duhajkodnia. Ha persze nála lett volna az igazolványa, vagy még inkább a fegyvere... de hát egy rendőrnek is joga van a magánélethez. Talán még jobb is így. Egy ittas rendőr verekedést provokál... brrr... ez botrány a javából, függetlenül attól, hogy esetleg igaza volt. Leüli azt a néhány napot, úgyis szabadságon van, és majd rendőrként újból felkeresi azt az italmérést. Ez lesz a legjobb...
 Valahol kaphatott orvosi ellátást is, mert a fején kötés díszelgett, de most csak robotrendőrök voltak jelen, akik szenvtelen udvariassággal vezetgették a gépbíróság terme felé. Milton Mayhem ebben a gépvilágban nőtt fel, mégis megborzongott attól a személytelenségtől, amely körülvette. Valami ostoba dalt dudorászott, hogy emlékeztesse önmagát emberi mivoltára, s kíváncsian nézett körül: ilyen szabálysértési bíróságon még sosem volt. A széles folyosó egymással párhuzamos, különböző sebességű és irányú futószalagjain robotrendőrök és ijedt, dühös vagy kifejezéstelen arcú emberek haladtak, s a termek számozása azt mutatta, egyszerre igen sok gépbíróság „ülésezik", s a tárgyalásokat is futószalagon tartják.
A 126-os teremben, mely inkább műtőnek vagy laboratóriumnak tetszett, az egykori bíróság kellékeit utánozva magas pulpitusokon helyezkedett el a vád, a védelem és a bíró számítógépe, egy üvegfal mögött pedig idős, kopasz technikus bóbiskolt, s unottan kapcsolgatta zsebtri-dijét, amely ebben az időben a reggeli hírmagazint közvetítette. Milton Mayhem megpróbált odalépni az üvegfalhoz, hogy felhívja magára a figyelmet, de egy robotrendőr vasmarka visszakényszerítette az ülésre. A gép szenvtelen hangon kikérdezte a vádlottat. Milton Mayhem természetesen hamis adatokat mondott be, hiszen nem akarta rendőrségi lapját ilyen csekélységgel befeketíteni. Végeredményben kihágást követett el, az a néhány nap nem vágja a földhöz.
A gép egészen közel parancsolta a vádlottat, különböző vizsgálatokat és felvételeket készített, megállapította, hogy a tanúvallomások egybehangzóan garázdasággal vádolják Milton Mayhemet, majd néhány másodperces szünet után ítéletei hirdetett.
— A vádlott bűnös, ezért büntetőtelepi elzárásra ítéljük a Világállam nevében, nyolcévi időtartamra, enyhítés nélkül. 
Mintha újból fejbe vágták volna hősünket, kábultan nézett körül. Talán rosszul értette? Nyolc nap, az igen, de nyolc év? És miféle tanúk? Akik fejbevágták?
 Üvöltözni kezdett, nevetséges sértéseket vagdosott a bíróság, azaz a gépbíró fejéhez, ha ugyan ezt a kifejezést lehet itt használni, megpróbált ismét bezörgetni a technikushoz, de a két robotrendőr megbilincselte és kivezette a teremből. Most már értette az előbbi dühös arcokat a futószalagon. A gép súlyos hibát követett el, ez nem volt kétséges, de most mi lesz? Ha nyolc évet kapott, ami azt jelenti, hogy a Holdra vagy a Jupiterre kerül a büntetőtelepre, űrhajóba ültetik sok sorstársával együtt, aztán majd a büntetőtelepről fellebbezhet, ha tud és ha akar. De hová kerül a fellebbezés? Nyilván a 126-os gépbírósághoz, amely, és ez sem volt kétséges, el fogja utasítani beadványát.
 Vagyis még itt a Földön kell valahogyan megszöknie, mert utána egyre szigorúbb őrizet alá kerül, s egyre reménytelenebb helyzetben kell megpróbálnia a lehetetlent.
 Megpróbálta emlékezetébe idézni a robotrendőrök működésének technikai formáit, de a feje még túlságosan sajgott az ütéstől és a másnaposságtól. Van rajtuk valahol egy kapcsoló, amelyet csak a kozmikus rendőrök ismernek, mert előfordulhat olyan vészhelyzet, amikor meg kell állítaniuk a gépies cselekvést. Bár ez nem kifejezetten vészhelyzet, mégis... A robotrendőrök egyik gombja, de melyik? Két sor gomb, ezüstös díszgomb van az egyenruhájukon, látszatra teljesen egyformák... És ketten vannak. Nem fogják engedni, hogy végigcsavargassa az összes díszgombjukat... Mindenesetre meg kell várnia, míg az egyik valami mással lesz elfoglalva, aztán a szerencsére kell bíznia magát.
 Milton Mayhem bal karját bilincsbe fogta az egyik rendőr gépkarja, de jobb keze szabad volt. Villámgyorsan kinyúlt, megrántotta a mozgójárda vészkapcsolóját. A futószalag hirtelen rántásai lelassult és megállt, a kissé előrébb álló rendőr csaknem elesett, a másik is megkapaszkodott, s Milton Mayhem villámgyorsan megcsavarta egyik gombját. Semmi sem történt. Még egyet! A robotrendőr megrázkódott, üvegszemében kihunyt a fény, és vasmarka szorítása megenyhült.
 A másik rendőr megfordult, s megpróbálta elkapni Milton Mayhemet, aki átugrott egy másik, ellentétes irányban haladó járdára, majd még egyre. A fogolykísérő robotok között is zavar támadt, foglyukat nem engedhették el, de segíteni szerettek volna póruljárt társuknak, ezért az összes járdát megállították.
 Milton Mayhem lihegve futott. Tudta, hogy a robotrendőrök gyorsabbak, és érezte, hogy csekély előnyét üldözője hamarosan ledolgozza, ha pedig nem, előhúzza kábítópisztolyát, és...
 Ekkor, már a gépbírósági épület kijáratánál, megpillantott egy igazi rendőrt. Igazi volt, mert dohányzott, és unottan bámult kifelé. Milton Mayhem csaknem átölelte a rémült közeget, úgy rimánkodott neki, hogy azonnal tartóztassa le, mert megszökött. A közeg rácsattintotta a bilincset, és elhessentette a merev arcú robotrendőrt, aki — ha ez egyáltalán lehetséges — mintha bosszúsan sípolt volna a kimerültségtől.
 Hosszas rábeszélés után a közeg hajlandónak mutatkozott, hogy ellenőrizze foglya állítását, amely szerint ő kozmikus rendőr, önálló parancsnoki beosztásban. Néhány kínos óra múlva Milton Mayhem ismét szabad volt, és szabadítóját tíz karton legfinomabb cigarettával jutalmazta meg.
 Williams főfelügyelő alig tudta visszafojtani mosolygását, amikor a csapzott és bekötött fejű kozmikus rendőr vallomását hallgatta.
— Már több panasz érkezett, de a magáé döntő lesz, azt hiszem — jelentette ki. — A gépbíróságok alkotmányellenesen működnek jelenlegi formájukban. Csak arra kérem, az újságíróknak ne mondjon semmit, mert még jobban felfújják az ügyet. A Világtanács napirendre tűzte a kérdést, és a jövő hónaptól valószínűleg megszűnnek ezek az... anomáliák.
 Az más lapra tartozik, hogy Milton Mayhem meg aznap visszatért a rossz hírű csapszékbe, ahol nem csak Alko-Colát mérnek. És most nem felejtette otthon az igazolványát, sem fegyverét.
 Ezért hát azóta nem lehet finom, régi italokat kapni sehol. Csak a jó, öreg, megunt Alko-Colát.
 INVÁZIÓ

Milton Mayhem kozmikus rendőrparancsnok és vizsgázott űrtechnikus nem sokat törődött a fantasztikus irodalom agyszüleményeivel, melyek már vagy ezer éve riogatták a hiszékenyeket mindenféle rettentő idegen lények támadásával. A Nirvána-1 fedélzetén néha lepergett egy-egy ősrégi tri-di felvétel, de néhány perc után többnyire beleunt a nagyon is naiv történetekbe. A tri-di adások az utóbbi hónapokban tele voltak hitelesnek tetsző beszámolókkal idegen lények feltűnéséről a Naprendszeren kívül, de ezeket az állításokat a tudósok sorra megcáfolták.
 A Nirvána-1 a Föld egyik leggyorsabb cirkálója volt, az egyszemélyes kategóriában feltétlenül az, még a katonai járművek sem versenyezhettek vele; igaz, ez utóbbiakat alaposan meg szokták rakni mindenféle, fegyvernek becézett ócskavassal.
 Milton Mayhem éppen egy Csúszós Willie nevű kozmikus tolvajt üldözött, aki határozottan sajátos üzletágat választott magának: távközlési műholdakat gyűjtött össze, s adta el jó áron, néha ugyanazoknak a társaságoknak, amelyek korábban is üzemeltették őket. Egy-egy ezercsatornás távközlési bolygó még ez idő tájt is sok ezertől sok millió rublárig terjedő összegbe került, így hát Csúszós Willie gazdag ember volt, és a legjobb magánűrhajót építtette meg magának — persze azért a Nirvána-1-gyel nem kelhetett versenyre. Már a Plútót is elhagyták, amikor Milton Mayhem leadta az első két figyelmeztető lövést. Voltaképp nem haragudott Csúszós Willie-re, mert zseniális bűnözőnek tartotta, és esze ágában sem volt megölni, de nagy fogásnak ígérkezett, s legalább két hét jutalomszabadság nézett ki annak, aki végre megkeríti.
 A Nirvána-1 elektromágneses korongjai letéphetetlenül rátapadtak a névtelen űrhajóra, Milton Mayhem végrehajtotta a dokkolást, s megvárta, míg Csúszós Willie szépen, feltartott kézzel átimbolyog, ahogy illik. Milton Mayhem örült a nagy fogásnak, de bosszús is volt, mert már jóval túlsodródott a szokásos útvonalakon, és valami légköri statikus zavar lehetett a Földön vagy elektromos vihar, mindenesetre képtelen volt visszajelentkezni és pályamódosítást kérni.
 Csúszós Willie úriember módjára viselkedett, nem mutatta, hogy számára a találkozás nem tiszta öröm, sőt engedélyt kért, hogy visszamehessen a hajójára egy kis vámmentes Alko-Coláért, amelyből alaposan benyakaltak. Az automatikus vezérlésre állított űrhajó azonban hamarosan olyasmit tett, amire Milton Mayhem gyakorlatában még nem volt példa: olyan erősen fékezett, hogy Milton Mayhem kiejtette a poharat, bevágta a fejét az irányítópult szélébe és kissé elájult.
 Csúszós Willie becsületére szolgál, hogy nem használta ki a kedvező alkalmat, hanem életre pofozgatta letartóztatóját, s aggodalmasan mutogatott a radar monitor felé, amelyen sötét pettyek sokasága rajzolt a Föld felé.
— Akár a sáskák — mondta Milton Mayhem a fejét tapogatva, bár sáskákat is csak a régi oktatófilmeken látott eddig.
 Hamarosan optikai megfigyelésre is mód nyílt, és sötét sejtelmük beigazolódott: szoros kötelékben elképzelhetetlenül nagy űrflotta tartott a Föld felé. A csillag alakú hajók aprók voltak, még a Nirvána-1-nél is kisebbek, de külsejükben volt valami félelmetes, a formáció fegyelmezettsége pedig hihetetlen szervezettségről árulkodott.
— Invázió a Föld ellen! — suttogta Milton Mayhem. — Teljesen leárnyékolják a Föld minden adását. Vajon mit csinálnak most odalent a Földön? Nyilván teljes készültségben állnak, de nem mernek lőni. Reménykednek, hogy el lehet intézni békés úton. Vagy elképzelhető, hogy észre sem vették őket?
 Csúszós Willie homlokáról nagy verítékcsöppek gördültek le.
— Én amondó vagyok, hogy sürgősen húzzuk el a csíkot, amíg egypáran utánunk nem jönnek — mondta Csúszós Willie. — Otthon majd csak kitalálnak valamit...
 Milton Mayhem a lelke mélyén tökéletesen egyetértett Willie-vel.
— De mi lesz, ha nem lesz Föld többé, ahová visszatérhetnénk? — kérdezte, inkább önmagától. — Kóborolunk az űrben, amíg el nem fogynak a készleteink?
 A törvény két oldalán álló férfi rémülten nézett egymásra. Milton Mayhem egyszer-kétszer már vitt végbe nagy dolgot, de ez a mostani feladat minden erejét fölülmúlta. Semmit sem tud az idegenekről. Nem ismeri, milyen nagy a tűzerejük, egyáltalán lőnek-e, és ha igen, mivel. A felállásuk alapján semmiképp sem barátságosak a szándékaik, de hát ki tudja? Ha odapörköl nekik, talán sikerül néhány csillaghajót megsemmisítenie, de marad még néhány száz, vagy néhány ezer... ki tudja?
 A fedélzeti komputer izgatottan gagyogott, és Milton Mayhem szeme ide-oda járt a lézerágyú elsütőbillentyűje és az indítógomb között.
— Húzzuk el a csíkot, főnök! — könyörgött Csúszós Willie.
— Nem — döntött Milton Mayhem. — Nincs értelme. Mondd csak, Willie, de most az egyszer ne hazudj: hány távközlési műholdat sikerült összeszedned?
Willie pislogott.
— Hát... már négy hónapja szedegetem őket... Elég jó volt a termés. Összeszedtem vagy háromszáz darabot… És mind jó karban van... én vacakot nem árulok! — tette hozzá büszkén.
— Pályára is tudod juttatni őket?
Willie kihúzta magát.
— Már hogy a fenébe ne tudnám? Ez benne az üzlet. Aki fizet, az azonnal működő holdat kap.
— Akkor most szépen kilőjük valamennyit — döntött Milton Mayhem. — És mind ugyanazt az üzenetet fogja sugározni. Remélem, az idegenek már tudnak valamit runglish nyelven, különben az egész terv nevetségessé válik.
 Milton Mayhem átdokkolt Csúszós Willie hajójára, s ha lelt volna rá ideje, szívesen megcsodálta volna az ultramodern, fényűző berendezést. A fedélzeti számítógép segítségével tizenkét perc alatt beprogramozta a háromszáznegyvenkét távközlési műholdat (Csúszós Willie kissé szerény volt) és egyenként kilőtte őket úgy, hogy a legyező alakjában haladjanak az inváziós flotta nyomában.
 Willie még mindig nem értette a dolgot, s egyrészt bánatosan nézte, hogyan úsznak el sorban fáradságos munkájának gyümölcsei, másrészt egyre vidámabb lett, mert Milton Mayhem a tárgyi bizonyítékokat tüntette el, kozmikus rendőrtől aligha várható buzgalommal.
 Ezután Milton Mayhem visszatért hajójára és ujját az elsütőbillentyűn nyugtatva várakozott. Vagy tíz-tizenöt perc telhetett el, csak a számítógép karattyolt. Idegtépő volt a várakozás.
 Aztán az idegen csillaghajók formációja megbomlott, s elhúztak oldalt, egyre szélesebb ívben kerülve el a Földet, s az utánuk haladó műholdakat.
Willie nagyot sóhajtott.
— Mi volt ez az egész? Mit üzent a holdakkal?
 Odalent a Földön Williams parancsnok ugyanezt a kérdést tette fel Milton Mayhemnek.
— A többi űrszektor cirkálóinak szólt az üzenet, hogy mind a háromezer azonnal lője ki termonukleáris, automatikus támadószondáit, mind a háromszáznegyvenkettőt. Gondolom, az idegenek elkezdték számolni. Egymillió nukleáris bomba... ez mind a hátukban, mi várhatja akkor őket odalent!
Elpucoltak.
— Szép kis blöff volt — törölgette a homlokát Williams. — Mi meg idelent már arra gondoltunk, megadjuk magunkat.
Milton Mayhem nagyot sóhajtott.
— Csak Csúszós Willie-t sajnálom. El kellett engednem. Azóta nyilván összeszedte a lopott műholdjait megint... Mert nem volt szívem ezek után letartóztatni. És mellesleg, én magam lőttem ki a tárgyi bizonyítékokat...
 — Helyesen tette, fiam — mondta a kozmikus rendőrfőparancsnok. — Mert az a helyzet, hogy Csúszós Willie amnesztiát kapott, és igen magas kitüntetést. Maga pedig... most nem jutalomszabadságot kap, hanem...
— Hanem? — hajolt előre Milton. Mayhem izgatottan.
— Hanem maga lesz az utódom! Ugyanis, ha eddig nem vette volna észre, én már kissé elfáradtam. Fáradt öregember vagyok — mosolygott Williams, és barátságosan Milton Mayhem vállára csapott.
Kishíja, hogy csontja nem tört.
HÁZASSÁG

Amikor Milton Mayhemet beiktatták Williams helyére új kozmikus rendőrfőparancsnokként, alig hitte el, hogy mindez vele történik. Tele volt színes történetekkel a világsajtó, és a tri-diben napokig méltatták az új parancsnok hőstetteit.
 A Kozmikus Rendőrség főnöke miniszteri rangban állott, de hatalma jóval nagyobb volt bármelyik miniszterénél. Személyes biztonságára testőrök hada vigyázott, robotrendőrök lépkedtek előtte és mögötte, és ügyes szerkezetek egész légiója védte páncélüvegekkel, láthatatlan sugarakkal és automatikus riasztóberendezésekkel.
 A legszomorúbb az egészben az volt, hogy meg kellett válnia a Nirvánától, a leggyorsabb űrcirkálótól, amely valaha is kozmikus rendőr irányítása alatt állott. Egy főparancsnok nem teheti kockára az életét. Egész nap a tri-di fal előtt ül, bálteremnyi irodájában, a beérkező információkat figyeli, és meghozza a döntéseket. Aztán hazamegy sokezer rubláros otthonába, de ott sem élheti a saját életét, mert a Világállamban másodpercenként sok ezer bűneset következik be, és mindig vannak kényes esetek, amelyek legfelsőbb döntést igényelnek...
 Milton Mayhem váratlanul nagyon tekintélyes és nagyon gazdag ember lett. De súlyos árat kellett fizetnie érte: nem járkálhatott szabadon az utcán, nem ülhetett be egy étterembe, és egymás után elveszítette régi barátait.
 „Meg kellene házasodnom" — tűnődött egyik este, fáradtan dörzsölgetve lüktető homlokát. „Pamela éppen elégszer célozgatott rá... most már igazán megtehetem."
Másnap irodájába hívatta Pamelát, aki hideg volt és udvarias, amint magas rangú személyiségekkel szokás.
 Milton Mayhem először mulatott a néma ellenszenvtüntetésen, aztán bosszantani kezdte Pamela viselkedése.
— Hé, Pam! — kelt fel csupa üveg és csupa fém íróasztala mögül, mely nem sokkal volt kisebb egy teniszpályánál. — Ne csináld ezt tovább! Nem akarlak emlékeztetni arra, hogy az ágyban...
Pamela elpirult.
— Most nem magánemberként vagyok itt, úgy hiszem.
— De igen, nagyon is! — ölelte át Milton Mayhem a csinos rendőrnőt, egy pillanatra elfeledkezve arról, hogy minden mozdulatát robotok, komputerek és testőrök légiója figyeli.
— Hiszen éppen arra gondoltam, hogy... megkérem a kezedet. Most már van pénzem, hivatalom, nem kell félnünk a jövőtől...
 Pamela kivonta magát az ölelésből és a monitorok végtelen sora felé fordult, amelyek a kozmikus rendőrség legnagyobb központjaival voltak állandó kapcsolatban.
— Nos... én igazán nem akarlak megbántani... Milton,... De kissé elkéstél.
— Miért?... már elígérkeztél? — kérdezte Milton Mayhem döbbenten.
— Nem erről van szó. Csakhogy nekem a régi Milton Mayhem kellett volna... aki már nincs. Aki szabad, mint a madár, aki bátran és szellemesen megoldja a legnehezebb problémákat is, és aki... segítségre szorul. De te már nem szorulsz segítségre. Válogathatsz a nők között. És mindenki azt mondaná, hogy a főnökömhöz mentem feleségül. És igazuk is lenne.
 Pamela elfordult és az ajtó felé indult. Érezte, ha még egy percig marad, megsajnálja a férfit, aki olyan szerencsétlenül álldogált hatalmas irodájában, mintha öt számmal nagyobb ruhába öltöztették volna. És az ajtó nesztelenül becsukódott utána, mielőtt Milton Mayhem összeszedhette volna magát.
Aznap este már az egész Kozmikus Rendőrség tudta, hogy az új főparancsnok kosarat kapott Pamelától, a legcsinosabb rendőrnőtől.
 Milton Mayhem csalódottan, dühösen indult haza, a megszokott felhajtással biztosították zavartalan útját, és az ellenőrzőpontokon elhelyezkedtek az éjszakai őrszemek. Milton Mayhem hatástalanította a belső riasztórendszert, mely a legkisebb mozgásra is érzékenyen reagált, kikapcsolta a monitorokat, de tudta, hogy a lakásban hemzsegnek az általa fel nem fedezett megfigyelő és lehallgató berendezések, amelyek állítólag mind az ő biztonságát szolgálják. „Williams nagyon utálhatott, hogy engem választott utódjául" — gondolta keserűen, majd Pamela szavain kezdett töprengeni. Kénytelen volt igazat adni a lánynak: régen sokkal szabadabb volt, hiszen mit ér a hatalom és a pénz, ha az ember minden lépését őrzik és figyelik?
 Hosszú tűnődés után elmosolyodott, és felemelte annak a telefonnak a kagylóját, amely a gyorskészültségi egységgel kapcsolta össze.
— Kerítsétek elő nekem Csúszós Willie-t és azonnal hozzátok ide! — mondta tömören, és erősen remélte, hogy az űrkorszak legkonzekvensebb, legcsavarosabb eszű kozmikus tolvaja még a Földön tartózkodik.
 Másfél óra múlva előtte állt Csúszós Willie, és megpróbált vigyorogni, bár kissé megviselhették a váratlan éjszakai élmények. Pizsamáján látszott, hogy legszebb álmából verték fel, igaz, a hosszú női hajszál, melyet Milton Mayhem a gallérjáról gondosan leemelt, másféle elfoglaltságról árulkodott.
— Nem csináltam semmit, amióta amnesztiát kaptam — kezdte rögtön, miközben Milton Mayhem kihessegette a készültség embereit.
— Tudom — mondta halkan hősünk, és Csúszós Willie füléhez hajolva hosszasan sugdosott neki valamit, amitől Willie arca egyre jobban felderült, majd egyre jobban elkomorodott. A végén szomorúan rázta meg a fejét.
— Nem, parancsnok... ilyet nem kérhet tőlem. Ez lehetetlen!
— Akkor kénytelen leszek letartóztatni valamilyen ürüggyel. A vizsgálati fogság hónapokig tarthat — mondta Milton Mayhem kegyetlenül.
 Csúszós Willie pislogni kezdett, s a hosszú női hajszál tulajdonosára gondolt. Vállat vont és bólintott.
 Másnap reggel nagy futkosás kezdődött, amikor kiderült, hogy Milton Mayhem kozmikus rendőrfőparancsnoknak nyoma veszett. Mivel utoljára Csúszós Willie társaságában látták, azonnal kapcsolatot kerestek a két ügy között, és a tri-di újságok írói elől semmit sem lehetett sokáig eltitkolni: minden valószínűség szerint fondorlatos emberrablás történt. Összeült a válságstáb, állandó ügyelet várta a hívást, milyen feltételek mellett hajlandók szabadon bocsátani Milton Mayhemet. Williams nyugállományú főparancsnokot ideiglenesen visszahívták korábbi teendőinek elvégzésére, s tízmillió kozmikus rendőr kereste Milton Mayhemet (a tartalékosokkal együtt).
 Természetesen kiadták a körözést Csúszós Willie ellen is, és a biztonság kedvéért lefoglalták pompás űrjárművét, mellyel korábban kozmikus tolvajlásait elkövette.
 Ám az emberrablók nem jelentkeztek. Viszont nyomtalanul eltűnt Pamela rendőrnő a kozmikus erők kötelékéből, s ismeretlen helyre távozott a Nirvána-1 is, a Kozmikus Rendőrség leggyorsabb cirkálója.
— Ez már nem lehet véletlen! — dünnyögte Williams főparancsnok maga elé, s most már fokozott erővel figyeltette a gyanús űrszektorokat is.
 Milton Mayhem, egykori űrtechnikus pedig kézen fogta Pamelát, s a Nirvána-1 megfigyelőablakához vezette, ahonnan látni lehetett, hogyan fogdossa össze Csúszós Willie a hajó nagy elektromágneses csápjával az egyenként sok millió rublárt érő távközlési műholdakat.
— Köztük van a Kozmikus Rendőrség üzenetátjátszó műholdja is. Kifogjam? — kérdezte Willie a hangszóróból.
— Fogd ki, Willie! — egyezett bele kegyesen Milton Mayhem, aki immár maga is űrkalóz lett.
Pamela szerelmes csodálattal bámult rá.
— A házassági ceremóniával még várnunk kell, szívem — mondta Milton Mayhem, félreértve a szerelmes pillantást. — Hosszú hetekig nem merészkedhetünk a Föld közelébe...
— Ezek lesznek a mézesheteink — suttogta Pamela. — És különben is... most nem te vagy a parancsnok, hanem Csúszós Willie. Az űrhajó kapitánya pedig összeadhatja a jegyeseket végszükség esetén...
— Márpedig itt végszükség esete forog fenn — mondta Milton Mayhem, és teljes űrkalózi hévvel megcsókolta Pamelát. És egyáltalán nem irigyelte Williams főparancsnokot.
VISSZATÉRÉS, AMNESZTIÁVAL

Milton Mayhem már több mint öt esztendőt töltött kalózként az űrben, miután Csúszós Willie segítségével megrendezte saját eltűnését a Kozmikus Rendőrség éléről. Az egykori űrtechnikus évek óta járta a végtelen térségeket a Kozmikus Rendőrség legmodernebb egyszemélyes űrhajójával, a Nirvána-1-gyel.
 Jó üzleteket bonyolított le, hiszen a kóbor űrcirkálóknak, műholdaknak se szeri, se száma nem volt, és Csúszós Willie szakértelméhez az ő egykori űrtechnikusi tapasztalatai is segítséget nyújtottak. De Pamela, Milton Mayhem felesége közben megszülte kis Pétert, és négy személynek együtt élni egy egyszemélyes űrhajóban, nos, ezért senki nem irigyelte volna Milton Mayhemet. Igaz, sok-sok millió rublár tulajdonosa volt, és néha hónapokig is megbújhatott valamelyik csendesebb bolygón a Naprendszer szélén, ám a Nirvána-1 már csak volt a legmodernebb. Időközben a Kozmikus Rendőrség olyan gyors és elsöprő tűzerejű cirkálókat vett használatba, amelyek ellen a legboszorkányosabb elektronikus ügyesség is csak ideig-óráig vehette fel a versenyt. A sokoldalú öreg tolvaj és rabló, Csúszós Willie még boldogtalanabb volt, bár rajongott a kis Péterért, mintha nagyapja lett volna a gyermeknek, de Pamela zsörtölődését végképp nem állhatta.
— Talán el kellene változtatni az arcunkat — sóhajtott Milton Mayhem, miközben Csúszós Willie-vel már a tizedik üveg Alko-Colát végezte ki. — Ennyi pénzért igazán a legjobb arcműtétet is elvégzik. Talán jó hamis igazolványokat is kaphatnánk. Csak az állandó rettegéstől félek... a kis Pete miatt. Ha megtudja, hogy bűnöző az apja...
— Na, azért ne túlozzunk — mondta Willie sértődötten. — Szép szakma a mienk, és tudtommal egyikünk sem ölt embert. Mondjuk úgy, hogy gazdátlan állami tulajdont veszünk kölcsön és értékesítünk.
A kajütből felhangzott a kis Pete bőgőse és Pamela rikoltozása.
— Hé, Milton, talán apja is van a gyereknek?! Azonnal hagyd abba a részegeskedést, és gyere, segíts a fürdetésnél!
 Milton Mayhem nagyot nyögött, szomorú pillantást vetett Willie-re, vállat vont, és ment segíteni. A gravitációpótló újabban elég gyakran elromlott, és el lehet képzelni, mi történhetik ilyenkor a fürdővízzel és a gyerekkel egy olyan űrhajó kajütjében, mely csak tizenötezer kilométerrel halad lassabban a fénynél.
 Willie elszopogatott még egy üveg Alko-Colát, majd az irányítóterembe vonult, hogy a számítógép rádióadás-elemző segítségével új, elhagyott járművek holléte felől érdeklődjön. Visszajátszotta az elmúlt tíz órában rögzített adatokat, melyek itt, a Callisto körzetében elég töredezetten voltak hallhatók, amikor megdermedt, mert egy nagy erejű állomás egymás után többször is a következő üzenetet közvetítette:
 „FIGYELEM, NIRVÁNA-1, FIGYELEM! A KOZMIKUS RENDŐRSÉG KÜLÖNLEGES KÖZLEMÉNYE, WILLIAMS FŐPARANCSNOK SZEMÉLYES ÜZENETE MILTON MAYHEM ŰRKALÓZNAK. A VILÁGKORMÁNY MILTON MAYHEMNEK ÉS TÁRSAINAK TELJES AMNESZTIÁT AD, AMENNYIBEN HALADÉKTALANUL, DE LEGKÉSŐBB HETVENKÉT ÓRA MÚLVA VISSZATÉRNEK A FÖLDBÁZISRA. FIGYELEM, NIRVÁNA-1..."
 Csúszós Willie megtörölte a homlokát, kikapcsolta a rögzítőt. Betáplálta az adás koordinátáit, az üzenet feltehetőleg az Uránus automatikus állomásáról érkezett, de nem lehetett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy valamelyik gyorscirkáló egészen közel ólálkodik, hogy lecsapjon a Nirvánára. A vészjelzőn hívta Miltont, aki a gyerekfürdetéstől elgyötörten érkezett, és háromszor is meghallgatta az üzenetet, mielőtt megszólalt.
— No, ez már valami. Mit szólsz ehhez, Willie?
— Amnesztia? De miért? És mi ez a hetvenkét óra? — rázta a fejét Willie. — Túl szép ez. Hülyének néznek minket, hogy hazasétálunk.
— Várjunk csak! Ez túl komolyan hangzik! Én jól ismerem a főparancsnokot. És ismerem a főhadiszállás kódját is. Megpróbálok beszélni Williamsszel.
— Megőrültél? Azonnal bemérnek bennünket, és mire befejezed a mondatot, már szitává is lőttek bennünket! Gondolj Petere és Pamelára, ha már magadra... meg rám nem is gondolsz! — mondta Willie riadtan.
Milton Mayhem a némán villódzó képernyőre bámult.
— Jól van. Akkor visszamegyünk a Földre, és egyedül lépek érintkezésbe Williamsszel, a családot pedig a gondjaidra bízom. Pontosabban: Föld-közelben az egyik mentőkapszulával landolok New York felett. Ha két napig nem jelentkezem, ti szépen olajra léptek. Pamelának egy szót sem az egészről: ő úgysem ér rá arra figyelni, merre járunk. Mondd azt, hogy egy értékes távközlési műholdat vontatok be.
 Willie minden tiltakozása ellenére negyvennégy órával később Milton Mayhem, egykori kozmikus rendőr, buborékszerű kapszulájával már New York felett lebegett. Szabályosan bejelentkezett a Reagan katonai űrrepülőtéren, és néhány vadászgép díszkíséretében elegánsan földet ért. Sajnos, a kapszula ajtaja beszorult a légköri súrlódás következtében, s a lézervágókkal felszerelt műszakiak csak másfél óra múlva tudták az átizzadt Milton Mayhemet kiráncigálni az átforrósodott fülkéből. Addigra odaért Williams főparancsnok is, és Milton Mayhem legnagyobb megdöbbenésére nemcsak barátságosan kezet rázott vele, de még meg is ölelte.
— Kedves fiam! A testület fekete báránya! Aggódtam, hogy idejében megkapja-e az üzenetet! Jól van a család? A kis Pete? Pamela? Csúszós Willie?
Milton Mayhem porig sújtva válaszolt:
— Jól vannak, köszönöm... De hát ön... ön mindenről tud?
— Ez a szakmám, Milton. Végtére is egy kozmikus rendőr főparancsnok előtt nem létezhetnek titkok! — mosolygott Williams, de fáradt mosolyába némi keserűség is vegyült.
Milton most vette észre, hogy a főparancsnok erősen megkopaszodott és elhízott amióta nem látta, és minden lélegzetvétele egy-egy mély sóhajtással ért fel.
— Mi ez az egész, Mr. Williams? Nem szoktak csak úgy amnesztiát adni űrkalózoknak! — mondta, s megpróbált nem tudomást venni Williams elgyötört arcáról.
— Valóban így van. Ne higgye, fiam, hogy a Nirvána-1 kell nekünk, túl rozoga lehet már az a cirkáló. Az a néhány gazdátlan műhold pedig, amit maguk befognak, valószínűleg örök időkig odakint keringene, ha maguk Willie-vel nem lennének olyan átkozottul ügyesek. Nem, fiam. Az amnesztia az áll, hiszen a határidőre megjelent. Ha akarja, most rögtön hívhatja a barátját és szépen letelepedhetnek akárhol a Földön, a szavamat adom, hogy nem lesz semmi bántódásuk. De én abban reménykedem, hogy megérti: maga hozzánk tartozik. Maga kozmikus rendőr volt. A legjobb rendőr.
— Ez azért túlzás. Csupán volt egy-két ötletem...
— Hát ez az. Most kellene egy-két jó ötlet. Nem kertelek: nehéz a helyzetünk.
— Sejtettem, hogy nem a jó szíve miatt lehetek itt — mondta Milton Mayhem.
— Az én posztomon jó szív nem képzelhető el. Legfeljebb tárgyilagos szív. Ön ügyes ember. Igen ügyes. Ezért is hagytuk önt békén. Mintegy tartalékban. Ne higgye, hogy nem tudtuk volna elkapni az utóbbi öt évben. Sokat fejlődött a technika a Nirvána-1 kibocsátása óta. Most a Nirvána-17-nél tartunk. Csodálkozni fog, ha meglátja a műszerfalát.
— Meglátom? — kérdezte Milton Mayhem kissé szemtelenül.
— Önön múlik. Én megtartom a szavamat. De csalódnék az emberismeretemben, ha maga most visszavonulna. Maga született rendőr... vagy született bűnöző. Mindegy. Ilyen kihívást nem utasítana el.
Milton Mayhem elgondolkodott.
— Szóval mondhatok nemet is. Nem tudom ugyan, miről van szó, de nagy kedvem lenne nemet mondani. Lehívom az űrhajót, és valami biztonságos helyre pucolok Pamelával és Petevel együtt. Mit szól ehhez?
— Hát éppen ez az. Nincs biztonságos hely itt a Földön. Hogy rövidre fogjam: száz éve, az általános leszereléskor a nagyhatalmak megsemmisítették a nukleáris arzenáljukat. De ez az akkori gondolkodás szerint csak annyit jelentett, hogy a tenger mélyére süllyesztették több ezer nukleáris töltetű rakétájukat. És most jelentkezett egy őrült, bizonyos Solomon Guinnard, hogy mélytengeri kutatócsoportjával rábukkant az arzenálra. És egy gombnyomásra fölrobbanthatja a Földet.
— Ki ez a Solomon Guinnard?
— Nem tudom. Egy őrült milliomos.
— De hát mit akar?
— A Világállam elnöke akar lenni.
Milton Mayhem füttyentett.
— Ez már igen! Magam is sokszor gondoltam erre. És mi a baj? Miért ne lehetne a Világállam elnöke? Lássuk, hátha tényleg jobb lesz, mint a mostani. Ki is most az elnök?
— Krishna Lu-Zen. Nem mindegy? Vagy úgy... tehát ön azt javasolja...
— Pontosan. Fogadják el az ajánlatát, hajtsák végre a parancsait. És adjanak nekem egy Nirvána-17-est. Legénységgel.
— Jó — mondta Williams. — A Nirvána-17-es le tud merülni tízezer méter mélyre is. Érre gondolt, ugye? De több ezer rakétáról van szó. És egynek sem szabad felrobbannia.
— Csak tartsák szóval ezt a Guinnardot. Majd kitalálok valamit.
— Biztos benne? Tudom, hogy nem adhat garanciát, de itt mégiscsak... az egész Földről van szó — mondta Williams bizonytalanul.
— Mit ér egy amnesztia, ha nincs hol élvezni a bűnbocsánat gyümölcseit? — mondta szomorkásan Milton Mayhem, és a Földre gondolt, az egyetlen igazán lakható bolygóra, melynek legfőbb vonzereje nem is annyira a 15 Celsius-fok átlaghőmérséklet volt, hanem a városai, a népe, a hagyományai, a lakhatósága és a lakottsága. Mindaz, amit meg akart mutatni Petenek.
— Tulajdonképpen mivel biztosítja ez a Guinnard, hogy komolyan vegyék a fenyegetéseit?
Williams egy hologramot kattintott elő.
— Ez a kilenc atom-tengeralattjáró. Ezeket bármikor elpusztíthatnánk, csakhogy támadás esetén a tengeralattjárók bármelyike fel van hatalmazva, hogy felrobbantsa a mélytengerbe süllyesztett nukleáris arzenált. Hát nem érti, Milton? Túszok vagyunk a Földön, az egész emberiség!
 Milton Mayhem maga elé bámult. Teljesen üresnek érezte az agyát, csak Pete és Pamela járt az eszében, akik egy vén űrcsavargó társaságában Föld körüli pályán várják a jelentkezését. Egy nukleáris katasztrófa őket is megsemmisíti... de ha meg is úsznak, mi lenne a Naprendszer embereivel? Minden élet, minden oxigén, minden nyersanyag a Földről származik...
— Iktassák be azt a... Guinnardot az elnök tisztébe. Teljesítsék minden parancsát. Nincs szükségem másra, mint... a Föld valamennyi hajójára. És rengeteg fémfóliára. Mert le kell árnyékolni az egész területet, ahol a tengeralattjárók tartózkodnak. Egyetlen négyzetméter sem maradhat ki.
 Huszonnégy órával később a Mariana-árok felett összefüggő fémtakaró alakult ki. Húszezer tartályhajó, harmincezer hajó hullámzott a sok-sok ezer tonnányi vékony fémfólia között, mely lehetetlenné tett bármiféle kommunikációt a szárazföld és a tengermély között.
 Milton Mayhem fél szemmel a tri-di képernyőjére pillantott, ahol némán peregtek az új elnök beiktatásának pillanatai. „Remélem, elég sokáig tudják elhúzni a ceremóniát.”
Egy közelkép megmutatta Guinnard őrült, vigyorgó arcát, majd a karrádiót, melyen keresztül utasítást adhatott a Föld megsemmisítésére. Most, néhány óráig, ha csak vihar nem támad és a szél szét nem tépi a vékony fémfüggönyt, biztonságban van a világ. De vajon sikerül-e a terve?
 A világ legnagyobb tartályhajóját kellett e célra feláldozni. Már ott lebegett a kilenc ellenséges tengeralattjáró felett a teljes rádiócsöndben. Egyetlen lélek sem volt a fedélzetén már, s az olajat is mind leszívták hatalmas üregeiből.
— Gyerünk! — adta ki a parancsot Milton Mayhem, s a Nirvána-17 nekilódult a tartályhajónak. Titánacél sarkantyúi átvágták a hajót, s az űrhajó robbanásszerű bőgéssel behatolt a tartályhajó belsejébe, mely lassan süllyedni kezdett. Felhangzott az előre bekódolt vészjelzés: a robbanás a tartályhajón, azonnali segítséget kérnek.
 A mélyben lapuló kilenc tengeralattjáró lokátorai észlelték a lassan, méltóságteljesen süllyedő, szétroncsolt testet.
 „Remélem, nem lövik szét. Vagy gyanút fognak, hogy éppen felettük süllyed el egy tartályhajó?"
 A tengeralattjárók között izgatott rádiópárbeszéd hangzott fel. Milton Mayhem a mélységmérőt és a radarernyőt figyelte.
— Most! — adta ki a parancsot.
 Az űrhajó egyetlen lendülettel kivágta magát a tartályhajó gyomrából, és a számítógépes lézerágyúk halálos pontossággal, hangtalanul kettévágták, valósággal felszeletelték a terroristákat.
 „Még imádkozni sem volt idejük" — gondolta, de nem érzett szánalmat. Megtörölte a homlokát, és a tri-di ernyőre nézett.
— Szóljatok fel, hogy minden rendben van. Abbahagyhatják a komédiát.
 Amikor a Nirvána-17 a ropogva hullámzó fóliatengert átszakítva, diadalmasan kiemelkedett a vízből, egyenesen a levegőbe, harmincezer hajóról harsant fel az éljenzés, bár a legtöbben nem is sejtették, milyen katasztrófa elhárításában segédkeztek.
Milton Mayhem ismét a képernyőre pillantott. A biztonságiak most vették őrizetbe Guinnardot, aki nem egészen két percig a Világállam elnökének érezhette magát. Sátáni dühvel üvöltözött parancsokat a karrádiójába, amelyeket már nem hallhattak emberei a tenger fenekén. És a Világállam sok-sok milliárd lakója, s némi késéssel ugyan, de a többi bolygó telepesei is egyenes adásban nézhették végig, amint a habzó szájú új elnökre ráhúzzák a kényszerzubbonyt.	
A műsornak olyan fergeteges sikere volt, hogy a felvételt heteken át ismételni kellett.


AZ ÖRÖK ÉLET TITKA

Lezajlottak az ünnepségek, Pamela, Peter és Csúszós Wiílie visszatért a Földre, nemcsak teljes amnesztiával, de fanfárok zenéje, üdvözlések, tűzijáték közepette, amelyet a tri-di egyenes adásban közvetített.
 Milton Mayhemet ismét beiktatták a Kozmikus Rendőrség főparancsnoki tisztébe, minden szelíd tiltakozása ellenére. Williams sugárzott a boldogságtól, hogy végre valóban nyugdíjba vonulhat, és megesküdött, hogy akkor sem vállalja el ismét egykori munkáját, ha Milton saját kezűleg rabolja ki a Világállam elnökét, a Világbankot és őt magát is.
 Milton Mayhem tehát ismét tízmillió kozmikus rendőr főparancsnoka volt, ismét elfoglalta mérföldes dolgozószobáját, és megpróbált megismerkedni az űrkalózsága idején bekövetkezett technikai fejlődés legfontosabb eredményeivel. Tett egy tiszteletkört a Föld körül a Nirvána-17-tel, egykori egyszemélyes űrhajójának továbbfejlesztett másával, és komoly kísértést érzett, hogy — amint ezzel tréfásan fenyegetőzött is Williamsnek — eltűnik a pompás cirkálóval, és ismét szövetkezik Csúszós Willie-vel valamely feltérképezetlen szektorában a Galaktikának.
 De a feladatok adva voltak, és Milton Mayhem mindennél jobban szerette a munkát, az értelmes munkát, bármi is légyen az. Igaz, Pamela felhúzta az orrát megint, hogy a kötelesség elszólítja urát mellőle és a kis Peter pelenkái mellől, de Milton Mayhem még csak palástolni sem tudta gyönyörűségét, hogy végre szilárd talajt érezhet a lába alatt, nagy terek felett uralkodhat, és főleg: nem kell unos-untalan összezárva lennie kis családjával, s nem kell rettegnie, hogy egy kozmikus rendőrcirkáló felfedezi rejtekhelyét.
 „Öregszem" — gondolta kesernyésen Milton Mayhem. „Valaha inkább csodát tettem, megmentettem a Földet legalább kétszer, csak hogy független maradhassak. Most pedig élvezem az emberek és robotok szolgálatkészségét, a jól szervezett rendőréletet, a hatalmat, amely már-már isteni volt, hiszen a kozmikus rendőrség főnöke gyakorlatilag sokkal teljesebb hatalommal bírt, mint a Világállam elnöke, akit az alkotmány, a parlament és a tömegkommunikáció valósággal gúzsba kötött.
 Bár a Világállam fennállása óta a bűnözés állandóan emelkedő tendenciát mutatott, s ezért a Kozmikus Rendőrség létszámát fokozatosan gyarapítani kellett, a legtöbb bűneset nem a szervezett bűnözők működésének eredményeként történt meg, inkább a hagyományos okok játszottak szerepet: a nyerészkedési vágy, a féltékenység, a hirtelen felindulás, avagy a gondatlanság, mely utóbbi a robotok világában különösen sok veszélyt rejtett magában. A magasan fejlett robottechnikát olyan emberek is használhatták, akik a négy alapműveletet sem ismerték, s a kozmikus rendőröket a leggyakrabban a tűzoltók helyett hívták ki, hogy hatástalanítsanak valamely gyanús elektronikus szerkezetet vagy kapcsoljanak ki egy rosszul beprogramozott háztartási robotot, mely éppen a nagymamát akarja elkészíteni vacsorára.
 A Kozmikus Rendőrség főhadiszállásának atombiztos pincéjében helyezkedtek el a nyilvántartási és statisztikai számítógépek, amelyek lényegében minden felnőtt világpolgár adatait feldolgozták, és azokat állandóan újraértékelték. Földön járó szentnek kellett ahhoz lenni, hogy valamilyen formában ne kerüljön valaki a memóriatárolókba, hiszen közlekedési, adóügyi kihágást csaknem mindenki elkövet — néha tudtán kívül és akarata ellenére is —, nem beszélve arról, hogy a szabálysértők, bűnelkövetők családtagjai is itt szerepeltek mint potenciális tanúk vagy bűnsegédi bűnrészesek.
 A Statisztikai Csoport vezetője, egy bizonyos Lagerkampf, szőke, ideges fiatalember, akiről már több jelentés is érkezett, hogy titkos alkoholista és nincs rendben a családi élete, most bejelentkezett Milton Mayhemhez, és papírjait idegesen gyűrögetve, kerülve főnöke tekintetét, előadta mondandóját.
— Nos, uram... hogy is mondjam... nem tudok kiigazodni a dolgon. Lehet, hogy nem fontos, de mégis...
— Bökje ki, barátom! Csak az elején kezdje! — mondta Milton Mayhem, és egy mozdulattal hellyel kínálta Lagerkampfot, aki azonban makacsul állva maradt.
— Nem, köszönöm, uram, hiszen csak egy mondat az egész... Arról volna szó, hogy... itt vannak ezek az adatok... nem hiszem, hogy igazán lényegesek, de mégis...
— Miről van szó? — bömbölte Milton Mayhem.
— A Shultz-ügy... — rebegte Lagerkampf, és végigsimított dús haján, mely verítékes homlokába hullott.
— Adja ide! Köszönöm. Elmehet, Lagerkampf — mondta Milton Mayhem, nyájasságot erőltetve magára. Tudta, hogy Lagerkampf remek fickó, lelkiismeretes munkatárs, csak kissé lassú, de olyan összefüggésekre bukkan rá, amelyek létfontosságúak lehetnek.
Lagerkampf mormogott valamit és kihátrált.
 Milton Mayhem belelapozott a számítógép által kinyomtatott iratokba. Arcára először unalom ült ki, majd az unalmat enyhe érdeklődés, később izgalom váltotta fel. „Ez a Lagerkampf megint talált valamit. Elő kellene léptetnem. Csak ne lenne ilyen rettentően mulya fickó!"
 A Shultz-ügy már hónapok óta ismerős volt minden világpolgár számára. Robert W. Shultz Nobel-díjas tudós volt, neves kémikus, aki az utóbbi években fokozatosan átment prófétába és csodadoktorba, önálló intézetet alapított, több bolond milliomos tőkéjével, az örök élet kutatásának szentelve maradék életét. És három hete a sajtó és a tri-di elkezdte kiszivárogtatni szenzációs híreit: Shultz előállította a sejtöregedés ellenszerét, s már be is oltott a szérummal néhány önkéntes jelentkezőt. Most hirdetéseket tesz közzé, hogy százezer rublárért bárki megkaphatja az oltást, mely garantált ellenszere a természetes úton bekövetkező halálnak.
 
Milton Mayhem maga is olvasott néhány ilyen hirdetést, de mindeddig esze ágában sem volt komolyan venni az ügyet: egyrészt elég fiatal volt ahhoz, hogy ne vágyjék az örök életre, másrészt veleszületett szkepticizmusa eleve kizárt minden olyan hiszékenységet, amelynek konkrét pénzügyi következményei lehetnek. Százezer rublárért fejenként talán ő is hajlandó lett volna beoltani bárkit a halál ellen, feltéve, hogy utána gyorsan továbbállhat a pénzzel...
 Szóval dr. Robert W. Shultz... Érdemdús, nyolcvankét éves tudós. Nobel-díjas. Igaz, a Nobel-díjat az utóbbi száz évben elég bőkezűen osztogatták, de azért mégis... jelentett némi rangot. És most, a hirdetésre milliók keltek útra, milliók küldtek csekket százezer rublárról... milliók akadtak, akik pénzzé, tették mindenüket, hogy ők és szeretteik megmenekülhessenek a haláltól, az ősi rémségtől, az emberiség ősellenségétől, minden földi boldogság rettentő vámszedőjétől, a kikerülhetetlen végpusztulástól.
 Százezer rublár. Nem túl nagy pénz, de nem is kevés. Egy rendőr négyévi keresete, levonások és adó nélkül. Ezért az árért csekélység megszerezni az öröklét szérumát. És akinek nincs százezer rublárja, az habozás nélkül elkövet bármilyen bűncselekményt, hogy megszerezze az áhított injekciót, ölni is érdemes érte, hiszen, az öröklétből fel lehet áldozni néhány évet, évtizedet bármely földön kívüli büntetőtelepen is...
 Dr. Shultz szere elindított egy folyamatot, melynek végeredménye akár az emberi civilizáció felbomlása is lehetett. Erre az összefüggésre hívta fel a figyelmet Lagerkampf statisztikai jelentése. Minden Shultz-hirdetés megjelenése után magasra, rettentő magasra szökött a nyerészkedési vágyból elkövetett, egyre erőszakosabb bűncselekmények száma.
 Százezer rublárt néhány év alatt nem nehéz összeszedni. Nem lehetetlen. De néhány nap alatt...
 Milton Mayhemnek háromszázezer rublárja volt a bankban, mégsem sietett volna befizetni, az összeget az öröklét szérumáért. Előbb szeretett volna látni valakit, aki nem kap meg semmilyen betegséget, bárhogy tukmálják rá. Valakit, aki nem öregszik tovább. Akinek nem lazulnak el az izmai, nem szűkülnek az erei, nem szárad el szép lassan a teste.
 Még néhány adatot lehívott a nagy tri-di képernyőjére. Betáplálta a Kozmikus Rendőrség kódját, és némi betekintést szerzett arra a csekkszámlára, amelyet a Shultz-féle intézet a hirdetésekben megadott. A számlán már hárommilliárd rublár volt, és ez az összeg másodpercenként néhány ezer rublárral növekedett.
 Milton Mayhem ettől kissé ideges lett. Ez a sok ember mind ide fog utazni, vagy már úton is van, hogy megkapja a szérumot. Ennyi embert még desztillált vízzel beoltani is lehetetlenség...
 Behívta a helyettesét, Levasseurt, és gyors, rövid parancsokat adott.
— Pierre, ez a Shultz-ügy komolyabb, mint gondoltuk. Vegyék körül az intézetét valamilyen ürüggyel, és ne eresszenek be senkit, csak az én engedélyemmel. Fagyasszák be a csekkszámláját és töröltessék az utazási irodák ide szóló ajánlatait.
— Van erre törvényes alapunk?
— Ez rossz kérdés volt, Pierre. Menjen, intézkedjék! Ha baj lesz, úgyis én tartom a hátam. Ha még lesz hátam.
 Pierre Levasseur, aki a Kozmikus Rendőrség jogelődjénél, az Interpolnál is szolgált még, a vállát vonogatta. Ha Mayhem rendőrfőnök máris megunta a rangját, ő nem fog ellene szólni. Williams után amúgy is ő lett volna a kézenfekvő utód...
 Milton Mayhem a kezébe temette arcát, és gondolkodott. Aztán felhívta a Világállam elnökét.
 Nem szívesen tette, mert Krishna Lu-Zen gyanakvó ember volt, mindig mosolygó, keleti vonásai mögött sértődékeny ember bújt meg, aki sajátos módon a Guinnard-ügy óta kissé neheztelt Milton Mayhemre, mert a sokszor visszajátszott szalagok egyikén elhangzott a végzetes „ki is most az elnök?" kérdés Milton Mayhem ajkáról. Egy világpolgár, aki nem tudja, vagy nem akarja tudni, ki a Világállam elnöke!
Fanyar mosollyal hallgatta Milton Mayhem rövid magyarázatát, és látszott rajta, szívből örül, hogy a Kozmikus Rendőrség újsütetű főnökét kissé ráncbaszedheti.
— Nézze, Mr. Mayhem, amit mondott, az törvénysértő javaslat volt. Jól tudom, önnek teljesen mindegy, ki éppen a Világállam soros elnöke, de azt is beláthatja, hogy nekem nem mindegy. Nem adhatom a beleegyezésemet egy ilyen őrült és kétséges tervhez. Oldja meg a feladatát saját hatáskörén belül és a legszigorúbb törvényességgel! Ellenkező esetben...
Milton Mayhem meglehetősen udvariatlanul kikapcsolta a készüléket az elnökbe fojtva a képet és a szót. Behívatta Levasseurt.
— Elintézte, amit kértem?
Levasseur bólintott.
— Helyes. Beszéltem az Elnökkel, jóváhagyta az elképzeléseimet — füllentette bátran. — És most figyeljen jól! Meg kell szerveznie egy nyilvános tri-di interjút Shultz számára. Az újságírók közt én is ott akarok lenni. Mondja meg Shultz-nak, hogy a csekkszámláját csak akkor nyitjuk meg, ha hajlandó válaszolni a nyilvánosság előtt az újságírók és tri-di riporterek kérdéseire. Egyenes adásban, természetesen.
Levasseur felhúzta szemöldökét.
— Remélem, maga tudja, mit csinál, főnök, mert én nem értem.
— Én is remélem — mondta Milton Mayhem. Megvárta, míg a göndör fekete haját vakaró Levasseur kivonul szentélyéből, aztán a lehető legtitkosabb tri-di vonalán felhívta a Kozmikus Rendőrség orvosi laboratóriumát és hosszan konzultált velük.
 Aztán némiképp megnyugodva újabb számokat kódolt be a tri-di készülékbe, mert ebben a kényes ügyben semmit sem akart az emberi titkárokra és a robottitkárnőkre bízni.
 Aztán hívatta Lagerkampfot és elkérte tőle a legújabb adatokat. A Shultz-üzlet óráról órára terebélyesedett: már a bolygóközi járatok is összeomlással fenyegettek, annyian siettek bármi áron is, de megszerezni az öröklét szérumát.
Egy óra múlva valamennyi tri-di adó bejelentette, hogy Shultz professzor még aznap és le sajtókonferenciát ad, a nagy érdeklődésre való tekintettel, egyenes adásban.
 Milton Mayhem pedig fejére illesztette az Álcázási Osztály készletéből a legdivatosabb parókát, bozontos szerzetet ragasztott a szája köré, s nyakába kanyarította azt a vászonlebernyeget, amelyről egy kilométernyire is látszik, hogy tri-di riporter gúnyája. Még egyszer megvizsgálta a kis tri-di kamerát és mikrofont, amelyre jól látható betűkkel rá volt írva: METROPOLITAN NEWS. Féltő gonddal ellenőrizte a szokatlanul vastag mikrofon mindegyik gombját, majd nagyot sóhajtott, és elhagyta a rendőrség épületét. Gondosan elkerülte a főbejáratot, s a kilépők azonosítását végző robotőr mintha kissé csodálkozott volna, hogy Milton Mayhem ujjlenyomat- és hangmintájának tulajdonosa ennyire megváltozott egyik napról a másikra. De nem szólt, mert a Szabályzat nem írja elő a kozmikus rendőrfőnöknek sem az egyenruhát, sem a megfelelő szőrzet- és ruhaviseletet.
 Milton Mayhem nagyon jól tudta, hogy ha nem válik be merész terve, nemcsak a rendőrfőnökségtől búcsúzhat el, hanem esetleg a szabadságától is hosszabb időre, ha ugyan a felbőszült Shultz-hívők, az öröklét szerelmesei a helyszínen fel nem koncolják. Ha lett volna idő rá, még a tömeghisztéria kitörése előtt, Milton Mayhem örömmel beoltatta volna magát ezzel a százezer rubláros szérummal, hiszen vagy működik a szer, és akkor jó, vagy kiderül, hogy dr. Shultz sarlatán, és akkor is jó. Csakhogy, hála Istennek, Milton Mayhem kitűnő egészségnek örvendett, és az emberiségnek még legalább nyolcvan évig kellett volna várnia halálára, mely csattanós ellenbizonyítékot szolgáltatott volna a Nobel-díjas professzor állítására.
 Több kört is megtett a mozgójárdákon, szándékosan a leglassúbb haladási sávokon időzve, hogy megbizonyosodjék, nem követik-e testőrei, utasítása ellenére. Mert ebbe az ügybe a rendőrségnek semmiképp sem volt szabad belekeverednie, egy elnöki tilalom ellenére végképp nem. Így aztán, ha kudarccal végződik az eset, Milton Mayhemen kívül senki sem vonható felelősségre, és Pierre Levasseur diadalmasan foglalhatja el a rég áhított főparancsnoki széket.
 Mire a Bevarly Hilton Hotelba ért, melynek konferenciatermében gyülekeztek az újságírók, rendőrkordon őrizte a hotelt, s hamis igazolványát lobogtatva is alig tudott bejutni a terembe, ahol valóságos közelharcot kellett folytatnia a nagy tri-di társaságok riportereivel, akik az első sorokat már elfoglalták. Milton Mayhem azonban tapasztalt ember volt, jól tudta, hogy ilyen esetben nincs helye a szemérmességnek, s gátlástalanul használta a vállát, könyökét, s olyan kozmikus szitkokat recsegett a tiltakozó kollégák fülébe, hogy azok káromkodtak egyet, de utat engedtek a szemtelen szőrtömegnek, az ismeretlen Metropolitan Newstól.
 Mintegy félórai várakozás után végre megérkezett Shultz professzor, kicsit lóképű aggastyán, de szálegyenes tartású, makulátlan öltönyben, Nobel-díjashoz illő fehér hajjal és festői ráncokkal. Mosolyogva sietett fel az emelvényre, hangsúlyozottan rugalmas léptekkel, és mélyen meghajolt a publikum előtt, mint egy agg bűvész, aki ma különleges mutatvánnyal kívánja meglepni nézőit.
 Shultz röviden előadta tudományos felfedezésének eddigi tapasztalatait, fájdalmának adott kifejezést, hogy a szérumot még így, önköltségi áron is, de pénzért kell áruba bocsátania, holott azt szerette volna, ha az emberiség minden tagja egyszerre és egyenként ingyen jutna hozzá ahhoz a szerhez, melyről eddig csak a fantaszták ábrándoztak.
 Hangsúlyozta, hogy intézete nem törekszik haszonra, a befolyt összegek további kutatásokat tesznek lehetővé, s alkalmasint lehetővé válik, hogy kellő tőke esetén az egész emberiséget valóban ingyenesen részesítsék az örök élet nektárjában — ahogyan a professzor oly költőien fejezte ki magát.
 A publikum tapsviharban tört ki, s ezt az alkalmat használta fel Milton Mayhem, hogy a pulpitushoz ugorjék, szeme előtt a kamerával, kezében a mikrofonnal.
— Professzor úr! Meg van ön győződve a szérum tökéletességéről?
Shultz mosolygott.
— Már hogyne lennék! Különben nem állnék itt, nem igaz?
A publikum nevetett, ismét tapsolni kezdett.
— Talán ön is kipróbálta... önmagán? — kérdezte Milton Mayhem, és hüvelykujjával megnyomott egy gombot a mikrofon oldalán, A mikrofonból halk, sziszegő hang tört elő, mint amikor egy spray gombját lenyomjuk. A professzor szórakozottan pillantott a mikrofonra, és Milton Mayhem marka nyirkos lett az idegességtől.
— Már hogyne próbáltam volna ki! — mondta dr. Shultz.
— A lelkiismeretes kutató önmagán végzi el a legelső kísérletet, nem igaz? És nézzenek meg, hölgyeim és uraim, tizenkét év óta semmi bajom! Egyetlen tüsszentés se! A szérum abszolút hatásos!
Ismét tapsoltak.
— Nem akarom kétségbevonni a szavait, professzor úr, de ez lehet a véletlen műve is! Ön jó egészségnek örvend, ez örvendetes. Ám, ha ne adj' Isten, két év múlva Ön náthát kap, vagy influenzát, vagy... mást nem is mondok... nos, akkor mi történik?
— Az lehetetlen! Akkor beismerem, hogy tévedtem, és természetesen minden befizetett összeget visszajuttatok a jogos tulajdonosának! — mondta a professzor, most már ingerülten, s Milton Mayhem bölcsebbnek látta, ha szépen visszavonul.
 Vagy száz tri-di kamera szegeződött a professzorra, aki változatlan nyugalommal és eleganciával válaszolt az újságírók kérdéseire, Milton Mayhem pedig szép lassan visszaküzdötte magát az utolsó sorokba, és feltűnés nélkül táskájába rakta a tri-di felvevőt és a mikrofont, a sárga riporteri köpenyt pedig egy széktámlára helyezte egy óvatlan pillanatban.
 Aztán kiosont az illemhelyre, és megszabadult szőrzete egy részétől, s megnézte óráját. Ha az egészségügyiek igazat mondottak, akkor most be kell következnie annak az eseménynek, mely megfordíthatja ezt a szörnyű, fenyegető tömeghisztériát.
 Milton Mayhem visszament a terembe, ágaskodva a fejek felett felnézett a pulpitusra, ahol a professzor szónokolt, éppen a Tri-di Times riporterének kérdésére válaszolva.
— Nos, hölgyeim és uraira, a szérum megörökíti a jelenleg élő emberiséget, abban az egészségi állapotában konzervál mindenkit, amiben éppen van. Csupán erőszakos halál érhet utol mindenkit, aki be van oltva a Shultz-féle abszolút biztos szérummal!
 Milton Mayhem az órájára nézett. És halkan káromkodott. „A fiúk valamit elvétettek. Vagy tényleg létezik ez az örök élet széruma. És még én segítettem legjobban a demonstrációban! Lehetséges volna? Miért is ne? Ez a professzor nem tűnik szélhámosnak... igazán tiszteletreméltó tudós ember..."
 Most egy másik riporter azt a problémát taglalta, mi lesz az emberiség jövőjével, ha létszáma állandóvá válik, mi lesz a gyermekekkel, illetve az ezután feleslegessé váló gyermekekkel, s az emberiség genetikai fejlődésével?
 Shultz professzor arca elvörösödött, köhintett egyet. Milton Mayhem majdnem felkiáltott örömében. Talán mégis... mégis... És ekkor a professzor hatalmasat tüsszentett! TÜSSZENTETT! Majd krákogni kezdett, fuldokló köhögési roham vett rajta erőt, zsebkendő került a kezébe, abba temetkezett, s hangosan kifújta az orrát.
— Úgy látszik, megfázott, professzor úr — mondta udvariasan egy újságíró hangosan, s a megjegyzést dörgő tapsvihar s fékevesztett nevetés követte.
 A tri-di állomások napokig közvetítették a „tüsszentős jelenetet" hosszan kimerevítve a náthás professzor mulatságos képét. A Nobel-díjas professzorét, aki náthás lett, mihelyt bejelentette az örök élet szérumának felfedezését, mely minden betegséget kiküszöböl.
 Este Milton Mayhem már Pamelával teázott, amikor a sürgős üzeneteknek fenntartott, titkos tri-di képernyő kivilágosodott, s az Elnök arca jelent meg. Fanyar mosollyal gratulált Milton Mayhemnek, majd hozzátette:
— Nem szeretnék az ellensége lenni. Inkább kitüntetem a Világállam Kék Csillag Rendjével.
— Csillagrendet kapok — mondta ásítva Milton Mayhem Pamelának. Pedig a náthabacilusokat csak kölcsönbe kaptam. Mikrofonba rejtve.
A SÁTÁN GYERMEKEI


Sok-sok bolond szekta virágzott a Világállamban, s nem jól számítottak, akik azt hitték, hogy a bolygóközi űrhajózás és a robottechnika korában kihalnak a babonák és ferde hiedelmek. Milton Mayhem még boldogult űrtechnikus korában is találkozott olyan űrhajóskapitánnyal, aki kabinjában fokhagymakoszorút tartott űrboszorkányok ellen, a Hold-telepesek között pedig komoly kultusza támadt a Holdistennőnek, aki állítólag minden évben megjelenik egy kiválasztottnak, s elhál vele. Az élelmes kereskedők persze minden ilyen babonát alaposan kihasználtak, s olyan igéző Luna-szobrokat árultak műanyagból vagy holdkőzetből, hogy a telepeken élő sok magányos férfit esztelen sóvárgásra kapatták a tökéletes formák. A régi szabadkőművesség mintájára elburjánzottak a különféle titkos társaságok is, közöttük is élenjártak a Kozmosz Lovagjai, akik a Szent Grált keresték lankadatlan buzgalommal — immár az űrben.
 A Shultz-ügy is ékesszólóan bizonyította, hogy az emberek mindent hajlandók elhinni, ha elég kitartóan és meggyőzően állítják, s a babonák terjesztői és a szervezett bűnözés, mindig kart karba öltve járt, amióta világ a világ. Bár Shultz professzor esetében inkább aggkori szenilitás esete forgott fenn, s a bíróság bizonyítékok híján kénytelen volt felmentem a Nobel-díjas tudóst a csalás és tudományos megtévesztés vádja alól.
 A néhány éve megalakult új szekta, a Sátán Gyermekei, kezdetben nem keltett különösebb feltűnést, hiszen ördögimádók akadtak a középkorban, de a huszadik században is szép számmal, akik Belzebubot és a többi mitikus ördögöt imádták, s undorító szertartásokon hódoltak a Gonosznak, mely éppúgy nem létezett soha elvontan, mint a Jóság, hacsak nem az emberi lelkekben.
 Ám a Sátán Gyermekeiről egyre több kósza hír szállt fel, Lagerkampf bűnügyi statisztikái egyre vadabb kombinációkat engedtek meg, s a tri-diben is néha óvatos említés történt bizonyos furcsaságokkal kapcsolatban, melyek mind-mind közvetve a Sátán Gyermekeivel függtek össze. Milton Mayhem az utóbbi időben nem nagyon ért rá tri-dit nézni, de az este kilenc órás híradókat már szakmai kíváncsiságból is végigülte, ha csak tehette, mert igen szórakoztatta, miként fest a kozmetikázott igazság, melyet a mindig vidám és optimista bemondók és kommentátorok festettek arról a valóságról, melynek árnyoldalait pillanatnyilag ő ismerhette a legjobban. Ha a Világállam polgárai sejtették volna, milyen veszedelmek leselkednek rájuk nap mint nap, a gyengébb idegzetűek bizonyára öngyilkosságot követtek volna el, hogy megmeneküljenek a nyomasztó rettegéstől, mely hátralévő éveiket beárnyékolná.
 Milton Mayhem szétküldte a Kozmikus Rendőrség titkos ügynökeit, hogy minél több adatot gyűjtsenek a Sátán Gyermekeiről. A feladattal megbízott tíz ügynök közül kettő homályos körülmények között vesztette életét, három eltűnt, a többi pedig olyan jelentést nyújtott be, melynek szavahihetősége erősen kétségesnek bizonyult. Ez utóbbi ügynökök gyanús sietséggel megváltak a Kozmikus Rendőrségtől, és olyan jövedelmező üzletágakban tevékenykedtek tovább, melyek alaptőkéjének eredetét — finoman szólva — nem lehetett kideríteni.
 Milton Mayhem most már komolyan aggódni kezdett, mert semmi kifogása nem volt az új szekták ellen, de a maffiákat, a titkos politikai szervezeteket nem nagyon kedvelte. De a Sátán Gyermekeinek szédítően impozáns temploma két jellegzetes, gomba alakú tornyával ott emelkedett World City központjában, legálisan működött, és főpapját, Norton Simon Gaddahot a gyanú árnyéka sem érhette. Barnára cserzett arca, mefisztószakálla, villogó, fekete szeme csak a legmagasabb körökben tűnt fel, fogadásain és bankettjein még az Elnök is szívesen mutatkozott, mert ez a szekta mérhetetlenül gazdag volt, és értette is a módját, hogyan kell a gazdagsággal élni. Az úgynevezett „Sátán-szeánszok" belépti díja ezer rublár volt, mégis tolongtak a pénztárak előtt, s ha egy férfi imponálni akart felesége, vagy még inkább szeretője előtt, akkor felmutatta a Sátán Gyermekei jelvényt, melyet az állampolgárok az alsóneműjükre tűzve viseltek, vagyis puszta felmutatásuk szexuális kihívásszámba ment.
 Milton Mayhem egy napon megérte, hogy felesége, Pamela is felvillantotta a jelvényt fekete kombinéján; a jelvény egyébként ördögfejet ábrázolt, melynek két szarvába egy meztelen nő, meg egy pufók angyal formájú gyermek kapaszkodott.
 Pamela elszontyolodott, amikor látta, hogy nem ér el semmiféle kedvező hatást uránál a jelvénnyel, sőt az még fel is ugrik az ágyból, és bekapcsolja a tri-di falat, amely éppen Gaddah lelkészt mutatta, amint megnyit egy Sátán Gyermekei óvodát, ahol a szekta törvényes és törvénytelen gyermekeit ingyenesen gondozzák.
— Csak rendőrhöz ne mentem volna feleségül! — mondta Pamela morcosan, és letépte az öntapadós jelvényt.
— Ha jól emlékszem, te is rendőr voltál, és sokkal okosabban viselkedtél, mint most — vágott vissza Milton Mayhem, aki felvette az elhajított jelvényt, olyan undorral, mintha svábbogarat lelt volna.
— Az egész város ezt hordja. Azt hittem, örülni fogsz neki — mondta Pamela, és tüntetően magára húzta a takarót.
— Tudom. De ez a Gaddah gyilkos, rosszabb, mint Al Capone és Hitler és Jack Ruby együtt — mondta Milton Mayhem. — Kiadtál két rublárt egy ilyen vacakért, és nem érdekel, hogy nevetségessé teszel. Mert egy kozmikus parancsnok felesége ne hordjon az alsóneműjén ilyesmit. Szomorú, hogy ezt még magyarázgatnom is kell!
 Pamela erre hüppögni kezdett, Milton Mayhem pedig átköltözött a vendégszobába, ahol eddig Tom, a macska aludt, és minden tele volt macskaszőrrel. Emiatt még jobban haragudott Norton Simon Gaddahra.
Másnap a helyettesével, Levasseurrel tárgyalt hosszan.
— Átnéztem minden Gaddahra vonatkozó anyagot, Pierre. És kevésnek találom, borzasztóan kevésnek. Hogyan lehetséges ez? Nem tudtatok egyetlen ügynököt sem beépíteni a környezetébe? Több millióra becsülik a szekta létszámát. Mi az, hogy „becsülik"? Miért nem tudjuk pontosan?
Pierre mosolygott.
— A törvény tiltja a világpolgárok vallás szerinti nyilvántartását, ha nem tudná, uram.
— Tudom, Levasseur, a fene egye meg, tudom! De hát ez nem vallás!
— Ezt azonban nekünk kellene bizonyítani — túrt göndör hajába Levasseur. — De Gaddah rendkívül óvatos és igen nagyvonalú. A keresztény egyházak az első időkben mindent elkövettek, hogy ezt a sátánosdit betiltassák, de aztán valahogy elhallgattak. Fogalmam sincs, milyen eszközökkel érte ezt el Gaddah. Vagy az újságírók. Imádják a nagy sztorikat, de igazából nem akadt tri-di riporter, aki bele mert volna vágni egy nagy leleplező riportba. Miért?
— Azt hiszem, tudom a választ. Manipuláció, erőszak, pénz. És pénzügyi vonalon?
— Mintaszerűen dolgozik. Tudjuk, hogy milyen bankok, áruházak, üzletek, vállalatok vannak a kezében, de mindig közvetítők útján dolgozik. Ugyanígy van az alvilággal is. Legalább három láncszem hiányzik mindig. Titkárai vannak, és a titkároknak is titkárai, akik csak a részfeladatokat ismerik. És még a titkárok titkárai is üzenetvivőkkel dolgoztatnak. Semmit nem bonyolítanak tri-din vagy írásban. Kizárólag szóban állapodnak meg. Néhány elsuttogott szó... ez minden.
— Jól van — sóhajtott Milton Mayhem. — De két ügynökünket megölték, három eltűnt, ezeknek a hullája is előbb-utóbb meglesz. Azért mégsem olyan óvatos ez a cég! A két gyilkosságot nem lehet a nyakukba varrni?
Levasseur a vállát vonogatta, eléggé tiszteletlenül.
— Lehetni lehetne, de nincsenek bizonyítékaink, csak feltevéseink. Mi tudjuk, hogy a Sátán Gyermekei után nyomoztak, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ők is tették el őket láb alól. A titkos ügynököknek, mint tudjuk, elég sok ellensége van — sóhajtott Levasseur gyászosan.
Milton Mayhem a homlokát ráncolta.
— No, nem baj. Akkor tegyünk úgy, mintha volna bizonyítékunk. Szép óvatosan szivárogtassuk ki, hogy komoly bizonyítékaink vannak a Sátán Gyermekei szervezet ellen, nemsokára lehúzhatják a redőnyt. Van egy ötletem...
 Milton Mayhemnek sok újságíró és riporter barátja volt, akiket lekötelezett egy-egy kozmikus rendőri csemegével, egy-egy nyilatkozattal. Az elkövetkező napokban Milton Mayhem, csak úgy mellesleg, mindig szóba hozta a Sátán Gyermekeit, és néhány keresetlen szóval utalt az egyre gyűlő bizonyítékokra a szekta vezetője ellen. Tüntetőén lapozgatott egy igen vaskos iratköteget, melyre rányomtatták: GADDAH-ÜGY, SZIGORÚAN TITKOS. Az iratköteg egyébként egy visszaeső nemi erőszaktevő tizenkét éve lezárt aktacsomója volt, mivel Gaddahról csupán annyi anyaga volt Milton Mayhemnek, amennyi a KI KICSODA A KOZMOSZBAN? című lexikon tizenkét sorában is elfért volna.
 Amit a sajtó munkatársai tudnak, azt előbb-utóbb a nagyközönség is megtudja. Milton Mayhem burkolt bátorítására a tri-di stúdiók is nyíltabban célozgattak a szekta viselt dolgaira, sőt a Világparlamentben is elhangzott néhány bátortalan felszólalás az alkotmány vallási kérdéskörének módosítása kapcsán.
Levasseur aggodalmasan jegyezte meg:
— Most már kezdem sejteni, milyen ötlete támadt, nagyfőnök. Eddig zseniálisan működik, jó. De nagyon idegesít, hogy ennyit kockáztat. A megfigyelők nagy mozgolódást észlelnek a Sátán Gyermekeinél. Egyre több szeánszot tartanak, és Gaddah nem utazott el a Bahamákra, pedig az utóbbi tíz évben ilyenkor mindig ott nyaralt.
— Remek. Akkor kezd ő is idegeskedni. És aki idegeskedik, az hibát követ el — dörzsölte a kezét Milton Mayhem.
— És aki idegeskedik, esetleg túl nagy hibát követ el hirtelen felindulásban. Nem érti, főnököm, hogy mindez maga ellen irányul? Itt szorongatja ezt a vaskos dossziét, mindenhová magával viszi... túl csábító csapdát állít.
— Hát remélem, elég csábító — mondta Milton Mayhem, amikor a tri-di képernyőn megjelent az egyik robottitkárnő arclemeze.
— Norton Simon Gaddah úr, a Sátán Gyermekei püspöke kíván beszélni önnel, uram. Kapcsolhatom?
—Tessék — mondta felvillanó örömmel, s intett Levasseur-nek, menjen ki a tri-di kamera hatóköréből.
— Még hogy püspök! — mormogta, de engedelmeskedett.
A képernyőn megjelent Gaddah mellképe. Igazán elegáns, bizalomgerjesztő férfiú benyomását keltette, fehér haja és Mikulás-szakálla, makulátlan körgallérja és fekete reverendája jóságos és bölcs öregembernek mutatta, s Milton Mayhem egy pillanatig szinte foglyul esett ennek a látványnak, míg eszébe nem jutott a báránybőrbe bújt farkas ősi meséje.
— Üdvözlöm, Mayhem úr, és köszönöm, hogy beszélhetek önnel — mondta kellemes baritonján, a runglish nyelv legválasztékosabb kiejtésével a „püspök". — Lehet, hogy tolakodásnak veszi szavaimat, de tudomásomra jutott, hogy az ön igen tisztelt szervezete, a Kozmikus Rendőrség közvetve vagy közvetlenül a mi vallásunk híveit gyanúsítja néhány... öööö... munkatársuk meggyilkolásával. Ezt a súlyos vádat, illetve alaptalan rágalmat szeretném tisztázni, s kérem, ha nem esik nehezére, fáradjon el hozzám bármely önnek tetsző, közeli időpontban. Akár ma délután is, ha megfelel, mondjuk öt órakor. És ne haragudjon, hogy egy öregember ezt kéri öntől, ha tehetném, szívesen felkeresném önt hivatalában — tette hozzá Gaddah nyájasan.
Milton Mayhem bólintott.
— Rendben van. Ott leszek.
A tri-di képernyő elhomályosult.
Levasseur csodálkozva nézett Milton Mayhemre.
— Odamegy, főnök? Egyenest az oroszlánbarlangba? És ha megölik?
— Annyira nem bolondok, remélem. Mit érnének el vele? Nem, ez még csak tapogatózás. Felmérik az erőnket. Megpróbálnak eltéríteni. Esetleg megvesztegetni.
Levasseur mosolygott.
— Remélem, nem adja be nekik a derekát.
— Nincs szándékomban.
 Milton Mayhem nem engedte, hogy túlságosan biztosítsák az útját Gaddahhoz, egy közönséges rendőrségi helikopteren ment, s leszállt a Gaddah-rezidencia tetején kialakított leszállópályán, mely egyúttal a Sátán Gyermekeinek „templomát" is kiszolgálta. A helikoptervezető a gépben maradt, Milton Mayhemet pedig udvarias, de határozott biztonsági őrök vezették a liftig. Nem kutatták át, van-e nála fegyver — ezt nem is engedte volna meg —, de sejtette, olyan folyosókon halad át, amelyek fel vannak szerelve a legmodernebb detektorokkal.
 A főpap modern irodahelyiségben fogadta, melynek falát a Sátán Gyermekei jól ismert emblémája díszítette. Gaddah alacsonyabb volt, mint Mayhem képzelte, de változatlanul kellemes benyomást tett rá.
— Örülök, hogy el tudott jönni, rendőrfőnök úr — mondta Gaddah nyájasan. — Szeretném biztosítani, hogy ugyanazon az oldalon állunk. A mi kultuszunk tiszteli az emberi törvényeket, és segít is betartatni azokat. Mély bánattal hallottam azonban, hogy ellenségeink, mert sajnos, ilyenek is bőséggel akadnak, aljas rágalmakkal igyekeznek befeketíteni vallásunkat, eszméinket, vezetőinket és híveinket. Azt beszélik, egyre nyíltabban, hogy ön bizonyítékokat gyűjt a mi Gyermekeink ellen. Szeretném, ha megcáfolná ezeket a rágalmakat.
Milton Mayhem óvatosan felelt.
— Én nem tudok ezekről a rágalmakról. Pusztán arról van szó, hogy nyomozást folytatunk néhány meggyilkolt, illetve eltűnt munkatársunk ügyében, akik munkájuk során kapcsolatba kerültek az önök... intézményével.
— Tehát mégis igaz! — horgasztotta le a fejét Gaddah őszinte színészi átéléssel.
— De sietek hozzátenni, nincs semmi bizonyítékom arra, hogy akár a legcsekélyebb gyanút is ébresszek a Sátán Gyermekeivel szemben.
A főpap arca felderült.
— Valóban? Ennek szívből örülök. Hajlandó volna ezt nyilvánosan is megismételni?
— Készséggel. A holnapi sajtókonferencián feltétlenül sort kerítek rá.
 Gaddah felugrott helyéről, megszorongatta Milton Mayhem kezét.
— Köszönöm, uram! Visszaadta hitemet az emberekben! Engedje meg, hogy egy kicsit körülvezessem székesegyházunkban! És... ha valóban állja a szavát, ígérem, nem leszünk hálátlanok... a mi különös imáink igen hatásosak.
 Milton Mayhem kissé hátborzongva megtekintette a Sátántemplomot, melynek főoltárán Belzebub terpeszkedett patáival egy vastag könyvre, nyilván a Bibliára tiporva.
 Gaddah felkísérte Milton Mayhemet a tetőre is, ott állt, míg a légcsavarok mozgásba nem lendültek, még búcsút is intett.
Milton Mayhem elégedetten dőlt hátra az ülésen.
 „Mindenkit el lehet kapni, csak helyes taktikát kell választani. Azt hiszem, elkaptalak, Norton Simon Gaddah."
 Másnap Milton Mayhem megtartotta sajtókonferenciáját, melyen a szokásosnál is többen jelentek meg, érezvén, hogy valami van a levegőben.
 Milton Mayhem röviden beszámolt a legfontosabb bűnügyekről, a Kozmikus Rendőrség kábítószer-ellenes akciójának eredményeiről, majd szenvtelen hangon közölte, alaptalanok azok a rágalmak, amelyekkel ismeretlen személyek Simon Norton Gaddah egyházi vezetőt, illetve a Sátán Gyermekeinek szervezetét illetik. A rendőrségnek nincs oka a legcsekélyebb gyanúra sem.
 Az újságírók arcán látszott az elképedés, egy-két hang bátortalanul mormolta: „Ezt is megvették!" „Már a zsebükben van ő is..."
 Ugyanezt mondta Levasseur is, bár finomabban fogalmazott.
— Gratulálok, főnök! Megegyezett Gaddahhal? Azt már meg sem kérelem, mennyit kapott.
Milton Mayhem mosolygott.
— Pierre, hát nem érted? Ez a csapda. Majd hamarosan kiderül, mennyit érek nekik.
 Harmadnap megtudhatta. Folyószámlájára ismeretlen eredetű átutalás érkezett, egymillió rublár értékben. A banktisztviselő áhítattal forgatta kezében a bizonylatot, de eredetére nem óhajtott felvilágosítást adni.
— Egymilliót érek nekik — mondta Milton Mayhem Levasseurnak. — És most mi következünk.
— Nem értem, mire gondol, főnök.
— Vesztegetés. Jogomban áll, mint Kozmikus Rendőrparancsnoknak, hogy felfedjem a banktitkot. Ha a csekk a Sátán Gyermekeitől érkezett, akkor nyertünk. Ha nem...
— Akkor gazdagabb lett egymillió rublárral — mondta savanyúan Levasseur.
— Hát ez is lehetséges — vallotta be Milton Mayhem kissé kényelmetlenül.
— És ha vesztegetés? Ha lesz bizonyítékunk? Mit érünk vele? Gaddah megússza egy kis pénzbüntetéssel, és jót röhög a markába.
— Csakhogy akkor hivatalosan is megindíthatjuk a nyomozást, Pierre. Ez a lényeg. Házkutatási parancsot adhatok ki, átvizsgálhatjuk a dokumentációt, az épületeket, mindent. Méghozzá rajtaütésszerűen.
— Hát őszintén kívánom, hogy sikerüljön, főnök. Mert igencsak irigylem magától azt a szép kis egymilliót — vallotta be Levasseur, most már lazítva magatartásán, mely eddig egy korrupt rendőrfőnökkel szembeni erkölcsi fölényét igazolta.
 A bankátutalás adatai Milton Mayhemet igazolták. Gaddah annyira nyeregben érezte magát, hogy a csekken a Sátán Gyermekei jelzés is rajta volt. Most hosszas telefonok következtek, a tri-di képernyőn még az Elnök jól ismert vonásai is feltűntek, de nem volt mit tenniük: az ügyész engedélyezte a házkutatást.
Kétezer rohamrendőr szállta meg Gaddah püspök rezidenciáját, s a Sátán Gyermekei templomát.
 A legérdekesebb leletekre a pincékben bukkantak. Kissé leromlott állapotban ugyan, de megtalálták a Kozmikus Rendőrség eltűnt ügynökeit, s ráadásként vagy ötven csinos leányt, akiket valósággal „megvásároltak" a Sátán Gyermekei, hogy borzalmas szertartásaikon később feláldozzák őket. Ezek a leányok még életben voltak, de a sok-sok emberi csontok halmaza sok-sok gyilkosságról tanúskodott, amelyet Lagerkampf bűnügyi statisztikus a MEGOLDATLAN ESETEK számítógéplemezen tárolt.
 És Milton Mayhem szegényebb lett egymillió rublárral, de nem bánta, mert Norton Simon Gaddah a Jupiter büntető-telepén fejezte be életét, a Sátán Gyermekeinek templomát pedig lebontották. Helyén ma is szép, nagy tér díszeleg az egyébként túlzsúfolt World Cityben.
EMBERRABLÁS

Milton Mayhem szívesen sütkérezett a népszerűségben, márpedig a Gaddah-ügy után bőven jutott neki belőle. A kozmosz leghíresebb embere lett, legalább egy hétig, amíg egy űrhajós koplaló-művész meg nem döntötte az 1997-es éhezési világrekordot: negyvenhét napig nem vett magához szilárd táplálékot.
 Ekkor Milton Mayhem kissé megsértődött, és hajlandó volt végre arra is, hogy leereszkedjék kis családjához, mely időközben Csúszós Willie gondjaira volt bízva.
— Hála Istennek — nyögött fel Willie, amikor Milton Mayhem végre átvette a vezetést szűkebb családja felett. — Én befejezem. Visszamegyek űrkalóznak, vagy itt, ezen a szent helyen csukass le engem — jelentette ki Csúszós Willie, és behunyta szemét, mintha máris a lézerkivégző osztag előtt állna. — Nem bírom tovább.
— Nem tartóztatlak, Willie — mondta Milton Mayhem, kissé megbántódva. — Látod, én a törvény és a rend oldalára álltam, és sikert sikerre halmozok.
— Ó! — mondta Csúszós Willie, és csücsörített. — Szóval jobban érzed magad a tri-di képernyőn, mint az űrben. Hát így is jó. Én azonban megbolondulok ebben a szép, nyugodt vesztegzárban. Nekem nem tetszik, hogy a barátom a Kozmikus Rendőrség feje, és valahányszor valami törvényelleneset akarok tenni, belémhasít az önvád: nem, ezt nem teheted meg Willie, hiszen a barátod a zsaruk főnöke. Borzalmas érzés, hidd el, Milton. És ne haragudj.
— Megértelek, Willie. Menj csak, élj kedved szerint! Elég pénzt keresek, hogy eltartsam Pamelát. Ha akarod, vidd el a Nirvána-1-et. ígérem, nem fognak zaklatni. Túl sok gazdátlan műhold kering odafenn. Menj csak! — mondta nagylelkűen.
 Csúszós Willie tehát boldogan elhagyta World Cityt, Pamela pedig kénytelen volt most már egyedül felügyelni az egyre csintalanabb Peterre, s bármilyen szép ruhákat is viselhetett a kozmikus rendőrpartikon, elátkozta a napot, amikor szemet vetett Milton Mayhemre, akinek sokkal jobban állt az űrkalózság, mint a zsaruság.
— Hát nem veszed észre? Egész nap csak a tri-di képernyőn látlak! Ha pedig hazajössz, végighallgathatom, milyen nagyszerűen szerepeltél. Ez a Gaddah-ügy is micsoda szégyen! Inkább fogadtad volna el azt az egymilliót! Életünk végéig megélhettünk volna a kamataiból! De nem, neked a hírnév kellett! A rendőrfőnök, aki elutasított egymilliót! A tisztakezű Milton Mayhem!
— Más aszony örülne, ha ilyen férje volna — állapította meg Milton Mayhem, csaknem tárgyilagosan. Tényleg ismert olyan nőket, akik örültek volna.
 De ezt mégsem kellett volna mondania, mert Pamela komolyan megharagudott.
— Akkor törődj egy kicsit te a fiaddal — jelentette ki, sajátos női logikával. — Én pedig elmegyek valamelyik barátnőmhöz, vagy... barátomhoz. Bár nem vagyok olyan nagyszerű ember, mint te, de azért vannak még barátaim, akik megértenek.
 Pamela be akarta csapni maga mögött az ajtót, de a XXI. században az ajtókat nem lehet csapkodni: a tárgyak megtanultak udvariasan viselkedni. Az ajtó halk zizzenéssel, nesztelenül behúzódott.
 Milton Mayhem az órájára nézett. Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszahívja és kiengeszteli Pamelát, de a büszkesége visszatartotta. Végtére is neki van igaza! S különben is: ráfér Pamelára egy kis kikapcsolódás. Kis Petert meg ő is el tudja vinni a rendőrségi óvodába, ma nem lesz nehéz napja.
Gyalog mentek, illetve mozgójárdán, World City felett most, télidőben ott feszült a hatalmas, kékeszöld kupola, mely állandó tavaszt varázsolt az utcákra, a pálmasorokra. Tisztes távolból követte az a polgári ruhás rendőr is őket, aki Milton Mayhem biztonságára ügyelt. A rendőr látta, hogy Pamela egyedül megy el, kicsit csodálkozott is, hogy nem az asszony viszi a fiút óvodába, de nem töprengett rajta. Pamela védőőrizetével senki nem volt megbízva, S ez, mint látni fogjuk, igen súlyos hibának bizonyult, és Milton Mayhem önmagát okolta érte. Teljes joggal, mert gondolnia kellett volna erre a lehetőségre.
Pamela első dühében maga sem tudta, hová menjen. Hiába hencegett, hogy elmegy a barátaihoz, barátnőihez: a világűrben töltött évek elszakították őt legtöbb régi ismerősétől. Férjének pozíciója pedig csak hódolókat, hízelgőket, társasági barátságokat eredményezett, de egyetlen egy lelket sem, akihez most minden tri-di bejelentés nélkül elmehetne és kiönthetné a szívét.
 Hiszen szerette, szereti ő Miltont, végeredményben remek fickó, és ő, Pamela, tényleg büszke rá, büszke különleges képességeire, remek humorára, jó kiállására, talán még a magas rangjára is, csak ne lenne ez a férfi annyira eltelve önmagától!
 Pamela nem nézett körül, hiszen World City legbiztonságosabbnak tartott negyedében laktak, fényes reggel volt, s különben is: ki merne kezet emelni annak a férfinak a feleségére, aki tízmillió kozmikus rendőrnek parancsol? Az is természetes volt, csak ösztönösen nyugtázta, hogy ott időzött az a kombinált kertészeti robotgép, amely a park fáinak és gyepének karbantartásán fáradozott, s amelynek gyomrában zakatolva tűnt el a lomb- és fahulladék, s hatalmas acélfogak rágták hersegve a hulladékot, s köpték egy narancssárga tartályba.
 Az sem tűnt fel neki, hogy a zúgás egyre erősödik, s a gép a nyomába ered. Befordult a parki ösvényre, mely a metróhoz vezetett, mert ekkor már tudta, hogy felkeresi egykori barátnőjét, Pattyt, aki ugyancsak a rendőrségnél dolgozott, míg férjhez nem ment egy gazdag, vén bankemberhez, s most World City legszebb palotáinak egyikében él, közvetlenül a tengerpart előtt magasodó sziklás partszakaszon.
 A zakatolás egyre közelebbről hallatszott, és Pamela meg akart fordulni, hogy megnézze, mit keres itt az a gép, és egyáltalán, mi történik, amikor fejbe vágták, és valamit a fejére húztak. Megpróbált sikoltani, de nem volt benne biztos, hogy sikerült. A lába összecsuklott, és zuhant, zuhant...

Milton Mayhem váratlanul nehéz napot fogott ki, minden előzetes hite ellenére. Olyannyira nehezet, hogy tökéletesen elfeledkezett a kis Peterről, míg a tri-din nem jelentkezett egy ijedt és bosszús óvónő, hogy a parancsnok úr szíveskedjék végre hazavinni a gyereket, mert már nagyon bőg, és egy órája letelt a munkaidejük az óvodában. Milton Mayhem szégyenkezve hebegett valamit, s kivételesen magáncélra is igénybe vette a szupergyors parancsnoki helikoptert.
 „Úgy látszik, Pamela most komolyan megharagudott. Ilyen még nem fordult elő köztünk. De hogy a gyerekre se gondoljon...!"
 A hüppögő kis Petert hamar megvigasztalta a pompás helikopterút, csak otthon kezdett el megint sírni, amikor nem találta édesanyját.
 Milton Mayhem hazudott valamit, hová tűnt anya, magában mormogva valami vacsorát ütött össze a hűtőben található dolgokból, aztán inni kezdett, és a tri-dit nézte, üres aggyal, szórakozottan, majd egyre dühösebben.
 „Lehet, hogy nem is jön haza? Mit csináljak? Ez mégsem mehet így... A gyerek miatt sem lehet ezt..."
 Ott aludt el, a hatalmas képernyő előtt, a pohár kiesett a kezéből. Hajnalban kábultan, elgémberedetten ébredt. Kikapcsolta a tri-dit, feltápászkodott. Eszébe jutott Pamela. Igen, azóta biztosan megjött. A hálószobához sietett, halkan benyitott. De az ágyak vetetlenek voltak.
 Milton Mayhem szeméből kiröppent az álom. ismét először a harag jelentkezett, a felháborodás, hogy Pamela ezt teszi, ezt meri megtenni vele. Aztán az aggodalom. Ismerte Pamelát. Ez túl kegyetlen dolog volt, logikailag sem következett abból a kis veszekedésből. Bár a nők cselekedeteiben logikát keresni...
 Az aggodalom már-már bizonyossággá vált, de nem hagyta, hogy eluralkodjék felette. Ha egyszerű világpolgár lett volna, azonnal hívja a rendőrséget. De a Kozmikus Rendőrség főparancsnoka mégsem jelentheti be, hogy aggódik, mert felesége tegnap óta nem jött haza! Nevetséges lenne. Kérdéseket tennének fel. El kellene magyaráznia, mi történt közöttük. Megértőén mosolyognának, megnyugtatnák, ahogyan ő is tenné hasonló esetben, és a háta mögött kiröhögnék.
Nem, várnia kell.
 Semmi ok az aggodalomra. Egy felelőtlen, durcás nőszemély tegnap reggel elment, és valahol jól érezte magát. Ott is aludt. Egyik barátnőjénél. De hát voltak Pamelának barátnői?
Milton Mayhem nem emlékezett egyre sem.
 És itt volt kis Peter, legalább neki nem szabad megnehezíteni ezt az egészet.
Felöltöztette, megreggeliztette.
— Anyu elutazott — mondta, amikor Peter nyafogni kezdett az anyja miatt. Aztán elvitte óvodába.
 Az ügyeletes őrszem még jobban csodálkozott. Hogyan lehetséges, hogy a parancsnok erre is ráér? De neki nem az volt a feladata, hogy ilyesmin gondolkozzék. Karrádióján bejelentkezett a központba, aztán ő is ráállt a mozgójárdák külső szalagjára.

Pamela arra ébredt, hogy sajog a feje, és rettentően fázik.
 De valami zsákféle még mindig a fején volt, s a réseken átszűrődő fény tudatta csak vele, hogy nappal van... vagy ég egy erős fényű lámpa.
 Különös módon nem félt. Ahhoz túl fáradt volt. „Elraboltak, Ostoba voltam. Hát persze... az a kertészrobot..."
 Mocorogni kezdett. A keze meg volt kötve, nem túl erősen, de hivatásos módon. Nem tudta felemelni.
— Kérem... van itt valaki? — kérdezte. Nem tudta megítélni, suttogja-e vagy kiáltja ezeket a szavakat.
— Magához tért — mondta egy távoli hang. Valaki megérintette. Ekkor hallotta meg a monoton zúgást. Valamilyen járművön szállították. Nem földön, hanem levegőben... vagy vízen. Enyhe hullámzó mozgást érzékelt.
— Még nem vehetjük le a zsákot magáról — mondta egy hang. — Mindjárt célhoz érünk. Addig maradjon nyugton. Nem lesz semmi baj.
 Pamela egyáltalán nem nyugodott meg, de behunyta szemét, és megpróbált nem gondolni semmire. Mégis állandóan kis Peter arca jelent meg előtte. És Miltoné, aki azt hiszi...
 Szemhéja alól, akarata ellenére, szivárogni kezdtek a könnyek. És nem tudta, mennyi ideje tartják fogva, időérzéke teljesen cserbenhagyta.
 „Nagy bajt okoztam." Csak ez járt a fejében. „Szegény Milton. Igazán nem érdemelte meg."
Az előbbi hang ismét megszólalt.
— Pamela Mayhem, ön a Sátán Gyermekei fogságában van. Mint nyilván tudja, az ön férje örökös száműzetésbe kényszerítette főpapunkat és leromboltatta székesegyházunkat. De — mint tapasztalhatja — mi nem nyugodtunk bele püspökünk sorsába, és feltételeinket hamarosan közölni fogjuk a Világkormánnyal. Kérem, ne aggódjék, nem fogjuk bántani... kivéve, persze, ha férje nem követi az utasításainkat.
Pamela hosszú hallgatás után szólalt meg.
— Levennék a fejemről ezt a vacakot? Nem érzem jól magam.
— Jobb, ha nem lát meg minket. Mert akkor kénytelenek lennénk feláldozni Belzebub oltárán. Majd később kap enni, ha végleges helyre kerül.
 „Végleges helyre." Pamela nagyot nyelt, hogy megpróbálja elkerülni a sírást. „Mi lesz Peterrel? Vajon mit gondol most Milton? Milyen borzalmas helyzetbe hoztam... őket is, magamat is! Őrült voltam! Senki sem tudja, hol lehetek... Egyetlen nyomot sem hagytam! Pedig rendőr voltam magam is, nem is rossz rendőr! Micsoda szégyen!"

Milton Mayhem fel-alá járkált dolgozószobájában. Legszívesebben kirohant volna a városba, hogy találomra nekiálljon a nyomozásnak. Mégiscsak felháborító, hogy a Világállam második legfontosabb emberének nincs módja arra, hogy... hogy megtudja, mi történt a feleségével!
 Másfél nap telt el azóta, hogy Pamela becsapta maga mögött az ajtót. Az órájára nézett, és behívta Levasseurt, a helyettesét.
— Pierre, nem is tudom, hogyan mondjam... a tanácsát kérem. Eltűnt a feleségem.
 Levasseur arcán mintha enyhe mosoly villant volna át, és Milton Mayhem elvörösödött zavarában. De azért előadta azt a keveset, amit tudott, és Pierre Levasseur arcáról eltűnt a vigyor árnyéka. Elővezettette az ügyeletes őrszemet, aki Milton Mayhemre vigyázott. A polgári ruhás rendőr nem tudott sokat mondani. Valóban látta Pamelát távozni, még csodálkozott is, a park felé ment, de ő már nem nézett utána.
 Levasseur türelmesen hallgatta, még egyszer elmondatta vele az eseményeket, vállat vont.
— És semmi különöset nem figyelt meg?
— Semmi sem történt. Korán reggel volt, ilyenkor nagyon kevesen vannak még az utcán — mondta a rendőr. — De azért van valami...
— Nos? Mondja már! — sürgette Milton Mayhem.
— Hát nem is tudom... Volt ott egy kertészeti robotgép… Tudják, az a sárga típus... Hát ez dolgozott a parkban. És most, hogy belegondolok, egy kicsit korán kezdte a munkát.
— Szóval korán kezdte. Miből gondolja? — kérdezte Levasseur.
— Csak abból, hogy a főparancsnok úr távozása előtt szoktak megjelenni. De ez most korábban volt.
— Én nyolc órakor szoktam elmenni — mondta Milton Mayhem.
— Én pedig fél nyolckor váltottam le a kollégámat.
Levassuer kikísérte a rendőrt, majd visszatért.
— Hát nem tudom. Nem túl sokat ígérő nyom, de utánanézek. Úgy tetszik, elrabolták a feleségét, főnök, és lehet, hogy annak a gépnek is köze volt hozzá.
— Zseniális következtetés — mondta Milton Mayhem szárazon. — És az is nyilvánvaló, hogy helyettem rabolták el. Vagy pedig... a gyerekkel együtt akarták elrabolni. Levasseur! Azonnal állítson egy embert az óvodához! Lehet, hogy Peter is veszélyben van!
— Már megtettem az imént. A gyerek jól van, az óvoda vezetőit is figyelmeztettem. Ha nem tévedek, nemsokára jelentkeznek az emberrablók.
— Gondolja? És ha bosszúból tették? Ha már meg is ölték?
— Tehetetlenek vagyunk — mondta Levasseur, és lehajtotta fejét.
— Nem! Nem! — üvöltötte Milton Mayhem, teljesen elveszítve önuralmát. — Valamit tennünk kell!
— Ellenőriztetjük a kertészeti robotok munkarendjét, és megkeressük azt a gépet, amely ebben az időben a parkban dolgozott — mondta Levasseur idegesen. Még sohasem látta főnökét ilyen ingerültnek, bár tökéletesen megértette lelkiállapotát.
 Levasseur munkához látott, és fél óra múlva tisztázta, hogy a kertészeti robotok nyolc óra előtt nem kezdhetnek dolgozni World Cityben a városi csendrendelet előírásai miatt, s abban a parkban, Milton Mayhemék házával szemben, a kérdéses időpontban nem tartózkodhatott kertészeti robotgép.
 Milton Mayhem szemében különös tűz gyulladt ki: a vadászszenvedély tüze.
— Menjünk ki a kertészeti robotok telephelyére! — jelentette ki.
 Örült, hogy valamivel lekötheti magát, valamivel, ami talán Pamela eltűnésének rejtélyére is magyarázatot ad.
 A telephelyen éppen akkor érkeztek be a robotok a délelőtti munkáról, az irodában két unott diszpécser figyelte a gépek beparkolását, majd a szemétégető és karbantartó robotok vették át a munkát.
 A diszpécserek kellő ámulattal vették tudomásul, milyen fontos ügybe keveredtek. Megmutatták a számítógépet, mely a kertészeti robotok munkáját ellenőrzi és irányítja. Milton Mayhem kérésére minden adatot kétszer is ellenőriztek, de semmi rendellenességnek nem bukkantak nyomára.
— Szeretnék közelebbről is megnézni egy gépet — mondta sóhajtva Milton Mayhem.
 Az egyik diszpécser kikísérte őket a garázsba, ahol száz meg száz sárga robot várakozott élettelenül a másnapi munkára.
— Teljesen önműködőek? — kérdezte, s megérintette az egyik vágókart.
— Tökéletesen. A munkaterület egész térképe beléjük van programozva minden munkafázissal együtt, és minden élőlényt kötelesek kikerülni, amely mozog, s amelynek tömege meghaladja egy egér méreteit. Bármely program meghibásodása esetén a teljes működés is leáll. Még semmi panasz nem volt a gépeinkre — mondta a diszpécser kissé sértődötten.
— Ember nem irányíthatja őket?
— Elvileg lehetséges. A vezetőfülke ezért van. De ez ritkán fordul elő. A parkosított területek szabvány szerint vannak kiépítve.
 Milton Mayhem kinyitotta az egyik robot vezetőfülkéjét, bemászott.
— Elég nagy raktere van itt hátul.
— Univerzális szállítórobot. A kiültetendő növényeket is el tudja szállítani.
Levasseur is benézett a fülkébe. — Kölcsönöznek ilyen gépeket?
— Régebben igen. Mostanában már nem nagyon fordul elő. De minden évben kiselejtezünk néhány tucatot, ezeket vagy megveszik magánkertészek, vagy roncstelepre kerülnek.
— Van ezekről a kiselejtezett gépekről listájuk?
— Biztosan van. A számítógépünk tudni fogja.
— Az elmúlt három hónap adatai érdekelnének — közölt Levasseur.
 Nemsokára kezükben volt a lista. Az elmúlt három hónapban mindössze tizenegy gépet selejteztek ki. Ebből négy roncstelepre került, összepréselték és beolvasztották őket.
— Hét darab maradt. Remélem, az új tulajdonosokról egy órán belül többet is megtudunk — mondta Milton Mayhem csípősen. — Hacsak a Kozmikus Rendőrség nem dolgozik rosszabbul, mint a kertészeti robotnyilvántartás.
 Mire visszaértek a főhadiszállásra, Lagerkampf várta őket az adatokkal.
 A szőke fiatalember idegesen simogatta csapzott haját, báván vigyorgott.
— Azt hiszem, megvan, amit keresnek, főnök. Hat robot rendben van. De a hetedik...
— Nyögje már ki! — förmedt rá Milton Mayhem.
— A hetediket egy hete vásárolták meg. Egy bizonyos Henry Galvestone. No és ez a Galvestone a száműzött Gaddah püspök kertésze volt...
— A Sátán Gyermekei! — kiáltott fel Levasseur. — Tehát a bosszú!
— Nemcsak a bosszú! — mondta Milton Mayhem. — Végtére is Gaddah életben van. Talán őt akarják kiszabadítani.
 Milton Mayhem látnoknak bizonyult, mert egy óra múlva már ott volt a Kozmikus Rendőrség főnökének asztalán az üzenet, mely tri-di postán érkezett, s mely Pamela Mayhem szabadon bocsátása fejében Gaddah püspök és a Sátán Gyermekei szekta teljes rehabilitálását követelte, huszonnégy órás türelmi időt hagyva.
Levasseur bozontos fejét vakarta.
— Hát igen. Előkerítsük ezt a kertészt... ezt a Galvestone-t?
— Felesleges — legyintett Milton Mayhem. — Most rnár mindent tudunk arról, hogyan rabolták el Pamelát. Aligha elképzelhető, hogy a kertész azt is tudná, hol rejtegetik. Lehet ugyan egészen közel... de lehet odakint is... valahol az űrben.
— Akkor tárgyalnunk kell velük. Hátha sikerül bemérnünk őket — mondta Levasseur.
— Tárgyalnunk?! Hiszen nem tudunk velük kapcsolatba lépni! Az üzenet véglegesnek tetszik. A püspököt még csak elengedhetnénk... de a Sátán Gyermekeit nem helyezhetjük vissza jogaiba. A Világkormány sohasem egyezne bele. És a közvélemény sem.
— Akkor mit csináljunk?
 Milton Mayhem maga elé bámult. Mintha ezer évet öregedett volna, olyan fáradtnak érezte magát. Csüggedten vonogatta vállát.
— Fogalmam sincs, Pierre. Szégyellem magam. Nincs semmi ötletem. Ha magánember lennék, talán rávenném Gaddahot, adjon parancsot Pam szabadon bocsátására. Rávenném, bármilyen eszközzel. De rendőr vagyok, nem tehetem.
— Esetleg mi megtehetjük... — mondta Levasseur rekedten, most először érezve valódi rokonszenvet fenegyerek főnöke iránt.
Milton Mayhem a fejét rázta.
— Nem. Nem harcolhatunk az ő eszközeikkel. Itt már nemcsak Pameláról van szó... sajnos. Ha engedünk, elszabadul a pokol. Receptet kapnak a különböző szervezetek. Senki sem lesz biztonságban a vezetők közül.
— Sorsára akarja hagyni a feleségét? — kérdezte Levasseur hitetlenkedve.
— Csúnya fogalmazás — mormolta Milton Mayhem. — De meglehet. Pamela rendőr volt, amikor feleségül vettem. Neki is tudnia kell... adja Isten, hogy eszébe jusson.

Pamela nem felejtette el, hogy valamikor rendőr volt. Volt ideje összeszednie gondolatait. Elképzelte, mit tehetnek érte, és elszorult a szíve, mert nem áltathatta magát. Hibát követett el, és most fizetnie kell. Nem számíthat a Kozmikus Rendőrség rettentő, most mégis tehetetlen erejére. Milton Mayhem nem tehet érte semmit. Semmi olyat, amit bárki másért meg ne tenne.
Időközben levették fejéről a csuklyát vagy zsákot, s teljes sötétségben enni is adtak neki valamit, ami íztelen és szagtalan, de tápláló étel volt: Pamela felismerte azt a sűrített űrhajósételt, mely az elmúlt évezred végén került forgalomba, s különösen a katonaságnál és a csavargók között vált népszerűvé. Ez megerősítette abban a sejtésében, hogy valami kimustrált űrhajóban tartják fogva, s ez a sejtelme bizonyossággá vált, amikor időnként a súlytalanság állapotához hasonló érzés lepte meg: nyilván a gravitáció-kiegyenlítő berendezés akadozott. Ez a felfedezés elkeserítette: egy űrjárműből aligha lehet megszökni, hacsak... hacsak nem keríti hatalmába valamiképp az egész hajót. Ez azonban egy sötét, zárt kamrából aligha lehetséges. Ha legalább tudná, milyen típusú hajón van... abból következtethetne arra, hányan vannak fogvatartói. Sokan nem lehetnek, hiszen egy ilyen akciónál fontos a titoktartás.
 Azt mindenesetre örömmel nyugtázta, hogy étkezés után elfelejtették újra megkötözni. Talán a fogvatartók arra gondoltak, hogy Pamela csupán egy nő, aki a puszta kamrában nem sok kárt tehet. Pamela végigtapogatta a kamra szegecselt falait, a vastag gumiszőnyeget, majd az egyik sarokba húzódva aludni próbált. Nem tudta, hány órája tartják fogva, az állandó sötétség és az aggodalom elvette időérzékét, de tudta, hogy pihennie kell, ha csakugyan életben akar maradni.
 A legközelebbi étkezés előtt felébredt, s mintha megálmodta volna, készen volt a terve. Nagyon egyszerű, nagyon prózai terv volt, melyet a szó szoros értelmében a szükség diktált. Bár folyadékot alig vehetett magához, most már csaknem ellenállhatatlan vizelési inger gyötörte, ráadásul a súlytalanság állapota egyre gyakrabban fordította szinte tótágast.
 Amikor az őr megjelent, Pamela minden színészkedés nélkül rátámadt, ostromolta őt, s az őr, aki a súlytalanság miatt maga is a rosszulléttel küzdött, hamar belátta, hogy a fogoly hölgynek joga van ahhoz, hogy elemi szükségleteit elvégezze. Az őr tehát megigazította fején a harisnyaálarcot, megmarkolta lézerfegyverét, s intett az ajtó felé.
 Pamelát elvakította a fény, megtántorodott, az őr megfogta a könyökét.
— Már nem tart sokáig, reméljük. A férjének még tíz órája van arra, hogy teljesítse a feltételeinket — mondta jóindulatúan.
 És Pamela tudta, neki éppen ezt a jóindulatú őrt kell lefegyvereznie. De nem most... most még nem. Túl erőtlen volt hozzá, és nem árt, ha hozzászokik a szeme a fényhez.
 Végigmentek az űrhajó folyosóján, Pamela végigcsúsztatta kezét a sima kapaszkodósínen, s hunyorogva próbálta egyetlen pillantással feltérképezni a hajó lehetséges alaprajzát és méreteit. Megerősödött sejtése, hogy kimustrált, legalább húszéves teherűrhajón van, melynek nincs módja a Naprendszer elhagyására.
 Az őr szótlanul egy ajtóra mutatott. Pamela némi undorral magára kapcsolta a primitív készüléket, s bármennyire is hálás volt az őrnek, hogy a bezárhatatlan ajtó túlsó felén maradt, úgy döntött, itt az idő.
 Ha a Sátán Gyermekei tudták volna, hogy Pamela nem egyszerűen a Kozmikus Rendőrség parancsnokának felesége, hanem jól képzett kozmikus rendőr, aligha lettek volna ilyen elővigyázatlanok.
 Pamela megölhette volna az őrt, de túlságosan hálás volt neki elővigyázatlanságáért, s így nem törte el a nyakcsigolyáját. Az őr összecsuklott, és Pamela lábánál fogva elhúzta a kamráig, melyben eddig fogva tartották. De előbb megszabadította az őrt maszkjától és fegyverétől.
 Fejére húzta a maszkot, gyomra összerándult a csípős izzadságszagtól, mely a maszkot átitatta. Most érzékelte csak igazán, hogy az űrhajón pokoli meleg van: valószínűleg a légkondicionáló sem működött ezen az ócska járgányon, talán nem is szerelték fel ilyesmivel.
 A jelöletlen, szegecselt ajtók mellett elhaladva hirtelen vad rémület fogta el. Igaz, övé volt most a pillanatnyi előny, de ha többen, ha sokan vannak, semmit sem ér a fegyver. Akkor itt hal meg, talán örökre nyomtalanul, és kis Peter és Milton sohasem tudja meg, hogy ő már nagyon megbánta az egészet, hogy igazán, őszintén szerette őket...
 Megpróbált visszaemlékezni ennek a teherűrhajó-típusnak a beosztására. De a félelem úgy zakatolt az agyában, hogy már arra sem emlékezett, amit az előbb még biztosan tudni vélt.
 Kibiztosította a fegyvert, és összpontosított. Aztán nesztelenül benyitott az első ajtón.
 Az űrhajó vezetője mögött a navigátor éppen Pamela felé pillantott. Száját kitátotta, keze a fegyvere felé siklott. De nem érte el. A lézer ostorcsapása végigvágott karján és mellén.
 Az űrhajó vezetője félig oldalt fordult a zuhanásra, rémülten meredt Pamelára, majd lassan feltartotta a kezét.
— Vezesse vissza az űrhajót, és nem bántom — mondta Pamela, összeszedve minden rendőrnői tekintélyét.
 A pilóta bólintott, és lábával odébbtolta a navigátor holttestét.

Milton Mayhem betakarta kis Petert, és órájára nézett.
 Még néhány perc, és letelik az emberrablók ultimátuma. És Mrs. Pamela Mayhemnek vége. A Sátán Gyermekei nem tréfálnak. És ő, a Kozmikus Rendőrség főparancsnoka, ölbe tett kézzel várakozik... de mire? Hogy megölik a feleségét? Esetleg legközelebb kis Petert is? Öt is?
 Iszonyú, tehetetlen düh fogta el. Bárcsak a Nirvána-1 fedélzetén lehetne, Csúszós Willie-vel csak kisütnének valamit, nem kötné meg a kezüket a rendőri szabályzat, a közjó, a többség érdeke...!
 De már nincs idő semmire. Pamelát talán már meg is ölték.
 Milton Mayhem, akit életében először cserbenhagyott minden leleményessége, inni kezdett. Csak úgy döntötte magába az Alko-Colát, míg le nem roskadt egy székre. Feje az asztalra bukott.
 Amikor hajnalban Pamela kicsit fáradtan, de mosolyogva megsimogatta, nehezen ébredt. Azt hitte, álmodik. Dünnyögött valamit, véreres szemét méregette, majd ismét lehunyta. De amikor Pamela megkérte, főzzön egy kis kávét, felpattant és zokogva szorongatta feleségét. Aztán dőltek belőle a kérdések, és Milton Mayhem arca a második kávé után kezdett emberi alakot ölteni.
— És azt a pilótát csak úgy elengedted? Hagytad kicsúszni a markunkból?!
— Megígértem, hogy nem esik bántódása — jelentette ki Pamela szerényen. — Igaz, pucérra vetkeztettem a szerencsétlent. Remélem, World Cityben nem jut túl messzire.
 Milton Mayhem hahotázni kezdett, s görcsös nevetése csak akkor hagyott alább, amikor a tri-din megjelent Levasseur arca, aki jelentette, hogy elkaptak egy anyaszült meztelen, halálra rémült Sátán Germekét, és mellesleg gratulált Pamelának.
 Ekkor jött ki a hálószobából kis Peter, és közölte, hogy nem akar óvodába menni, hiszen itt van anyu.
 És a megkettőzött őrség aznap nem látott senkit sem távozni Milton Mayhemék otthonából.

A FEKETE DOBOZOK

Milton Mayhem nehezen ocsúdott fel abból a megrázkódtatásból, hogy — ha közvetve is — kis híján felesége gyilkosainak cinkosává kellett válnia. A Sátán Gyermekei ugyan végképp eltűntek a színről, de az erőszakos cselekmények nem csökkentek, és a Kozmikus Rendőrség főparancsnokának egyre gyakrabban kellett szembenéznie a ténnyel: nem ura többé a helyzetnek. Tízmillió rendőr — ez szép nagy szám, de ha számításba vesszük a Naprendszer térségét és az egyre terjeszkedő, zabolátlan, sok-sok milliárdos emberiséget, akkor mindjárt nem olyan biztonságos ez az arány.
— A legnagyobb baj az, hogy a mai emberből kihalt az együttműködés ősi szelleme. Túlzottan sok joggal ruháztuk fel az egyént, s az egyén most lelke mélyén azt hiszi, a bűnözés is egyfajta emberi önkifejezés, az individuális szabadság kiteljesedése — nyilatkozta a tri-din nemrég Allén Sueto, a tri-di-próféta és showman, akinek előadásait több ezren hallgatták végig sok-sok rubláros belépti díjért, olyanok is, akik könyvfilmet a tri-din még életükben nem lapoztak fel.
 Sueto ügyesen fogalmazott, mert — bár az erkölcs nevében prédikált — tanaival igazolást adott mindazok számára, akik a túlnépesedett világban embertársaik kárára akartak több pénzhez, szórakozáshoz vagy hatalomhoz jutni. Sueto szociológiai munkáit az értelmesebb bűnözők is szívesen forgatták, az értelmetlen erőszak hívei pedig Sueto feliratú trikókat, fejfedőket kezdtek hordani.
— Mint régen a fasiszták — dühöngött Milton Mayhem, s még jobban elborult a kedve, amikor felesége, Pamela ártatlanul megkérdezte tőle, kik azok a fasiszták.
— Kérdezd meg a tri-di könyvtárat — dünnyögte Milton Mayhem, aki viharos múltja ellenére adott a műveltségre, s felbosszantotta, ha közvetlen környezetében a tudatlanság rejtett tartalékaira bukkant.
 A Sueto-féle tanok nyomán megszaporodott bűnözéssel tehát nem bírt a rendőrség, s a közvélemény nyomására a Világtanács drákói intézkedéseket hozott. Olyan szigorú intézkedéseket, hogy Milton Mayhem aggódni kezdett.
 A törvény értelmében minden visszaeső bűnözőbe műtéti úton apró készüléket ültetnek, mely óránként automatikusan „bejelentkezik" a rendőrségi nyilvántartó központi számítógépébe. Ily módon a rendőrség egyetlen kódszám beütése után pontosan tudja majd, hol tartózkodik a kérdéses személy. Milton Mayhem helyében bármelyik kozmikus rendőrfőnök örült volna ennek a törvénynek, de hősünk mintha előre látta volna az új intézkedés összes várható bonyodalmait. Elsőként is ez a törvény alkotmányellenes volt, olyan világosan az, hogy a különböző jogászi és humanitárius társaságoknak és szövetségeknek ezzel megfújták a harci riadót. A bűnözés ugyan valóban drasztikusan visszaesett, ára a Kozmikus Rendőrség most az emberi jogokért küzdő különböző bizottságok, intézmények céltáblája lett: ha ugyanis a Kozmikus Rendőrség hagyományos eszközökkel megfelelően ellátta volna feladatát, nem kerül sor erre a brutális jogellenes intézkedésre...
 Ám a bűnözők nem azért bűnözők, hogy vissza ne essenek. Aki egyszer erre az útra lépett, azt még a halálbüntetés is ritkán tartja vissza: a bűnözőt saját társai, s a „betyárbecsület" is arra kényszerítik, hogy folytassa, amit elkezdett. A műtéti úton beültetett készülék, melyet az alvilágban egyszerűen „fekete doboznak" hívtak, egy ideig valóban mumusnak bizonyult, de néhány hét elteltével a Sueto-féle „önmegvalósító" bűnözők és a csupán anyagi célokat követő, alpári társaik beletörődtek a dologba: a bűnözők számára a bűnelkövetés nem fényűzés, hanem „munka", egy tisztességes bankrabló sohasem lesz hajlandó más munkával keresni a kenyerét, mint bankrablással, s aki hirtelen felindulásában meg akarja ölni az anyósát, azt a fekete doboz fenyegetése sem tartja vissza sokáig.
 Milton Mayhem jól tudta ezt, és egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy a bűnözés kezdeti megtorpanását hamarosan fellendülés követte, és valósággal divatba jött a szervezetbe ültetett fekete doboz: nem is számított belevaló „nehéz fiúnak", aki nem esett át a műtéten, s Mayhem már arról is értesült, hogy zugsebészek vállalják a dobozok kioperálását és hatástalanítását, persze sok-sok ezer rublárért.
 — Minden rossz dologra még rosszabb jön — mondta bölcsen és fáradtan régi barátjának, Csúszós Willie-nek, aki visszatért az űrből néhány hónapra, hogy elköltse a pénzt, amit „eltévedt" űrszondák, rakéták, szputnyikok törvénytelen begyűjtéséből és kéz alatti eladásából szerzett.
 Peter imádta Willie bácsit, és jó néhány napig nem volt semmi gond a kis Peterrel, aki teljesen lefoglalta és kiuzsorázta a gyerekbolond, vén agglegényt. Willie háromszor is elvitte Petert Disneylandbe, az elektronikus gyermekparadicsomba, ahol az egykori sci-fi-író, Stanislaw Lem fantasztikus álmai váltak valóra: a gyerekek gyakorlatilag szinte minden álmukat megvalósíthatták a számítógépek és szimulátorok segítségével, minden elképzelt élethelyzetet beléjük lehetett programozni, és a játékos gyermekek egyetlen nap leforgása alatt végigélhették öt érzékszervük maradéktalan bekapcsolásával azokat az alaptörténeteket, amelyek az emberiséget éltetik sok ezer év óta.
 Amikor Csúszós Willie megnézte a híreket a tri-din, melyek nagy része valamiképp a „fekete dobozokkal" volt kapcsolatos, megborzongott.
 — Azt hiszem, én visszavonulok — jelentette ki. — Vérzik a szívem, de nem tehetek mást. Utálom az orvosokat, iszonyodom a műtétektől, és méltóságomon alulinak találom, hogy egy tőlem független szerkezet óránként jelentse, hol vagyok és hogy vagyok.
Milton Mayhem nevetett.
— Gratulálok, Willie. A fekete doboz jó útra térített, úgy látszik. Kár, hogy a bűnözők nagy része nem így gondolkodik...
— Nincs más választásuk — vonogatta a vállát Willie, — Olyan ez, mintha egy szenvedélyes kártyásnak azt mondanátok, nem kártyázhat. Egy darabig hinne a fenyegetéseknek, de aztán... elkapja a gépszíj. Én is olvastam ezt a Suetót. Igaza van. A bűnözés valamiképp önmegvalósítás is. Jó, nem mondom: nem szerencsés módja az önmegvalósításnak. De aki az első sikerélményét egy áruházi lopással szerezte, az nem tud leszokni róla. Egy nagy üveg Alko-Cola eltulajdonítása sokak számára majdnem olyan élvezet, mint a Nobel-díj elnyerése. Ha én meglátok egy gazdátlan műholdat odakint, elfog a vadászszenvedély. Nem érdekel, mennyit kaphatok érte rublárban vagy börtönbüntetésben, de érzem, nekem az a műhold kell. És ha elkapom, olyan boldogság fog el, amit még máskor nem nagyon éreztem.
 Milton Mayhem nagyot sóhajtott, és azokra a szép időkre gondolt, amikor még ő is a törvény kerítésének másik oldalán tevékenykedett néha, és cseppet sem törődött a kozmikus rendőrök gondjaival.
 Eltelt néhány nap, néhány hét, és Milton Mayhemnek el kellett ismernie, az új találmány nagyban megkönnyítette a rendőri teendőket. Nem kellett napokat fáradozni a gyanúsítható személyek előállításával, sőt alibijüket is órára pontosan igazolhatták a fekete doboz segítségével, mely könyörtelenül számon tartotta a visszaeső bűnözők mozgását. A központi számítógép segítségével akár nyomon is leheteti bárkit követni a térképen: világító pont jelölte a gyanúsított helyét, mozgását, s így ezek követésére, megfigyelésére sem kellett felesleges erőket mozgósítani. Igaz, a karrádiók a lakosság számára ugyanilyen funkciót is ellátlak, csakhogy a karrádió lecsatolható, elnémítható, a fekete dobozok apró, finom szerkezetei pedig kivehetetlenül, elhallgattathatatlanul adták jelzéseiket; a bennük lévő elemek pedig tíz évig garantálták az energiaellátásukat is...
Az alvilágban most már komolyan töprengeni kezdtek a szervezett bűnözés vezetői. A legnagyobb üzlet, a kábítószerpiac vezetői eszméltek fel legkorábban: ezek a nyomkövető fekete dobozok az ő ügynökeikre is halálos veszélyt jelentettek. Kétségbeesetten próbálták ellensúlyozni ezt a rendőrségi „orvtámadást", Milton Mayhem irodájának környékén kétszer is felfedeztek időzített robbanószerkezetet, egyszer pedig egy távirányítású rakéta csaknem eltalálta helikopterét... de aztán csend lett.
— Úgy látszik, nemsokára nem lesz ránk, rendőrökre semmi szükség — mosolygott Pierre Levasseur, Mayhem helyettese. — Legfeljebb a közlekedés irányításának szenteljük maradék éveinket.
— Nem szeretem az ilyen csendet. Többnyire vihar előtti csend — fintorodott el Milton Mayhem.
— Ezt a Suetót viszont alighanem meggyilkolták — forgatott egy jelentést a kezében Levasseur.
— Aki a bűnözésről mint önmegvalósításról prédikált? Hogyan?
— Hát... halálos áramütés, robbanás, égés, amit akarsz. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy fürdőkádjában ült és a tri-di készülék belepottyant a kádba.
— Jó, de akkor miért gyilkosság?
— Mert Sueto az eddigi adatok szerint sohasem nézett tri-dit fürdés közben. A készüléket a nappaliból vitték be, és egyenesen beledobták.
— Ujjlenyomat?
— Semmi.
— Gyanúsított?
— Senki. Vagy mindenki. Suetónak rengeteg ellensége volt, de inkább elméleti alapon. Nem hinném, hogy egy vallásos ember vagy egy erkölcscsősz gyilkosságra vetemedett volna Sueto iránti gyűlöletében...
— Előfordult már ilyen — mondta Milton Mayhem. — Nem mintha túlságosan sajnálnám a fickót. Az ilyen elméletekkel is lehet gyilkolni, csak közvetve. És az ilyesmit nem bünteti a törvény. Sueto megkapta a magáét. Valaki felhasználta a tanítását, és „megvalósította önmagát". De azért állítsunk az ügyre minél több embert, nehogy a sajtó részrehajlással vádoljon minket.
 Másnap aztán elszabadult a pokol, de nem Suetóval kapcsolatban, legalábbis ekkor még nem látták az összefüggést,
 A nyomkövető csoport vezetője, Pinto még tisztelegni is elfelejtett, úgy rontott be Milton Mayhem irodájába, s felkattantotta a tri-dit.
— Mi van, Pinto, megbolondult? — vakkantott rá Levasseur, aki Pinto közvetlen felettese volt, és kínosan érezte magát Mayhem előtt beosztottja viselkedése miatt.
— Bocsánat, uram... bocsánat — dadogta Pinto. — De nagyon siettem... Nézzék csak! A fekete dobozok... figyeljék a jelzőfényeket!
 Mayhem és Levasseur a hatalmas képernyőre meredt. A nyomkövetők térképén ott rajzottak a visszaeső bűnözők, alattuk kódszámuk. Hét fény sárgából vörösbe ment át, és szüntelen villódzásuk teljesen egyértelmű volt. Az a hét fekete doboz egy-egy halott ember testéből sugározta vészjelzéseit. Némán figyelték a fények monoton játékát, viszonylag szűk körzetből jöttek, de elég távol ahhoz egymástól, hogy közvetlen összefüggést lehetett volna felfedezni közöttük. És most egy nyolcadik sárga fény is pirosra váltott, s megkezdte lüktetését!
— Talán géphiba, Pinto — mondta Levasseur reménykedve.
— Már ellenőriztük, uram. Nem géphiba. És ki is küldtük az embereket a helyszínekre. Bármelyik pillanatban megérkezhet a jelentésük.
— Uram isten! Micsoda botrány lesz ebből! — suttogta Milton Mayhem, és megnyalta kiszáradt ajkát.
 A jelentések egymás után beérkeztek, s egyöntetűen megállapították, hogy a gyilkosságokat ismeretlen fegyverrel ismeretlen személy hajtotta végre, s a sugárfegyver a rendőrség által használt típushoz közel állhatott.
— Ismeretlen tettesek — mondta Levasseur. — Az időpont nagyjából azonos, vagyis egy ember nem követhette el őket.
 Este nyolcig még kilenc visszaeső bűnöző életét oltották ki, ekkor Milton Mayhem — kissé késve — elrendelte minden fekete dobozzal ellátott személy rendőri védelmét. A parancs végrehajtása újabb időbe telt, s ezalatt újabb hét személy halálát jelentette a megőrült nyomkövető képernyő.
— Tizenhét gyilkosság egy nap — ez egy kicsit sok — jelentette ki a Világállam elnöke, és különvonalán bosszúsan meredt rá a kozmikus rendőrség főparancsnokára. — Ez már összeesküvés, Mayhem úr!
— Igen, elnök úr... összeesküvés... de hát kik esküsznek össze, és kik ellen? — kérdezte Milton Mayhem, olyan báván, mintha a számítógép-tanárnak válaszolna az iskolában.
— Ezt én kérdezem öntől, főparancsnok úr! — mondta mogorván az elnök, s általában nyájas, keleti arcvonásai most kifejezetten haragosnak tetszettek.
— Talán valami belső leszámolás... gengszterháború — mormogta Milton Mayhem, cseppet sem meggyőzően.
— Nem „talánokra" vagyok kíváncsi, Mayhem úr! A sajtó torkunkra teszi a kést! Maga lesz a legelső, akit feláldozok, ha negyvennyolc órán belül nem jár a végére ennek a gyilkossági járványnak! Igaz, hogy az áldozatok valamennyien visszaeső bűnözők, de nem engedhetjük meg, hogy elterjedjen a hír: a fekete dobozok valójában halálos sugárdózist kibocsátó készülékek!
 A tri-di képernyő elhomályosodott, és Milton Mayhem átpergette a képernyőn a sajtó ide vonatkozó cikkeit.
 Sosem élt nyugtatókkal, de most kért néhány labdacsot Levasseurtől, mert a cikkek többsége ugyanazt ismételte, amit az elnök mondott: a fekete dobozok valójában hóhérszerepet töltenek be.
— Hoznak egy törvényt nélkülünk, végrehajtják nélkülünk, és most a nyakunkba varrják! — mondta Milton Mayhem, és a nyugtatók beszedése után ivott egy nagy pohár Alko-Colát.
— Ez mindig így szokott lenni — vigasztalta Pierre Levasseur. — De többet ne igyon, főnök, mert az életébe kerülhet! Ezek a nyugtatok szesszel együtt igen veszélyesek lehetnek…
— Tudom — mondta Milton Mayhem, csaknem vidáman. —Van már valami fejlemény?
— Semmi, uram. Illetve: még két haláleset. Sugárfegyver által. A sugárfegyver kozmikus rendőrségi típusú.
— Az ördög vigye el! — mondta Milton Mayhem, nem túl éleselméjűen.
— Sajnálom, uram — ingatta fejét Pierre Levasseur. — Csak ennyit tudunk.
— Mit mondott az előbb? Rendőrségi sugárfegyver?
— Azt mondtam, uram. De ez nem jelent semmit. Évenként legalább kétezer rendőrségi fegyver cserél gazdát.
— Igazán? — kérdezte Milton Mayhem, nem nagy lelkesedéssel.
— Nemrég néztem át a statisztikát, onnan tudom. Ezek a fegyverek részben elvesznek, részben ellopják őket, vagy leselejtezés után vagy helyett kerülnek a piacra.
— Uhum — mormogta Milton Mayhem. — Csakhogy a mi fegyvereink előírás szerint csak kábításra vannak beállítva.
— Hát igen, uram. Ezért egészen bizonyos, hogy akik ezeket a fegyvereket használták most, azok gyilkolni akartak.
 Milton Mayhem még megvárta a jelentéseket, de a beérkező adatok semmi újat nem jelentettek. A visszaeső bűnözők, akiket meggyilkoltak, nem álltak egymással kapcsolatban, ügyeik is eltérők voltak. Egyetlen közös jellemzőjük az volt, hogy mindannyiuk szervezetébe beültették a fekete dobozokat.
 Milton Mayhem aznap az irodájában aludt néhány órácskát, és másnap reggel jelentették, hogy újabb öt visszaeső bűnöző vesztette életét. Milton Mayhem összehívta a Kozmikus Rendőrség válságcsoportját, amelyben politikusok, orvosok, szociológusok és kriminalisták is működtek.
A válságstáb azonban nem hozott lényegi döntést, mivel alapvetően két pártra szakadt: az egyik párt hevesen ellenezte a fekete doboz beültetését, a másik párt alkalmat látott arra, hogy a bűnözéssel, mint társadalmi jelenséggel, végképp leszámoljon, akár törvényesen, akár törvénytelenül. Milton Mayhem szélnek eresztette a válságstábot és bezárkózott a szobájába, az összes nyomozati jelentéssel, öt óra hosszat ült ott, és közben újabb három visszaeső bűnözőt ért el a végzet.
 Levasseur gondterhelten kopogtatott be Milton Mayhemhez.
— Uram, valamit tennünk kellene, mert a tri-din már másról sem esik szó, mint a Kozmikus Rendőrség botrányos tehetetlenségéről...
— Van valami javaslata is, Pierre? — kérdezte Milton Mayhem, álmatlanságtól vörös szemét összehunyorítva.
— Az nincs, uram — hajtotta le fejét Pierre Levasseur szégyenkezve. — Életemben először egyetértek a sajtóval. Tehetetlenek vagyunk.
— Pierre, én lemondok. Azonnal felhívom az Elnököt. És azt szeretném, ha maga lenne az utódom...
— Elhagyja a süllyedő hajót, kapitány? — mondta Levasseur gyászosan. — Ezt nem teheti, éppen most!
 Pierre Levasseur sokszor áhítozott erre a pillanatra, de nem így képzelte el. Egyáltalán nem így.
— Maga kiválóan fog engem helyettesíteni, amíg én a végére járok ennek az ügynek. És csak addig, Pierre. A lemondásom csak ideiglenes. Azt akarom, hogy engem is nyilvánítsanak visszaeső bűnözővé. És építsenek be a testembe egy ilyen fekete dobozt.
Levasseur majdnem lenyelte cigarettáját.
— Micsoda? Ezt nem gondolhatja komolyan, főnök! Ha öngyilkos akar lenni, arra sokkal gyorsabb és kényelmesebb módszerek is rendelkezésére állnak! Mindig ez a romantika! Lemond... rendben van! De ne játssza meg a szuperment! Azt hiszi, magát nem fogja a sugárpisztoly?
— Nincs más hátra. Meggondoltam a dolgot. Ha az Elnök engedélyt ad rá, megcsináljuk. Azt persze nem bánom, ha alaposan őriznek. Végtére is valóban nem akarok öngyilkos lenni, higgye el, Levasseur! De nem ülhetek itt tétlenül, és számlálgathatom a halottakat, maga is beláthatja!
Az Elnök személyes találkozót kért, és egyórai óvatoskodás után kelletlenül ugyan, de megadta az engedélyt.
 A következő órában Milton Mayhem sajtókonferencián jelentette be lemondását, s a szenzációt valamennyi tri-di csatorna azonnal és hosszan tárgyalta, Levasseur, az új rendőrfőparancsnok rövid beszédében ígéretet tett arra, hogy megállítják a sorozatos gyilkosságokat, melyeknek okát és elkövetőit mindeddig nem sikerült felelősségre vonni.
 Milton Mayhemnek minderre azért volt szüksége, hogy időt nyerjen, s eltűnjön a közfigyelem homlokteréből. Tudta, hogy minél kevesebb embert szabad csak beavatnia tervébe, s akik tudnak is a csapdáról, azok se tudjanak túl sokat.
 Az eddigi merényletek elkövetési helyét és időpontját számítógépbe táplálták, ugyanis a Milton Mayhem elleni támadást provokálniuk kellett, s ezt nem lehetett teljesen a véletlenre bízni. Végtére is nem sétálgathatott Milton Mayhem napokig fel s alá egy fekete dobozzal a zsebében.
 Mert Levasseurnek annyi esze azért volt, hogy lebeszélte Milton Mayhemet a műtéti eljárásról.
— Egyrészt nincs rá idő, főnök, másrészt nekünk csak az kell, hogy a nyomkövető a jelzéseket pontosan leadja. Nagyon nemes, sőt hősies gesztus lett volna, de teljesen értelmetlen! — vigyorgott Levasseur, és Milton Mayhem belátta, hogy helyettesének igaza van.
 Milton Mayhem ragaszkodott a teljes titoktartáshoz, elsősorban a saját érdekében. Levasseurnek nem beszélt gyanújáról, de mind erősebb meggyőződés kezdett kialakulni benne, hogy a fekete dobozok tulajdonosait olyan szervezet gyilkolja sorra, amely valamiképp kapcsolatban van a Kozmikus Rendőrséggel. Olyan hatásos szervezéssel történt ugyanis ez a gyilkosságsorozat, ráadásul rendőrségi sugárfegyverekkel, hogy nem lehetett kizárni azt a lehetőséget, hogy valaki a központból szolgáltatja az adatokat, esetleg irányítja is az akciót. És hátha Levasseur az? Aki oly mohón vágyakozik az ő helyére, s most voltaképp el is érte, amit akart...
„Lehetséges, hogy Levasseur áll a gyilkosságok mögött?", tette fel magának a kérdést Milton Mayhem, miközben a Kozmikus Rendőrség különleges osztályának két munkatársa körülötte sürgölődött. Ráaggattak mindent, amit csak kitalált az emberi ész és létrehozott a technika a védő- és támadófegyverekből, sugárbiztos páncélöltözéktől kezdve az antigravitációs generátorig, míg be nem látták, hogy ha mindezt valóban fel akarják szerelni a boldogtalan Milton Mayhemre, akkor egyszerűbb lesz, ha egy nukleáris kétéltű járművet küldenek ki World City utcáira.
 A bőséges készletből végül is három tétel maradt meg: egy fekete doboz, sebtapasszal szorosan a volt parancsnok hasára ragasztva, egy sugárpiszoly és egy különlegesen érzékeny gégernikrofon, melyet a zajos, távolsági teherűrhajók pilótái használnak.
 A fekete doboz kódjele megegyezett egy többszörös kéjgyilkos kódszámával, akit bizonyíték hiányában már háromszor felmentettek, s most a fekete doboz törvénye mentette meg a Naprendszeren kívüli örökös száműzetéstől. A többszörös kéjgyilkost Allen G. Wilburnek hívták, és ebben a pillanatban — meglehetősen törvénytelen módon — éppen a Luna-bázis büntetőtelepe felé hajózott, fényűző körülmények között, ám teljesen titokban, nehogy keresztezze Milton Mayhem útjait.
 Milton Mayhem megpróbálta beleképzelni magát Allén G. Wilbur bőrébe, s ez annál könnyebben sikerülhetett volna, mivel a különleges osztály sminkesei mindent elkövettek, hogy Milton Mayhem arca a megszólalásig hasonlítson Allén G. Wilbur arcára. Mégis megborzongott, mert — bár rendőri működése során sok perverzitással találkozott — valójában sohasem tudta megérteni az úgynevezett kéjgyilkosokat. Vajon mi örömük telhet abban, hogy éppen azt a személyt ölik meg, akit szeretnek, s aki szereti őket?
 Megpróbálta elképzelni, hogy ő Allen G. Wilbur és a felesége Pamela, és ő megöli Pamelát, nem hirtelen felindulásból, hanem kitervelt, előre megfontolt, kegyetlen szándékkal. De miért? Miért? Pedig neki most bele kell bújnia ennek a Wilburnek a bőrébe. Tehát el kell képzelnie, hogy nagyon haragszik Pamelára. Például azért, mert megcsalja... igen, megcsalja őt valakivel, aki.... Például Pierre Levasseurral, a francia származású helyettessel, aki tele van ambícióval és szarkazmussal.
 Felsóhajtott, amikor a sminkesek befejezték munkájukat és a tükörben megszemlélhette önmagát, mint Allen G. Wilburt. Kissé túlságosan jól sikerült a munka. Tökéletesen idegen arc nézett vissza rá, még a szeme is kifejezett rosszindulattal villogott. „Nem csodálatos, ha az ilyeneket lepuffantják" — gondolta, s rögtön bűnbánatot gyakorolt. „Persze, nekem nem az a dolgom, hogy ítélkezzek. Wilbur visszaeső bűnös, rendben van. De akik meg akarják ölni, azok is súlyosan megsértik a törvényt. Ezt kell szem előtt tartani. A rendőr ne ítélkezzék. Az a bírák dolga."
 Összesen talán öt ember tudott Milton Mayhem „átváltozásáról", beleértve az Elnököt is. Akik a követőcsoportnál ültek, és a sok sárga lámpa mozgását figyelték, nem tudhatták, hogy a Wilbur nevű visszaeső bűnöző jele és kódszáma alatt most saját főparancsnokuk kockáztatja az életét. Pierre Levasseur egy megkülönböztető jelzés nélküli hároméltű gépkocsiban ült két nyomozóval együtt. A nyomozók úgy tudták, hogy egy Wilbur nevű bűnözőt figyelnek, akinek az életére törnek. Nem nagyon értették, miért olyan fontos ez, és miért ül mellettük a frissen kinevezett főparancsnok, és mi ez a felhajtás a nemrég bevezetett, méregdrága hároméltűvel, mely nevéhez híven szárazon, vízen és levegőben is tud közlekedni, fél perc alatt helyből fel tud szállni, és óránként hatszázötven kilométeres sebességgel eredhet a gyanútlan bűnözők nyomába.
 Levasseur jobb fülében volt az a parányi vevőkészülék, mely közvetítette „Wilbur", azaz Milton Mayhem halk hangját.
 Milton Mayhem úgy érezte, minden szem őt bámulja World City egyik leghosszabb és legrosszabb hírű sugárútján, ahol nyüzsögtek az emberek és a gépjárművek, mert itt már nem vezetett kényelmes és zajtalan mozgójárda, a helyi lakosság nem is tűrt volna meg semmi ilyesmit. Itt még a tri-di fülkék is használhatatlanok voltak, s a néhol az utca közepére szórt szemét arról tanúskodott, hogy a köztisztasági hivatal is feladta a reménytelen küzdelmet. Milton Mayhem ritkán járt errefelé, s most, gyalogszerrel, valósággal elborzadt a látványtól, hogy ez is World City, a világ fővárosa, lebujokkal, játékbarlangokkal, fel s alá sétálgató hím- és nőnemű prostituáltakkal, koldusokkal, őrültekkel, hittérítőkkel és orgazdákkal egyetemben.
 Azt is észre kellett vennie, hogy itt a sétálgató férfiak majdnem mindegyike visel valamilyen fegyvert, közülük nem egy a legmodernebb lézerfegyvereket hordta tüntetően az övébe dugva vagy kigombolt tokban.
— Tiszta vadnyugat! — dünnyögte Milton Mayhem a gégemikrofonba.
— Micsoda? — kérdezte Levasseur.
— Itt mindenkinél van fegyver, csak ezt akartam mondani. Csoda, hogy időnként életben is marad itt néhány ember! Mondja, Pierre, itt nem érvényesek a törvények, vagy mi van?
— Vigyáznak ők egymásra — vigyorgott kesernyésen Levasseur. — És jobb őket egy helyen tartani, nem igaz? Mégpedig önként. Ez az ő világuk. Csak vigyázzon, Milton... izé, Wilbur.
— Igyekszem — morogta Milton Mayhem, és igyekezett is. Cél nélkül sétált, mindig a legnagyobb forgalomban, szeme sarkából figyelemmel kísérve a hároméltű mozgását és baljós összpontosítással figyelve bármilyen gyanús jelenségre.
Gyanús jelenség viszont volt bőven. Ha a gyilkosoknak van saját nyomkövető készülékük, nem kell szemtől szemben támadniuk, célbavehetik akármelyik felhőkarcoló bármelyik emeletéről is. Igaz, eddig minden fekete doboz tulajdonosa sugárpisztoly-támadás áldozata lett, a sugárpisztolynak pedig megvan az a kellemes vagy kellemetlen tulajdonsága, hogy hatásosan célozni csak tizenöt-húsz méterről lehet vele. Most Milton Mayhem szívből örült e technikai fogyatékosságnak.
Már harmadszor sétált végig a sugárúton, és megszomjazott.
— Bemegyek egy sörözőbe — mormogta a mikrofonba. — Látod, melyikbe, Pierre?
— Látom, főnök — mondta Levasseur. — Csak óvatosan. Az egyik kísérő utánad megy.
 Levasseur egyik nyomozója kisvártatva szintén helyet foglalt a bárpultnál.
— A szokásosat, Wilbur? — vigyorgott rá a csapos.
Milton Mayhem kicsit zavarba jött.
— Sört. Szomjas vagyok.
— Oké. Esküszöm, azt hittem, téged lekapcsoltak. Úgy látszik, rosszul emlékeztem.
— Jó ügyvédem volt — vigyorgott vissza „Wilbur", és pénzt tolt a csapos elé.
— Ne viccelj. Mikor fogadtam én el pénzt tőled?
— Helyes. Kösz.
Milton Mayhem a sörébe mélyedt.
— A fiúkkal találkoztál már? — érdeklődött a csapos.
Milton Mayhem a fejét rázta.
— Még nem. Egy kicsit ki akarom fújni magam.
 A csapos megértően bólintott, Milton Mayhem úgy érezte, eddig jól ment a vizsga.
 Milton Mayhem húzta az időt, még egy sört kért. Tudta, hogy ismeretlen üldözői számára nagyobb csalétek egy helyben maradó jelzőpont, mint egy állandóan helyet változtató.
 Második sörével elment a bárpult mellől, s egy sarokba húzódott, ahonnan az egész helyiséget szemmel tarthatta. Ezzel hátrányos helyzetbe hozta kísérőjét és őrzőjét, de Milton Mayhem jobban bízott a saját reflexeiben és tapasztalataiban, mint egy ismeretlenében, aki ráadásul abban a hitben élt, hogy egy gonosztevő életére vigyáz.
 Már elég sok idő telt el, s Milton Mayhem éppen ki akart szólni Levasseurnek, hogy továbbindul, amikor belépett egy egyenruhás rendőr, s nyomában egy jól öltözött férfi. Milton Mayhem enyhe izgalmat érzett, megszólalt benne a vadászösztön.
— Láttátok őket, ugye? A mi embereink?
— Láttuk — mondta Levasseur halkan. — Nem a mieink. Egyik sem. Bemenjünk?
— Nem. Lehet, hogy el akarnak menekülni. Itt vagyunk ketten mi is — mondta halkan Milton Mayhem, és kiitta sörét. Aztán a bárpult feletti tri-di képernyőre nézett, ahol éppen a Világállam elnöke nyilatkozott a bűnözési hullám újabb eseményeiről.
A rendőr futó pillantást vetett Milton Mayhemre, majd a pultnál ülő polgári ruhás nyomozóra. Távolabb egy fiatal pár ült egy bokszban, rájuk ügyet sem vetett.
 Sört rendelt. A csapos nem ismerhette a rendőrt, mert nem szólt hozzá. Vagy túl jól ismerte?
 Milton Mayhem az elegáns urat figyelte, akinél egy diplomatatáska volt. Hatodik érzéke azt súgta, onnan jön a veszély. A két ember felállása is arról tanúskodott, a rendőr csupán biztosítja a terepet. „Tehát a rendőrség is benne van? Talán mégis... Levasseur is...?"
 A jól öltözött úr a táskájával babrált. Valamiképp úgy használta, mint egy tükörreflexes fényképezőgépet. Ott nézett bele, ahol egy táskába nem lehet belenézni. Mintha...
 Milton Mayhem megpillantotta a táskából alig kiemelkedő fegyver csövét.
 Mindez néhány másodperc alatt zajlott le. Milton Mayhem oldalt vetette magát, és a sugárpisztoly megolvasztotta a műanyag falat ott, ahol az imént ült.
 Aztán ő következett. Az asztal alól lőtt, elkaszálta az elegáns úr lábait. A bárpultnál figyelő kozmikus rendőr egy hatalmas ugrással a kijárat felé indult. Milton Mayhem kapásból lőtt, de nem talált.
— A rendőr menekül. Fogjátok el — kiáltotta a gégemikrofonba, hogy Pierre Levasseur csaknem megsüketült.
 Mire Milton Mayhem kiért az utcára, a rendőr eldobta fegyverét. A hároméltű felette lebegett, és robotkarok nyúltak ki belőle, melyek a rendőrt felemelték és szorosan tartották, mintegy három méterrel az utca szintje felett.
 A sugárút járókelői megkövülten bámulták a furcsa produkciót, aztán tapsolni kezdtek. Tetszett nekik a látvány.
 Milton Mayhemnek is szinte tapsolnia volt kedve, bár még nem volt egészen világos előtte, sikerült-e felgöngyölíteniük ezt a piszkos ügyet. Mindenesetre kihívták a mentőket az eszméletlen elegáns úrhoz, majd bevitték a központba a póruljárt egyenruhás rendőrt.
 Milton Mayhem megszabadult Allen G. Wilbur maszkjától és a zsebét szinte égető fekete doboztól, majd Levasseurrel együtt nekiálltak az ismeretlen rendőr vallatásának.
 Nem volt túlságosan nehéz dolguk, mert a rendőrt nagyon megviselték az események, különösen a lebegő hároméltűvel való találkozás.
 A rendőr tagja volt egy szervezetnek, mely Sueto tanításai ellen lépett fel, s a Törvényes Világért elnevezést viselte. Amikor bevezették a fekete dobozok beültetését a visszaeső bűnözők testébe, a Törvényes Világért szervezet vezetői elhatározták, hogy végleg felszámolják a bűnözést. Mégpedig bármilyen eszközzel. Megnyerték ügyüknek a Kozmikus Rendőrség néhány tagját is, sőt a Központ egyik munkatársát is, aki tájékoztatta őket a nyomkövetés módszereiről, sőt adatokat is szolgáltatott nekik.
 Nos, az már egy kis törvénytelen erőszakot vett igénybe, hogy kiderítsék, ki volt a Központban a csoport informátora.
 Lagerkampf, a statisztikai részleg vezetője, a mindig szolgálatkész, de szórakozott, szétszórt, alkoholista Lagerkampf. És persze nem az elvek miatt, hanem készpénzért.
 — Én már azt hittem, maga áll a dolgok mögött, Pierre —; mondta Milton Mayhem Levasseurnek, visszatérve a magázódásra.
— Éreztem, hogy rám gyanakszik, főnök.
— Azt hittem, el akar tétetni láb alól, hogy hamarabb a helyemre kerülhessen. Maga ambiciózus ember, Pierre.
— Az vagyok, főnök, de nem annyira. Igaz, hogy a magánvéleményem szerint kissé lazán fogja a gyeplőt, de a sugárpisztolyt jól kezeli. A Törvényes Világért szervezet vezetője egész életében mankóval fog járni maga miatt.
— Az elegáns úriember? Szerencséje volt, hogy csak a lábát láttam az asztal alól. Ha deréktájt kapom el, most nem mankózhatna — mondta Milton Mayhem. — Ő nem a lábamra célzott, azt tanúsíthatom.
— Semmi gond, főnök. Az Elnök felfüggesztette a fekete dobozokkal kapcsolatos törvényt is. Végre ráébredtek, hogy nemcsak alkotmányellenes ez a gyakorlat, de veszélyes is. Akkor holnap...?
— Nem tudom, mit akar holnap csinálni, Levasseur. Maga a Kozmikus Rendőrség főparancsnoka. Engem felmentettek. Elnöki utasítás.
Pierre Levasseur megvakarta a fejét.
— Ez igaz, főnök, de a maga kérésére és a felderítendő ügy érdekében történt...
— És az is az én érdekemben fog történni, hogy ez így is marad... főnök. Sok szerencsét, Pierre!
— Komolyan gondolja, Milton?
— Halálosan komolyan. És Pamela is örülni fog. És kis Peter is. És Csúszós Willie is, a barátom. Nem nekem való ez a rendőrködés. Semmi izgalom, csak a papírmunka.
— De remélem, nem akar ellenünk dolgozni, főnök?
— Ha nem muszáj, akkor nem. De ha anyagilag megszorulok... — nevetett Milton Mayhem, és kezet rázott utódjával. Aztán a gyorslifttel elszáguldott a kijáratig, és rálépett a mozgójárdára. Hazafelé.
Látogató a végtelenből



Tudományos-fantasztikus regény
ELŐSZÓ

Azt hiszem, ritkán fordul elő, hogy színdarabból írjanak regényt, s nem megfordítva. Ám, miután 1981 decemberében bemutatták Látogató a végtelenből című ifjúsági sci-fi színdarabomat, melyet még most is, hogy e sorokat írom, szép sikerrel játszanak, nem hagyott nyugodni a téma, s elhatároztam, megírom hőseim kalandjait regényformában is. Hiszen, bármennyire is ügyesek a technikai megoldások a csöppnyi színpadon, a fantasztikus történet igazi távlatai csak a képzeletben bontakozhatnak ki. A regényben azt is megmutathatom olvasóimnak, amit a színdarab nem tett lehetővé. Elvihetem őket távoli világokba, s nem kell minden gondolatomat párbeszédbe öntve megfogalmaznom. Ezért aztán a regény sok tekintetben el is tér a darab eseményeitől, ott, ahol ezt a cselekmény szempontjából vagy a hősök sorsának alakításakor szükségesnek éreztem. A darabot tíz-tizennégy éves gyermekek számára írtam elsősorban, de örömmel tapasztaltam, hogy sokkal kisebb gyermekek és jóval idősebb felnőttek is jól szórakoztak az előadás közben, ezért most is azt remélem, sikerült olyan regényt írnom, mely minden korosztálynak kedves olvasmánya lesz, s amelyet talán egyszer — színpadon, filmen vagy regényben — még folytathatok is. A sci-fi legnagyobb, és a legnagyobb hagyománnyal is rendelkező kalandjai többnyire a tér és az idő kalandjai, s amit a képzelet régen alig tudott befogni, abból ma már jóval több a valóság, mint remélni mertük — jó és rossz értelemben egyaránt.
Mivel remélem, olvasóim közül sokan látták vagy látni fogják a színdarabot is, hadd írjam itt le az első szereposztás eredeti színlapját emlékeztetőül a nézők számára, és köszönetem kifejezéséül azoknak, akik a darab színrevitelét lehetővé tették.

Látogató a végtelenből 
Fantasztikus játék két részben

Rendező: Orosz György. 
Rendezőasszisztens: Kora Ilona. 
Dramaturg: Juhász István. 
Díszlettervező: Jánosa Lajos m. v. 
Jelmeztervező: Piros Sándor.


Gazdag István újságíró	Bíró József
Erzsi, a felesége	Kopetty Lia
Panni, a lánya	Besztercei Zsuzsa
Zoli, a fia	Polgár Árpád
Drom, idegen lény	Sipeki Tibor
Bence, robot	Maday Emőke
Dern, világpolgár a jövőből	Imre István
Sarudi, újságíró	Sárosi Gábor
Woodcock, tudósító	Puskás Tivadar
Bedgai professzor, ufológus	Peczkay Endre
Mátyás király		Harkányi János
Testőrkapitány	Palkó László
Udvarmester	Nemes Kálmán
Étekhordó	Rékai Nándor

S mivel végső soron ez a regény sem születhetett volna meg a Budapesti Gyermekszínház vezetőinek lelkes buzdítása nélkül, hadd ajánljam ezt a könyvet nekik csekély viszonzásul — vagyis Nyilassy Juditnak, Orosz Györgynek és Juhász Istvánnak.

1. fejezet

A Soltvadkerti úti lakótelep egészen olyan, mint a legtöbb lakótelep Magyarországon, talán csak valamivel kisebb. De a tízemeletes házak irdatlan betontömbjei itt is éppen olyan komorak és ijesztőek, itt is visszaverik a falak a legkisebb köhintést is (pedig nemcsak köhögni szoktak!), és így tovább. Ám ilyenkor, októberben még ezek a rideg betonvárak és a beléjük tervezett odúk is barátságosabbak, amint az aranysárga ablakszemek százai, ezrei összekacsintanak, s mindenhonnan kiszűrődik a tévéhíradó első kiadásának szignálja.
 A Soltvadkerti út 67. II. épületének hatodik emeletén, a 18-as számú, háromszobás lakásban már nagyok a gyerekek, nem nézik az esti mesét, Gazdag István újságíró pedig nem szereti a híreket — éppen elég dolga van velük munka közben.
 A nagyszobában tehát félhomály van, vakon hunyorog a televízió, és Gazdag István kedvenc karosszékében alszik félig lecsúszva, arcán egy napilappal, melynek tanulmányozása közben tört rá a szunyókálás ellenállhatatlan kényszere.
 A konyhában Erzsi, a felesége, egyébként jeles külkereskedelmi üzletkötő, zörög az edényekkel. Zörgés közben sóhajtozik és sajnálja magát, sőt időnként átkozza is, miért ment férjhez egy lusta disznóhoz és miért szült eme lusta disznónak két gyermeket, akik szintén lusta disznók. De ezt nem gondolja komolyan, kivéve az önsajnálatot.
 A gyerekszoba egyik sarkában Zoli fiú bütyköli a magnóját, amely a sok nyaggatás következtében valahogyan lelassult, és kínosan hamis hangokat ad ki, ami még a legújabb zeneszámok esetében is feltűnik egy idő után, Zoli egyébként villamosipari szakközépiskolába jár, így kétszeresen is fájdalmas, hogy nem jön rá a hiba okára.
 A három szobában elég nagy rendetlenség és rettentően sok könyv van. Amikor Gazdagék néhány éve ideköltöztek, körülbelül három hétig egyebet sem csináltak, csak a könyveket szállították személy- és teherkocsin, többszöri fordulóval. A házban azonnal elterjedt, hogy könyvtár költözik az épületbe, s ugyancsak azonnal több beadvány is érkezeti a kerületi tanácshoz, amely szerint az épület teherbírása nem alkalmas ennyi könyv tárolására. A kívülállók mindebből azt hihetnék, hogy Gazdagék gyűjtik a könyveket: ám a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Ugyanis ahol már van néhány ezer könyv, ott a könyvek önálló életet kezdenek élni, s egyes tudósok állítása szerint titokban szaporodnak is, anélkül hogy bárki újabb példányokat vásárolna melléjük.
 Gazdagné most belép a félhomályos nagyszobába, és majdnem elejti a megrakott tálcát, mert megbotlik egy kupac könyvben, amelyet természetesen Panni hagyott ott, az általános iskola hetedik osztályos tanulója, aki most az úgynevezett gyerekszoba másik sarkában ül és korához egyáltalán nem illő módon valami krimit olvas, sőt fal. Gazdagné enyhén szólva szitkozódik, csörömpölve levágja a tálcát, szétrakja a tányérokat, hangsúlyozottan és feleslegesen odavágja az evőeszközöket. Gazdag István arcán minden csörömpölésre megrezzen a jobb célra úgysem használható napilap, de azért sem hajlandó felébredni, pedig már régen ébren van. Gazdagné azonban jól ismeri férjét, és egyenesen hozzá intézi szavait.
— Megmondtam már ezerszer, hogy néha te is szíveskedhetnél segíteni. Micsoda hülyeség ez a meleg vacsora minden áldott nap? Hol van az megírva, hogy én még főzzek is nektek az egész napi dühöngés után?
 Gazdag István felsóhajt, lassan leereszti az újságot, mint valami függönyt, ásít és enyhe undorral néz szét a világban.
— Akkor együnk hideget, szívem. Már mondtam egypárszor.
Gazdagné legszívesebben tüzet okádna.
— Persze, miután jól tudod, hogy már megfőztem! A fiad meg a lányod képes lenne egyszerre felfalni egy egész rúd szalámit!
Gazdag ásít.
— Szalámi lesz? Az jó.
 Gazdagné dühösen legyint, s úgy véli, a maga részéről lezárta a meddő vitát.
— Na, meg vagyok én áldva veletek! Csak azt szeretném tudni, mi lenne veletek, ha én nem lennék!
 Ez utóbbi mondat kapcsán Gazdag István, mint már annyiszor, kissé elábrándozott. Hát igen. Erzsi derék asszony, de a nyelve... az nőhetett volna kisebbre. Milyen is lenne nélküle? Valószínűleg egészen kitűnő. De ábrándozását megszakítja az asszony sikolyba fúló kiáltása.
— Panni! Gyere segíteni! Panni! A füleden ülsz? Zoli! Vacsora!
 Gazdagné egy ideig vár, aztán dühösen kezdi kimerni az ételt. Mire mindennel végzett, bejönnek a gyerekek is. Panni menet közben is olvas, Zoli pedig a táskarádióját hozza, s vele együtt a bömbölő rockzenét.
 Gazdag István szeme kidülled a kíntól, melyet a zenének alig nevezhető zörej okoz, de juszt sem szól. Megvárja, míg felesége vérnyomása a felhőkig szökken.
— Zoli! Tessék azonnal kikapcsolni! Hát nem veszed észre, hogy ebben a lakásban mások is laknak? Szétmegy a fejem! Panni! Azonnal tedd le azt a könyvet, légy szíves!
 Zoli gyerek egy árnyalatnyit lehalkítja a rádiót, mert ő csak a rádióban kedveli az üvöltözést.
— Mindjárt vége, anya. Nosztalgiahullám.
Gazdagné nagyot sóhajtva lezökken.
— Hát akkor egyetek. Jó étvágyat. Pista! Panni! Én még egyszer nem szólok senkinek!
 Gazdag István nagyot nyög, leteszi az újságot, nekilát az evésnek.
— Jó étvágyat!
 Panni azonban tovább olvas, mindaddig, míg Gazdagné rá nem rivall.
— Megmondtam már milliószor, legalább evés közben ne olvass!
 Panni a feneke alá teszi a könyvet, dühös, de tréfára veszi a dolgot, mit is tehetne mást.
— Jól van. De az előbb mondtad, anya, hogy többet nem szólsz.
 Gazdag István úgy érzi, itt az ideje, hogy érvényesítse nem létező családfői tekintélyét.
— Anyádnak igaza van. Hogy evés közben olvasol, az több szempontból is helyteleníthető. Egyrészt lebecsülöd ezzel a többi étkezőt, másrészt romlik a szemed. Nem kell megszokni az ilyesmit. És különben is...
Zoli megelégeli a dolgot, csúfolódva befejezi a mondatot.
— ... és különben is árt az emésztésnek. Az evésre koncentrálni kell, akkor működnek igazán jól a gyomornedvek. Azért vagy ilyen nyiszlett, mert folyton olvasol evés közben is.
Panni nyelvet nyújt Zolira.
— Most már szállj le rólam!
 Gazdag István megelégeli a dolgot, átnyúl az asztalon, kikapcsolja a rádiót.
— Na, fejezzétek be! Inkább hangosítsd fel a tévét, Zoli.
— Jön apu műsora — jegyzi meg Panni.
 Zoli unottan feláll, odamegy a készülékhez, ráadja a hangot.
— Úgyis azt mondja majd, hogy derült, szép idő várható. Pedig a vihar már most rázza az ablakot. Nem halljátok? Zuhog az eső.
 A fiú odamegy az ablakhoz, kinéz. Arcán méla undor, a tanulnivalóra gondol, a másnapi felelés esélyét latolgatja magában.
 A tévébemondó hangja unottan darálja: — ...Az ország nagy részén felhős lesz az ég. Az északi szél több helyen viharos erősségűvé fokozódik. A várható hőmérséklet kora reggel 7-9 fok, nap közben 13-15 fok között alakul...
Gazdag István ásít, megnézi a tévéműsort, és kikapcsolja a tévét. Gazdagné dühösen felpattan.
— Miért kell mindjárt kikapcsolni? Hátha esetleg nézni akarom?
— De tudom, hogy nem akarod, szívem. Csak bosszankodnál. Úgyis elég ideges vagy, szívem...
— Jó, csak hajtogasd még egy kicsit, hogy milyen ideges vagyok, és mindjárt a plafonra mászom.
Panni nagyot sóhajt, lustán a tányérba ejti kanalát.
— Már megint veszekedtek?
 Gazdagné már azon van, hogy valami elsöprően fenyegető intelmet intézzen lányához, aki megint azt képzeli, beleszólhat a felnőttek, és ráadásul a saját szülei dolgába, de Zoli nagyot kiált.
— Hű, de furcsa! Az anyját!
— Zoli! — emeli fel a hangját Gazdag István is, aki éppen újságját hajtogatja vissza.
— Egy olyan tányérszerű fény van az ABC-áruház fölött! Lebeg is! Persze, jóval magasabban van.
Gazdag Istvánt nem érdekli a tányérszerű fény.
— Mit is mondtak, hány fok lesz? Az ember már azt sem tudja, hogyan öltözzön. Régen ilyesmi nem fordult elő. Tavasszal általában tavasz volt, nyáron nyár...
— S a többi — fejezi be a mondatot Panni atyja helyett, egy nyolcvanesztendős öregasszony kimerültségével arcán.
— Tizenöt fokot mondott, azt hiszem — felel Gazdagné. — Egyébként ki is volt írva.
— De igazán! — üvölt most újra fel Zoli. — Gyertek már ide! Határozottan kivehető! Panni, gyere már!
Panni azonban fel sem tekint a könyvből, úgy mondja:
— Hagyj békén! Megint ufózol? Azokat a vacak léggömböket is egyedül te láttad!
Zoli most már nagyon dühös.
— Több ezer ember látta, és igenis, a rádió is bemondta! Hát senki sem érti, mit mondok? Most meg szétrobbant! Isten bizony!
 Gazdag István dobhártyája sincs vasból, végre hajlandó válaszolni.
— Fejezd be a közvetítést, Zoli!
— Kihűl a vacsorád — teszi hozzá Gazdagné, az asszonyok szokásos földhözragadtságával.
— Akkor is láttam! — mondja dacosan Zoli, és kinyitja az ablakot, amelyen át enyhe tájfun süvölt be.
— Csukod be azonnal?! — veszti el türelmét Gazdagné.
— Fiam, az lesz a vége, hogy kénytelen leszek lekeverni neked egy pofont — fenyegetőzik Gazdag István, az atya, aki esküdt ellensége a testi fenyítésnek. — Csukd be! Különben is, miféle robbanás az, aminek nincs hangja?
 Zoli sóhajt egy nagyot, és engedelmesen becsukja az ablakot. De azért nem állhatja meg, hogy atyját fizikai oktatásban ne részesítse:
— A fény gyorsabban terjed, mint a hang, ezt tudhatnád...
 Ebben a pillanatban óriási üvegcsörömpölés, nehéz robaj hallatszik a másik szobából. A család kővé dermed. Gazdagné tér magához legelőbb.
— Úristen, hát mit mondtam! Most aztán kivitte a huzat az egész üveget! És pont ilyen hidegben! Le fogom vonni a zsebpénzedből! Arról nem is szólva, hogy ilyenkor üvegest találni!...
 Gazdagné felugrik, erélyes mozdulattal kinyitja az ajtót, hogy személyesen győződjék meg a kár mértékéről. Aztán nagyot sikolt, és szinte ugyanazzal a mozdulattal becsapja az ajtót. Nem kap levegőt, csak némán mutogat a szoba felé. Aztán suttogva megszólal.
— Ott... jaj... ott...
 Gazdag István, az Erős Férfi odalép feleségéhez, szánakozva és fennsőbbségesen átkarolja, leülteti.
— No, Erzsikém, tényleg nagyon ideges vagy mostanában... Nem kell azért mindent ennyire a szívedre venni... Nem Zoli a hibás, hidd el! Vagy összetört még valami, nem csak az ablak?
Gazdag István a kilincs felé nyúlna, de felesége mulatságos szenvedélyességgel belekapaszkodik, nem engedi. Gazdag István kissé elképed ezen.
— Na, eressz, nyugodj meg már! Azért előbb-utóbb mindig akad egy üveges, aki hajlandó megcsinálni az ablakot. Nem kell mindent túldramatizálni!
— Ne menj oda be, Pista, az Isten szerelmére! — nyögi ki Gazdagné elfúld hangon. — Valaki... vagy valami van ott.
— Micsoda? Mi van ott? — kérdezi Gazdag, nem túl nagy lelkesedéssel.
— Betörő? — kérdezi, vagy inkább mondja Panni, kellemes izgalommal, hogy végre történik valami.
— Persze, egészen a hatodik emeletig mászott fel — ábrándítja ki húgát Zoli egy agg filozófus nyugalmával.
Gazdagné most csak félrelegyinti e csacska találgatást.
— Nem ember... hanem olyan izé... mint egy krokodil. És csillog. Farka is van. És van egy fényes gömb is ott...
Gazdag most már komolyan aggódik.
— Anyukám, te tényleg rosszul vagy... Panni, gyorsan egy pohár vizet! Képzelődtél, hidd el! Majd én mindjárt...
 Gazdag István meglehetősen jól ismerte feleségét, de egy pillanatig sem hitte, hogy teljesen hallucinál. Azt meg egyáltalán nem hitte volna el, hogy a következő pillanatban ő maga is feszülten figyel arra a neszre, motozásra, mind erősebbé váló zajra, amely kísértetiesen hasonlított arra a zörejre, ami akkor keletkezik, ha különösen nehéz vagy súlyos egyed vagy egyedek üvegcserépen tipornak.
 Gazdagné síri hangja most némi diadalérzetet is tükrözött: így érezheti magát az a jós, akinek senki sem hitte el, hogy földrengés avagy szökőár pusztítja el városukat. Igaz, a jós is velük pusztul, de legalább megadatik neki az „én megmondtam, ugye" fanyar elégtétele...
— Halljátok?
 Gazdag István végre ráébredt férfiúi és családfői szerepére.
— Hagyd, fiam! Majd én! Talán csak valami madár repült be...
Gyors, elszánt mozdulattal tárta ki az ajtót, de a küszöbön azért nem lépett át. Egy hosszú pillanatig meredten bámult, aztán becsapta az ajtót, és reszkető kézzel ráfordította a kulcsot.
— Jóságos Isten!
 Panni hangja még mindig csúfondáros: aki túl sok krimit olvasott már, az nem ijed meg csak úgy.
— Jó nagy madár lehetett!
 Gazdag István elfelejti, hogy ő most férfi és családfő. Gyöngének és védtelennek érzi magát.
— Mintha acélpikkelyek borítanák! És világít a szeme. Az a gömb, vagy mi a fene, az meg elkezdett felém lebegni. Még szerencse, hogy ezen az oldalon van a kulcs... — mered rá az ajtóra, mely elválasztja a szörnyektől.
— Gondolod, hogy nem tudnak átjönni egy üvegajtón? — kérdezi Panni, még mindig gúnyosan, de hangjába már némi aggodalom is vegyül.
— Psszt! Még meghallják azok! — éled fel Gazdagné. — Pista, csinálj már valamit!
— Jó, jó, de mit?
— Mit tudom én, akármit! — vág vissza Gazdagné zseniális egyszerűséggel. — Hívd a rendőrséget, a mentőket, a tűzoltókat, csak csinálj már végre valamit! Egy ilyen rémes izé van a szomszéd szobában, te meg...
Gazdag a fejét vakarja.
— Mégis, hátha tévedtünk... Van ilyen... hallucináció... És mit mondjak? Mi is a rendőrség száma?
— Nulla-hét — közli Zoli. — De azért előbb én is inkább szeretném megnézni...
— Te csak maradj a helyeden! — kezd elszántan tárcsázni a családfő. — Halló! Rendőrség? Itt Gazdag István. Fontos bejelentést szeretnék tenni... Kérem szépen... Igen, már mondom is! 699-907. Soltvadkerti út 67. II. épület, hatodik emelet 18. Gazdag István újságíró. Most már mondhatom? Köszönöm. Szóval az imént egy nagy csattanást hallottunk... igen, az egész család... és a feleségem valami hogyishívjákot pillantott meg a szomszéd szobában. Az ablakon át jött be. Igen, én is láttam. Emberformájú, de farka is van.
Igen, farka, mint egy krokodilnak. Pikkelyes. És világít a szeme. De kérem! Nem viccelek! Egészen komolyan beszélek! Nem vagyok részeg! Kikérem magamnak! Halló! Halló! — Gazdag István csüggedten áll, eltartja magától a kagylót, mint egy döglött macskát. — Letették. Hát jó, rendben van! Akkor hívom a tűzoltókat. Zoli vállat von.
— Ők is le fogják termi, apu, légy erős!
— Csak bízd rám! Kötelességük, hogy kijöjjenek! Legfeljebb majd azt mondom, hogy tűz van.
— Azt nem szabad! — mondja Gazdagné, a törvénytisztelő állampolgár.
— Ne csinálj ilyen őrültséget, még jól meg is büntetnek!
Gazdag István lerogy egy székre.
— Jó, akkor a mentőket hívom. Megmondom, hogy berepült a hatodik emeletre egy... maskara, bizonyára meg is sérült... Vagy pedig egyszerűen bejelentem, hogy mindnyájan megbolondultunk.
— Jaj. de jó kis cirkusz! — kiált fel Panni. — Hadd nézzem meg én is! Legalább a kulcslyukon!
— Nem bánom, de csöndben — egyezik bele legyintve Gazdag István, mint akinek már minden mindegy.
 Panni óvatosan odamegy az ajtóhoz, kihúzza a kulcsot, kissé felénken beles.
— Jaj! — mondja.
— Mi van? Láttad? — érdeklődik Gazdagné, hagyományosnak mondható asszonyi kíváncsisággal.
— Egészen közel van. És olyan... izéket nyújtogat errefelé. Mint a tölcsérek...
— Az előbb nem volt rajta semmiféle tölcsér. El kell torlaszolni az ajtót — tér magához a családfő. — Gyere, Zoli, segíts!
 Mindenféle bútorokat tolnak az üvegajtó elé, sajnos, egy lakótelepi lakásban nem található barikádépítésre kifejezetten alkalmas bútordarab. Zoli erre hamar rá is döbben.
— Nem hiszem, hogy túl sok értelme volna. Aki vagy ami be tud jönni a hatodik emeletre, azt nem tartja vissza egy asztal meg néhány szék!
— Miért, hát mit tegyünk? Kérdezzük meg, mit akarnak? — simít végig gyér hajzatán Gazdag István.
— Ha ők nem kérdezik meg hamarabb...
— Én félek — vallja be Gazdagné, bár vallomása senkit sem ér váratlanul. — Mégiscsak lehetetlen, hogy... Kiáltsunk segítségért! Vagy itt várjuk meg, szép csöndben, amíg valami kárt tesznek bennünk is? (Az „is" az ablak állagára utal.)
— Már megtehették volna, ha nagyon akarják — feleli Gazdag István mély bölcsességgel. — Zolinak igaza van.
 Zoli az ablakhoz megy, s kinéz, mintha még valamit várna ettől a naptól, de lehet, hogy csak idegességét palástolja vele.
— Úgy látszik, egyikőtök sem akarja kimondani az igazságot! Szerintem ezek idegen lények. Mégpedig arról az ufóról, amit éppen az előbb láttam, s amelyet senki sem akart megtekinteni! Van rá egy fogadásom! Ha én ezt holnap elmesélem a suliban!
— A klubban! — javítja ki Panni bátyját, mert Panni lelkes tévénéző, akinek mindig kell kaviár — ha van.
— Te csak ne mesélj semmit! — fortyan fel az atya. — Kérdés, hogy életben maradunk-e holnapig! Még hogy ufók!
— És mégis... — mondja álmodozva Gazdagné, aki már-már abban kezd reménykedni, hátha azok az izék egyszerűen elmennek maguktól. — Talán szólni kellene a szomszédoknak...
 Gazdag István fel-alá kezd járkálni, mintegy levezetvén belső indulatait és férfias tettvágyát.
— Kérlek szépen, melyik szomszédnak szóljak? Müllerékkel összevesztünk, Vargáék külföldön vannak, a többieket meg alig ismerjük. Egy pillanat alatt elterjed rólam, hogy sült bolond vagyok, különösen, ha kiderül, hogy tényleg képzelődtünk, vagy valami durva tréfa áldozatai vagyunk.
 Gazdag István teljes szívéből azt kívánja e pillanatban, bárcsak valami durva tréfa áldozata lenne, de a szomszéd szobából különös zörejek hallatszanak, mintha valami gépezet nagy erőfeszítéssel és nem sok sikerrel emberi hangokat próbálna kiadni magából. Monoton, kongó hang, mintha egy magnetofonfelvételt fordítva játszanának le. Zoli azonnal fellelkesül.
— Halljátok? Ez tisztára olyan, mint egy robot. Vagy egy értelmes lény, amely beszélni tanul. Talán nem is fog bántani minket... Feltéve, ha olvasta Asimov regényeit, és ismeri a robotika három alaptörvényét.
 Gazdag István valami fegyver után nézeget, leemel a falról egy díszkardot, harciasán az ajtó elé áll.
— Ne kínozz, fiam, a sci-fivel! Világéletemben utáltam! Nagyapátok kardja talán jó lesz valamire.
— Ez hármas típusú kapcsolatfelvétel — magyarázza Zoli csökönyösen. — Ő a vendég, neki kell lépnie!
— Szép kis vendég! — nyög fel Gazdagné. — Mit beszélsz itt összevissza?
Panni megint a kulcslyuk felé settenkedik.
— Zoli arra céloz, hogy az az izé a fejlettebb lény, neki kell elkezdeni a társalgást, meg ilyesmit.
Gazdagné összecsapja a kezét.
— Fejlettebb? Az a ronda hüllő? Megőrülök a félelemtől, ha csak rágondolok! Ilyesmi is csak velünk történhet! Az ilyen dolgok Amerikában szoktak előfordulni, nem? Mit keres egy idegen lény Magyarországon? És éppen a Soltvadkerti úton? Jaj! — kap hirtelen a fejéhez.
Gazdag István mellé lép, megfogja felesége vállát.
— Mi történt már megint? Rosszul vagy, anyukám?
— Jaj, de furcsa! — kezd vihogni Gazdagné, egészen félelmetes módon. — Mintha csiklandoznának! Viszket idebent, viszket... a fejemben... Juj! Most egészen kellemes...
Gazdag aggódva átöleli élete párját.
— Nyugodj meg, Erzsikém! Szegénykém! Az idegei — teszi hozzá magyarázólag a gyermekek okulására. — Mindig olyan félős volt... még a kutyáktól is félt... Gyere, ülj le szépen... Panni, hozz már egy kis vizet!
 Panni, ahelyett hogy a vízért indulna, közelebb lép apjához, mintegy védelmet keresve.
— Apa, most jutott eszembe... Nem merek kimenni! A másik ajtót nem zártuk be... rájuk! Az előszoba felől ki tudnak jönni, ha akarnak...
 A család valamennyi tagja megdermed, tanácstalanul nézik a középső ajtót, amelynek opálüvege mögött magas, legalább két méteres, sötét, tarajos árny jelenik meg és ügyetlenül kaparászva kinyitja az ajtót.
 Gazdagné nagyot sikolt és férje karjába omlik. De meg kell vallanunk, a család többi tagja sincs túl messze attól, hogy elveszítse eszméletét.

2. fejezet

Eidauri közel van a Földhöz — mindössze öt fényévnyire. Ha azonban arra gondolunk, hogy a fény ezt a távolságot kereken öt év alatt futja be, pedig a fény a leggyorsabb a világon — akkor elszörnyülködünk ezen az irdatlan távolságon. De hát minden csak viszonylatok kérdése: a csiga számára egy óránként száz kilométeres sebességgel közlekedő gépkocsi felfoghatatlan teljesítményre képes, ám a csiga és a gépkocsi a fénysebesség felől szemlélve csaknem ugyanabba a kategóriába tartozik.
 Eidauri lakói már évmilliók óta birtokában voltak a fénynél sebesebb űrközlekedés titkának, a Naprendszer tájékára azonban viszonylag ritkán vetődtek el, sőt általában azt kell mondanunk, az eidauriak nem szívesen mozdultak ki hazulról, hiszen egyik csillag olyan, mint a másik, s a bolygók többsége is kifejezetten barátságtalan látványt nyújt.
 Az az eidauri polgár, aki most a Föld közelébe jutott, nem saját jószántából került ilyen közel egy lakott világhoz. Korong alakú űrjárművé fokozatosan lelassult és felmelegedett, és a fedélzeti robotszámítógép egyre riasztóbb telepatikus hullámokat bocsátott ki, amelyek egyértelműen a korong elhagyását tanácsolták. Töprengésre nem maradt sok idő, az eiduari-lakó sejtett valamit arról, hogy ezt a bolygót valami törekvő, ám meglehetősen primitív faj uralja a civilizációs fejlődés legalacsonyabb fokán, s amint közeledett a bolygó légköréhez, hatalmas, kristályszerkezetű agyába betolakodtak a Földről sugárzott rádió- és televíziós műsorok, bábeli zűrzavarban és tolakodó magabiztossággal hirdetve egyszerre ezer nyelven, hogy az Embernél nincsen tökéletesebb lény a kozmoszban. Az eidauri polgár jelen alakjában nem tudott mosolyogni, de elméjével mégis mosolygott. A primitív fajok ismérve, hogy tökéletesnek hiszik magukat. Az eidauri polgár ismert olyan világokat, ahol őnála ezerszer tökéletesebb lények élnek, s magán a tökéletesség fogalmán is bőségesen lehetne vitatkozni, hiszen a kozmosz minden létezője a maga módján tökéletesnek mondható, az egysejtűtől kezdve egészen a bolygó méretű lebegő ordokig, melyek (vagy akik) a kozmikus porszemekből szervezték elektronikus számítógéphez hasonló bonyolultságú testüket és tudatukat. Eidauri lakói nem ismerték a vallás fogalmát, mégis volt egy szertartásuk, melyet különös tisztelettel végeztek el: ilyenkor a Világegyetem tökéletességét dicsérték telepatikus egységbe forrva.
 Most, a katasztrófa pillanataiban Eidauri lakója ezt az imádságfélét mondta, azaz gondolta el magában, miközben a fedélzeti robot segítségével villámgyors intézkedéseket tett arra, hogy járművét minél alacsonyabb légrétegben érje az elkerülhetetlen robbanás. Az eidauri-lakó rövid ideig alkalmazható antigravitációs erőtérrel vette körül önmagát és a fedélzeti robotot, mely enyhítette a zuhanás sebességét. Az idegen lény nem félt a megsemmisüléstől, mert tudta, hogy a Világegyetemben nincsen teljes pusztulás, de bosszantotta a lehetőség, hogy viszonylag fiatalon, alig kétezer évesen kell talán elpusztulnia, amikor még alig-alig próbálhatta ki alakváltoztató képességeit.
 Néhány másodperccel a robbanás után Eidauri polgára és robotja egy ismeretlen nagyváros fölött lebegett, majd megkezdte késleltetett zuhanását, melyet a robot irányított. Egy szélroham azonban megnehezítette a sima leszállást, az erőtérburok oldalt lendült, valami kemény és vékony szilíciumréteg nagy csörömpöléssel széttört körülöttük, s egy kissé félelmetes kaptárszerű építmény belsejében találták magukat, mely nyilván az értelmes bolygólakók munka- vagy szálláshelyéül szolgált.
Az eidauri-lakó telepatikus agya azonnal megkezdte a falakkal körülvett térség feltérképezését, majd felfogta és a fedélzeti robot segítségével elemezni kezdte a vékony falak mögött tartózkodó értelmes lények belső és külső kommunikációját. A főként érzelmeket tartalmazó gondolathullámok jelentős részét akadálytalanul fogta fel, ám a külső, hangrezgésekre épülő közlésmód szabálytalanságai és viszonyrendszere egyelőre problémát jelentett. Az eidauri polgár változtatható testét oly gyorsan alakította, mint valami amőba, és tölcsérszerűen kitüremkedő hallószerveket képzett önmagából, hogy a verbális közleményeket minél pontosabban felfoghassa az idegen lények között. Közben a robot segítségével összehasonlította a telepatikus úton nyert tudattartalmakat a szóbeli közlések hangalakjával, és az emberi agynál mérhetetlenül fejlettebb, sok milliárd egységből álló agyával értékelte az adatokat. Néhány pillanat alatt sikerült elkülönítenie az információk közül a lényegteleneket és a lényegeseket, megismerte nagy vonalakban az emberiség történetét, s ennek a kis nemzetségnek a homályos történetét is, akik önmagukat magyaroknak nevezték. Elcsodálkozott azon, milyen rövid is ezeknek az értelmes lényeknek az előtörténete, hiszen mindössze néhány ezer éve képesek arra, hogy nagy nehézségek árán valamelyest rögzítsék saját históriájukat.
 Az eidauri-lakó megpróbált behatolni a vékonyabb falon, melynek kallantyús zárszerkezete arra utalt, hogy az értelmes lények is ezen keresztül közlekednek, de megértette, hogy a lények nem akarják, hogy ott hatoljon be lakóterükbe. Kínosan érintette a lények agyából felé áramló félelem, mely meglehetősen rossz fényt vetett e lények faji tulajdonságaira: csak agresszív lények tudnak ennyire rettegni az ismeretlentől. Végül az egyedek tudattartalmából kinyerte a hozzájuk való eljutás erőszakmentes útját, s így robotkísérőjével együtt zajtalanul átsiklott egy térségen, mely csupa elfordítható falból állt, s az egyik primitív zárszerkezetet minden nehézség nélkül elfordította. Hirtelenjében kialakított szájnyílásán kissé kásásan, bugyborékolva tört ki az emberinek még csak némi jóakarattal mondható beszéd. Az eidauri-lakó maga is érezte ezt, hiszen agya folyamatosan vette a magukat embereknek nevező lények félelemjelzéseit. Különösen a magas hangú egyed agyából áradt töményen ez az érzés.
— Asszony, nem kell félni. Van jóbarát.
 Az emberi lények megértették, de csak Zolinak volt elég lélek jelenléte ahhoz, hogy azonnal válaszoljon is.
— Mi is jóbarátok vagyunk, idegen. Kik vagytok?
 Az eidauri-lakó most kissé tétovázott. Micsoda kérdés ez? Hogyan lehet erre röviden válaszolni, az egyelőre nem túl gazdag szókészlet határain belül? Kissé behatolt a válaszoló és kérdező egyed tudatába, és a „név" fogalomra bukkant.
— Név? Név nálunk nincsen. Kell név? Akkor van. Név: Drom. Drom. Nyelv még nem jó. Tanul, elemez. Kell még néhány időegység. Perc.
 Gazdag István félkézzel segített feleségének, hogy leüljön, de azért a kardot készenlétben tartotta. Az eidauri-lakő egyébként ekkor azt hitte, valami primitív antennafélét nyújtogat felé az értelmes lény. Gazdag zavartan dünnyögte:
— Nem értem, mit mond.
 Panni, Zolihoz hasonlóan, most már egyre kevésbé félt — a fiatalok sokkal könnyebben alkalmazkodnak a különös, új helyzetekhez.
— Én értem. Úgy beszél, mint az indiánok a fehéremberrel. Azt mondja, hogy jóbarát, és ha akarjuk, hívjuk Dromnak. Még nem tud jól magyarul, de pár perc múlva már bizonyosan jobban fog menni a beszéd.
Gazdag tűnődve leeresztette a kardot.
— Hát ez nagyszerű. De mi az, hogy pár perc múlva? Én tizenkét évig tanultam németül, mégsem tudok semmit!
 Az eidauri-lakó — nevezzük most már mi is Dromnak — ekkor különös villódzásba kezdett, és feje fölött ott keringett a fedélzeti robot, fényes gömb formájában.
 Drom kristályagya másodpercek alatt végzett egy olyan műveletet el, amelyhez a régi időkben egy nyelvtudósnak legalább tíz esztendő kellett volna. Kissé recsegő hangján válaszolt.
— Nyelvetek rendszere viszonylag bonyolult. Sok szabálytalanság, sok kivétel. Sok „e" hang. Szóvégződések logikátlanul változnak. Most már tudok beszélni. Tehát bemutatkozom. Drom vagyok. Hivatalos, helyesbítek, hivatásos drom-utazó. Drom annyi, mint téridő. Lakóbolygóm annak a csillagképnek az egyike, amelyet ti... egy pillanat...
 Drom most egyenként rájuk meredt, és mintha Zolinál lelte volna meg a feleletet néma kérdésére, máris folytatta:
—... amelyet ti Proxima Centaurinak neveztek. Egészen közel van hozzátok. Ti mértéketek szerint... öt fényév.
Zoli felkiáltott:
— Még hogy nem messze!
Panni gyakorlatiasabb volt.
— Mit akarsz tőlünk, Drom?
 Gazdag most már kissé magához tért hitetlen ámulatából, és úgy érezte, ideje magához ragadnia a beszélgetés irányítását. Ráförmedt hát leányára.
— Ne kotyogj bele! Mit akar tőlünk. Drom... úr?
 Hosszan tűnődni nem volt ideje, vajon az „úr" vagy „elvtárs" megszólítás-e helyénvalóbb, s bár az idegen lény tegezte őket, egyelőre nem merte visszategezni. Drom teste beszéd közben alig észrevehetően, de állandóan váltogatta színét, bár a zöldes alapszín többnyire uralkodó elem maradt.
— Kis segítséget. Járművem megsemmisült, újat kell építenem. Csak a fedélzeti robotszámítógépet sikerült kimentenem. De úgy is mondhatnám, ő mentett ki engem. Behívom.
Gazdag István megtörölte verítékező homlokát.
— Csak tessék...
 Vajon mi lesz mindennek a vége? Vajon hihető-e egyáltalán mindez? Nem fog mindjárt felébredni ebből a mulatságos és félelmes álomból?
Drom igyekezett megnyugtatni az embereket.
— Már jön is... Nem kell félni. Érzem, féltek.
 Drom háta mögött ekkor megjelent egy nagyobb labda formájú, lassan körben forgó gömb, melynek anyaga csillogó fémhez volt hasonlatos. Sokkal kevésbé volt ijesztő az emberek számára, mint maga Drom — úgy tetszett, a gépek világa sokkal megnyugtatóbb, mint az idegen lényeké, melyeknek eddig létezésében is kételkedtek.
— Nyelvi kommunikációs programja is van. Beszélhettek hozzá. És te is beszélhetsz, robot.
 A robot magas frekvenciájú hangja leginkább egy gyermekéhez hasonlított.
— Mit mondjak?
— Amit akarsz.
 A robot halkan kattogott és különböző fényjeleket bocsátott ki magából.
— Az elemzés adatai szerint sok fogalmukra nincs szavunk... illetve megfordítva. Sok fogalmunkra nincs szavuk. Negatív érzelmeik nyilvánvalóan megjelenésünkkel, küllemünkkel kapcsolatosak.
 Drom sötét színárnyalatokat vett fel, mintha ezzel jelezte volna elkomorodását.
— Mélységes sajnálat. Bocsánat az okozott kárért. Kényszerleszállás volt. Véletlenül megrongáltuk... klimatikus nyílászáró szerkezetetetete... bocsánat. Szerkezeteteket. Micsoda rettentő hosszú fonetikai szekvenciák!
A robot halkan kattogott.
— Hosszú szavak. A klimatikus nyílászárót ablaknak nevezik.
— Bocsánat. Akkor: véletlenül megrongáltuk az ablakot.
— Nos, rendben van — mondta Gazdag István. — Feltételesen elhiszem, hogy önök a Proxima... Proxima akármiről érkeztek, egyenesen a Soltvadkerti útra...
— Nem egyenesen. Közben többször megálltunk — vágott közbe Drom.
— Jó, jó — mondta Gazdag, s most először elmosolyodott, annyira vicces volt, hogy ez az idegen lény komolyan azt hiszi, ő az „egyenesen"-t szó szerint értette. — De hát milyen segítségre számítanak éppen mitőlünk? Arról nem is szólva...
Drom ismét baljós, sötét színekben kezdett játszani.
— Te nem bízol bennünk, ember! A gondolataidban...
— Hát hogy az ördögbe bíznék? És egyáltalán, honnan tudod?
 Gazdag teljesen megrökönyödött, s megint átváltott tegezésbe, de Drom nem vette észre a magyar nyelv eme finomságait.
— Telepatikus képességekkel rendelkezem, mint fajom valamennyi képviselője. Ám ismerjük a vokális jelzés rendszerét is, bár nemigen használjuk, mert lassú. Most egyszerre tudom fogni valamennyiőtök gondolatait. Mondhatom, jó nagy zűrzavar van itt! Bocsánat... A robot segítségével analizáltam nyelvüket, fogalmaikat... fogalmaitokat. Az imént érkezett például az „ördög" szó magyarázata. Most már tudom, hogy ez képes értelmű kifejezés, nincs konkrét tartalma. Sajnos, úgy látom, nagyon sok fogalmatoknak nincs konkrét tartalma!
— Hát ez igazán különös — mondta Gazdag István, és valóban ez volt a véleménye.
— Nyugodjék meg Gazdag úr — mondta Drom, és kékes színben villódzott. — Most már kielemeztük, hogy önöknél a kifejlett egyedeket másként kell megszólítanunk, mint a fejletleneket. Magázás, tegezés. Higgye el, semmiképpen sem akarok visszaélni ezzel a képességemmel. Az önök szóanyagában rengeteg dolog utal a félelemre és erőszakra; ezek nálunk már csupán történelmi emlékek. Én a magam részéről nem szeretném e szavak számát gyarapítani...
Gazdagné most kissé felbátorodott.
— Akkor ön, Drom úr, azt is tudja, én most mire gondolok?
Drom ismét gyászos színezetet öltött.
— Sajnos, igen. Azt gondolja, hogy ez a csúf hüllő igazán ölthetett volna kellemesebb alakot is. Így van? Helyesen fogalmaztam meg?
Gazdagné megdöbbenve hátrált.
— Há-á-át... én igazán nem akartam megbántani!
— Szó sincs róla! Persze, hogy milyen egy földi hüllő, azt csak az ön meglehetősen összetett agyképéből tudhatom. Azonfelül nálunk a „szép" és a „csúnya" fogalma is igencsak különbözik, hiszen — már megbocsássanak — nálunk éppen az önök megjelenése, mulatságos külseje keltene jogos visszatetszést. De mindegy.
 Drom szemét most mereven az asszonyra szegezte, — s Gazdagné egész alakja lila színben kezdett játszani. — És most... jól figyeljen... most milyennek lát engem, asszonyom?
 Gazdagné zavartan, révedezve válaszolt, családjának tagjai aggodalmasan figyelték a máskor oly magabiztosnak mutatkozó anya átváltozását.
— Most? Most nagyon szép... Mintha... igen, most ön Gerard Philippe! Mindig szerettem volna személyesen is... találkozni magával, kedves művész úr... Már kislány koromban egészen önbe bolondultam...
 Gazdag rémülten észlelte felesége elmebeli állapotának váratlan rosszabbodását.
— Anyukám, ne beszélj már összevissza! Nincs itt senki más, csak Drom úr! Én legalábbis senki mást nem látok!
— Én sem — mondta Panni álnokul, látszólag közömbösen, bár valójában iszonyúan élvezte az egész cirkuszt.
— Vacak hipnotikus trükk, nem kell bedőlni neki! — mondta Zoli férfiúi fensőbbséggel.
— Igazán? — kérdezte Drom, és sorban, erősen rámeredt a család többi tagjára is. Gazdag arcán bamba ámulat jelent meg, s olyan élveteg kifejezés, hogy Zoli lesütötte szemét.
— Nagyon csinos... tetszik lenni! Mint a Sophia Loren, tisztára!
 Zoli most félretolta apját, és a kamaszok őszinte csodálatával lépett közelebb Dromhoz, aki most egy diszkósztár küllemét öltötte fel — kizárólag Zoli számára.
— Ugyan már! Inkább Amanda Lear! — jelentette ki Zoli, de úgy látszik, Panni nem értett vele egyet, mert a virágvázából gyorsan kiemelt egy rózsát, és az értetlen Drom kezébe nyomta.
— Jaj, hát te vagy a Kis Herceg!
 Drom érdeklődve forgatta a virágot kezében, és a robot segítségével kielemezte anyagi összetevőit, majd egy gyors mozdulattal feloldotta a káprázatot. A hipnotizáltak lassan tértek csak magukhoz, szégyenkezve dörzsölték szemüket, s nem mertek egymásra nézni.
— Természetesen ez igen egyszerű hipnózis volt csupán — mondta Drom, és töprengve forgatta kezében a rózsát. — Azt hiszem, helyesebb lesz, ha mindannyiuk számára elfogadható, sőt kifejezetten kellemes külsőt öltenék. Ha kívánják, a robotot is átalakítom kissé, hogy antropomorf külsőt vegyen magára.
 A robotgömb, mely eddig látszólag céltalanul körözött a Gazdag család feje fölött, most megszólalt.
— Egyetértek. Közvetítsd a földlakók által kívánatosnak vélt emberi formákat, létrehozom ezek legkisebb közös nevezőjét és átprogramozom átlényegülésre.
— 234-es program — jelentette ki Drom kis szünet után, miközben a Gazdag család értetlenül álldogált. — Nos, akkor egy pillanatra eltűnünk.
 „Tőlem akár örökre is" — gondolta Gazdagné; de bele is pirult, mert Drom — ha ez egyáltalán lehetséges — szemrehányó pillantást vetett rá.
— Hová mehetünk átlényegülni? — kérdezte a lebegő robot.
— Mit csinálni? — kérdezte Zoli.
— Transzformálódni — mondta Drom. — Átalakítjuk struktúránkat kívánságotok szerint.
Gazdagné idegesen kitört.
— Mi nem kívánunk maguktól, értik, semmit, csak azt, hogy... — Ráeszmélt, hogy gondolatai nem maradnak rejtve, hebegni kezdett. — Ó, bocsánat...
A robot fejezte be Gazdagné helyett a mondatot.
— ... hogy menjünk el. Hordjuk el magunkat. Kopjunk le. Húzzuk el a csíkot.
 Drom nem érzékelte a humort a helyzetben, kimérten válaszolt.
— Nekünk is ez a leghőbb vágyunk, asszonyom.
Gazdag István megelégelte a huzavonát.
— Ugyan már... ne légy udvariatlan az izé... a vendégekkel édesem! — Majd a Oromhoz fordult. — Talán a fürdőszobában... bár megvallom, halvány fogalmam sincs, milyen műveletek szükségesek egy ilyen átlényegüléshez.
 Drom és a robot bevonult, illetve belebegett a fürdőszobába, szemrevételezték a különös helyiséget, amelynek berendezése elfogadhatatlan célokat szolgálhatott. Távollétükben a Gazdag család tanácstalanul álldogált, a gyermekek inkább boldog izgalommal és várakozással, a felnőttek hihetetlen bosszúsággal.
— Ha én ezt elmesélem holnap a suliban! — mondta Panni boldogan.
Zoli lelkesen magyarázott:
— Ugye, hogy igazam volt! Apa, te leszel a világ leghíresebb újságírója! Te készíted majd a világ legelső interjúját Drommal, egy igazi, letagadhatatlan földön kívüli értelmes lénnyel!
— Na, várjunk csak, fiam! — mondta Gazdag István józanul. — Én még egyáltalán nem vagyok meggyőződve semmiről! Sőt... most kezdek el igazán aggódni. Tény, hogy kellene néhány jó képet készíteni róluk. De a Panoráma ilyesfajta cikket sohasem közölne. Én sem adnám le, hát csak tudom! És az én szakterületem teljesen kulturális jellegű. Ki hinné mindezt el nekem? Ez a Drom bármelyik pillanatban felszívódhat, ha akar, és engem itthagy a slamasztikában!
— Nekem gyanús ez az egész, fiam, és nagyon veszélyes is! — jelentette ki Gazdagné, aki megtanulta, hogy az életben ritkán adódnak kellemes meglepetések. — Ki tudhatja bizonyosan, kik ezek? Előállnak mindenféle trükkel, betörnek egy békés családi otthonba... Hívd csak ki a rendőrséget! Ők tudják, mit kell csinálni ilyenkor. Csak vetnek rájuk egy pillantást...
—... és mindjárt elszaladnak! — vágott közbe Panni.
— Psszt! Jönnek! ~ mondta Zoli, teljesen feleslegesen, mert a két idegen akkora zajt csapott, mintha... mintha idegen lények lettek volna.
 A Gazdag család kigúvadt szemmel figyelte, amint a fürdőszoba ajtaja lassan kinyílt, s előjött egy őszülő hajú, méltóságteljes küllemű úriember, kifogástalanul szabott, bár kissé régimódi, mellényes öltönyben, vastag óralánccal. Mögötte egy tíz év körüli, göndör, szőke hajú, mosolygós kisgyerek jelent meg. Mozdulataik groteszkek voltak, mintha most tanulnának járni, s mintha végtagjaik nem hajolnának rendesen.
 Drom arcán merev mosoly jelent meg, melyben volt valami gépszerű, félelmetes, idegenszerű — de mégiscsak mosoly volt.
— Nos? Meg vagytok elégedve? Elég megbízható, tiszteletreméltó a külső formánk? Íme, itt vagyunk, emberi alakban. Átlényegültünk.
 A robot is megszólalt, minden szót külön hangsúlyozva, a szavak között nagyobb szünettel, mint az emberi beszédben.
— Ezt az alakot választottuk a közös elképzelések alapján, reméljük megfelel. De könnyen módosíthatunk rajta. Az emberi szövetek nagyon lágyak, könnyen átrendezhetek.
— Fantasztikus! — mondta Zoli őszinte csodálattal.
— Most már akár nekem is lehetne földön használatos nevem — szólt a robot.
Drom elégedetlenül nézett a robotra. — Minek az neked?
— Csak ideiglenesen! Ideig-óráig! Egy darabig! Valameddig! — kérlelte a robot.
— Hagyd abba a szinonim szavak felsorolását! Az emberek agyhullámai idegesség jeleit mutatják.
Panni gyönyörködve nézett a robotból lett kisfiúra.
— Hívjuk Bencének! Kis Bence, mert olyan kicsi!
— Köszönöm! — mondta a robot boldogan. — Akkor ezentúl nekem is van nevem. Bence. Kérem, mindenki vegye tudomásul!
 Gazdagné csak mostanára emésztette meg a tényt, hogy ezek ugyanazok, mint akik az imént még egészen ijesztő alakban jelentek meg.
— Hát én nem értek semmit! Az előbb még egészen másképpen néztek ki! Hogyan csinálták?
— Ó, kérem, mi sem könnyebb ennél! Az én fajom már sok-sok millió éve kiborgokból áll — mondla Drom szórakozottan, és megpróbált óvatosan leereszkedni egy karosszékbe, mulatságosan hajtogatva törzsét.
— Igazán? És mik azok a... kiborgok?
— Bocsánat, én az önök becses nyelvén neveztem így — mondta Drom, és enyhe sértődöttséggel Zolira bámult, úgy látszik, az ő agyából olvasta ki a megfelelő kifejezést.
— Anya utálja a sci-fit — magyarázta Zoli. — Kibernetikus organizmusok, röviden: kiborgok... Vannak bennük élő alkatrészek, mint bennünk, és élettelenek, mint a gépekben.
— Valahogy így — egyezett bele Drom.
— Én is értem már! — mondta Panni. — Például egy féllábú ember, aki mankóval jár, az is kiborg. Meg akinek műfogsora van, mint például a papának!
— Panni! — mondta Gazdag dühösen. Bence, a robot felnevetett, ezúttal egészen emberszabásúan.
— Látom a fejedben, mire gondolsz, Panni! Igen. Végeredményben csak fokozatok vannak. Végső soron előbb-utóbb mindent gépesíteni lehet. A tüdőt, a szívet, a vesét, az érrendszert... Csak az agyat nem szokás pótolni. Bár néha muszáj...
— Például a te esetedben — szakította félbe Drom a fecsegő robotot. — A mi bolygónkon a Bence-félék a legbutább számítógépek. Csak azért hoztam el magammal, hogy tanuljon egy kicsit. Ez volt az első csillagközi útja, és lám, máris hajótörést okozott.
— Bocsánat, ketten együtt okoztuk! — feleselt Bence.
— A számítógépek is tanulnak? — kérdezte Panni csodálkozva.
— Hát persze! mondta Drom. — Lehet ugyan rögtön maximális teljesítményre programozni, de nem érdemes. Akkor ugyanis nem lesz önálló személyiségük. Nem tudnak önállóan dönteni veszélyhelyzetben. És főleg: a rögtön tökéletessé programozott robotok igen unalmas útitársak.
— Pontosan így van — jelentette ki Bence büszkén. — Én vagyok a legbutább számítógép, bár ezen az úton már sokat tanultam.
— És ezt csak így mondod? És nem is szégyelled? — kérdezte Panni.
 Bence felfedezett egy tükröt, abban nézegette új külsejét, kissé szórakozottan válaszolt.
— Szégyellni? Mi az? Igen, értem már. Kellemetlen érzület, az emberek bőre néha elszíneződik. Mi ezt nem ismerjük. Én pontosan azt teszem és mondom, amit gondolok és amire képes vagyok. Nálatok nem így van?
— Nem egészen — mondta Zoli zavartan, és arra a sokféle hazugságra gondolt, amely az emberek világát jellemzi, s ami nélkül szinte el sem lehet képzelni a mindennapi életet.
Gazdag kissé álmosan órájára pillantott.
— Azt ajánlom, ezt majd egy későbbi alkalommal beszéljétek meg. Most inkább azt szeretném tudni, mi a teendő, vagyis hát, Drom úr, mi a szándéka? Van valami elképzelése az izé... a jövőt illetően?
 Drom felállt a székből, egészen közel ment Gazdaghoz, úgyhogy az újságíró ösztönösen hátrálni kezdett.
— Mielőtt válaszolnék, hadd tegyek fel egy fontos kérdést, mivel ön az imént lopva egy bizonyos primitív időmérő szerkezettel konzultált, ha jól sejtem.
 Gazdag nem egészen értette a kérdést, de rezignáltan ráhagyta az idegenre a kérdezés jogát.
— Tessék!
— Nos, hogy is mondjam: önök folytonos dinamizmusban vannak, avagy periodikusan sztázisba is lépnek?
— Hogy mibe? Egy kukkot sem értek — mondta Gazdag ingerülten.
— Kérlek, Bence, fordítsd le neki — nézett Drom a kis robotra.
— Egy kis időegység szükséges. Tehát... megvan! Alvás — ez az ő kifejezésük a sztázisra. Önök alusznak néha, ugye?
— Hogyne! — felelt Gazdag boldogan.
— Szoktunk — jegyezte meg Gazdagné kissé gúnyosan.
— És ez a periódus messze van még? — kérdezte Bence, aki nem tudott betelni saját tükörképének látványával.
Gazdag ismét órájára nézett.
— Éppen itt volna az ideje.
— Akkor javaslom, helyezzük magunkat sztázisba, és a következő ébrenléti periódusban lépjünk érintkezésbe a földi hatóságokkal — mondta Drom. — Ti nem rendelkeztek olyan fémmel, amilyenre nekünk szükségünk lenne. Nem, ne is mondjatok semmit, látom az agyatokban. Még a nevüket sem ismeritek ezeknek a fémeknek. Sajnos, ezek bonyolult anyagok. Az egyszerűbbeket magunk is elő tudnánk állítani, még az egyszerűbb robotok is értenek hozzá.
— Még én is! — jegyezte meg Bence büszkén.
— Nem hiszem! — mondta Panni kihívóan, ám abban a reményben, hogy rögvest megcáfolják.
— Pedig így van — mondta Drom komolyan. Tudod mit? Rögtön megmutatjuk. Hozzá sem kell nyúlnunk az anyaghoz, s máris megváltozik a szerkezete. Persze, a moduláló sugarakat azért rá kell bocsátanom... de mire is?
 Drom őszintén csodálkozott ezeknek a lényeknek az elmaradottságán. Tudta, hogy valamikor, évmilliókkal ezelőtt Eidauri lakói is ilyesfélék lehettek, de igazából sosem hitte, hogy bizonyos természeti törvények ilyen sokáig rejtve maradhatnak értelmes lények előtt.
— Hogy mire? — kérdezte Panni, majd felderült az arca. — Hát például... például megcsinálhatnád az ablakot, amit betörtetek...
— Ó, előbb is eszünkbe juthatott volna! — mondta Bence.
— Igazán semmiség!
 Zoli kaján kíváncsisággal szélesre tárta a gyerekszoba ajtaját Bence előtt. — Parancsolj! — Zoli sok mindent elhitt, de rövid életének minden tapasztalata azt sugallta, hogy a széttört ablaküveget semmiféle földi vagy földönkívüli erő nem ragaszthatja össze. A robot bemasírozott merev lábakkal a szobába, Drom rejtélyesen mosolygott, a Gazdag család pedig az ajtóba gyűlve figyelte Bence mozdulatait.
Bence, a robot felemelte jobb karját.
— Én nem látok semmiféle sugarat! — mondta Gazdagné némi kárörömmel, de aztán hangja izgatott lett. — Nézzétek csak! Egymás után emelkednek fel az üvegdarabok!
Zoli kamaszmódra mutáló hangja éles, hamis hangokba csapott át.
— Már a törés nyomai sem látszanak! Hű, ha én ezzel a találmánnyal elmehetnék maszek üvegesnek!
 Gazdag István filozofikusan fogta fel a dolgot, s elhatározta, ő már ebben az életben semmin sem lepődik meg.
— Nagyon köszönjük... Úgyis az lesz a legjobb, ha mi majd abban a szobában alszunk... Vagy maguknak, Drom úr ahhoz az izéhez... a sztázishoz... ágy is kell?
 Drom arcán enyhe bosszúság futott át, majd Gazdag agya megbizsergett, mintha egy finom ujjú kéz csiklandozta volna meg.
— Ágy? Értem már. Vízszintes, puha vacak. Nem szükséges — jelentette ki Drom, Gazdagék nagy megkönnyebbülésére, hiszen nem voltak berendezkedve szállóvendégek fogadására.
Gazdag megkockáztatott egy személyes kérést is.
— Drom úr, ha szabadna kérnem valami apróságot... Nem is tudom, hogyan szólíthatom meg önöket... magukat...
— Nem értem. Én Drom vagyok, a robot pedig Bence, ebben egyeztünk meg, nem igaz? Vagy más azonosítási jelre is szükség van?
— Nem, nem. Azt szeretném, ha végleg eldöntenénk, tegeződjünk-e vagy magázódjunk.
— Egyre kevésbé értem — mondta Drom metsző hangon.
— Én már megfejtettem — közölte Bence elégedetten. — Az egyik bizalmas nyelvtani forma, a másik formális. Normális, abnormális. Ormális. Nem, ilyen szó nincsen. Furcsa nyelv.
— Akkor használjuk talán a bizalmasat — mondta Drom. — Úgy tetszik, ezt egyszerűbb képezni.
— És azt is kérném tisztelettel, ne nézzetek állandóan az agyunkba! — mondta Gazdag felbátorodva. — Mi ezt nagyon zavaró és illetlen dolognak tartjuk. Kellemetlen.
— Érdekes! Nálunk az számít udvariatlanságnak, ha valaki lezárja agyát, leárnyékolja gondolatait, emlékeit. Az ilyen lényről mi azt mondjuk: titkai vannak, hazudni akar, rossz. De természetesen alkalmazkodunk a ti kultúrátok normáihoz — mondta Drom kissé gyanakodva. „Lehetséges, hogy minden ember rossz” — Néha azonban talán szabad engedélyt kérni rá, ugye? Bence közbevágott.
— Például akkor, ha nem értjük világosan, mit akartok mondani. A gondolatok képszerűbbek, mint a nyelv.
— Természetesen — mondta Gazdag gépiesen, bár nem egészen értette, miről van szó.
— Nálunk erre nem kell engedélyt kérni — folytatta Bence. — Én például állandó karkban állok Orommal, vagyis...
— Miben?! — kérdezte Zoli, aki valószínűleg a legtöbbet értette Bence és Drom magyarázataiból.
— Karkban — mondta Drom. — A kark: telepatikus készenléti állapot. Csodálom, hogy ti nem ismeritek. Nálunk százhúsz éves korban már minden gyerek tudja. Bár nálunk voltaképp gyerekek sincsenek.
 Panni elnevette magát. — Rosszul mondtad, kedves Drom! Százhúsz éves gyermekek? Talán tizenkét évesek!
Drom értetlenül, de komolyan válaszolt.
— Ó nem, kisember, százhúszat gondoltam és annyit is mondtam: vagyis tízszer tizenkettőt.
— Miért, te hány éves vagy? — kérdezte Gazdag kissé megrökönyödve.
Drom eltűnődött.
— Földi években számolva... körülbelül kétezer-hatszáz... persze a sztázisokat nem számítva. Mi ugyanis az életkorba nem számítjuk bele a sztázist... vagyis az alvást. Jól számoltam, Bence?
— Megközelítően. Kétezer-hatszáz egész, hatvanöt tízezred. Amióta kimondtam, már hatvanhat tízezred. Múlik az idő.
— Fantasztikus! — kiáltott fel Zoli. — És ti valójában meddig éltek, akarom mondani, általában meddig él nálatok egy izé... egy kiborg, olyan, mint te?
— Micsoda különös kérdés! — mondta Bence csodálkozva.
Drom vállat akart vonni, amint ezt a földiektől látta, de egész teste labilissá vált ettől a sikertelen mozdulattól, s hullámzani kezdett, mintegy éreztetve, hogy a lénynek ez a fölvett külső forma nem állandó állapota.
— Hogy meddig élünk? — kérdezte Drom. — Hát ameddig csak akarunk! De húszezer év alatt az agysejtek nagyon elöregednek... agymosásra pedig nem mindenki vállalkozik... és persze balesetek is előfordulnak. Bár személyiség-generátorral akkor is fel lehet... hogyan is mondjátok...
—... támadni — segített Bence. — Feltámadni.
— Igen, feltámadni — mondta Drom kissé fáradtan. A verbális közlésmód kissé lehangolta: Eidauriban mindennek az információnak egyetlen másodperc alatt át kellett volna áramolnia. — Én azonban szerencsére még nagyon fiatal vagyok.
— Húszezer év? — kiáltott fel Gazdagne. — Mindjárt megőrülök!
Drom értetlenül nézett az asszonyra.
— Az asszonyember hamarosan elveszti jellemző személyiségvonásait, legalábbis ezt állítja — tolmácsolta Gazdagné szavait Bence.
Gazdag megcsillogtatta humorérzékét.
— Nem, az asszonyember csupán csodálkozik. De én is úgy érzem magam, mintha sokat ittam volna. Egy ilyen nap után... Javaslom, tegyük el magunkat holnapra.
— Hová? — kérdezte Drom, aki még nem szokott hozzá az úgynevezett képes kifejezésekhez, melyek a magyar nyelvben bőséggel feltalálhatók.
— Mit hová? — kérdezte vissza Gazdag.
— Hová tegyük magunkat?
— Már tudom! — üvöltött fel Bence, robothoz méltatlan hangerővel. — Ez is alvást jelent. Sztázist.
— Rendben van — mondta Drom. — Tegyük el magunkat. — Megint hullámzani kezdett, úgy hogy Gazdagné behunyta szemét, hogy el ne szédüljön. — Mit is kell most mondani?
— Jó éjt. Jó éjszakát, kellemes nyugodalmat — darálta Bence.
— Jó éjt — mondta Drom, kissé lenézően.
— Kellemes sztázist! — rikoltotta Zoli, akinek nagyon tetszett ez a játéka szavakkal, a fogalmakkal.
 A két idegen lény most szorosan egymás mellé állt, és mozdulatlanná dermedt. Zoli figyelmét nem kerülte el, hogy Bence, a robot a falban elhelyezett konnektor mellé állt, és két ujját a konnektor felé nyújtotta. A villanyvilágításban valami zavar támadhatott, mert a lámpa kissé elsötétült, sőt csaknem hangulatvilágítássá csökkent. Gazdagok suttogva kezdtek tanácskozni, mitévők legyenek, nehezen tudtak hozzászokni a gondolathoz, hogy idegen lények tanyáznak a lakásukban, akik mozdulatlanná dermedve is valamiféle fenyegetést, kihívást jelentettek, sokkal nagyobbat, világraszólóbbat, mintha két egzotikus vadállat vert volna tanyát a Soltvadkerti úton. Mert ezek igen fejlett, értelmes lények voltak, egy másik világ küldöttei.
 Zoli odasettenkedett a lényekhez, óvatosan megérintette őket, bár tudat alatt attól tartott, valami áramütés éri a kísérlet közben. De Drom és Bence meg sem moccant, szemük nyitva volt, de távolba meredt, üveges volt.
— Ezek már szunyálnak is! És olyan merevek, mint a kő.
Gazdagné suttogva szólalt meg.
— Most kellene megszabadulnunk tőlük! Szépen levihetnénk őket az utcára. Vagy legalább átvihetnénk őket Müllerék elé. Velük úgyis haragban vagyunk...
— Ne gyerekeskedj, Erzsikém! Ezek szuperlények! Nem lehet csak úgy ide-oda szállítgatni őket! — mondta Gazdag.
Zoli védően az idegenek elé állt.
— Még hasznunk lehet belőlük, anya! Gondolj csak az összeforrasztott üvegre! Ez az utóbbi ezer év legnagyobb tudományos szenzációja!
 Drom váratlanul megszólalt, mély hangja betöltötte az egész szobát, s az egész Gazdag család összerezzent tőle.
— Kellemes sztázist mindenkinek!
 Gazdag ösztönösen eloltotta a villanyt, és kihessegette családját a másik szobába. Ám kénytelen volt visszalopakodni, mert a telefon a nagyszobában volt, és a zsinór nem ért át a gyerekszobáig. Idegesen tárcsázott, és fojtott hangon telefonált — a helyzet nyugati krimikre emlékeztette, s voltaképp viccesnek is találhatta volna, hogy saját lakásában lapít, s úgy telefonál, mintha valami bűnös kapcsolatot tartana fenn valamely elvetemült személlyel, ő, Gazdag István, a mintapolgár, a Panoráma című hetilap köztiszteletben álló újságírója.
— Halló, itt Gazdag. Szervusz. Te, öregem, remélem, nem aludtál még.
— De igen, eltaláltad — mondta egy mogorva, álmos hang valahonnan a messzeségből.
— Sajnálom — mondta Gazdag, és most az egyszer tényleg sajnálta, bár egyébként nem kedvelte túlságosan Sarudit, aki „menő" újságíró volt, tévékommentátor és évekig külföldi tudósító, és minden egyéb, amit egy izgő-mozgó, nyelveket tudó ember csak elérhet egy kis országban. — Röviden beszélek — nyelt egy nagyot —, mert... szóval nagy zűrben vagyok.
— Pénz vagy nő?
— Egyik sem — mondta Gazdag. — Dehogy. Előre kell azonban bocsátanom, hogy nem vagyok részeg, és nem is akarlak ugratni vagy efféle...
— Hát remélem is — mondta Sarudi ingerülten. — Nyögd már ki, édes Pistám, mi a nagy helyzet?
— Jó, mondom. Szóval... rettentően különös vendégek érkeztek hozzánk ma este.
— Külföldről?
— Nem, nem külföldről, és nem is annyira vendégek, mint inkább... látogatók.
— Ne titokzatoskodj már! — mondta Sarudi, akinek hangja most már élénkebben csengett, úgy látszik, teljesen felébredt, és valamit megszimatolt.
— Dehogy titokzatoskodom! Szenzációról van szó, és te az MTI munkatársa vagy... vannak kapcsolataid külföldi hír ügynökségekkel...
— Hát vannak. — mondta Sarudi elégedetten.
— Trombitáld össze a barátaidat! — fogta könyörgőre a dolgot Gazdag. — ígérem, nem bánod meg, és ők sem. Halálosan komoly ügy. Sajtókonferenciát akarok tartani.
— Te? — kérdezte Sarudi, némi lenézéssel a hangjában.
Ez a Gazdag Pista egész életében kis újságírócska marad, akármit is beszél...
— Egész életedben hálás leszel! — mondta Gazdag, minden rábeszélőkészségét latba vetve.
— Reggel?
— Reggel, itt, nálam. Halló! Fényképészt is hozzál!
— Mit? Ja, fényképészt? Jó. De miért beszélsz olyan halkan.
— Mert itt vannak. Sztázisban... izé... már alszanak. Hát akkor jöttök?
— Megpróbálom — mondta Sarudi, és azt latolgatta magában, beszélhet-e ilyen összefüggően az, aki részeg.
— Köszönöm, akkor várlak. Szervusz — mondta Gazdag megkönnyebbülten és letette a kagylót. Kínos lett volna, ha Drom számára még egy sajtókonferenciát sem tud összehozni.
 Gazdag kiosont a szobából, de előtte még egy pillantást vetett a két mozdulatlanságba dermedt alakra. Drom és Bence körül halvány, zöld fény villódzott, s olyan sápadtak voltak, mint a viaszfigurák.

3. fejezet

Miközben a robot Gazdagék fali konnektorjából energiával töltötte fel magát és gazdáját, Drom kristályagya nem pihent. A sztázist ő nem alvással töltötte, hiszen tudatának kikapcsolására semmiféle élettani szüksége nem volt: békés, mozdulatlan meditációba merült, miközben pontosan hallotta Gazdag István minden szavát, s elraktározta végtelenül mély emlékezetébe, bár szorosabb elemzést nem végzett. És akkor is hallotta volna e beszélgetést, ha Gazdag István a szomszéd szobából, vagy ezer kilométerrel távolabb telefonál, mert Drom gondolatai körbejárták a Földet, és szabadon válogattak a mindenfelé kószáló, sok-sok ezer rádió- és tévéadásból, s a sok milliónyi telefonbeszélgetésből, melyek vagy négyezer nyelven zajlottak a bolygó éjszakai és nappali oldalán. Dromot lenyűgözte ez a sokféleség, elbűvölte, hogy ezek a rövid életű, alapjában véve primitív, a körülményeknek kiszolgáltatott lények mily jelentősnek tartják saját sorsukat, s teljességgel kizárják annak lehetőségét, hogy az Univerzumban másféle létformák is előfordulhatnak.
 Drom elméjét két dolog nyugtalanította. Az egyik az volt, hogy képtelen volt pontosan megállapítani, voltaképpen mi okozta űrhajótörését; s hasonlóképpen homályos volt előtte, miképpen szerez ezen az elmaradott bolygón nobéliumot, hogy drom-hajóját felépíthesse. Drom minden telepatikus erejét mozgósította, hogy legyőzze a Földet körülvevő sokféle hullám bénító hatását, s áttörjön a szabadság, Eidauri felé. Drom nem félt a földiektől, úgy vélte, ezek nem árthatnak neki, de semmi kedve sem volt ahhoz, hogy egy rideg betonkolosszus hatodik emeletének szűkös terén társalogjon a verbális kommunikáció eszközeivel egy-kétezer évig, míg véletlenül erre vetődik egy újabb hajó Eidauriból. Gondolatáramát pengeélességűvé szűkítette, s elindította Eidauri felé.
— Figyelem, Eidauri, figyelem! Drom kibernetikus organizmus és robotszámítógépe karkban jelentkezik. A Sol-rendszer harmadik bolygóján ismeretlen okból űrhajótörést, szenvedtünk. Nobélium hiányában nem tudunk tovább hajózni. A bolygón közepes értelmi fejlettségű, külsejükben visszataszító lények élnek, egyelőre barátságos szándékot mutatnak. A kapcsolatfelvétel megtörtént velük. Mentőűrhajó indítását kérjük. Figyelem, Eidauri, figyelem! Telepatikus adásnak vége.
 Drom tudta, hogy egy-két földi nap is beletelhet, míg az eidauriak visszajeleznek: nemcsak az óriási távolság miatt számított erre, hanem mert Eidauri lakói túlságosan is lusták és önzőek voltak ahhoz, hogy külső késztetésre bárkinek is azonnal segítsenek. Az érzelmeket valóban alig ismerték, s a kristályagyukban székelő hűvös értelem kíváncsivá tette őket más világok iránt, de nem túlságosan együttérzővé. Drom maga is sok-sok világot járt be, megismerkedett különféle értelmes és értelmetlen lényekkel — folytonos alakváltozása fajának kényszere volt. Most éppen emberek között volt, próbálta megérteni őket, egyelőre kíváncsi volt tetteik rugóira, de ha vége lesz ennek a szerencsétlen kalandnak, örömmel áll tovább. A földi kultúra nem egységes, a kommunikációnak rengeteg formája van, s a legtöbb igen ésszerűtlen, s a legkínosabb, hogy a végzet éppen egy igen kis közösségbe vetette, melynek szokásait és törvényeit még nem egészen érti, s nem is bizonyos, hogy érdemes megismernie őket.
 Az eidauri lakók állhatatlan természetűek voltak, s nem kedvelték az állandóságot: itt pedig minden többé-kevésbé állandónak és mozdíthatatlannak tetszik, annak ellenére, hogy ezek az emberi lények igen rövid életűek. Vajon miért ragaszkodnak ennyire görcsösen saját hagyományaikhoz? Talán azért, mert úgy érzik, ennyire rövid idő alatt — ameddig élnek — nem érdemes változtatniuk a dolgokon, s főleg saját magukon? Még a gondolatátvitelt sem ismerik, s felháborodnak, ha az agyukba nyúlnak bővebb információkért...
 Drom mérhetetlenül többet tudott az embereknél, ám sejtette, hogy minden értelmes lénynek megvan a képessége a Világegyetem titkainak felfogásához, s minden lény rendelkezik valamivel, amit a többi lény csupán irigyelhet. Még nem ébredt rá, mi ez a képesség, de kíváncsivá tette, s remélte, itt-tartózkodása alatt megtudja a titkot.
 A robot testén átáramlott a földi energia, melyet azonnal felfedeztek: itt a falban áramlott, rejtett vezetékeken át a csodálatos energia, mellyel a földi lények nyilván gépeiket hajtják — ők maguk még nem tanulták meg, hogyan táplálhatják vele szervezetüket.
 Drom most már tökéletes sztázisba ment át, a világmindenség hűvös rendjére és végtelen nyugalmára összpontosított; csupán egy apró agyszelvény látta el a szükséges őrszolgálatot.
 
4. fejezet

Gazdag István igen rosszul aludt, ehhez hevenyészett fekhelyének kényelmetlensége éppúgy hozzájárult, ahogyan azok a rémálmok, amelyek egész éjszaka gyötörték. Amikor felébredt, volt egy futó pillanat, amikor az idegen lények látogatását puszta álomnak képzelte, s ebben a halvány reményben nyitott be óvatosan a nagyszobába: hátha felszívódtak, elpárologtak a vendégek, akik kétségkívül érdekes és rendkívül fontos lények lehettek, de a sors különös igazságtalanságának érezte, hogy éppen az ő lakásába csöppentek. Ugyanakkor — nem tehetett róla — hajlamos volt arra is, hogy különös kitüntetésképpen fogja fel ezt a látogatást, mely mintegy jóváteszi újságírói létezésének sok évtizedes eseménytelenségét. Ha nem éppen a Panoráma című hetilap kulturális rovatvezetője volna, bizonyosan megalapozná szerencséjét és vagyoni helyzetét ezzel a sajátságos látogatással; így azonban — erről sem tehetett — balsejtelmek gyötörték, miként fogadná bejelentését és magyarázkodását Galántai József, a lap főszerkesztője, aki életében egy sort sem írt le (talán írni sem tudott), mégis mindenki remek újságírónak tartotta — talán éppen azért, mert sohasem írt semmit.
 Az idegen lények azonnal érzékelték Gazdag óvatos ajtónyitását, és lassan, szögletes mozdulatokkal, gépszerűen ébredtek fel teljesen. Gazdag erőltetetten vidám hangon szólította meg őket, mint az olyan szállodafőnök, aki nem egészen bizonyos abban, hogy szállodája mindenben megfelelt-e a külföldi vendégek sajátos ízlésének.
— Jó reggelt! Remélem, szép álmotok volt.
— Pardon! Nem értem — mondta Drom kissé nyikorgó hangján. — Kérek engedélyt karkra.
— Mire? — kérdezte Gazdag, aztán eszébe jutott, hogy ezzel a szóval jelzik az idegenek a gondolatolvasást. — Ja, igen! Parancsoljatok. — Engedékenyen előrenyújtotta fejét, s halványan érezte, amint agyában finoman bizsergő szellemujjak motoznak.
— Már értem — mondta Drom. — Furcsán beszéltek. Egyúttal azt is megnéztem, mi az, hogy „parancsolj". Az előző kívánságra, illetve tudakozásra az a válaszom, hogy mi nem álmodunk Eidauriban. Agyunk a sztázis állapotában is kiválóan működik, mivel nem sejtes, hanem kristályos szerkezetű.
— Ó igen — mondta Gazdag. — Most már értem. Nos, akkor... éhesek vagytok? Mit adhatok nektek reggelire?
 „Mi az, hogy nem sejtes, hanem kristályos? Kémiából meg biológiából sosem voltam valami jó. A kristály... az olyan, mint a só. Ezeknek sóból van az agyuk, vagy mi?"
— Ne fáradj, ember — mondta Bence, a robot vékony gyermekhangján. — Mi általában nem fogyasztunk szerves anyagokat, bár ha nagyon muszáj, azokból is nyerhetünk némi energiát.
 Bence a konnektorra mutatott. — Én már különben is megtaláltam a tápcsatornát, és utólagos beleegyezéseddel feltöltöttem magam vagy ezer évre. Biztos, ami biztos.
— Te jó ég, ezer évre?! Mekkora villanyszámlát fogok ezért fizetni?
— Mi az a villanyszámla? — érdeklődött Bence.
— Az... az a tápcsatorna bérleti díja — nyögte ki Gazdag kétségbeesetten.
 „Villanyszámla ezer évre? Ki fogja nekem ezt kifizetni? Mennyi lehet az? Tízmillió? Százmillió?"
— Drom egyébként kevesebb energiát fogyaszt, mint én — közölte a robot. — Az ő agytápját százévenként kell cserélni.
Drom száraz, recsegő hangja most kifejezetten szigorú lett.
— Túl sokat kommunikálsz. Nem óhajtunk szerves táplálékot, és kész! Inkább hívd ide, ó ember, a földi hatalmasságokat, vagy pedig vigyél bennünket színük elé!
 Gazdag kissé bután bámult az idegenekre. Hová vigye őket?
Bence éneklő hangon darálni kezdte.
— Hatalmasságok, hatalmak, hatóságok, főnökök, vezérek, vezetők, királyok, elnökök, miniszterek, s a többi. Hiszen tudod.
— Mondtam, hogy ne kommunikálj! — kiáltott rá Drom. — Már rezegnek a kristályaim! Mi a válaszod, ember? — fordult Gazdaghoz, aki zavartan pislogott.
— Hát nézzétek csak... egyrészt ma vasárnap van. Ez pihenőnap. Ilyenkor mi nem dolgozunk... nem csinálunk semmit. Az izé... a hatalmasságok sem.
— Általános sztázis? — kérdezte Bence kissé csodálkozva.
— Olyasmi. Minden hetedik napon általános sztázis van. Ilyenkor minden közintézményt bezárnak.
— Az egész birodalomban? — kérdezte Drom megütődve.
— Az egész országban. Sőt, az egész Földön — mondta Gazdag, kissé átérezve a tény abszurditását. — De holnap... holnap már hétfő. Munkanap. Majd megoldjuk valahogy. Bár nem tudom pontosan, mit is kellene tennünk...
— Nem értem — mondta Drom. — Ha te nem tudod, én honnan tudjam? Kérek engedélyt karkra.
— Jól van! Nyugodtan másszatok az agyamba! — mondta Gazdag kissé ingerülten. — De értsétek meg, hogy a mi bolygónkon nincsen központi hatóság. Csak az ENSZ működik, ami ilyesféle, de annak nincs különösebb gyakorlati hatalma. Az ENSZ-től legfeljebb elvi támogatást kaphattok... de addig nagyon sokáig kell itt maradnotok...
— Rettentően primitív civilizáció! — kiáltott fel Bence.
— Nono! — dünnyögte Gazdag, bár ebben a megvilágításban úgy tetszett, Bence nézőpontja jogos volt.
— Bence, ne élj vissza a vendégjoggal! — ripakodott rá Drom Bencére. — Gondolj csak a Deneb-civilizációra, ott például teljes a decentralizáltság, és mégis fejlettebb a miénknél! De mégis... ha egyszer nincs Föld-kormány, akkor mi a teendő?
— Én már intézkedtem — mondta Gazdag. — Az első lépés az lesz, hogy értesítjük a nemzetközi hírügynökségeket.
— Hírügynökség? — kérdezte Drom értetlenül.
Gazdag megtörölte homlokát.
— Híreket adnak és vesznek. Hírekkel kereskednek. Többnyire rossz hírekkel. Majd megértitek. A lényeg az, hogy a sajtókonferencia majd segít rajtatok. Arra majd felfigyelnek.
— Sajtókonferencia? — kérdezte Bence.
Gazdag égnek emelte szemét.
— Te jóságos ég! Az újságírók... vagyis a hírekkel kereskedők ilyenkor összegyűlnek és kérdezgetik azt a nevezetes személyt, aki miatt egybegyűltek.
 Drom kinézett az ablakon, bánatosan nézett a sok, tökéletesen egyforma, szürke házra, ahol, úgy látszik, csupa ilyen alacsony értelmi fejlettségű lény tengeti jelentéktelen életét.
— Hát ha így kell csinálni, akkor jó — mondta végül kedvetlenül. — Cselekedj, barátom!
 Gazdag megérezte Drom lehangoltságát, megpróbált vidámabban és derűlátóbban fogalmazni.
— Én már értesítettem egy barátomat, aki nemsokára itt lesz, remélem, az ő barátaival. Nagyon bízom benne, hogy elhiszik, hogy... Szóval, mindent bele! Minden trükköt be kell dobni, gyerekek!
— Trükköt? — mondta Drom gyászosan.
— Én bírom a vakert! — kiáltotta Bence, aki titkon karkba lépett a gyerekekkel és hatalmas szóanyagot emelt át memóriájába. — Az ipse azt szövegeli, vagyis bocsánat, Gazdag úr arra szólít fel minket, hogy szedjük össze magunkat, kössük fel a gatyánkat, dobjuk be magunkat a cél érdekében. Tetszik nekem ez a magyar kommunikáció.
Drom megrovó pillantást vetett a robotra.
— Túl sokat fecsegsz, robot. Kénytelen leszek kikapcsolni téged. A kommunikációs programodban valami felfoghatatlan zavar támadt, mihelyt ennek a bolygónak a légkörébe kerültünk.
 Gazdag István az órájára pillantott, majd szórakozottan megvakarta az állára száradt borotvahabot, melyet elfelejtett lemosni.
— Ez mind igen szép, tisztelt idegenek, de most arra kérlek titeket, sürgősen változzatok vissza, lényegüljetek át, vagy amit akartok!
— Nem kedvező a külső formánk emberi szem számára? — kérdezte Drom kissé sértődötten.
— Nem erről van szó! — visszakozott Gazdag. — Bármelyik pillanatban itt lehetnek a hírkereskedők... az újságírók. Mégsem mutathatok be egy öregurat meg egy kedves kis fiút idegen lényekként, akik egyenesen a Proxirna Centauri csillagképből érkeztek ide!
— Nem egyenesen jöttünk — mondta Bence.
— Persze, tudom, tudom — sóhajtotta Gazdag, s legszívesebben nyakon legyintette volna a tudálékos robotot. — Most az lenne a legjobb, ha átlényegülnétek, vagy mi...
— Itt lehet? — nézett körül Drom a szobában.
— Inkább... inkább a fürdőszobában — vágta rá Gazdag, mert fogalma sem volt arról, milyen külső körülmények szükségesek az átváltozáshoz, de valamiképp illetlen és magántermészetű dolognak érezte, és kissé veszélyesnek is.
 Drom és Bence engedelmesen átvonult a fürdőszobába, Gazdag pedig kikiabált családja konyhában reggeliző tagjainak.
— Hé, mindenki! Csináljatok itt egy kis rendet! Mindjárt itt vannak a tudósítók! Csak semmi pánik! Szép nyugodtan elmondjátok, mit láttatok,, mit tapasztaltatok!
 Gazdag István családfőhöz méltatlan pánikhangulatban rakosgatta ide-oda a különféle tárgyakat, s inkább csak a maga megnyugtatására tette hozzá halkabban: — Legfeljebb mindannyiunkat bezárnak a bolondokházába, nem igaz?
 Gazdagné haját igazgatva jött be, s arcán látszott, ő sem sokat aludt az éjjel.
— Látom, szívem, borzasztó nyugodt vagy!
— Nyugodt is vagyok! — mondta Gazdag, kissé bizonytalanul.
— Lefőzök előre egy kis kávét. Hány személyre főzzek?
— Anyukám, azt hiszed, most ez a legfontosabb? Sokat főzz! Remélem, Sarudi összeszed legalább egy tucat tudósítót a világlapoktól. Ez az egész csak akkor ér valamit, ha sokan tudnak róla. Egy tucat neves újságíró már komoly dolog, nem lehet mind elhallgattatni, vagy elmegyógyintézetbe zárni, nem igaz?
 A gyerekek is beóvakodtak, s az utolsó szavak hallatán elnevették magukat.
— Ti csak ne vihogjatok! — förmedt rájuk Gazdag. — Te kezded majd Zoli a beszámolót, szépen elmondod, hogyan vetted észre az ufó szétrobbanását, és így tovább.
— És én mit mondjak? — kérdezte Panni.
— Amit láttál!
Ebben a pillanatban csengettek.
— Nyissátok már ki az ajtót! Már itt is vannak!
 Belépett Sarudi, kövér, harsány férfi, az újságírók tolakodó magabiztosságával, mögötte pedig egy jól öltözött, kissé hórihorgas fiatalember, nyakában fényképezőgéppel. Sarudi kezet nyújtott Gazdagnak, kézcsókot lehelt a ház asszonyának kacsójára és barátságosan integetett a két gyermeknek, mindezt csaknem egy időben.
— Szervusz, Pistám, kézcsókom, szervusztok! Elég gyorsan jöttünk? Na, ki vele, mi az a szenzáció, majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság! Feltaláltad a robbanó mosóport vagy az altató tévéfilmet, hehe! Senkit sem tudtam elérni, Pistám, ma ugye vasárnap van. Sammel teljesen véletlenül futottunk össze, hadd mutassam is mindjárt be: ő Samuel Woodcock, röviden Sam, a Washington Herald kelet-európai tudósítója. Nyugodtan beszélhettek vele magyarul, mivel elég jól ismeri a nyelvet. Minden európai nyelven beszél.
 Woodcock udvariasan meghajolt, és lóképén széles vigyor futott át.
— Hello, how do you do? Nem minden európai nyelven... albánul most tanulok.
Gazdag is meghajolt.
— Nagyon örvendek. De hát... én sajtókonferenciát szerettem volna összehívni... hogy minél többen...
 Gazdag szánalmasan dadogni kezdett, mert eszébe jutottak az Idegenek, s hogy vajon egyáltalán képesek-e visszalényegülni ilyen rövid idő alatt. Sarudi barátságosan, bár kissé lenézően vigyorgott.
— Vasárnap reggel és nálad, Pistám, nemzetközi sajtókonferenciát akarsz? Légy egy kicsit belátó! Felhívtam egy-két embert, de kijelentették, Magyarországon nem történhet olyan szenzáció, ami ne érne rá hétfőig.
— Now, what is that great sensation here? Érdekel minden szenzáció — jelentette ki Woodcock némi türelmetlenséggel.
— Egy pillanat, kolléga úr, mindjárt bemutatom a mi látogatóinkat...
— De honnan, bökd ki már! — vesztette el türelmét Sarudi.
— Honnan, honnan! A végtelenből. Az űrből. Ők azt mondják, a Proxima Centauriról. Tegnap érkeztek egy olyan...
Itt már Zoli nem bírta tovább, közbevágott.
— Egy repülő csészealjon. A saját szememmel láttam, mielőtt felrobbant. Fényes volt, és tényleg tányérszerű!
Woodcock hegyezni kezdte fülét.
— Repülő csészealj? A flying saucer over Budapest? Remek! Fantasztikus!
Sarudi arca elkomorult, lehuppant egy székre.
— Hülyeség! Hát ez az a nagy szenzáció? Tudhattam volna! Pistám, azt a tányérszerű izét tegnap este a fél város látta. Ti nem hallgattok rádiót? Már be is olvasták a csillagászok közleményét a dologról. Egyszerű fényjelenség volt, valami gömbvillám vagy légköri elektromosság, vagy amit akarsz! A szakemberek mindenesetre megmagyarázták. Te pedig erre...
 Sarudi legyintett, s ebben a legyintésben benne volt Sarudi tömör véleménye is Gazdag István szellemi képességeiről, hiszékenységéről és a Panoráma újságírói között elfoglalt, viszonylag szerény helyéről is.
Gazdag most az egyszer diadalmámorban úszott. Most végre visszafizethetett valamit ennek a nagyképű hólyagnak a sok-sok éves megaláztatásért, lenézésért, amellyel Sarudi őt kezelte.
— Csakhogy itt vannak azok is, akik ezzel a gömbvillámmal érkeztek! Ehhez mit szólsz?
Kiüvöltött a fürdőszobába.
— Drom! Bence! Ha készen vagytok, gyertek be!
 Drom és Bence betolatott, illetve begördült-belebegett A repülő gömb alig vonta magára az újságírók figyelmét, ellenben Drom megjelenésében tényleg volt valami hüllőszerű, s egészében véve kifejezetten ronda volt, hogy ilyen köznapi magyar szóval írjuk le egy tiszteletre méltó idegen lény külsejét. Sarudi és Woodcock ennek megfelelően hátrahőkölt, és Gazdag kéjesen figyelte, hogyan hatalmasodik el rajtuk a rettegés.
— Nem kell félni, nem bántanak! — mondta, bizonyos tulajdonosi büszkeséggel hangjában.
— Úristen, de ronda jelmez! — nyögte ki végül Sarudi.
— Az én nevem Drom — vette át a helyzet irányítását az eidauri-lakó. — A Proxima Centauri csillagképből. Mi magunk világunkat Eidaurinak nevezzük. Ez itt pedig — mutatott a feje felett lebegő gömbre — ez pedig egy univerzális számítógéprobot. Földi neve Bence.
— Mi neveztük így el! Még nevük sem volt! — kottyantott közbe Panni.
Bence könnyed lebegéssel leírt egy tiszteletkört a tudósítók feje felett, akik ösztönszerűen behúzták nyakukat. Sarudi végül is összeszedte magát, és feltápászkodott.
— Már ne is haragudj, öregem, felöltöztetsz valakit egy ilyen hüllőmaskarába... az a gömbdolog meg igen ügyes...
 Odalépett Dromhoz, meg akarta veregetni a vállát, de amikor hozzáért, halk búgás hangzott fel, és Sarudi elkapta kezét, mint akit áramütés ért.
— Jaj! Mi ez?
Drom recsegő hangja kissé mentegetődző volt.
— Bocsánatot kérek, ha fájdalmat okoztam. Nálunk, Eidauriban, idegenekhez hozzányúlni veszélyes és tilos.
Zoli elnevette magát.
— Rengeteg ilyen trükköt tudnak! Ezt igazán ügyesen csináltad, Drom!
 Gazdag egy „Nana!" jellegű atyai pillantást vetett fiára, bár valójában ő is örült, hogy Drom móresre tanította nagyképű kollégáját.
 Woodcock most már elővette noteszát, s felkészült a jegyzetelésre.
— Úgy látszik, mégis előfordul valami szenzációs dolog Magyarországon vasárnap is. Hallhatnám a részleteket?
— Drom kibernetikus organizmus ... — kezdett bele a magyarázatba Gazdag, de Zoli máris félbeszakította.
— Röviden: kiborg.
Gazdag felsóhajtott.
— Jól van, talán nem is szükséges hiába koptatnunk a szánkat, hiszen Drom telepatikus képességekkel rendelkezik. Ők karknak hívják. Az egész tudnivalót közvetlenül leadja. Agytól agyig, ha megengedik.
Sarudi kínos mosollyal visszaült helyére. — Hát... én ugyan megengedem... csakhogy az ilyesmiben aztán végképp nem hiszek!
— Ön is megengedi, Woodcock? — recsegte Drom tárgyilagos komolysággal, bár közben váltig csodálkozott az emberi lények primitív felfogó képességén és lassú reakcióin.
— Telepathy? Oké! Csak csinálni bármit, én figyel! — mondta izgatottan és rossz magyarsággal Woodcock.
Drom kimérten bólintott.
— Köszönöm. Ez gyors, erős kark lesz.
 Drom merőn ránézett Sarudira és Woodcockra, akik hátratántorodtak ültükben is, mintha erős széllel küzdtek volna, s arcuk eltorzult, mert alig kaptak levegőt.
Bence vidám gyermekhangon szólalt meg.
— Elég lesz, Drom! Egyszerre több információt nem bír el az agyuk. Ezek újságírók!
Panniból kirobbant a nevetés. Bence nyugodtan folytatta:
— Fehérített cellulózszármazékok lepedőire információtartalmú piszkot kennek és csereüzletként kereskednek vele.
— Kérlek, Bence, türtőztesd magad! — mondta Drom, majd magyarázólag az emberekhez fordult. — A baleset során valószínűleg megsérült az önkontrollja...
 Ebben a pillanatban lépett be Gazdagné, aki a beszélgetés elején kiosont a konyhába, s most behozta a kávét.
— Egy kis kávét a kedves vendégeknek... Nem tudom, a látogatók is kérnek-e...
 Drom a kávé felé nyújtotta egyik csápját, nyilván analizálta, majd kijelentette:
— Nem. köszönöm. Nem tenne jót az agytápomnak.
— Koffeintartalmú izgatószer, e tájon általános — mondta Bence.
 Drom elfordult Bencétől, és egy eidauri-lakóhoz alig illő nyögést hallatott.
— Remélem, akkor most már valóban értesítik a megfelelő hatóságokat, és végre megkaphatom azt az ötvözetet. Ezen a bolygón nagyon kevés van belőle, nincs miből átlényegítenem.
 Sarudi gépiesen elvette kávéját, s miközben kavargatta, agya lázasan járt, miképpen húzhatná ki magát a slamasztikából, mert egyrészt itt vannak ezek a letagadhatatlan lények, másrészt ott a hivatalos állásfoglalás, az ufók amúgy is gyenge idegzetű, képzelődő emberek elmeszüleményei, egyszóval ő nem fogja elkötelezni magát.
— Igen... igen... Én a magam részéről, hogy is mondjam... csaknem teljesen meg vagyok győzve. De ez persze csupán nagyon is vitatható magánvélemény. Sajnos, a hivatalos közlemény már megjelent, vagyis a tudomány már állást foglalt az ügyben.
Gazdag majdnem elejtette a kávéscsészét.
— De hát saját szemeddel láthatod, hogy tévedtek! A tudósok is tévedhetnek, még a hivatalos közlemény is!
Sarudi letette a kávéját.
— Nézd, Pistám, én tökéletesen megbízom benned, de azért lásd be, ez mégiscsak kockázatos dolog! Végtére is mi nem vagyunk szakemberek, nincs felhatalmazásunk semmiféle döntésre! Könnyen lehetséges, hogy valamennyien érzékcsalódás áldozatai vagyunk. Vagy pedig ügyes trükkökkel kápráztattak el bennünket. Az állásunkba kerülhet, ezt ne felejtsd el! Már megbocsásson, Drom úr, de önök mégiscsak hihetetlen, valószínűtlen lények! 
Drom eltöprengett ezen.
— Én egyáltalán nem érzem ezt.
— Én sem — kottyantott a beszélgetésbe Bence, és sípolt egyet.
 Woodcock, az amerikai tudósító szemmel láthatóan nem nagyon értette Sarudi gondterhelt okfejtését, mert izgatottan odament Dromhoz, csaknem megérintette, majd eszébe jutott Sarudi kínos balesete, és lemondott az érzékszervi vizsgálódás folytatásáról.
— Oké, magam részéről írom színes beszámoló, s ígérem, informál egy ismerős, profeszor Badguy, elnöke International UFO Research Institute, ő lenni éppen in Vienna, Bécsben, ha őt érdekel, hamar itt van. És most csinálni néhány felvétel, ha szabad.
 Woodcock sűrűn villogtatta vakuját, csattogtatta gépét, a családról is készített néhány fotót. Sarudi borúsan nézte buzgólkodó amerikai kollégáját.
— Én ezt a hírt akkor sem tudom leadni. Azt hinnék, elment a józan eszem... Elnézést kérek. Bocsáss meg, Pistám. Köszönjük a vendéglátást, finom volt a kávé, a viszontlátásra, csókolom a kezét...
 Sarudi megragadta Woodcock karját, s gyöngéd erőszakkal a kijárat felé kezdte kormányozni.
— Thank you very inuch indeed! Nagy köszönet! — mondta Woodcock, és búcsúzóul még néhányat villogtatott fényképezőgépével.
 Gazdag, aki az amerikai újságíró kedvéért pózba vágta magát, most felocsúdott.
— De hát... várjanak! Kérem! Hát akkor velünk mi lesz? Hé!
 De az ajtócsapódás jelezte, Sarudinak sikerült kirángatnia a túlságosan is hiszékeny Woodcockot.
— Nahát! — mondta Gazdagné, és ebben a „nahát"-ban egy hosszú házasság minden tapasztalata benne volt.
— Kedves barátaid vannak, apa — mondta Zoli maró gúnnyal. Eddig sem volt túl nagy véleménnyel az újságírókról, lévén egy hírlapíró gyermeke, de most e hivatás becsülete vészesen lecsökkent érzékeny kamaszlelkében.
 Bence, a robot minden gúny nélkül, puszta kíváncsiságból tette fel a kérdést:
— Ez volt a sajtókonferencia?
— Ez — sóhajtott Gazdag. — Micsoda balszerencse! S ráadásul ez az ostoba hivatalos közlemény!
— Az egyik ember félt tőlünk — mondta Drom. — Az, akit Sarudinak neveztek. Nagyon kellemetlen olyan lény társaságában lenni, aki fél. Sugárzik belőle a rettegés.
 Bence a padlóra lebegett és néhány centiméterre a szőnyegtől megpihent.
— Pontosabban: nem is tőlünk félt, hanem valami mástól. De vajon mitől?
 Drom lassan válaszolt, recsegő hangjába némi szánalom vegyült.
— A többi embertől. A többi ember véleményétől. Mert bár ismerik az igazságot, mégsem merik vállalni, és főképp: kimondani.
— Egymástól félnek? Akkor nehéz lehet embernek lenni — mondta a robot.
 Drom és Bence a fürdőszobába ment, visszalényegülni. Gazdag István és családja némán, gondolataiba mélyedve üldögélt. Nem tudták, mitévők legyenek. S bár nem tettek semmi rosszat, szégyenkeztek. Az egész emberiség helyett.
5. fejezet

Drom és Bence ismét emberi külsőt öltött, de ennél többre nem jutottak. Egy földi nap telt el, s még mindig nem értek el semmiféle eredményt: az első kapcsolatfelvétel viszonylag könnyen megtörtént, de úgy látszik, ez az embercsalád és ez az embercsoport maga is elszigeteltségben él, s képtelen az idegen lények tevékeny fogadására és megsegítésére. Bence mindezt a gépek nyugodt optimizmusával fogadta, ám Dromot egyre jobban kínozta a homályos aggodalom, hogy egész életét itt kell el töltenie, ezen a Föld nevű bolygón, esetleg arra ítélve, hogy a rövid életű emberi lények nemzedékeivel próbálja megértetni magát — mindhiába.
 Vad, s eddigi életében alig tapasztalt öröm fogta el hát, amikor megérkezett az otthoniak első kark-válasza, telepatikus hulláma. Nyomban kikapcsolt mindenféle külső információt, összes agyszelvényét vételre állította, s Bence korlátozottabb képességeit kizárólag a zavarszűrésre használta fel. És agyában felhangzott a várva várt jelzés.
— Figyelem, Drom kibernetikus organizmus! Figyelem, Drom, a Sol-rendszer harmadik bolygóján! Az eidauri mentőcsoport karkban jelentkezik! Jelzésedet hat kozmikus időegységgel később vettük. Tizenkét kozmikus időegység türelmi idő után mentőhajót indítunk. A telepatikus hullámok igen gyengék, a vételt kérjük igazolni! A kapcsolatfelvételnél tanúsíts fokozott óvatosságot! A helyi ügyekbe nem szabad beavatkozni, a jelentős titkokat nem szabad felfedni! Figyelem, Drom kibernetikus organizmus, figyelem!
Drom élesre állította kark-adását, és nyugtázta a hívást.
Az eidauriaknál nem volt szokásban a túlzott gyorsaság, így hát Drom meglepődött, milyen készségesen elindultak érte a mentőhajóval. Csupán az foglalkoztatta, miért figyelmeztették külön is a Szabályzat betartására. Hiszen ezek az emberek itt a Földön meglehetősen fejletlen lények, évszázadok, sőt valószínűleg évezredek is eltelhetnek, amíg Eidauri szintjét megközelíthetik, ha ugyan addig el nem pusztítják egymást és bolygójukat. Vajon milyen veszélyt jelenthetnének Eidaurira azok, akik még saját bolygójukat sem képesek központilag kormányozni? Nem sokat értett a „sajtókonferenciából", de azt felfogta, hogy az emberek között nem uralkodik egyenlőség, és Gazdag minden jóindulatú erőfeszítése akadályba ütközik. De hát mi lehet ez az akadály? Miért nem hisznek a saját szemüknek?
 Váratlanul heves vágyódás fogta el az önmagát állandó dinamizmusban újjáálmodó, mindig változatos Eidauri után, ahol teljes egyenlőségben és szabadságban éltek, mindenki oda ment, ahová akart, azt tett, amihez kedve támadt; az élet egyetlen nagy törvénye az volt, hogy semmi olyat nem szabad tenni, amit magadnak sem kívánnál, hogy veled tegyék. Hiszen ez olyan egyszerű! Hogyan lehetséges, hogy a magukat értelmes lényeknek tartó emberek ezt az egyszerű törvényt nem tudják betartani?
 Telepatikus tudata hatalmas hálóként körülfogta a Földet, és magába szívta a rádió- és televíziós állomások bábeli zűrzavarát, amelyek lényegében mind ugyanazt mondták, de mégis sok-sok ezer féle mutációban. Vajon ez a dinamizmus felel meg az eidauri lények formai változatosságának? Vajon az emberi faj számára ez a nyelvi sokféleség valami önként vállalt játék? De hát mi ennek a játéknak a célja? A valóság elkendőzése? Az egymás megértésének elkerülése?
 Aztán tudata közelebb kezdett csapongani, a lakótelep egyforma betonóriásainak lakóit kezdte szondázni. Mennyire hasonló gondok és gondolatok foglalkoztatták őket! S milyen hasonló volt még lakóüregeik berendezése is! Vagy talán előírták számukra, hogyan rendezzék be ezeket a betonüregeket?
 Az emberek mindenütt a sztázisra készülődtek, nevetséges buzgalommal készítették elő vízszintes vackaikat sok helyütt ingerült és indokolatlanul magas hangon adták elő érthetetlen panaszaikat a másik viselkedésével kapcsolatban.
 Bence, a robot szintén karkban állt, de az ő neuronkristályait nem zavarta ez a sokféleség, csupán természetes, gépi kíváncsiságát keltette fel.
 A hajótörött eidauriak még sokáig virrasztottak, ízlelgetve a földi élet furcsaságait, aztán megelégelték a dolgot és mély sztázisba merültek.
 A mentőhajó mindenesetre most már elindult értük, a Föld felé.

6. fejezet

Gazdag és Gazdagné nem sokat aludt ezen az éjszakán sem — már nem féltek az idegenektől, de éppen elég kellemetlen volt a gyerekekkel összezsúfolódva aludni, vagy a konyhában, suttogva tárgyalni a lehetséges megoldásokat. Gazdagné minden valószínűség szerint ajtót mutatott volna az idegeneknek, a fészkét védő anyamadár megbízható ösztönével, ha Gazdag István nem álmodozott volna hírlapírói sikerekről és világraszóló szenzációkról. Éjfél után úgy döntöttek, mindketten bemennek dolgozni, legalább is rövid időre, hátha munkatársaik valami jó ötlettel szolgálnak, mihez kezdjenek a rejtélyes hajótöröttekkel. Titokban azonban mindketten abban reménykedtek, távollétükben csak történik valami, ami megoldást jelent ebben az izgalmas, ám mégiscsak kellemetlen ügyben.
 Gazdag István megpróbált úgy tenni, mint minden reggel, tehát különböző könyveket, dossziékat és kéziratokat vett elő és helyezett aktatáskájába, Gazdagné pedig az előszoba tükör előtt szépítkezett, kissé ideges mozdulatokkal.
— Pista, azért én mégis azt mondom, nem okos dolog, hogy csak így egyszerűen egyedül hagyjuk a gyerekeket ezekkel a... szóval velük, na! Akármi kitelik tőlük... még egy vadállat is kiszámíthatóbb, mint ezek...
 Gazdag is odaállt a tükör elé, szabadkézzel végigsimított néhány szál haján.
— Azért ne túlozz, Erzsi! Ezek értelmes lények, sőt az a szilárd meggyőződésem, hogy nálunk sokkalta értelmesebbek.
— Hát nálad lehet, fiam. De nálam nem! — mondta Gazdagné a női nem veleszületett gyanakvásával és lenézésével a hangjában mindenféle értelmes lény iránt.
— Különben pedig — folytatta Gazdag —, muszáj bemennem néhány órára, mert le kell adni a rovat anyagát, aztán meg intézkednem is kell, vigyék el őket valahová. Különben Zoli már nagyfiú, majdnem felnőtt, és Pannit sem kell félteni, felvágták alaposan a nyelvét... akárcsak a tiédet — nézett gyöngéden feleségére Gazdag István.
 — Köszönöm. De hát ez rettenetes! Ezek itt akarnak tanyázni nálunk? Legalább valami hasznunk lenne az egészből! Ez a Drom, ha ronda is szegény, mégiscsak ügyes jószág... sokat érne, ha cirkuszban mutogatnánk... mint marslakót, vagy ilyesmit...
— Ugyan, Erzsikém, ezek egyrészt nem marslakók, másrészt szégyenkezem miattad. Ha megtudja a világ, kik vannak nálunk, mi leszünk a leghíresebb emberek...
Gazdagné becsattantotta táskáját.
— Nekem mennem kell, és egyelőre nem vagyunk híresek. És gazdagok sem, legfeljebb a nevünk az. Gyerekek!
— Panni, Zoli! Szervusztok! Majd igyekszünk haza! — kiáltotta Gazdag.
 A gyerekek némi késedelemmel előódalogtak a szobából. Panni kutatón körülnézett, mintha összeesküvéssel gyanúsította volna meg szüleit.
— És Drom? Hol vannak? Már elmentek?
— Bár elmentek volna! — sóhajtott mélabúsan Gazdagné.
— A fürdőszobában vannak — mondta Gazdag, és végigsimított borostás állán, mert ma nem jutott hozzá a borotválkozáshoz. — Azt hiszem, átlényegülnek. Drom kijelentette, jobban érzi magát ember alakban. Úgy vettem észre, bántja, hogy olyan csúnyának látjuk...
— Hát nem is csodálom — mondta Gazdagné türelmetlenül, s a gyermekek felé fordult. — Jobb lenne, ha ti is átlényegülnétek és rendet csinálnátok. És nagyon óvatosak legyetek! Ne csináljatok semmi butaságot! Ezek az idegenek mások, mint mi. Veszélyesek, vagy... veszélyesek is lehetnek.
— Vigyázzatok nagyon, és senkit se engedjetek be — mondta Gazdag, hogy ő se maradjon le szülői tanácsadás dolgában. — És Dromékra is vigyázzatok!
— Jó, jó, nem lesz semmi baj! Menjetek már, mert elkéstek! — mondta Zoli.
 A szülők végre elviharzottak, ahogyan szoktak, a gyerekek pedig megkönnyebbülten felsóhajtottak és összenevettek.
— Na végre! — mondta Panni. — Ha én nagy leszek, nem fogok így szaladgálni.
— Persze, de azért te is elkésel mindenhonnan. Ez örökletes tulajdonság lehet nálunk — vigyorgott Zoli, és megpróbálta Pannit felnőtt hölgyként elképzelni. Nem nagyon sikerült. — Te, én egyáltalán nem csodálkoznék, ha Dromék egyszerűen eltűnnének. Volt — nincs, érted? Azok után, amit itt a Földön tapasztaltak... nem lehetnek valami jó véleménnyel rólunk. Én legalábbis rettentően csalódottnak érezném magam, ha megérkeznék egy idegen bolygóra és ilyen kínos fogadtatásban részesülnék.
 Ekkor kinyílt a fürdőszobaajtó és belépett Drom és Bence, a már jólismert emberi alakban. Drom arcán még valami halvány mosolyfélét is fel lehetett fedezni.
— Üdvözlet!
— Üdvözlet — ismételte Bence.
— Jó reggelt! — mondta Panni. — Kellemes volt a sztázisotok?
— Kiváló. De mindjárt szeretnék egy fontos kérdést feltenni. Nézetkülönbségünk volt Bencével. Ti kicsi emberek vagytok, vagy pedig... robotok?
 Zoli elnevette magát. Drom érdeklődve figyelte a nevetés sajátos mechanizmusát. Ilyen gurgulázó hangokat talán ő is elő tudna állítani...
— Hát persze, hogy emberek vagyunk!
— Bence azonban azt állította, hogy robotok vagytok. Ugyanis nálunk Eidauriban nincsenek ilyen kicsiny emberek... azaz értelmes lények.
Panni tágra nyitotta szemet.
— Ott nálatok nincsenek gyermekek? Nem értem! Akkor hogyan... és kikből lesznek a felnőttek?
Drom merev mozdulatokkal leült.
— Bonyolult kérdés. Nálunk férfiak és nők sincsenek, vagyis ilyen kétféle emberek. Csak... lények. Kétszáz évenként egyszer az agyunk sejtjei szaporodni kezdenek...
— Osztódni — helyesbített Bence.
— Igen, osztódni kezdenek. És három-négy ciklus, azaz földi nap leforgása alatt készen is van az új egyed. Választhat, milyen alakot ölt, de persze ez nem végleges: később tetszés szerint átlényegülhet. Ebben a divat is meghatározó. Ahogyan ti a ruhátokat váltogatjátok, úgy mi a külső alakunkat.
— Mi tagadás, elég furcsa — meredt Zoli az idegen lényre. — Akkor nálatok nincsenek szülők, nincsen család... illetve egy szülő van csak. És akkor szerelem sincsen.
— Szerelem? — kérdezte Drom értetlenül. — Kark?
— Kark — egyezett bele Zoli a telepatikus vizsgálatba.
Drom már ki is elemezte a választ.
— „A szeretett személy iránti vágyban és odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem..." Érdekes, de még most sem értem. Eidauriban az sem létezik, amit ti érzelemnek hívtok. Csak sejtem, hogy ezek irracionális tényezők, kitalált dolgok.
— Ez nagyon szomorú — mondta Panni.
— Nézőpont kérdése — állt fel türelmetlenül Drom. — Nekünk is vannak utódaink, de azok teljesen azonosak az elődök szerkezetével. Hagyományaink szerint az ősidőkben a mi fajtánk is ismerte a szaporodás primitívebb módját. De a mostani metódus jóval egyszerűbb és kényelmesebb. Még a kétszáz évenkénti osztódás sem kötelező. Ha valaki nem kívánja, sztázisba megy át arra az időre, ugyanis sztázisban természetesen nem indul meg az osztódás.
Panni kissé elpirult, s idegesen mondta:
— Hagyjátok már abba! Nem tudtok értelmesebb dologról beszélni?
— Panni még azt sem tudja, hogyan lesz a földi gyerek! — válaszolta Zoli gúnyosan.
— Ez különös! — mondta Drom. — De én sem tudom.
Bence izegni-mozogni kezdett.
— Kark! Én most Panni fejébe néztem. Én már tudom! A földi gyerekeket valami nagy, ronda, fehér költözőmadár hozza.
Drom szeme felcsillant.
— Ez rettentő érdekes! De hát honnan? Egy gyermekgyárból? Ez tudományos szempontból is hallatlanul izgalmas! Viszont, Bence, már megállapodtunk, hogy nem illik engedély nélkül karkot...
 Ebben a pillanatban hosszan, erőszakosan csengettek. Zoli felállt.
— Megyek, megnézem, ki az.
— Jobb, ha nem nyitunk ajtót! — mondta Panni a leánygyermekek született óvatosságával. — Apuék úgysincsenek itthon. És azt szokták mondani, ne nyissunk senkinek ajtót.
— Általában ezt mondják, de most rendkívüli állapot van. És általában az ablakon át sem szoktak vendégek érkezni — bölcselkedett Zoli, és kiment, hogy kissé megszeppenve visszatérjen egy erőszakosan betörtető, harsány, középkorú úr mögött, aki fekete köpenyt és széles cowboy-kalapot, valamint esernyőt viselt, és nemcsak szavain, de öltözékén is érezhető volt, sőt ordított róla, hogy külföldi, s valószínűleg sokat járt Amerikában.
— A, örvendek, én beszélek jól magyar, valaha itt tapostam a flasztert én is, csak aztán külföldre szakadtam, mint annyi nagy ember, és igen jelentős tudományos sikereket értem el. Nevem Professzor Badguy, magyarosan Bedgai, ön pedig — itt Dromhoz fordult —, bizonyára Gazdag úr, akiről Woodcock barátom, a neves újságíró oly elismerően szólt. Én pedig azonnal kocsiba ültem, Bécs ugyebár itt van a közelben, a szomszédban, s ha ufó észleléséről van szó, minél gyorsabb, annál jobb, különben a laikusok és a hatóságok eltiporják az értékes nyomokat...
A professzor lendületesen kezet nyújtott Dromnak, de kinyújtott keze megdermedt a levegőben, amikor az idegen lény kongó géphangja kimérten ráreccsent.
— Ne érints, idegen! Tévedsz. Én nem Gazdag úr, én Drom vagyok.
 Bedgai professzor két lépést hátrált, vagy még inkább szökellt, korántsem kecsesen.
— Hogyan? Tréfál?
Zoli úgy érezte, ideje végre közbevetnie magát.
— Édesapámék még nincsenek itthon.
— Drom pedig nem tréfál, mert Eidauri világában nem ismerjük a tréfát, ő Drom, teljes jogú eidauri polgár, én pedig Bence vagyok, univerzális számítógép és robot — szólalt meg Bence, és a professzor kínosan nevetett, mely köhécselésbe fulladt.
— Kikérem magamnak ezt az ugratást! Még hogy ufók!
— Nem ugratás ez, professzor úr! Tényleg ők azok. Édesapámék nemsokára hazajönnek, tessék talán megvárni őket. Ez itt Panni, a húgom.
 Panninak nagyon nem tetszett a professzor, ezért hűvösen, rendreutasító hangon mutatkozott be.
— Gazdag Anna. Egyébként az idegen lények emberi alakot öltöttek a kedvünkért, mert így sokkal jobban néznek ki, és különben is fontos beszélgetést tetszett megzavarni.
 Bedgai kissé gúnyosan mosolygott, s hajolt meg Panni előtt.
— Ezer bocsánat, kisasszony, így már egészen más... Elnézést, hogy annyira megtévesztett ez a tökéletes átalakulás. Óriási pillanat ez a számomra, sorsdöntő történelmi pillanat! Két évtizede hirdetem szerény intézetem élén, hogy nem vagyunk egyedül a Világegyetemben mi, értelmes lények, s most annyi megaláztatás, nélkülözés és gúnykacaj után... engedjék meg, hogy testvéri keblemre vonjam önöket!
 A professzor kissé teátrális mozdulattal kitárta karját, de Drom ráripakodott.
— Ne érintsen meg! A saját érdekében kérem!
Bedgai sajnálkozva, de gúnyosan leeresztette karját.
— Ó persze, értem én... Titokzatos sugárzások, erőterek... micsoda nagylelkű elővigyázatosság! Annyi kérdés tolulna ajkamra e szent pillanatban...!
Drom türelmetlen mozdulatot tett.
— Kark! Te hamis szavakat használsz, idegen! Egészen más dolgok járnak az agyadban. Te még mindig nem hiszel nekünk!
A professzor zavarba jött, szánalmasan dadogni kezdett.
— Ö, igen... valóban vannak még kételyeim, de hát hogyan... honnan? Nem is csoda, hogy kételkedem, hiszen...
 Bence megsemmisítő pillantást vetett Bedgaira, majd Zolihoz fordult.
— Nálatok mind ilyenek a tudósok?
Zoli nemet intett, majd Dromhoz fordult.
— Ha javasolhatok valamit, Drom, add át a szükséges információt a szokott módon. Időt takarítunk meg, és jó sokat elbír, hiszen professzor...
 Drom biccentett, mereven ránézett az értetlenül álldogáló Bedgaira, Bence pedig elkezdett körbejárni körülötte. A professzor ijedten forgolódott, de egy idő után nem tudott elszakadni már Drom hipnotikus pillantásától. Néhány másodperc eltelte után azonban kétségbeesetten felüvöltött.
— Jaj! Elég! A fejem! Abbahagyni! Szétpattan az agyam! Értek már mindent! Elhiszek mindent, csak hagyják abba!
— Bocsánat — mondta Drom, és lesütötte tekintetét.
— Meglepően kevés információ fért az agyába — jelentette ki Bence.
 Bedgai lassan ocsúdott fel, de azért eljutott tudatáig Bence mondatának értelme.
— Micsoda? Mert már tele van a fejem tudománnyal, tisztelt robot úr, azért van ez! Most már minden világos! Önöknek egy transzurán elemre van szükségük űrtányérjuk lebegő héjának előállításához, a 102-es rendszámú nobéliumra, amelynek atomsúlya 259... Most már tudjuk legalább, hogy a gravitáció legyőzésének titka a nobéliumban keresendő! Ez a titok már önmagában óriási horderejű!
 Drom komoran szakította félbe a professzor újabb áradozását.
— Ha megszerzed, amire kérünk, a tiéd lehet e titok. Ha nem, nyomtalanul kitöröljük emlékezetedből.
— De drága barátaim! Ez az aktinida csak atomreaktorban állítható elő!
— Hát akkor adjanak kölcsön egy atomreaktort, vagy... vagy pedig mi építünk egyet. Mi azonban csak a 79-es elemet, és persze a rendszerben előtte álló elemeket tudjuk átlényegítéssel előállítani. Sajnos, már a 80-as rendszámú higanyt sem. De hát nincsenek tökéletes lények a Világegyetemben... így hát szükségünk van az önök segítségére, ha vissza akarunk térni Eidauriba.
— Már pedig vissza akarunk térni — mondta Bence határozottan.
— Megértem önöket — mondta Bedgai kissé zavartan. — A mi világunk rendkívül kezdetleges. Egyetlen atomerőművünk még épülőben van.
— Én nagyon örülnék, ha Drom és Bence mindig velünk maradna! — jelentette ki Panni, kissé logikátlanul.
— Ez kedves tőled, Panni — mondta Drom udvariasan és szemében csaknem emberi melegség gyulladt ki.
Bedgai professzor lázba jött, kezét dörzsölgette.
— A 79-es elem... de hiszen ez az arany! Aurum! Ezek szerint önök aranyat tudnak előállítani?
Drom vállat vont.
— Bármiből. De semmi értelme. Nekünk nobélium kell. Az arany nagyon rossz tulajdonságokkal rendelkező fém, túlságosan nehéz és lágy, semmire sem használható, legfeljebb ötvözetben.
Bedgai felháborodott mozdulatot tett.
— Micsoda? Még hogy semmire sem jó? Hiszen aranyért minden a világon kapható! Még nobélium is bizonyosan, amennyi csak kell!
— Nem a világon, legfeljebb a ti bolygótokon van ilyen nagy becse az aranynak. Úgy látszik, ti tudjátok valamilyen hasznát venni.
— Nem, semmire sem használjuk — mondta Zoli. — Legfeljebb ékszereket, gyűrűket készítenek belőle, régebben pénzt is vertek.
— Pénzt? Kark! Értem már — mondta Drom. — Olyan csereeszközt, amelynek nincs önálló haszna. Akárcsak az aranynak.
Bedgai ide-oda járkált, mint akit megbabonáztak.
— Dehogy nincs! Kedves Drom úr! Aranyért valóban mindent meg lehet szerezni! Ha önök valóban tudnak aranyat csinálni...
— Csinálni... azt nem.
— Hát akkor? — kérdezte Bedgai csalódottan. — Akkor mit?
— Át tudjuk lényegíteni arannyá a már meglévő anyagokat — mondta Drom kimérten.
— Bármit? Korlátlanul?
— Bármit, az arany atomsúlya alatt, természetesen!
Bedgai mohó tekintete különböző tárgyakra esett, őrült dervisként csapongott ide-oda.
— Egy vázát? Egy szobrot? Egy kanalat? Egy halom követ is?
— Ezekkel a tárgyakkal még nem kísérleteztem, de a lényeg ugyanaz.
— Szóval akkor át tudná változtatni... mondjuk... ezt az asztalt?
 Bedgai professzor arcán látszott a szomorúság, hogy nincs a szobában nagyobb tárgy, mondjuk egy zongora.
— Természetesen. De hát akkor kissé nehéz lesz ez az asztal, nem gondolja? Egy ilyen használati tárgynak előnye, ha viszonylag könnyen mozdítható — mondta Drom, a maga szempontjából rendkívül ésszerűen, mégis naivul.
— Ne tessék ezzel most törődni! Rajta! — unszolta a professzor Dromot egy iskolásgyerek áhítatával.
— Kérem! — mondta Drom egykedvűen, odalépett az asztalhoz, erősen koncentrált, könnyedén megérintette a bútordarabot. Érintése nyomán halvány füst kezdett gomolyogni, a jelenlévők, Bence kivételével, ösztönösen hátraléptek. Vakító világosság támadt, be kellett hunyniuk a szemüket, s mire kinyitották, már ott is állt a csillogó, színarany asztal. Bedgai és a gyerekek ámulva nézték, Panninak tapsolni támadt kedve, de mégsem tapsolt, mert érezte, ez nem valami bűvészmutatvány. Bedgai óvatosan kinyújtotta kezét az asztal irányában, de már Drom figyelmeztetése előtt visszakapta, mert hő áradt a színarany asztalból, melynek lábai megperzselték a szőnyeget is.
— Vigyázat, kissé meleg még az ön testhőmérsékletéhez képest — mondta Drom. Bedgai hátralépett, mintha valami műtárgyat csodálna.
— Fantasztikus! Kolosszális! Ez egymaga megér vagy százezer dollárt! Az durván annyi, mint ötmillió forint. Nem baj, az is szép pénz, nem igaz?
 Bedgai körülnézett, látszott arcán, hogy agya jár, mint a motolla, s beterelte Dromot a másik szobába.
— Jöjjön, kedves Drom úr, majd én részletesen elmagyarázom, hogy van ez az egész itt a mi Földünkön és mit kell tenniük. Maga is jöjjön, kedves robot úr! Ti pedig — fordult a gyerekekhez — szépen maradjatok kint és játsszatok valamit, amíg apuka megjön! Nekem fontos vizsgálatokat kell elvégeznem az idegen lényeken. Jöjjenek, kérem.
 A professzor eltűnt a másik szobában Drommal és Bencével, akik inkább kíváncsian, mint engedelmesen, de követték. Az ajtókilincs kattant, az elképedt és mérges gyerekek magukra maradtak.
Panni fel volt háborodva, arcán vörös foltok gyúltak ki.
— Hát ez mit képzel? Még hogy játsszunk?
Zoli dühös pillantást vetett a csukott ajtóra.
— Szinte táncra perdült, amikor az arany szóba került. Nem tetszik nekem ez a... professzor! 
Panni dühös mozdulatot tett.
— Remélem, Droméknak sem tetszik. Én legalábbis úgy láttam. Látod, mégsem lett volna szabad beengednünk!
— Lehet, hogy tényleg igazad van — mondta Zoli, erőt véve férfiúi felsőbbrendűségi érzésén. — Most már én is legszívesebben kiadnám az útját. De hát állítólag apa hívta... az az amerikai újságíró tényleg említést tett erről a professzorról...
— Én nagyon kíváncsi vagyok, miben sántikál most! — mondta Panni, és odasettenkedett az ajtóhoz, nyilvánvalóan hallgatózás céljából. Zoli egy ideig helytelenítő homlokráncolással figyelte húgát, majd csatlakozott hozzá.
 A két gyerek odanyomta fülét az ajtóhoz, és önfeledten hallgatózott, amikor apjuk lihegve, kifulladva megérkezett, és rájuk ripakodott.
— Hát ti?! Mit csináltok ott? Dromékkal van valami baj?
Zoli felegyenesedett.
— Psszt! Odabent vannak! Nemrég jött valami bécsi professzor, akit az a tudósító értesített.
— Hát ez nagyszerű! — mondta Gazdag, és letette aktatáskáját. — Legalább valaki végre leveszi a gondot a vállunkról. Mégiscsak szakember, és igazán gyorsan érkezett! De azért hallgatózni akkor sem illik!
Panni megsemmisítő pillantást vetett szülőatyjára.
— De hát ez a professzor valami gazfickó, apa! Fogadni mernék, hogy el akarja lopni Dromékat, és be akar csapni minket!
 Gazdag meghökkent kissé ettől a túláradó érzelemnyilvánítástól.
— Miket beszélsz, kislányom! Először is Drom. nem a miénk, tehát el sem lophatják tőlünk, másodszor pedig... honnan veszed ezt az egész szamárságot?
Zoli közbelépett:
— Ez nem szamárság! Nézd meg ezt az asztalt, apa! Most változtatta át Drom. Színarany! A professzor szerint ötmilliót ér.
— A mi asztalunk? Ugyan már! — mondta Gazdag István, de tekintete mágnesként tapadt a régi faasztalra, mely most határozottan fémasztal benyomását keltette. — A színe tényleg furcsa...
 Gazdag István megtapogatta az asztalt, majd megpróbálta megemelni, de nem sikerült. — Az áldóját! Csak nem...! De hát ez döbbenetes! Hiszen ez az alkimisták álma! Miért akarná ellopni a professzor? Ebből ő is gazdag lehet! Mindenki! Akárcsak Midász király! A mitológiai történetben bármihez is ért, minden arannyá változott!
— Miért, miért! Mert ez a professzor ravasz és mézesmázos! De ha végre hagynál minket hallgatózni, akkor bizonyítékot is szerezhetnénk! — mondta Panni a tévékrimiken edzett szakszerűséggel.
— Nekem se tetszik! Ez nem is professzor! — mondta Zoli.
— Ugyan, gyerekek, inkább hálásnak kell lennünk, hogy ilyen hamar megjött... végtére is nem lakhatunk egy fedél, azaz egy panel alatt két ilyen rejtélyes idegen lénnyel…
 Gazdag István maga is megpróbált belesni a kulcslyukon, ekkor lépett ki a professzor, szokásos lendületességével, csaknem f eldöntve a ház kissé szégyenkező gazdáját. A professzor nyomában Drom és Bence is kilépett, s kiismerhetetlen arckifejezéssel figyelték az emberi lények különös párbeszédét.
 Gazdag István elnézést kérő, kisfiús mosollyal hátraugrott, a professzor pedig mosolyogva, kezét előrenyújtva követte.
— Ó, a kíváncsiság mélységesen jellemző emberi tulajdonság, Gazdag úr! A magam részéről rendkívül örvendek! Alaposan elbeszélgettem ezekkel a derék izékkel... ezekkel az ei... eidauriakkal. Óriási dolog ez, kérem! A nevünk, de persze elsősorban az öné, aranybetűkkel fog a történelem évkönyveibe kerülni! Hogy is hívják?
— Gazdag István — rebegte a családapa.
— Igen. Gazdag István, aranybetűkkel! A történelem évkönyveibe! Mit évkönyveibe! Lehet, hogy az időszámítást is innen fogják kezdeni egykoron! Anno Gazdag! Gazdag előtt! Gazdag után!
— Ne tessék velem tréfálni! — mondta Gazdag István, aki inkább megszeppent, mintsem felderült ettől a jövőbeli kilátástól. Ő legfeljebb egy kis kertes családi házról ábrándozott, s nem arról, hogy őutána számítsák ezentúl az időt.
— Ez nem tréfa, Gazdag úr! Ön híres ember, s nevéhez méltó módon gazdag lesz! Nagyon örvendek a találkozásnak! Mindent el fogok követni, hogy segítségére lehessek. Én, mint a világ legismertebb ufológusa, az ufológiai tudományok doktora...
Gazdag István sután meghajolt.
— Nagyon megtisztel, kedves izé úr...
— Badguy, vagy magyarosan Bedgai. De szólítson csak egyszerűen professzornak. Már megszoktam — mondta Bedgai szerényen.
— Nos, professzor úr, Drom bizonyára előadta kívánságait...
— Ó igen, nagyon hatásos karkba léptünk — mondta Bedgai kissé fájdalmas mosollyal, homlokát simogatva.
— Csak ne mondaná folyton, hogy „ó, igen!" — jegyezte meg Panni félhangosan.
— Panni! — mondta Gazdag István, sokéves, begyakorolt, mindent kifejező atyai hangsúllyal.
— Ó igen, erről valóban illenék leszoknom... Tény viszont, hogy nobéliumra van szükségük, mégpedig igen nagy mennyiségben, hajójuk hártyavékony űrburkának előállításához. Ez egyúttal valami antigravitációs anyag is... ezt a részét nem nagyon értettem a magyarázatnak, de képletesen szólva mintha a fény hátán utaznának, minden egyes foton valósággal lök egyet rajtuk, azaz a hajójukon, így gyorsulhatnak a fénysebesség többszörösére.
— Képszerűen szólva valóban a fény hátán utazunk — szólt közbe Drom, aki kezdte unni Bedgai szószátyárkodását.
Gazdag István ettől fellelkesült.
— Ezek szerint a jó öreg Einstein kissé tévedett... És a lenézett sci-fi írók sejtették meg az igazságot.
Zoli felkapta fejét.
— Ugye? Ugye, apa? Te pedig mindig szidtál, ha sci-fit olvastam!
— Ezennel visszavonom a szidást — mondta Gazdag István atyai nagylelkűsége teljes tudatában.
— Ezenkívül vendégeink szeretnének kapcsolatba lépni a mi nem létező világkormányunkkal.
— Pedig már megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy nincsen világkormányunk... Ön tudna segíteni rajtuk, professzor úr?
 Bedgai felfújta arcát, ettől azonnal tekintélyesebbnek látszott.
— Hogyne, hogyne! Csak kell hozzá egy kis idő, egy kis türelem és egy kis körültekintés. Nem lehet előkészítés nélkül rátörni egy ilyen óriási horderejű hírrel a világra. Intézetem természetesen minden rendelkezésre álló erkölcsi erejével támogatja Eidauri lakóit. De...
— De... ? — kérdezte vissza Gazdag.
— De pénzre szükség lesz, mégpedig sok pénzre.
Gazdag az asztalra pillantott.
— De hiszen itt van az arany... pénz tehát van. Akkor hát elviszi őket?
 Bedgai zavartan bámult maga elé, mint a kártyás, akinek fel kell fednie lapjait.
— Elvinni? Ugyan hová? Az én ufológiai intézetem ugyan kétségkívül nemzetközi hírű, de... hogy is mondjam... lényegében egyetlen igen szerény irodahelyiségből áll... Itt pedig — Bedgai körbemutatott —, egy magyar család szerető gondoskodása jó pszichológiai légkört teremthet vendégeink számára...
— Éljen! — kiáltotta Panni, aki az egészből annyit értett, hogy a professzor is azt akarja, maradjanak náluk az idegen lények.
Gazdag panaszosan széttárta karját.
— Kérem... mi erre talán mégsem vagyunk hivatottak...
Bedgai megérezte Gazdag bizonytalanságát, és azonnal támadásba lendült.
— Sőt, úgy vélem, leghelyesebb az volna, ha a megfigyelés és az állandó konzultáció érdekében egyelőre magam is ideköltöznék.
— De kérem, ez azért mégis túlzás! — rebegte Gazdag.
— Megfizetem! Amennyit csak kér. Gondolja meg: állandóan velük leszek. Felügyelek rájuk. Megszabadítom önöket egy csomó kellemetlenségtől. Nem fogok zavarni. Hiszen máris szinte családtagnak érzem magam. Csak szólítsanak egyszerűen professzornak. Mindössze néhány napról van szó... egy világtörténelmi jelentőségű ügy érdekében...
 Gazdag legalább tiltakozni próbált, száját szólásra nyitotta, aztán megadta magát a végzetnek, mely egy lehengerlő modorú professzor képében jelentkezett.
 — Nos, hát... végül is... nem mondom, hogy túlságosan nagy örömmel egyezem bele, és a feleségemet is illenék megkérdezni erről...
— Az ön kedves felesége csak igent mondhat ilyen ajánlatra, ebben bizonyos vagyok. Napi ötszáz... mit ötszáz... ezer forintért... ez már igazán méltányos ár, úgy vélem... kiveszem ezt a kis szobát, és foglalkozom a vendégeinkkel.
 Bedgai professzor elővette tárcáját, kiemelt egy köteg bankjegyet, és Gazdag markába akarta nyomni, aki viszont kétségbeesetten, megszégyenülten tologatta vissza Bedgai kezét. Egy darabig mulatságos huzakodás folyt, hiszen magyar ember nem fogad el pénzt a vendéglátásért.
— Tessék! Fogadja csak el, előleg gyanánt! Kezet rá, Gazdag úr!
— Ugyan már, mit képzel rólam! Hiszen én ingyen is szívesen... — mormogta Gazdag, és közben megpróbált nem rápillantani az ingerlőén vastag bankjegykötegre.
 Bedgai egy szempillantás alatt eltette a pénzt, és meghajolt Gazdag előtt.
— Ön nagyszerű ember, Gazdag úr! Az emberiség egyszer...
— Tudom, aranybetűkkel fogja leírni a nevemet. De nem azért teszem. Hanem mert e rövid idő alatt is megkedveltük Dromot és Bencét.
— Megszerettük őket! Olyan mulatságosak! — szólt közbe Panni.
Gazdag összevonta szemöldökét.
— De Pannikám! Hogy mondhatsz ilyet? Inkább azt szeretném megkérdezni Drom úrtól, mi a közvetlen elképzelése a jövőről, vagyis hogy mihez akar kezdeni.
— A terveim érdekelnek? — kérdezte Drom. — Ha megkapom a nobéliumot, természetesen tovább kell mennem. Addig meg valahogyan csak eltöltjük együtt az időt. Például,.. megépítek nektek egy replikációs téridőkamrát. Ez persze csak amolyan nyers... — látszott Dromon, hogy keresi a megfelelő magyar kifejezést, és Bence azonnal segítségére sietett.
—... hevenyészett, házilagos, barkács, toldott-foldott... 
— Köszönöm — mondta Drom. — Tehát a téridőkamra házilagos kivitelű lesz. Hatótávolsága mindössze néhány ezer kilométer és néhány ezer év, de azt hiszem, földi viszonylatban így is újszerű találmány lesz. Vagy már esetleg ismeritek a replikátort? — nézett az emberekre kutatóan az eidauri lény.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz — vallotta be Gazdag.
— Sajnálatos, de én sem értem — mondta Bedgai, kissé ingerülten, hogy ufológusi tudományával mit sem kezdhet a kialakult helyzetben.
— Pedig rettentő egyszerű — mondta Bence csodálkozva.
Drom egyetlen pillantással beszélőkészülékére forrasztotta a szót.
— A szerkezet szubatomi energiakvantumokra bont bármely tetszőleges tárgyat vagy élőlényt, s a meghatározott téridő-koordinátákban pontosan összerakja.
 Az emberek értetlenül pislogtak. „Szétszedi, aztán összerakja...?"
— Eidauriban így utazunk. Nagyon kényelmes. És gyors.
Bence bűntudatosan elhallgatott.
— Hipp-hopp, ott vagyok, ahol akarok? — kérdezte Panni hitetlenül.
— Hipp-hopp? — ízlelgette a szót kíváncsian Drom. — Hát igen, körülbelül így van.
Bedgai kezdett magához térni.
— Talán űrhajótok is ilyen elven alapul?
Drom szomorúan ingatta fejét.
— Nem, sajnos, csillagközi utazásokra egyelőre nem alkalmas. Ugyanis a legnagyobb számítógéprendszer sem képes arra, hogy pontosan megjósolja azokat a véletlenszerű kozmikus állapotváltozásokat, amelyek útközben felléphetnek.
— Már többen megpróbálták a téridőkamrát csillagközi utazásra is felhasználni, de ezekről az utakról, sajnos, még senki sem tért vissza — fűzte hozzá Bence.
— Elveszett barátoknak nevezzük ezeket a vakmerő hősöket — mondta Drom. — És legutolsó, köztünk viselt alakjuk lenyomatát nyilvános helyeken őrizzük.
— Lenyomatát? Szobraikat? — kérdezte Zoli.
Drom Zolira meredt.
— Szobor? Kark? Igen, tehát a szobor a megfelelő kifejezés. Persze ezek nem statikus képmások. Ha nem térünk vissza, talán a mi képmásunkat is felállítják. A mozgó, dinamikus szobrunkat. Mi is „elveszett barátok" leszünk...
— Reméljük, nem így lesz — mondta Bedgai, és együttérző képet vágott.
 Zoli majd kiugrott a bőréből, olyan izgatott lett e találmány hallatán.
— Szóval egy ilyen kamrába csak úgy belül valaki, mondjuk én, és...
— Beleáll — javította ki Drom. — A kisebb kamrában nincs az üléshez elegendő hely. De ott lehetsz, ahol akarsz, feltéve, ha pontosan tudod a téridő-koordinátákat.
Zoli hangosan ábrándozott.
— Megnézhetném például valamelyik híres római császár udvarát, vagy Napóleon valamelyik nagy csatáját, vagy Kossuth Lajost, vagy...
Drom halványan mosolygott.
— Nem tudom, kik ezek az emberek, felteszem, hogy valaha létezett személyek. Ha léteztek, természetesen megtekintheted őket. De a csatát nem ajánlom. Az erőszakos cselekményt jelent, ugyebár? A replikációs tér nem véd meg az életveszélytől.
— Hihetetlen! — kiáltott fel Bedgai, a találmány, horderejére célozva, de Drom félreértette a megjegyzést.
— Sajnos, még nem tökéletes ez a találmány...
Gazdag is kezdte hinni, igaz, amiről Drom beszél.
— Ez alig elképzelhető. Ehhez képest minden eddigi találmány ócska játékszer csupán! Ha ez az emberiség birtokába kerülne...!
 Drom ártatlanul Gazdagra pillantott, tekintetében nyoma sem volt gyanakvásnak.
— De hiszen oda kerül, nemde? Hiszen ti emberek vagytok, és én nektek adom a replikátort. Persze csak akkor, ha sikerül megépítenem.
 A professzor töprengve felfújta az arcát, amitől olyan mulatságos lett, hogy Panni alig tudta kuncogását elfojtani.
— Azért kell alaposan megfontolni ezt! — mondta Bedgai, kissé eltévesztve a magyar szórendet.
— Mit kellene ezen megfontolni? — kérdezte Zoli türelmetlenül. Ő máris nekilátott volna a replikátor építésének.
— Te ne szólj bele a felnőttek dolgába, fiacskám! — mondta a professzor, akit kezdett már idegesíteni, hogy a Gazdag csemeték állandóan közbekotyogtak, és így megfosztották őt az idegen lényekkel való bensőséges és emelkedett társalgás örömétől.
Gazdag nem vett tudomást a kis nézeteltérésről.
— Azt kell megfontolnunk, hogy ez a találmány jóra és rosszra egyaránt felhasználható. Veszélyes dolog. Ha egy hadsereg kezébe kerül... vagy még inkább a bűnözők, terroristák kezébe... hát elképzelni is rossz, mi történhet!
— Akkor a bűnözők egyszerűen eltűnnének az időben! — mondta Zoli, és elképzelte, amint egész sor időbanda alakulna, amelyek szabadon garázdálkodnának a múltban és a jövőben.
— De ti nem vagytok katonák, ugye? — kérdezte Drom. — Sem pedig úgynevezett bűnözők és terroristák... Nem is egészen érteni, kik ezek, de ha megengeditek... Kark?
Gazdag beleegyezően bólintott. — Kark. Drom néhány másodpercnyi szünet után rájuk pillantott, arcán egyre fokozódó megdöbbenéssel.
— Értem. Sok rossz ember. Erőszak. Hát ezért nincs világállamotok sem! Borzasztó helyzet. Nem tudjátok, ki jó, ki rossz, mert nem a tiétek a kark adománya! Mit tehetünk? Akkor csak és csakis nektek adom a replikátort, kizárólagos felhasználási joggal. Hogy a rossz emberek el ne vehessék tőletek.
 Bence gépagya a formális logika szerint gondolkodott, ezért feltette a kérdést:
— Honnan tudjuk, hogy ők nem rossz emberek? S hogyan biztosítjuk, hogy a rossz emberek ne vehessék el tőlük?
 A kínos kérdésre senki sem válaszolt, Bedgai professzor is megkerülte a problémát.
— Majd mi eldöntjük, milyen nemes célokra használjuk fel az izét... szóval a találmányt. És mennyi idő kell egy ilyen repli... replikátor megépítéséhez?
 Drom az emberihez rendkívül hasonló vállrándítást produkált.
— Ha megkapom a szükséges anyagokat, néhány nap alatt elkészülök vele. Először azonban elkészítek egy kísérleti példányt, és magam próbálom ki elsőnek. Hiszen nem ismerhetem a földi anyagok összes sajátosságát... könnyen végzetes hibát követhetek el... A replikátor nálunk régi találmány, de korántsem teljesen veszélytelen.
 Ekkor odakint zaj támadt, s kisvártatva belépett Gazdagné, kifulladva, lihegve, tömött bevásárló szatyrokkal és telve aggodalommal az idegen lények, illetve a gyerekek miatt.
— Nincs semmi baj ? Ó, bocsánat... még mindig itt vannak? — mondta egy szuszra, majd észrevette Bedgai professzort, és abbahagyta a további kérdezősködést.
— Erzsikém... ez itt Bedgai professzor. Professzor úr, ez a feleségem — mondta Gazdag. A professzor az a híres ufó... ufológus, akiről az amerikai tudósító beszélt. És, tudod, itt fog egy ideig lakni, mert a látogatóinkkal foglalkozik.
— Itt? Nálunk? — hebegte Gazdagné, és lassan letette a szatyrokat.
 Bedgai ódivatú gavallériával kezet csókolt Gazdagnénak, majd mélyen a szemébe nézve így fuvolázott:
 — Asszonyom, végtelen nagy öröm a számomra, hogy itt lehetek! Ön felmérhetetlen jelentőségű események közvetlen részese!
— Igazán? — mormolta Gazdagné.
— Hát persze! Most jött el az ön életében a szerencse nagy pillanata! Híresek, gazdagok, hatalmasok leszünk, mert ezek a derék, jó szándékú idegenek mindent tudnak, és minden tudásukat átadják nekünk!... Most pedig — fordult a professzor Dromhoz — kedves barátom, gyerünk és állítsuk össze azoknak az anyagoknak a jegyzékét, amelyek szükségesek a replikátor megépítéséhez!
 Bedgai erőteljes mozdulatokkal átterelte Dromékat a másik szobába, mintegy kirekesztve Gazdagékat a további tárgyalásokból.
Panni megbökte Zolit.
— Na, mit mondtam? Úgy csinál, mintha ő találta volna ki az egészet!
— Mit szólsz ehhez, Erzsi? — kérdezte Gazdag félénken.
— Én semmit sem értek! — sóhajtotta Gazdagné. — Igaz, amit ez a professzor mond? Gazdagok és híresek leszünk?
— Nem tudom. Nem sajátíthatjuk ki sem Dromot, sem a találmányait. Szem előtt kell tartanunk az egész emberiség érdekeit...
Gazdagné erre már felfortyant.
— Az egész emberiség?! Na, hagyjuk ezt, fiam! Az egész tisztelt emberiség kényelmesen ül otthon, és nem kegyeskedik elhinni, hogy értelmes idegen lények érkeztek a Soltvadkerti út 67. hatodik emeletére.
— De előbb vagy utóbb el kell hinniük! — mondta Zoli, a kamaszfiúk töretlen optimizmusával.

7. fejezet

Drom miközben a professzorral kommunikált, szabaddá tette csodálatos agyának legnagyobb részét, s Bence, a robot segítségével sugározni kezdte adását Eidauri felé. Ez az adás olyan erős volt, hogy valamennyi földi rádió- és tévéállomás energiája eltörpült mellette, s izzó tűként fúródott a kozmosz végtelen sötétjébe. Nem várhatott azonnali választ, hiszen a különleges erősítők sem haladhatták meg a fénysebességet sokkal, de a robot spirális energiatükrözéssel úgy felgyorsította az üzenetet, hogy Drom adása a lehető legrövidebb úton, csillagködről csillagködre csapódva utazott a megadott téridő-koordináták szerint, Eidauri felé.
— Figyelem, Eidauri, figyelem! Drom kibernetikus organizmus és robotszámítógépe karkban jelentkezik. Új híradást eddig nem vettünk, telepatikus hullámok igen gyengék. A Sol-rendszer harmadik bolygójának téridőhálóját hamarosan megbontjuk, jövőjében nobéliumot keresünk. Állapotunk kielégítő, mentőhajó indítását ismételten kérjük. Figyelem, Eidauri, figyelem!
 Drom azon tűnődött, vajon mit szól az eidauri Nagytanács, ha megtudják, hogy egy primitív, lakott bolygó téridő-hálóját megbontotta Drom kiborg. Az ilyesmit általában tiltja a szabályzat, és minden érv valóban amellett szól, hogy az ilyen fejletlen bolygó ügyeibe tilos beavatkozni, sőt lehetőleg messze el kell kerülni mindaddig, míg nem válik háborúmentessé és teljesen egységessé. De az űrhajótörés mégiscsak rendkívüli esemény, ilyenkor a kapcsolatfelvételt nem lehet halogatni, s a Földön megismert civilizáció, ha nem is éppen a legfejlettebb, mégsem teljesen barbár, s talán ötven vagy száz földi év múlva amúgy is bekövetkezne az, amely valójában minden földlakó leghőbb vágya végrehajtják a teljes leszerelést és létrehozzák az egységes bolygóállamot.
 Drom leadta üzenetét, és megnyugodott. A mentőhajó már úton van felé, s addig kicsit tanítgatja ezeket a sajátos külsejű, nagyjából értelmesnek mondható lényeket. Olyan rövid ideig élnek! Talán ez a titka annak, hogy úgy viselkednek, mintha örökké élnének. Talán ezért gyűjtögetnek, rombolnak és irigykednek egymásra, mert külön-külön mindnyájan azt hiszik, csak a többiek halnak meg, ők maguk örökké élnek. Mi más lehet a magyarázata annak, hogy ennyire zavaros itt minden a Földön? A kisebb értelmes lények — a gyermekek — mintha értelmesebbek lennének. Ez azonban aligha képzelhető el. Hogyan lehetséges, hogy ezek a lények fokozatosan eltompulnak? Talán a társadalom teszi ezt velük, amelyben élnek? Vajon miféle intézményeik vannak? Erről Drom még nagyon keveset tudott. Néhány erős karkkal persze sok minden kiderülhetne, de hát a kark is beavatkozás, egy olyan bolygón, mely nem ismeri a gondolatátvitelt, sőt szégyenletesnek tartja a telepatikus kommunikációt...
 Ismét belehallgatott a bolygót behálózó rádió- és tévéadások zűrzavaros, érthetetlen műsoraiba, és Bencére bízta, hogy oldja meg, amennyire lehetséges, dekódolásuk bonyolult feladatát. Ennyi nyelv, ennyiféle kommunikáció! És mind milyen primitív a maga módján! Mennyira ugyanazt mondják, csak sok-sok nyelven! Vajon mire való mindez? Ilyen rövid életű lények arra pazarolják az idejüket, hogy egymás kibogozhatatlanul bonyolult nyelvét megtanulják?
 Drom ingerülten kikapcsolta agyának jelfogóit, s teljes figyelmével ismét a professzor felé fordult, aki egyre a replikátor felől faggatta. Lám, ilyen az ember. Nem ért semmit, de kíváncsi. És a kíváncsiság a civilizációk legnagyobb hajtóereje.

8. fejezet

A professzor hamarosan meghozta a Drom áltál megnevezett anyagokat, s a két idegen lény meglepően rövid idő alatt készen lett a téridőkamra kísérleti példányával. Nem hangzott ki semmiféle munkazaj a kisebbik szobából, s amikor Drom és Bence minden erőlködés nélkül áthozta a különös, de rendkívül silánynak és prózainak ható szerkezetet, a gyerekek alig tudták visszafojtani nevetésüket, mert a Drom-féle replikátor leginkább egy szekrényre, vagy még inkább valami zuhanyozófülkére hasonlított, s a sajátosan mulatságos hatást még csak fokozta a fülkét borító, zizegő ezüstfólia.
— Hát ez lenne az a kamra? — kérdezte Panni kissé csalódottan, mint a kisgyerek, ha a várt csodás ajándék helyett valami értéktelent kap.
A professzor sem tudta leplezni aggodalmát.
— Hiszen ez... ez egy szekrény!
Zoli is megvető pillantást vetett a tákolmányra.
— Drom, biztos vagy benne, hogy ez az a téridőkamra?
Drom és Bence ünnepélyesen a szőnyegre helyezte a „szekrényt", és elégedett pillantást vetett közös művére.
— Micsoda kérdés! Ez egy nagyon egyszerű replikátor.
— Eidauriban ilyesmivel a gyerekek játszanának — feltéve, ha volnának nálunk gyerekek — tette hozzá Bence, aki engedély nélkül újra karkba lépett és pontosan leolvasta a földi emberek aggodalmas hitetlenkedését.
— És mi van benne? — kíváncsiskodott Panni.
Drom széthúzta a fülke fóliafüggönyét.
— Láthatod, teljesen üres. Csak a teteje meg az alja lényeges. Ami közé kerül, azt szétszedi, eltünteti, s átsugározza egy másik téridőpontra. Válasszatok ki egy kisebb földi tárgyat! Betesszük a replikátorba, és azonnal kipróbáljuk.
— Azonnal? — kérdezte Panni, és nagyobb tisztelettel méregette a különös készüléket.
— Hát persze. Először tárgyakkal kell kipróbálni, aztán értelmetlen lényekkel, s csak legutoljára értelmes lényekkel. Válasszatok ki egy kisebb tárgyat. Beletesszük a replikátorba és elküldjük az általunk meghatározott helyre!
— Talán egy könyvet? — nézett körül határozatlanul Zoli. 
Panni a könyvespolchoz lépett, s levett egy vázát.
— Ha szabad kérnem, ezt küldjük el! Anya kapta a munkahelyén, a szakszervezettől. Úgyis olyan ronda...
— Szakszervezet? — kérdezte Bence, a mindenre kíváncsi robot. — Ezt nem értem.
Drom egy mozdulattal elnémította Bencét.
— Köszönöm, Panni. Remélem, nem történik baja ennek a tárgynak, mely valóban csúnya és felfoghatatlan módon alkalmatlan bármilyen funkcióra.
 Drom a vázát a replikátorba helyezte, s a többiek lélegzet-visszafojtva figyelték, akárcsak valami bűvészmutatványt. Drom érezte, hogy most valami fontos dolog történik, bár ő maga ilyenféle játékkal nem nagyon foglalkozott, oly egyszerű volt az elv és a gyakorlat, mely itt tökéletesen egybeesett.
— Akkor most... lássuk csak... — elkezdte nyomogatni a gombokat a szekrény (vagy zuhanyzófülke) oldalán. — Megpróbáljuk átküldeni a vázát a szomszéd szobába.
 Drom elhúzta a fóliafüggönyt, amint ez jobb bűvészmutatványoknál szinte törvényszerű.
—	A szomszéd szoba... az a fürdőszoba... — suttogta Zoli.
Ebben a pillanatban berontott Gazdagné, meglehetősen hiányos öltözékben, kezében a ronda szakszervezeti vázával.
— Már fürödni sem lehet nyugodtan ebben a házban? — sikoltotta. — Azt akarjátok, hogy tényleg megőrüljek? — lecsapta a vázát és kirohant, szappanhabot és tócsákat hagyva maga után.
— Kicsit ideges szegény! — mondta Gazdag bocsánatkérően.
— Fantasztikus! — mondta Zoli, aki belátta, hogy ez nem bűvésztrükk volt, hanem a replikátor találmányának megnyilvánulása.
— Zseniális... — mormogta Bedgai. — Csak tudnám, hogyan működik!
— Majd karkba lépünk, és akkor... — kezdte Drom, de a professzor idegesen és nyomatékosan nemet intett.
— Nem, nem, köszönöm, nem szeretem a karkot!
— Most a kísérlethez egy élőlényre lenne szükségem — mondta Drom szigorúan. — Egy nem értelmes lényre.
Zoli tűnődve körülnézett, tekintete a professzorra esett.
— Hát ez nehezebb lesz. A szomszédoknak ugyan van egy macskája, de nem hiszem, hogy...
 Panni megmentette a helyzetet, s átnyújtott egy virágot, cseréppel együtt.
— Tessék, Drorn! Nem értelmes lény, de él. Igaz, nem mozog.
— Akkor áthelyezem az előszobába! — mondta Drom, állított a kapcsolókon, benyomott néhány gombot, majd várakozó állásba helyezkedett.
Gazdagné ismét berontott, kezében a cserepes virággal.
— Miért kell a virágot az előszobába tenni, a padlóra? Majdnem kitörtem a nyakam! Tiszta bolondokháza!
Drom válaszra sem méltatta Gazdagné kitörését.
— Rendben van. A replikátor működik. Akkor majd építek egy valamivel nagyobb, több személyes kamrát. Gondoljátok, hogy egy nagyobb replikátorért cserében kapunk megfelelő mennyiségű nobéliumot?
Bedgai sugárzott a boldogságtól.
— Hát persze! Természetesen! Egy ilyen találmányért azt kérhettek, amit csak akartok! Ti lehettek a világ urai!
Bence csodálkozva meredt a professzorra.
— A világ urai? A világ végtelen. Senki sem lehet az ura!
A professzor zavarba jött.
— Mi a Földet nevezzük világnak, köznapi értelemben.
— Különös! — mondta Drom kongó hangján. — Hát miért akarnánk mi a ti bolygótok urai lenni? Ott van nekünk Eidauri... de annak sem vagyunk urai, csupán lakói. Minden lénynek megvan a saját létformája, tere, lehetőségei... Vajon miért kívánna az egyik lény a másiknak ura lenni?
— Nálunk, embereknél ez így szokás — mondta Bedgai. — Aki erősebb, okosabb, az ura akar lenni a gyengébbnek és ostobábbnak.
— Kár — mondta Drom. — Nálunk, Eidauriban mindenki egyforma, mégis mindenki más, hiszen állandó átlényegülésben vagyunk. És ez mindenkit éppen eléggé leköt. Hogyan parancsolhatnék rá egy másik Dromra, hogy ezentúl ne Drom legyen? Vagy mit parancsoljak neki? És az nekem miért jó? És neki miért jó?
— Senkinek sem jó, de nálunk így szokás.
— Az evolúció törvényei is ezt mondják — kelt az emberiség védelmére Gazdag, aki nem szerette volna, ha az idegenek rossz benyomást szereznének az emberekről.
— Ezt talán még karkban sem tudnám megérteni — mondta Drom csüggedten. — Ismerem az evolúció fogalmát. De higgyétek el, rosszul értelmezitek e fogalmat! A világban semmi sincs, ami tökéletes, így hát semmi sem tarthat a tökéletes felé. A lények között nincsen alsóbb- és felsőbbrendűség. Kiegészítik egymást, s egymás nélkül nem tudnak élni. Még a gépekkel is ez a helyzet. Bence ugyan nem eleven lény a megszokott értelemben, de nem mondanám, hogy alacsonyabb rendű, mind én. Sok mindent nálam sokkal jobban, pontosabban tud.
— Köszönöm — mondta a robot, s hangjából valódi érzelem csendült ki.
— Most ki kell próbálnom a replikátort személyesen — rekesztette be a filozófiai vitát Drom. — Mint említettem, az a szabály, hogy minden replikátort először az építője próbál ki.
Bence megint közbeszólt.
— Ugyanis mindig eltűnnek néhányan, akik valamilyen apróbb hibát követtek el. Vigyázz nagyon, Drom!
— Felesleges a figyelmeztetés — mondta Drom szigorúan.
— És hová mégy majd vele? — kérdezte Panni kíváncsian.
— A jövőbe — felelte Drom, — A jövő téridő-tartományába, mert az a legveszélyesebb.
— De hát miért? — kérdezte Panni.
— Nagyon egyszerű oka van. A múltról általában vannak bizonyos előzetes ismereteink, feljegyzéseink. Amikor meghatározzuk a téridő-koordinátákat, nagyjából biztosan tudjuk, hová megyünk, milyen időszakaszban járunk, és mit találunk majd ott. De a jövendőből ilyen információk nem állnak rendelkezésünkre, legfeljebb becslések, jóslatok. Egy mai nagyváros helyén a távoli jövőben esetleg pusztaságot, rosszabb esetben víztárolót, atomerőművet, vagy éppen működő vulkánt találhatunk, ahol pedig ma még sivatag van, néhány száz vagy ezer év múlva égig érő házakból álló nagyváros lehet. Vagyis nem tudjuk kiszámítani a ránk leselkedő veszély nagyságát és természetét. Ilyenkor szerencse is kell az utazáshoz. Ha túl messzire merészkedünk előre az időben, esetleg maga a bolygó is eltűnt régen, és nobélium-burok nélkül ez biztos pusztulást jelent...
— Hát ez roppant érdekes! — mondta Zoli. — Akkor végülis meddig szándékoztok elmenni az időben?
Drom elgondolkodott.
— Ezzel a primitív kamrával elég lesz a mostantól számított kétezredik év...
Panni felkiáltott.
— Vagyis 3985 körül...! De szeretnék veled menni, Drom!
— Hát még én! — mondta Zoli halkan, sóvárgó szemmel.
— Nincs jogom, hogy kockára tegyem az életeteket! — mondta Drom. — De azt megígérem, hogy pontosan beszámolunk mindenről.
— Egészen pontosan — tette hozzá a szószátyár robot.
— Ha lehet, hozunk is nektek valamit a jövőből — mondta Drom, egészen a gyerekek felé fordulva. — Bizonyítékul, hogy valóban ott jártunk, mert érzem, nem hisztek nekem.
 A professzor agyában ekkor fogamzott meg az első gondolat.
— Kétezer év múlva? De hát akkor velünk mi lesz? Mi akkor már réges-régen por és hamu leszünk...
Drom fanyar mosolya kissé lenéző volt.
— Számunkra ott, földi időben, mintegy két hónap telik majd el. Ennyi időre lesz szükségünk, hogy alaposan körülnézzünk. De számotokra ez csupán néhány órát jelent... Vagyis estére itthon leszünk. Gyere, Bence!
 Drom most már ügyet sem vetett a földi emberekre, minden figyelmét a kapcsolószerkezetre összpontosította, gondosan beállította, majd bemászott Bencével együtt a téridő-kamrába. Az egész jelenet egyszerre volt mulatságos és félelmetes, mert minden szemtanú kétség és hit között ingadozott.
Drom még egyszer kidugta fejét az ezüstszínű fólia mögül.
— Vigyázzatok, nehogy bárki is hozzányúljon a kapcsoló szerkezethez! Az nagyon nagy bajhoz vezethet! Könnyen megeshet, hogy ott maradunk a jövőben, s nem biztos, hogy lehetőségünk nyílik arra, hogy újabb replikátort építsünk!
— Majd vigyázunk! — mondta Zoli, s gyilkos pillantást vetett Bedgai professzorra, aki máris a kapcsolótáblát tanulmányozta.
— Egészen nyugodtak lehettek! — mondta a professzor.
— Jó utat! Vigyázzatok magatokra! — kiáltotta Panni, aki úgy integetett, mintha egy vonat indulásának szemtanúja lenne.
Bence is kidugta fejét a fóliasátorból.
— Mit hozzunk nektek, gyerekek?
— Valami szépet! Egy virágot a jövőből! — mondta Panni, nőies logikátlansággal. — Biztosan nagyon szép virágok nyílnak...
Zoli ekkora költőiségtől szinte rosszul lett.
— Ugyan már! Virág! Inkább valami izgalmas újdonságot! Vagy egy igazi embert, a jövőből!
 Drom bólintott, a fóliasátor zizegni kezdett, előbb halk, majd egyre fülsiketítőbb bugás hallatszott, olyan metsző hang, hogy mindenki befogta fülét. Aztán éles csattanás hallatszott, a lámpa pislákolni kezdett, elaludt, majd ismét kigyulladt.
— Elmentek... — mondta Panni áhítattal.
— Ugyan már! — fakadt ki Bedgai professzor, s óvatosan fellebbentette az ezüstös fóliát.
De a parányi fülkében nem volt senki.
 Drom és Bence eltűnt. És semmi ok nem volt arra, hogy ne higgyék el: valóban a távoli jövőbe távoztak.
 Mert akik el tudnak tűnni nyomtalanul, azok valószínűleg erre is képesek.
Ezt még Gazdag Istvánnak is el kellett magában ismernie.

9. fejezet

Drom és Bence elutazása után sokáig nem csillapultak a kedélyek. A tény, hogy felfoghatatlan módon eltűntek, azt igazolta, hogy valamiképp működik a replikátor, mely ott állt a szobában sejtelmes ezüstszínében villódzva, de azt, hogy valójában hová tűntek a látogatók, nehéz volt elhinni. Az időutazásról réges-régen álmodozott már az emberiség, de minden tudományos vélemény és érv amellett szólt, hogy az időutazás lehetetlen, fizikai képtelenség, amely csak tudományhoz nem konyító firkászok agyában fogamzik meg vad ötletként.
 Gazdagnénak eszébe jutott, hogy vacsorázni is illenék valamikor, s miután elfogyasztották a vacsorát és a professzor tiszteletére felbontottak egy üveg pezsgőt, kezdték derűsebben látni a világot. A gyerekek azonban nem vették le a szemüket a professzorról, aki időnként túl közel merészkedett a replikátor kapcsolótáblájához.
— Megpróbáltam a kolléganőimnek elmesélni, mi történt velünk — mondta Gazdagné, aki a pezsgőtől közlékenyebb lett. — Bár ne tettem volna! Villámgyorsan elterjedt rólam, hogy megbolondultam. A főnököm később behívatott, és finoman feltette a kérdést, jól érzem-e magam és nem akarok-e szabadságra menni.
Gazdag nevetett.
— Én meg felhívtam Ottót, a csillagász barátunkat, de ő is a hivatalos közleményre hivatkozott, és egyetlen szót sem hitt el az egészből. Itt meg, hallom, az egész utcában rövidzárlat volt az éjszaka. Még szerencse, hogy nem jöttek rá, hogy miattunk volt az egész!
— Pontosabban Dromék miatt — helyesbített Zoli, és Bedgait figyelte, aki megérintette a kapcsolótáblát.
— Ne tessék hozzányúlni! Drom szigorúan megtiltotta! — csapott le a professzorra Panni sárkányéberséggel. 
A professzor elkapta kezét.
— Pardon, ez az átkozott szórakozottság! Őszintén szólva nem is értem, mi okozhatta a rövidzárlatot. Hiszen nem voltak a hálózatba kapcsolva... Talán valami mágneses erőtér, vagy villamos kisülés...
— A hálózati áramból töltötték fel magukat — mondta Gazdag.
Zoli elmosolyodott,
— Tessék mondani, professzor úr, maga tulajdonképpen milyen tudománynak a professzora?
— De fiam! — szólt rá Gazdagné.
Bedgai kínosan nevetgélve válaszolt.
— Hagyja csak, asszonyom, ezt a kérdést bárki teljes joggal felteheti! Nos, azt hiszem, már említettem, hogy az ufológia világhíres szakértője vagyok, bár egyetemi katedrát mindeddig nem adtak nekem, tisztán szakmai elfogultságból és irigységből. Számtalan cikkem jelent meg e témakörben, s tíz évvel ezelőtt a Los Angeles-i UFÓ Világkonferencia díszelnöke voltam. Kielégíti a válasz, fiatalember?
— Köszönöm — mondta Zoli.
— Vagyis a professzor nem is professzor, csak annak mondja magát! — jegyezte meg Panni teljesen logikusan.
— Ne légy neveletlen, Panni! Végtére is... — Gazdag törni kezdte a fejét, milyen hasonlatot mondjon, s nem éppen a legszerencsésebb jutott eszébe. — Végtére téged is Panninak hívunk, pedig te Anna vagy.
— Az nem ugyanaz! — mondta Panni dacosan, igazsága tudatában. — A professzor nem becézés.
Gazdag zavartan köszörülte torkát.
— Lehet, hogy a látogatóink soha többé nem jönnek vissza. Ott ragadnak, ahová mentek, bárhol legyen is az. Vagy pedig a távozás ilyen sajátos, de kétségkívül tapintatos módját választották... Zoli, kérlek, kapcsold be a tévét! Mindjárt mondják az időjárás-jelentést!
 Zoli engedelmesen bekapcsolta a televíziót, Gazdagné pedig magyarázatként hozzáfűzte:
— Tudja, professzor úr, a férjem mindig csak ezt nézi meg a tévéműsorból.
— Nem csodálom! — mondta Bedgai. — Értelmes ember nem néz televíziót. Be kellene tiltani!
 Gazdagné nagy szemeket meresztett, mert ő bizony szívesen elüldögélt a tévé előtt, de nem mert vitába szállni a professzorral, inkább témát váltott.
— Én nagyon örülnék, ha nem jönnének vissza! Azt persze nem kívánom, hogy bajuk essék, de azért szépen eltűnhetnének örökre! Olyan nyugodtan éltünk eddig...
Panni felháborodott ezen a kívánságon.
— Anyu, hogy mondhatsz ilyet! Olyan kedvesek és jók voltak hozzánk!
 Zoli most felerősítette a televízió hangját. A bemondó arcán a szokásos mosoly jelent meg, mint általában olyankor, ha — a híradó végén — a sok kellemetlen hír után valami kellemes és mulatságos hír is akad.
— Kedves nézőink, mielőtt ismertetnénk a holnapra várható időjárást, közleményt olvasunk fel. Bécsi és más nyugat-európai újságok és rádióállomások jelentették, hogy Budapest térségében ismeretlen, azonosítatlan repülő tárgy tűnt fel és semmisült meg, amelyből a minden alapot nélkülöző híresztelés szerint idegen értelmes lény vagy lények értek volna földet. Talán mondanunk sem kell, hogy hazánk légterében semmiféle ilyen szenzációsnak mondható leszállás nem következett be, több csillagvizsgáló viszont erős meteortevékenységről számolt be. Ezekután lássuk, milyen idő várható holnap estig...
 Megjelent és felharsant az időjárás-jelentés megszokott szignálja, Zoli dühösen kikapcsolta a tévét.
— Na! Mit csinálsz?! — fortyant fel apja.
— Halljátok? Nem hiszik el! — mondta Zoli keserűen.
— Ezek mindent letagadnak! — fakadt ki Gazdagné, és férjéhez fordult. — Telefonálj csak be nekik, édes fiam, hogy ha annyira okosok, jöjjenek ide, és nézzék meg őket a saját szemükkel! Még hogy meteorok! El is vihetnék végre őket!
— Gondolod, anyukám? — kérdezte Gazdag tétován, bár esze ágában sem volt telefonálni.
— Nem, nem! — vágott közbe Bedgai. — Nyugodjék meg, asszonyom! Talán jobb is így! Először is: pillanatnyilag nincsenek itt. Talán vissza sem jönnek. Akkor meg mi a bizonyítékunk a létezésükre? Ez a... szekrény, amelyről azt sem tudjuk, hogyan működik? Másodszor: ebből a nevetséges közleményből is látszik, hogy az emberiség nincs lelkileg felkészülve ilyen korszakalkotó eseményre. Tehát: várnunk kell azzal a bejelentéssel!
— Nincs bizonyíték? — fortyant fel Panni. — És a színarannyá változtatott asztal? Azt mindnyájan láttuk a saját szemünkkel! És azt el tetszett vitetni! De hová? Mi lett vele?
Bedgai professzor összevonta szemöldökét.
— Ha arra célzol, kislány, hogy eltulajdonítottam, nagyon tévedsz! Próbálj meg negyvenhárom kiló aranyat eladni Magyarországon úgy, hogy azonnal le ne tartóztatnának! Ilyen mennyiséget a határon sem lehet átjuttatni!
Gazdagné felsóhajtott.
— Fel kellene ajánlani az államnak, és kérni helyette olyan izét ezeknek a szerencsétleneknek...
— Nobéliumot — mosolyodott el a professzor. — Asszonyom, hát maga azt hiszi, hogy ez olyan egyszerű? Melyik hatóság, melyik vámtisztviselő ismeri el, hogy mi jogos tulajdonosai vagyunk negyvenhárom kiló aranynak? Börtönbe akar juttatni valamennyiünket? Nem véletlenül tanácsoltam, hogy várjunk azzal a bejelentéssel. Legalább addig, míg vissza nem érkeznek.
 Gazdag felállt, járkálni kezdett, mint a ketrecbe zárt vadállat.
— Most már én is kezdem azt hinni, valami baj történt velük. Már vissza kellett volna érkezniük.
 — Lehet, hogy valamit rosszul számítottak ki — mondta Zoli. — Hiszen ők maguk említették, milyen veszélyes vállalkozás a jövőbe való utazás. Én igazán szívesen elhiszem, hogy az időben lehet ide-oda mászkálni, de sosem képzeltem volna, hogy éppen egy ilyen szekrényben...
— A tudomány, mint már említettem volt, mindig is kizárta az időutazás lehetőségét. Még elméletileg is.
— Lehet, hogy valami bűvészmutatvány volt ez az egész?
— kérdezte Gazdag, és nagyot ásított.
— Vagy egyszerű hipnózis. Én kezdettől fogva erre gyanakodtam. Szélhámosok, akik csúfot űznek belőlünk... vagy ki tudja, milyen szörnyűségre készülnek!
— Vagy pedig álmodjuk ezt az egészet — mondta Zoli.
De Panni nem hagyta ennyiben a dolgot.
— De hát ők olyan kedvesek! És ne felejtsétek el, hogy az üveget is visszavarázsolták az ablakba!
— Attól még lehet az egész hipnózis — vakarta meg a fejét Gazdag. — Lehet, hogy az ablak nem is tört be, csak elhitették velünk. Ez elképzelhető. Olvastam erről valamit egy orvosi könyvben. Tömegszuggesztió...
— Azért azt elég nehéz elhinni, hogy valamennyien képzelődtünk volna — jelentette ki Bedgai, akit sértett a feltételezés, hogy csalás áldozata lett ő maga is. — Az persze abszolúte kizártnak tekinthető, hogy a jövőből bármit is „hozni" lehessen... Teljességgel tudománytalan! Elhozni valamit — hadonászott diadalmasan — ami még nincs is! De ha mégis... ha mégis sikerül, akkor mi leszünk azok, akik... akik... — nyugtalan pillantást vetett a repikátorra.
— Akik? — kérdezte Gazdag, akit, mint újságírót, különösen zavartak a befejezetlen mondatok.
 Bedgai professzoron látszott, hogy fékezi magát, és megpróbálja átfogalmazni gondolatait.
— Semmi, semmi... Csak arra gondoltam, hogy ez már szinte isteni hatalommal érne fel. A tér és idő legyőzése... amiről eddig csak meséltek, álmodoztak... most egy karnyújtásnyira van, mindazzal a hatalommal együtt, amivel ez jár! Képzeljék csak el! Szükség van valamilyen nyersanyagra? Friss vízre, levegőre? Olajra, szénre, aranyra vagy fára, elefántcsontra, akármire? Expedíció a múltba! Festményre van szüksége? Egyenesen Leonardótól, Michelangélőtől Rubenstől vagy Tizianótól rendelheti meg! A színházak új drámát csakis Shakespeare-től rendelnek! Szükség van valamilyen találmányra? Egy tudományos probléma megoldására? Expedíció indul a jövőbe! Hiszen a jövőben minden kérdésre választ kaphatunk! A történelemkönyvek a jövő eseményeit is előre leírják... nem lesz szükség háborúkra, politikusokra, mert a végeredmény úgyis előre ismert. Még a halálunk óráját, percét is előre tudni fogjuk!
— Milyen tűzbe jött, professzor úr! — mondta Gazdag, akit akarva-akaratlan ugyancsak elkápráztattak ezek a szédítő lehetőségek.
— Szent isten! — kiáltott fel Gazdagné, és megborzongott. — Én aztán nem szeretném tudni a halálom időpontját! Állandóan számolgatnám, mennyi van még hátra!
Zoli elmosolyodott.
— Micsoda zűrzavar lenne ebből az egészből!
 Ekkor távoli, süvítő hang hallatszott, mely egyre közelibbnek tetszett, a téridőkamra megremegett, az ezüstös fóliasátor sejtelemesen zizegni kezdett, a szobában a villany elhalványult, kialudt, teljes sötétség támadt, majd a lámpák ismét kigyulladtak. Panni felugrott.
— Ők azok! Visszajöttek! Ugye, megmondtam! Éljen!
Valamennyien felugrottak, a kamra köré sereglettek, de
azért óvatosan, tisztes távolságot tartva. A professzor szólalt meg.
— Vajon mi történt? Lehet, hogy... üres?
Gazdag lassan kinyújtotta kezét.
— Kinyissuk? Hátha...
— Nem! — kiáltotta Zoli. — Megmondták, hogy ne nyúljunk hozzá!
Gazdagné hátrálni kezdett.
— Én nagyon félek. Hozzá ne nyúljon senki! Lehet, hogy felrobban!
— Nézzétek! Mintha mozognának benne! — kiáltotta Panni boldogan.
 A téridőkamra lassan kinyílt, először Bence szökkent ki frissen, azután Drom kászálódott elő, hosszú végtagjait fáradtan egyengetve ki. A földiek izgatott örömmel vették őket körül, kérdésekkel ostromolták a mosolygó eidauriakat, majd végül, amikor már senki sem várta volna, megzizzent az ezüstfólia, s egy alacsony, cingár emberke mászott elő félénken. Ruhája sárga papírruha volt, sapkáján számokhoz hasonló, fekete jelzés, s külseje a munkások és katonák viseletének valamilyen lehangoló keverékét alkotta.
— Éljen! — visszhangozta önmagát Panni. — Csakhogy visszajöttetek, kedves Drom, kedves... — de a harmadik lény megpillantása torkára forrasztotta a szót.
Drom atyaian mosolygott.
— Örülök, hogy örülsz, Panni! A berendezés kiválóan működött. És, amint látjátok, elhoztam valakit a jövőből, ahogyan megígértem.
Bence alig várta, hogy közbevághasson.
— Szabad akaratából jött vissza a jövőből. Mondhatnám: menekült. Hadd mutassam be! A neve 13 DEM 427.
A cingár jövőlakó is megszólalt.
— Ez jelzet. Nem név. Nagy bold.
— Micsoda? — kérdezte Gazdag csodálkozva, mert kissé érteni vélte ezt a különös hangsort, amelyet az idegen magából kibocsátott.
Drom megmagyarázta:
— Azt mondja, ez nem a neve, hanem a jelölése, és hogy nagyon boldog, nagyon örül a találkozásnak.
— Igen érdekes volt az utazásunk — folytatta Bence. — Négy hónapot töltöttünk el, nem kettőt, ezért jöttünk kicsit később. A háromezer-kilencszáznyolcvanas években jártunk, Budapest térségében. Megjegyzem, ők maguk Bupetnek hívják.
Dem arca felderült, s nagyot rikkantot. — Bupet! Bupet! Drom vette vissza a szót.
— Bupet, azaz Budapest nagyjából az egész Kárpát-medencét betölti. Azért is őt hoztuk éppen el, mert az ő anyanyelve — ugye így mondják? — magyar. Ők magynak nevezik.
— Magy! Magy! — kiáltotta Dem, az idegen boldogan.
Zoli enyhe lenézéssel pillantott végig a fura kis emberkén.
— Ez magyar lenne? Elég különös módon beszél!
— Ugyanezt ő is joggal mondhatná a ti nyelvetekről — jegyezte meg Drom bölcs iróniával.
— A Bupetben töltött időszak alatt nyelvstatisztikai és grammatikai elemzéseket is végeztem — mondta Bence tudálékosan. — A magy nyelv, amelyet mindössze néhány ezren beszélnek, kétségkívül a ma használatos magyar nyelv leszármazottja, de erős egyszerűsödés és az úgynevezett indogermán nyelvek szerkezeti sajátosságainak átvétele jellemzi. Már elkezdtük 13 DEM 427 szubliminális, parahipnotikus nyelvoktatást, holnapra már meglehetősen jól fogja beszélni ősei, azaz a ti nyelveteket.
Gazdag megdöbbent.
— Micsoda? Holnap?! Hát nem megy... nem viszitek vissza?
— Dem szeretne itt maradni — mondta Drom. — Kifejtette, bárhol és bármikor csak jobb lehet számára az élet. Való igaz, Dem és honfitársai nagyon sivár körülmények között élnek. A népsűrűség négyzetméterenként három ember, ez azt jelenti, hogy fekve csak az államfő és negyven helyettese alhat, a nemzetségvezetők ülve, a többiek állva kénytelenek aludni... azaz sztázisban lenni.
— Úristen! — mondta Gazdag megbotránkozva.
— Szegények! — suttogta Panni.
Dem kezdte megérteni a magyar szavakat.
— Alud! Alud! Sok nagy tér itt! Alud!
 Bence megértőén pislogott, s ha nem robot lett volna, talán még könnyezett is volna.
— Szeretne fekve aludni a szerencsétlen. Sajnos, a téridő-kamrában is állni kényszerültünk... nem akarta elhinni, hogy a múltban, ahová visszük, ez a probléma még ismeretlen volt.
— A jövő menedékjogot kér a múlttól — mondta Drom.  — Lehet így mondani, ugye?
— Különös! — fakadt ki Bedgai. — Mindig úgy gondoltuk, hogy a jövő emberei sajnálni fognak minket, ahogyan mi is sajnáljuk a rabszolgákat, a jobbágyokat...
— Állva aludni! — vágott közbe Zoli. — És meg vannak számozva!
— De hát mi ez az izé, ez a jelölés, ez a szám? — kérdezte Gazdag.
— Ez a nevük mondta Drom. — Úgy tudom, már ti is meg vagytok számozva... de még van nevetek is. Náluk viszont már csak szám- és betűjel-kombináció van. Ez a fejlődés logikus. És alapjában véve ez mindegy is, nem?
— Rendszáma van — mondta Panni megvetően. — És mit jelent az elején az a tizenhármas?
Drom mosolygott.
— Tizenhármas besorolás. Az állampolgárok hasznossági listája szerint. Dem, — hívjuk talán így az egyszerűség kedvéért — szakképzetlen, és szaporodásra életfogytiglan alkalmatlannak nyilvánították, így aztán az utolsó előtti kategóriába tartozik. A 14-es kategória már a társadalomellenes, deviáns, bűnöző elemeké.
— Akkor nem csodálom, hogy vissza akar jönni a múltba! — mondta Zoli.
— Szegény Dem! — mondta Panni, és kislánylelke minden melegével kezdte máris szánni a jövevényt.
— Hát gyermekei sem lehettek? — kérdezte Gazdagné.
— Hallottad, nem? — mondta Gazdag ingerülten, hogy saját zavaros érzéseit leplezze. — És most mi lesz? Ő is... szóval ő is itt fog lakni, vagy mi az ördög?
Drom felkapta fejét.
— Ördög?
Bence máris vágta a megfelelő definíciót.
— Képzeletbeli lény, vallásos fogalom, bűnre csábító gonosz szellemet jelent.
— Bűnre? — kérdezte Drom.
— Rossz dologra — válaszolt Bence türelmesen.
— Nálunk fog lakni? — nyögött fel Gazdagné.
— Persze csak ideiglenesen — mondta Drom vigasztalóan.
— Ó, asszonyom, ne aggódjék! — csatlakozott Oromhoz Bedgai a maga lehengerlő modorában. — Együttes erővel megoldjuk a sorsát! Itt kell tartanunk, hiszen ő az időutazás eleven bizonyítéka! Képzeljék el, micsoda lehetőséget nyújt a tudománynak, a történészeknek, pszichológusoknak, nyelvészeknek! A homo futurus, a jövő embere itt áll előttünk, életnagyságban! A jövendő magyarja!
— No, azért ne túlozzunk! — mondta Gazdag kedvetlenül.
Dem nagyot nyújtózott, s felkiáltott. — Magy, magy! Élj, élj! Itt mard toknála!
Zoli tolmácsolni kezdte Dem szavalt.
— Már én is kezdem érteni egy kicsit. Itt marad nálunk.
— De hát itt nem maradhat! — kiáltott fel kétségbeesetten Gazdagné. — Ez egy lakótelepi lakás! Itt nincs hely! Nincs annyi hely!
 Dem megértette a „hely" szót, és boldogan vigyorogva körbemutatott. — Hely! Sok! Sok hely! Van! Van hely!
— Hiszen csak néhány napról lenne szó, asszonyom! — tette hozzá Bedgai bocsánatkérőleg. — A magyar állam aranyba fogja foglalni új vendégünket!
— Már megint az arany! — morogta Zoli.
Bedgai nem figyelt a fiúra.
— Dem, a jövendő magyarja soron kívül kap majd lakást, adnak neki valami magas állást, hiszen úgyis szakképzetlen, s ahol úgysem kell dolgozni; idegenforgalmi nevezetesség lesz belőle, megfilmesítik regényes életét, regényt írnak megfilmesített életéből, bekerül a történelemkönyvbe... hát volna szíve hozzá, drága asszonyom, hogy ezt elvegye tőle és szeretett hazájától?
Gazdagné lesütötte szemét.
Drom most már készpénznek vehette a háziak beleegyezését.
— Akkor ez rendben van. Én pedig most már nekilátok és megépítem a nagy téridőkamrát. Addig döntsétek el, a múlt mely szektorába látogassunk el. A jövő primitív, ott nobéliumról semmit sem tudnak. Azt is határozzátok el, hányan kívántok részt venni az expedícióban.
— Éljen! Expedíció! — kiáltotta Panni, és most senki sem nézett rá megrovóan, pedig már elegük lehetett az éljenzésből. Zoli azért megjegyezte:
— Abbahagyhatnád az örökös éljenzést. Itt komoly dolgokról van szó.
— Az biztos, hogy én nem megyek sehová — jelentette ki Gazdagné. — És őszintén remélem, nem hoztok a nyakamra még néhány embert a múltból!
— Én tanácstalan vagyok — mondta Gazdag. — Professzor, végül is intézkedett a nobélium ügyében?
— Már megtettem az első lépéseket — felelte Bedgai.
— Ezt később is megbeszélhetjük — vágott közbe Bence. — Most azonban, ha lehetséges, szeretnénk átmenni sztázisba, miután igen jelentős energiát veszítettünk, s ezt pótolnunk kell. Dem is bizonyára fáradt...
Dem hevesen bólogatni kezdett.
— Dem nagy far! Nagy far!
Drom jóságosan végigsimított Dem hátán.
— Akkor aludhatsz máris, Dem! Méghozzá fekve!
 Dem ijedt örömmel, kérdőn nézett Dromra, majd a többiekre.
— Én? Alud? Fék?
 Dem óvatosan leült, majd lefeküdt a padlóra, kicsire öszezsugorodott, majd bátortalanul kinyújtózott, s hogy senki sem szólt rá, üdvözült mosollyal hozzátette:
— Dem fék! Dem alud. — És szinte abban a pillanatban már horkolni is kezdett.
Az idegenek és a jelen emberei meghatottan és idegenkedve figyelték a jövő emberét.
— Már horkol — mondta Zoli.
— A jövő embere nagyon igénytelen — mondta Drom. — Jó sztázist, barátaim!
— Jó éjszakát! — mondta Panni, és egy takarót tett a mélyen alvó Demre.

10. fejezet

Ismét eltelt egy éjszaka, s a reggel Droinot és Bencét sztázisban találta, Dem pedig békésen és boldogan hortyogott ugyanabban a pózban, ahogyan a Gazdag család elbúcsúzott tőle. így óvakodott be Zoli és Panni.
— Psszt! — mondta Panni suttogva. — Ezek még mindig alszanak!
 Zoli végignézett az alvó Dem szánalmasan sovány alakján.
— Hát ezt a szegény Demet sem kényeztették el. Egész éjjel arra gondoltam, milyen lehet állva aludni...
— És? — kérdezte Panni kíváncsian.
— És fekve sem bírtam elaludni — dünnyögte Zoli. — Szerintem állva nem is lehet aludni. Ki van zárva!
— Olvastam, hogy a lovak is állva alszanak. És a madarak is. Ki kéne próbálni... Mit gondolsz, anyuék elengednek erre az expedícióra?
— Nem tudom — vont vállat Zoli. — Engem talán igen, de te még túl kicsi vagy, ez tény. Egy ilyen expedíció veszélyes dolog. Hallottad, anya sem akar menni, és akkor téged sem enged. Ez férfidolog.
Panni csaknem toporzékolni kezdett mérgében.
— De én is el akarok menni! Éppen ilyen nagy buliból maradjak ki? Különben pedig még te is gyereknek számítasz!
— Én már technikumba járok, ne felejtsd el! Értek egy csomó mindenhez. És erős is vagyok. Fogadni merek, hogy jóval erősebb vagyok, mint ez a... magy. Pedig ő már felnőtt, ugye?
Panni megigazította Demen a takarót.
— Nem csoda, hogy ilyen nyiszlett szegény... Majd anyu feltáplálja. Azért mégis csak furcsa, hogy anyáék csak úgy eljárnak dolgozni, meg minden, mintha mi sem történt volna...
— Miért, te mit csinálnál a helyükben? Egyébként most nem dolgozni mentek. Hallottam, amikor a professzorral tárgyaltak. Abban a nobéliumügyben mentek el. Kár, hogy nem értem, miért olyan fontos az a nobélium.
— Láttad a professzort? Majdnem elrontotta a replikátort! — vádaskodott Panni. — Figyeltem, hogyan settenkedik egyre közelebb. Vajon mit akart?
— Én sejtem. Ha Dromék nem jöttek volna vissza, talán megkaparintotta volna a replikátort. Nagyon fájt rá a foga. Emlékszel, milyen különös dolgokat mondott a világhatalomról?
— Meg az aranyról! Én apa helyében már régen kiadtam volna az útját!
— Szerintem Dromék is tudják már. A karkban biztosan alaposan belenéztek a fejébe. Tudnak azok vigyázni magukra, azt hiszem! Én azt mondom, valami jó, izgalmas helyre kellene visszamenni az időben! Például megnézni a szabadságharcot! Mint a moziban. Kezet fogni Kossuth Lajossal meg Petőfivel. Esetleg meg is menthetnénk Petőfit még Segesvár előtt.
Panni vállat vont.
 —	A, azt én nem hiszem! Mit akarsz? Odalépsz hozzá, és azt mondod, Petőfi bácsi, ne tessék a csatába menni, mert megölik magát? Különben sem volt ez olyan régen...
Zoli nem hagyta magát.
— Akkor megnézném Eger ostromát. Vinnék egy géppisztolyt, és jól odapörkölnék a töröknek. Vagy ellátogatnék az indiánokhoz, amikor még nem voltak fehér emberek Amerikában. Még Kolumbusz előtt...
— Mi lennénk az első sápadtarcúak. Nem is rossz! De azért én mégis valamelyik nagy király vagy királynő udvarába mennék inkább el!
— Mátyás király udvarába! — csillant fel Zoli szeme. — Hiszen ő volt a legnagyobb magyar király. Alatta volt legnagyobb az ország. És ő volt a legokosabb is. Képzeld el, csak úgy beszélgetnénk vele, mint most egymással!
 Közben Dem ébredezni kezdett. Tűnődve bámult maga körül: nem tudta, hol van. Aztán boldogan nyújtózkodott egy nagyot, és mosolyogva pillantott a gyerekekre. Drom és Bence is megrázkódott, megszüntette a sztázist és életre kelt. Panni örömmel köszöntötte őket.
— Jó reggel, Dem, jó reggelt, Drom és Bence!
— Kellemes volt a sztázis? — kérdezte Zoli udvariasan.
— Jó reg! Jó reg! — ismételgette Dem sugárzó mosollyal.
Drom szigorúan rászólt a jövőből menekült emberre.
— Jó reggelt mindenkinek! Dem, most már hagyd abba a régi beszédet!
— Vagyis az újat! — helyesbítette Bence, aki gép létére imádta a logikai csavarokat. — Térj vissza régihez!
— Az éjszaka már befejeződött a hipnopédikus nyelvleckéd. Most te már — meredt Demre Drom hipnotikus erővel — tudsz úgy beszélni, hogy itt is megértsenek.
Dem erőtlenül, engedelmesen állta Drom szúrós nézését.
— lg... oktud... igen... tudok... Tudok nibeszél... Tudok beszélni. TUDOK BESZÉLNI!
— Bravó, csak így tovább! — buzdította Bence.
— Éljen! — tapsolt Panni.
— Már megint éljenzel? — förmedt húgára Zoli ingerülten.
Dem kissé gépiesen mormolta maga elé.
— Tudok beszélni. Igen. Jó reggelt kívánok. Én nagyon jól tamalud... aludtam. Ti is jól aludtatok? Úgy látszik, szép idő lesz. Örülök, hogy itt vagyok.
— Jól van — jutalmazta meg Drom Demet egy gépies mosollyal. — Úgy látom, egészen jól megy. Még egy kicsit gyakorolni kell. Az emberi agy igen tökéletlen.
— Mikor indul az expedíció? — érdeklődött Panni, a lényegre térve.
— Amikor akarjátok. Pontosabban: mihelyt megépítettem a nagy téridőkamrát.
— És az mikor lesz?
 Drom körülnézett. — Akár rögtön nekiláthatunk. Az lesz a legegyszerűbb, ha ezt a szobát használom fel erre a célra. Csak kisebb átalakításra lesz szükség. Rendben van?
— Ezt az egész szobát? — kérdezte Panni álmélkodva. — Csuda izgalmas!
 Zoli kissé álnokul mosolygott, mert elképzelte szülei arckifejezését a terv hallatán.
— A szüleink bizonyára nagyon fognak örülni.
Dem izegni-mozogni kezdett.
— Dem éh. Akarom mondani, Dem éhes. Éhes vagyok! Kaphatok most enni, vagy nálatok is csak háromnaponként esznek?
— Háromnaponként? — kérdezte Panni. — Gyere csak, te szegény Dem! Mindjárt adok neked enni, amennyit csak akarsz! Nálunk mindennap szokás enni. Legalább háromszor. De a gyerekek ötször kapnak enni. Reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora.
— Meg a nassolás — mondta Zoli hunyorogva, arra célzott, hogy Panni még ezen felül is szívesen fosztogatja az éléskamrát.
— Micsoda bőség! — kiáltott fel Dem álmélkodva. — Gazdagság! Pazarlás! Ez egyenesen elképesztő! Hát ti nem tudjátok, hogy a tudományos számítások szerint háromnaponként éppen elegendő, ha szintetikus táplálékot veszünk magunkhoz? Nagy és bölcs vezérünk így tanította... De persze, ha itt ez a szokás... — Dem nagyot nyelt — akkor nagyon szívesen eszem valamit... Nálunk csak nagy és bölcs vezérünk eszik mindennap háromszor, a ti tiszteletetekre...
Zoli felkapta fejét.
— Hogyhogy? Hát ismer minket?
Dem bocsánatkérőleg bólintott.
— Igen, vagyis nem. Az ősök tiszteletére, úgy értettem.
Panni belekarolt a kisnövésű jövőlakóba.
— No, gyere, akkor egyél most te is a mi tiszteletünkre!
Dem Fannival együtt kiment a konyhába. Drom pedig Bencével együtt nekikezdett a munkának, és a szomszéd szobából átcipelt mindenféle titokzatos külsejű anyagot, s a kis téridőkamrában már felhasznált ezüstös fóliát. Drom körülnézett.
— Attól tartok, egy kis rendetlenséget kell majd csinálnom, de talán nem lesz kellemetlen...
— Kényelmetlen — javította ki Bence.
— Ne szólj bele mindig! — mondta Drom, akit érezhetően kínosan érintett, hogy a robot nyelvi kérdésekben pontosabb információkkal rendelkezett.
— Egy kis meglepetés... mire hazajönnek... — mondta Bence vékony géphangon, de Drom pillantása végképp elnémította.
— Biztosan alaposan meg fognak lepődni — mondta Zoli.
— Csak csináljátok nyugodtan. Segíthetek?
— Köszönöm — mondta Drom. — Itt középen sok szabad tér kell majd.
 Munkához láttak, eltologatták a bútorokat, felforgatták a szobát, s kezdték felaggatni a fóliákat, amelyek rendeltetéséről a gyerekeknek halvány fogalmuk sem volt, de tudták, valamiképp ez is a téridőkamra berendezéséhez tartozik.
— A professzor is elment? Hová? — kérdezte Bence tologatás közben.
— Azt hiszem, azt az átkozott... bocsánat... szóval a nobéliumot próbálja megszerezni. Legalábbis ő azt állítja...
— Ez úgy hangzik, mintha nem hinnél neki.
Zoli felegyenesedett.
— Nincs rá valami sok bizonyítékom, de azt hiszem, a professzor nem akarja, hogy elmenjetek. Csak ígérget össze-vissza, de itt akar tartani titeket.
— Úgy gondolod? — ráncolta homlokát mulatságosán Drom. — De hát miért tenné?
— Mert szüksége van rátok, a tudásotokra. Ha megszerzi azt, amit ti tudtok...
— Azt nem lehet megszerezni — mondta Bence. — Az ő agya kicsi hozzá.
Zoli nem hagyta annyiban.
— De ha mégis megszerzi, akkor ő lesz a Föld leghatalmasabb embere. A világ ura.
Drom ingerülten válaszolt.
— De hát... miért akarná ezt? Erről egyszer már beszéltünk. Nem értem. Gondolkoznom kell rajta.
— Jól van — mondta Zoli. — Csak arra kérlek, ne beszélj erről a professzorral! Inkább csinálj vele karkot! Nézz a fejébe. Lehet, hogy alaptalanul gyanakszunk...
— Még ki gyanakszik? — tette fel Bence a kérdést tárgyilagosan.
— Panni is gyanakszik. Óvatosnak kell lennetek! — mondta Zoli.
Drom eltűnődött.
— Én láttam a professzor agyát belülről. Nagy rendetlenség volt benne. Ma újból belenézek, ígérem, óvatos leszek. Te jó barát vagy. Érzem. Kezdem érteni ezeket az irracionális fogalmakat. Különös...
 Drom tovább folytatta a nagy téridőkamra készítését, ami a kívülálló számára csakis úgy látszhatott, hogy Drom és Bence szántszándékkal felforgat mindent Gazdag Istvánéit lakásában. Drom Zoli szemében szélsebesen tevékenykedett, valójában azonban hatalmas agyának csupán tört részét mozgósította a földi feladatra — ismét karkban volt, s üzenetet sugárzott a közeledő mentőhajónak.
 „Figyelem, Eidauri, figyelem, Eidauri. Itt Drom kibernetikus organizmus, űrhajótörött! Homályos jelzést vettünk, feltételezzük, a mentőhajó karkadását fogtuk, a robotszámítógép már értékeli a töredékes információt. Feltehető, hogy a Sol-rendszer harmadik bolygójának légköre és az erős mesterséges rövidhullámú sugárzás interferál a telepatikus hullámok ki- és bemenő rendszerével. A kapcsolatfelvétel jó úton halad, a közepesen fejlett értelmes lények nyelv- és magatartásrendszerének modellezése részben megtörtént. Közös rövid expedícióra viszem őket a múltba, további adatok szerzése érdekében. A mentőhajó előzetes kark nélkül egy fénypercnél ne jöjjön közelebb! Figyelem, Eidauri, figyelem!"
 
Ha az emberek felfogták volna Drom üzenetét, feltűnhetett volna számukra, hogy az idegen lény már nem primitív lényekként tartja őket számon. Lehetséges, hogy véleménye egyre kedvezőbb lesz az idők során? Mindenesetre néhány óra leforgása alatt a Gazdag-lakás tökéletesen ki lett önmagából vetkőztetve. A nagyszobából gyakorlatilag minden bútort kihurcoltak, kivéve a könyvespolcot és a szekrényeket. Az ezüstös fóliasátor a padlótól a mennyezetig mindenre ráborult, különös fények villództak, kábelkígyók tekeregtek a földön, s egészében véve olyan érzést keltett a látvány a gyanútlan látogatóban, mintha egy gépteremben, illetve az elvarázsolt kastélyban tenne rövid sétát.
 És ez a rengeteg meglepetés mind a hazaérkező felnőttekre, Gazdagékra, valamint a professzorra várt...
 

11. fejezet

A Gazdag-házaspár egyszerre érkezett haza, a szokásos kulcszörgéssel, s gépies mozdulatokkal tették le táskájukat, akasztották fel kabátjukat, majd benyitottak a tökéletesen „elvarázsolt" nagyszobába. Egy darabig természetesen szóhoz sem jutottak. Gazdagné — mint a nők általában — azon tűnődött, sikoltozzék-e avagy elájuljon, Gazdag pedig visszafordult és megnézte az előszobát, valóban hazaérkezett-e, vagy egy másik lakótelepi lakásba nyitott be, merő szórakozottságból. De meg kellett állapítania, hogy — nagyjából — itthon vannak.
— Hát ez mi? — kapkodott Gazdagné levegő után. — Pista... ez nem lehet igaz...
— Nem tudom, jó helyen járunk-e. Az előbb azt hittem... de hát az előszoba stimmel... mégiscsak itthon vagyunk...
 Gazdagné beljebb nyomult, és gyanakodva megérintette az ezüstfóliákat.
— Ha ezt még egyáltalán otthonnak lehet nevezni. Mi az ördög ez az izé?
— Nem tudom — mondta Gazdag, de érezte, hogy a vérnyomása veszedelmesen emelkedik. — Csak azt tudom, hogy ez így nem mehet tovább! Ezek az izék lassan tényleg kitúrnak minket a lakásunkból!
— Még hogy lassan! Szerintem nagyon is gyorsan! Jesszusom, és hol vannak a gyerekek? Ha valami bajuk esett, hát én esküszöm...!
Ekkor robbant be Zoli, és lelkesen körbemutatott.
— Szervusztok! Végre! Készen vagyunk! Én is segítettem! Na, mit szóltok? Ugye, klassz! Drom azt mondta, akár ma elindulhatunk!
 Zoli mindezt egy szuszra mondta el, de közben aggódva fürkészte szülei arcát, mert ismerte őket annyira, hogy előre tudja, nem fognak lelkesedni ezért a felfordulásért.
 Gazdag István is eltöprengett, látván Zoli lelkes arcát, kitörjön-e és bemutassa-e önmagát a Jogosan Feldühödött Atya szerepében, aztán fásultan legyintett.
— Klassz. És a bútorok?
— Átvittük őket a kisszobába.
Gazdagné felsóhajtott.
— Már megbocsáss, de hol fogunk lakni? Lakni, érted?
— Csak néhány napról van szó, anya! Annyit igazán ki lehet bírni!
 Ekkor jött be Panni, mögötte pedig merev lépteivel Drom cammogott.
— Én is mehetek, ugye, anyu? — kiáltotta Panni. — Hadd menjek! Drom már megengedte!
 Ez az utóbbi mondat taktikai hiba volt, mert Gazdagné feldühödött.
— Lehet, hogy Drom megengedte, de én nem, és egyelőre még én vagyok az anyád! Itt maradsz velem! És te is, Zoli! És apátok is jobban teszi, ha nem próbálja ki!
 Zoli savanyú arcot vágott, és Gazdag is megsokallta a női zsarnokságot.
— Nézd, Erzsikém, ha már úgyis itt van nálunk ez a találmány... ki tudja, lesz-e még alkalmam, hogy időutazásban vegyek részt... Mihelyt megtudják, hogy létezik a téridőkamra, ráteszik a kezüket a tudósok, a katonák, a hivatalos emberek... meg a nagy világlapok újságírói. Gondolod, hogy mint a Panoráma rovatvezetője, valaha is bejuthatnék... a saját lakásomból épített időgépbe?
— Hát azt én sem hiszem — mondta Gazdagné tárgyilagosan.
Drom megpróbálta megérteni a vita lényegét.
— Az utazás, ismétlem, teljesen biztonságos és veszélytelen. A kamrát azonban nem szabad senkinek elhagyni, ez a dolog lényege. Ha valaki kilép belőle, az időinterferenciát hoz létre, súlyosabb esetben pedig időrobbanást.
— Szent isten! — mondta Gazdagné.
— Időrobbanás? Hát az meg micsoda? — kérdezte Zoli, inkább kíváncsian, mint ijedten, mert a kamaszok még nem ismerik a félelmet.
— Igen ritkán bekövetkező időinterferencia-jelenség. Valószínűsége rendkívül csekély, mindössze 0,0001... A legrosszabb esetben azonban ilyenkor maga az egész bolygó is nyomtalanul eltűnik. Volt már ilyen eset, sajnos, igaz, Bence? Hol van Bence? — nézett körül Drom, aki már megszokta, hogy a robotszámítógép mindenütt a nyomában jár, és beleszól minden mondatába.
— Bizonyára kint van a konyhában Demmel — mondta Panni.
Gazdag kissé aggodalmasan pillantott az eidauri lényre.
— És az, hogy Demet elhoztátok magatokkal a jövőből, nem okozhat ilyen robbanást?
 Drom vállat vont — már egészen jól ment neki a vállvonogatás.
— Tudomásom szerint nem, hiszen a jövő nincs hatással a múltra, csak megfordítva. Persze Dem a jövő ismeretében megpróbálhatja módosítani a jövő alakulását. Ő okozhat időrobbanást a saját idejében, mi nem. Tehát ha mi elutazunk a múltba, kétségkívül fennáll a veszély, hogy esetleg egy általunk akaratlanul is megváltoztatott világba térünk vissza.
— Őszintén szólva nem nagyon tudlak követni, Drom — vallotta be Gazdag István.
— És én nem akarok semmiféle robbanást — jelentette ki Gazdagné. — Különösen nem a saját lakásomban.
— De hát hol van Dem? — kérdezte Drom, aki megunta a terméketlen vitát az emberekkel. — Nem szabad egyedül hagyni. Még nem alkalmazkodott a jövőhöz, akarom mondani, a múlthoz. Már én is összezavarodom.
— Ő már alkalmazkodott — jelentette ki Panni. — Egész nap egyfolytában eszik. Ha nem lenne vendég ő is, azt mondanám, hogy zabál. Már semmi sincs a hűtőszekrényben. Felbontottam neki az összes konzervet is. Baj? — nézett anyjára kérdően.
Gazdagné legyintett.
— Ó, dehogy, csak nyugodtan! Ez már úgysem az én lakásom! Mi már úgysem számítunk! Legjobb, ha társasutazást szerveztek a jövőből, egyenesen Gazdagék konyhájába!
— Jó, jó, nyugodj meg Erzsikém! — csitította Gazdag, és elfojtott egy káromkodást. Egyrészt mélyen együttérzett feleségével, másrészt dühös volt rá, hogy hangosan gondolkodik. Aztán eszébe ütött, hogy Drom úgyis képes olvasni a gondolatokban, és ettől megnyugodott.
— Én abszolút nyugodt vagyok — mondta Gazdagné.
Ekkor lépett be a professzor, kimerülten és szórakozottan, de a látvány őt is felkavarta.
— Good heavens! Te jó ég! Hát itt mi történt?
Drom büszkén kihúzta magát.
— Ez a nagy téridőkamra. Ha úgy tetszik, mindannyian elindulhatunk a múltba. Sikerült nobéliumot szerezni?
Bedgai sóhajtott, és letette esernyőjét.
— Grammja sokszorta drágább az aranynál! Sok arany kell még, hogy meglegyen a szükséges mennyiség.
— Ha kell, hát csinálunk még! — mondta Drorn hanyagul.
— Az átlényegítés igen egyszerű folyamat. Holnapra átlényegítek néhány... hogyan is nevezitek ezt a súlyegységet? Igen, tonnát. Elég lesz néhány tonna arany?
— Néhány tonnát? Jól hallottam? — érdeklődött Gazdag.
— Kevés? — kérdezte Drom ártatlanul.
— Sok! — fújtatott Bedgai. — Túl sok! Ennyi arany válságot teremtene... nem is tudnánk forgalomba hozni... amiből túl sok van, annak lemegy az ára. Értéktelenné válik.
Drom nagy szemeket meresztett.
— Ezt nem értem. Kark!
 A professzor hátradőlt, mintha erős szélben haladna. Drom bólintott.
— Már értem. Nálatok minden fordítva van, mint ahogy logikus lenne. Ami értéktelen, de kevés van belőle, az nálatok értékes. Ami értékes, de sok van belőle, az értéktelen. Jól van. Akkor annyi aranyat csinálunk, hogy értékes legyen. De most hadd kérdezzem meg: gondolkoztatok már azon, hová induljunk? Mint említettem, körülbelül kétezer földi éven belül biztonságos csak az utazás.
— Mi már gondolkoztunk ezen Pannival — mondta Zoli.
— Mi arra...
— Ez a felnőttek dolga — vágott közbe Bedgai. — Édes fiam, tanuld meg, hogy ez igen komoly dolog. A magam részéről mindenesetre valami jelentős történelmi eseményt részesítenék előnyben... Nem háborút, forradalmat persze... az ilyesmi nem biztonságos.
Gazdag meglibbentette az egyik fóliasátor lapját.
— Én szeretnék valamelyik nagy ősünkkel beszélni... tehát Magyarországon kellene maradnunk... Árpád vezér... vagy István király...
— Kérdés, hogy értenénk-e őket — mondta Bedgai professzor.
Gazdag megvakarta fejét.
— Hát körülbelül úgy, ahogyan Dem ért bennünket.
— Mi Mátyás királyra gondoltunk — szólalt meg Panni.
— Hallgass már, Pannikám, az isten áldjon meg! — förmedt kiskorú leányára a családfő, majd elgondolkodva mormogta: — Mátyás király? Mátyás! Voltaképp nem is rossz ötlet!
— Talán még tanácsokat is adhatnánk neki! — mondta Zoli.
Drom Zoli vállára tette kezét, akár egy jóságos nagybácsi.
— Az időutazások történetében még sohasem fordult elő, hogy a múlt tanácsot fogadott volna el a jövőtől.
 Bedgai úgy érezte, ideje, hogy nagylelkű pózt vegyen fel, mert érezte, hogy a gyerekek túlságosan ellene fordultak.
— Végeredményben mindegy, hová megyünk. Hiszen annyiszor utazunk, ahányszor kedvünk tartja. Én beleegyezem. Rendben van, látogassuk meg Mátyás királyt!
— Mennyi ideig tart el egy ilyen út? — kérdezte Gazdag aggodalmasan. — Ki kell vennem szabadságot, vagy pedig esetleg ez is...
— A jelenben mindössze néhány óra — nyugtatta meg Drom mosolyogva. — Reggelre visszaérhetünk. De ha csak egy-két napot akartok ott tölteni, akkor alig néhány percet veszítetek el a jelen időből.
 Ekkor jött be a konyhából Dem, csámcsogva, elégedetten, száját törölgetve.
— Én is szeretnék elutazni! Úgy látszik, minél messzebb utazom, annál több az ennivaló és a szabad hely.
— Én is el akarok menni! — makacskodott Panni.
Gazdagné toppantott.
— Megmondtam, hogy nem, és punktum! Mindjárt beesteledik. Segítesz elmosogatni, aztán megnézed az esti mesét, és szépen lefekszünk, ha ugyan lesz hová...
— Esti mese! — mondta Panni undorral, s csak a büszkeség tartotta vissza a sírástól.
— Egyáltalán hol a tévé? — kérdezte Gazdagné.
— Átvittük a másik szobába! — felelte Zoli, aki nem tudta eldönteni, a káröröm erősebb-e benne, hogy Panni nem jöhet velük, vagy az együttérzés.
Drom Gazdagnéhoz fordult.
— Csak arra kérlek, asszonyember, ne gyere át távollétünkben a téridőkamrába. Zavart okozhat a replikátor működésében, s neked is bajod eshet.
— Asszonyember? Nagyon kedves vagy!
— Igyekszem — mondta Drom udvariasan, és az ajtó felé fordult, ahol éppen Bence szökdécselt be.
— Hát te hol csavarogtál? — vonta kérdőre szigorúan.
Bence továbbra is ide-oda ugrándozott, mintha az „iskola" elnevezésű ugrálós játékot gyakorolta volna.
— Körülnéztem a környéken — mondta Bence ugrálás közben. — Nagyon érdekes volt. Találkoztam egy sereg aprócska emberrel. Vagyis gyerekekkel. Együtt játszottunk. Megtanítottak néhány játékra, és cserében én is tanítottam nekik eidauri játékokat. Megkérdezték, ki vagyok, azt feleltem, a Gazdagék rokona. Nagyon kedvesek voltak.
 Gazdagné savanyú arcot vágott. Nem kívánt rokonságba kerülni az idegen lényekkel.
— Máskor ne csavarogj el engedély nélkül! — szólt rá Drom, és az emberek felé fordult. — Akkor hát indulhatunk? Kérem a pontos helyet és időt.
— Egy pillanat! — nyögte Gazdag, és lázasan kutatott agyában a megfelelő adatok után, de be kellett vallania: — Fejből nem tudom. Meg kell néznem a lexikonban.
 Gazdag tétován elindult a fóliákkal lefüggönyözött könyvespolcok irányában, és eltűnt a leplek mögött, kisvártatva elő is került. De Zoli megelőzte.
— Nemrég tanultuk. Mátyás 1458-tól 1490-ig uralkodott.
Gazdag is felütötte a lexikont.
— Stimmel. De az sajnos nincsen benne, pontosan hol tartózkodott ekkor meg ekkor. Hiszen állandóan hadakozott.
— Valamikor csak megtaláljuk Budán! — kiáltott fel Bedgai.
— Megvan! — mondta Gazdag diadalmasan. — 1485-ben elfoglalta Bécset, mely ezentúl királyi székhelye lett. 1490. február hó 24-én még nagy pompával megülhette Bécsben a nevenapját, de már 1490. április 6-án meghalt, valószínűleg agyszélhűdésben. Bár némelyek a feleségét, Beatrixet vádolták azzal, hogy megmérgezte fügével... Hát akkor látogassuk meg a neve napján!
— És figyelmeztessük, hogy vigyázzon magára jobban! — tette hozzá Zoli gyakorlatiasan.
Drom a különös műszereken állítgatott valamit.
— Tehát... 1490. február 24. Hány abszolút időegység ez, Bence?
Bence büszkén vágta ki az eredményt.
— Hatvanhárom egész, kilenc ezred kozmikron.
— Ez megvan. Akkor vigyázat! Térkoordináták?
— Egy pillanat — mondta Bence. — Globális koordináta: negyvennyolc fok tizenhárom perc és tizenhat fok húsz perc.
— Köszönöm — mondta Drom, és valami finom, érzékeny skálán igazított egy mutató állásán. — Készen vagyunk. Aki nem tart velünk, kérem, azonnal hagyja el a szobát... azaz a replikátort.
Gazdagné megragadta Panni kezét, kirángatta a szobából.
— Gyere, Panni! Ez nern nekünk való! Pista, aztán vigyázz a fiadra! Tiéd a teljes felelősség, ha valami baja lesz!
Az asszony szavait egyre erősödő zúgás, vibráló moraj nyomta el, Drom gondosan becsukta az ajtót Gazdagné és Panni mögött. A villany a már ismert módon pislákolni kezdett. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, és Panni ugrott vissza, odakintről pedig Gazdagné kiáltozása hallatszott:
— Panni! Azonnal gyere vissza!
Panni diadalmasan körülnézett.
— Visszaszöktem! Én találtam ki Mátyás királyt, és akkor én mosogassak?
 Drom arcán — most először egész földi itt-tartózkodása óta — félelem suhant át.
— Maradj most már kint legalább te, asszonyember! — kiáltotta olyan hangosan, hogy egy pillanatra elnyomta még a rettentő zúgást is. — Maradj kint! Késtünk öt másodpercet. Ez idő-interferenciát okozhat! Ebből nagy baj lehet! Mindenki feküdjön a padlóra!
 Az expedíció résztvevői ijedten és ügyetlenül lefeküdtek, a professzor nagyokat nyögött és fészkelődött a kemény padlón.
 A hangorkán nem csitult, valami füsthöz vagy ködhöz hasonló, csípős, fojtogató anyag kezdett szállongani, majd szinte teljesen beborította őket, a szoba falai tágulni látszottak, a körvonalak imbolyogni kezdtek, elhomályosultak, s valamennyiüknek a repüléshez hasonló érzésük támadt. Szédülni kezdtek, ösztönösen becsukták szemüket, és Gazdag István magában felkészült a halálra. Szorosan magához ölelte Pannit és Zolit, s átkozta magát, hogy rábízta életüket Dromra.
 Drom azonban most már nem aggódott — az öt másodperces késés nem bizonyult végzetesnek. Végtelenül érzékeny agya felfogta a távolról jövő üzenetet, mely földi nyelvre lefordítva így hangzott:
— Figyelem, Drom kibernetikus organizmus! A Sol-rendszer harmadik bolygóját hívjuk karkban. Jelentkezik az eidauri mentőcsoport. Utolsó jelzésedet sikerült vennünk, tudomásul vettük, hogy a bolygó téridőhálóját megbontottad. Reméljük, állapotod kielégítő, reméljük, állandó karkban vagy. A pontos koordinátákat vettük, egyelőre várunk, míg visszatértek a múltból.
 
12. fejezet

A füstköd oszladozni kezdett, de a homály csak lassan szakadt fel, és nem teljesen. A téridőkamra falain az ezüstfólia csupán rongyokban lógott, s mögöttük egy fényes palota hatalmas termének aranyos csillogása látszott.
 Az időutazók lassan feltápászkodtak a padlóról, és álmélkodva körülnéztek.
— Úgy látom, szerencsésen megérkeztünk! — jelentette ki Drom elégedetten.
— Jól vagytok, gyerekek? Nern történt bajotok? — kérdezte Gazdag, és aggódva nézegette Zolit és Pannit.
— Én egyben vagyok még, de tény, hogy borzasztóan megijedtem — felelte Panni.
— Nekem megfájdult a fejem ettől a füsttől — mondta Zoli.
— Nekem éppen ellenkezőleg — tapogatta a professzor saját hátsófelét fájdalmas arckifejezéssel. — Ha nem csalódom, ez a bécsi Burg.
— Panni kissé megzavarta a téridőteret — mondta Drom szemrehányóan. — De remélem, hogy ott vagyunk és akkor, ahová és amikorra elterveztük az utazást.
Bence ellenőrizte a műszereket.
— A térkoordináták azonosak. Az időkoordináták azonban némi eltérést mutatnak. Késtünk valamit. Körülbelül két hónapot. Most 1490. március vége... vagy április eleje lehet odakint — mutatott a tükörsima padlójú nagyterem fölé boruló kupola felé.
Zoli Bence mellé ugrott.
— De hiszen a király április hatodikán halt meg!
Drom ünnepélyesen felegyenesedett.
— Reméljük, még nem lényegült át. Már magam is kíváncsi lettem erre a ti híres királyotokra! Meg kell azonban mondanom, a visszatérésünk esélyei sajnálatosan lecsökkentek.
Bence azonnal közölte a pontos adatot is.
— A biztonságos visszatérés esélye 49,78 százalék, azaz a felénél kisebb.
Gazdag lehajtotta fejét.
— Látod, Panni!
 Bedgai professzor idegesen és mulatságosan hadonászott fekete esernyőjével, melyet valami ismeretlen okból hozott el magával.
Zoli mélabúsan jegyezte meg:
— Mindig ő csinálja a kalamajkát.
Panni felháborodott.
— Miért, hát nem anyu a hibás? Nem akart elengedni!
Dem mosolygott.
— Minél messzebb vagyunk a jövőtől, annál jobb!
Panni megpróbált vigasztalást találni önmagának.
— Különben sem lehet olyan rossz itt az élet... Csak anyut sajnálom... Lehet, hogy soha többé nem látjuk viszont?
Panni szemében megjelentek az első könnycseppek.
— Na tessék, mindjárt bőg! — mondta Zoli, a kőszívű férfiú. — Azt mondtad, nem is olyan rossz itt az élet? Harminchat év múlva itt van a mohácsi vész, és ha van egy kis szerencséd, még üdvözölheted az első törököket is Budán.
Bedgai letette esernyőjét.
— Bízzunk abban, hogy épségben visszatérünk, mégpedig gazdag zsákmánnyal. Ha például én valahogyan bejuthatnék a királyi kincstárba... Egy eredeti Corvina sem lenne éppen utolsó fogás! Ha pedig megmentenénk a király életét, azt kérhetnénk tőle. amit csak akarunk.
Gazdag kikukucskált a fóliarongyok között.
— Szóval ez volna a Burg? Gyönyörű palota, annyi szent.
— Valami zajt hallok — mondta Bedgai, és felkapta ernyőjét, mintha legalábbis puska volna.
 Gazdag a veszélyes helyzetben is képes volt arra, hogy elmosolyodjék.
— Hát még ők mekkora zajt hallhattak! Nem is csoda, ha egyszer...
 Ekkor már egészen közelről hallatszott a lábdobogás, éles parancsszavak harsantak és csörögtek-zörögtek a fegyverek. A király fekete vértes testőrsége pillanatok alatt körülvette a téridőkamrát, majd karddal és lándzsával leszaggatták a megmaradt fóliadarabokat is.
 A különös öltözékű lényeket megpillantva azonban megtorpantak, nem mertek belépni, némán, meghökkenve álldogáltak, s farkasszemet néztek az alaposan begyulladt jövevényekkel.
Panni közelebb húzódott apjához, s ezt suttogta:
— Hát tudod, nem valami barátságosak!
— Még szerencse, hogy láthatják, gyermekek is vannak velünk! — mondta Bedgai fojtott hangon.
— Na ugye! Mi is jók vagyunk valamire! — válaszolta Zoli, aki látta, hogy a katonák legalább annyira tartanak tőlük.
 Egy tiszt lépett közelebb, és harsány hangon feltette a kérdést:
— Hé, ti ott! Kik vagytok, s mit akartok? És hogyan jutottatok ide?
 Az időutazók összenéztek, mintegy latolgatva, ki is legyen a szószólójuk. Gazdag lassan felállt, és megpróbálta összeszedni magát, hogy szép nyugodtan, tagoltan olyan szavakat használjon, melyek ismerősek lehetnek Mátyás korában.
— Messziről jöttünk, hogy szemünkkel lássuk felséges király uratokat...
A tiszt kissé megnyugodott, látván, emberféle lények ezek.
— Elsőbben is: miként jutottatok be az palotába?
Gazdag esze szélsebesen járt, nyelve viszont annál kínosabban botladozott.
— Mi csak... csak úgy. Véletlenül...
A tiszt beljebb hajolt.
— Mely uruszágból valók vagytok?
Drom úgy döntött, ideje közbelépnie.
— Ne gyere közelebb, ember, mert veszélyes.
— Veszélyes? — visszhangozta a tiszt fenyegetően.
Gazdag megpróbálta enyhíteni a feszültséget.
— Hogy mely uruszágból? Hát... izé...
— Izéuruszág? — értette félre a tiszt. — Furcsa nevezetje vagyon... Merre terül el?
Gazdag most már érezte, mindenképp blöffölnie kell.
— Túl a nagy folyón... túl az... Óperencián... Amerikában!
Zoli odasúgta:
— De apu, Amerikát még fel sem fedezték!
 A tiszt úgy vélte, elég a kérdezősködésből, de azért még egy fontos kérdést megkockáztatott.
— Osztán fegyveretek van-é?
Gazdag feltartotta kezét, majd gyermekeire mutatott.
— Nincsen, miként láthatod magad is, uram. Két gyermekem is velünk jött, jó szándékunk jeléül.
 A tiszt szemrevételezte a két gyereket, és kissé lecsillapult.
— Nos, jó. De miért kívánjátok látni az királyt? Hiszen gyöngélkedik, csupán uruszágos dolgokban eljárandó fogad színe elejbe.
Gazdag most már belelendült a hazudozásba.
— Felséges füleinek való, csak reá tartozó, uruszágos dolgokban kévánnánk színe elejbe jutni.
A tiszt most már kezdett teljesen elégedett lenni.
— Majd tüstént megjelentem neki. Tűrhetőst beszéled nyelvünket, idegen. Hol szörözted tudományod?
 Gazdag kissé kizökkent szerepéből, abbeli örömében, hogy pontosan értette, mire kíváncsi Mátyás testőrtisztje.
— Magyar szakos voltam a budapesti egyetemen!
Abban a pillanatban rádöbbent, hogy ostobaságot mondott. A testőrtiszt meghökkent.
— Micsoda? Nem értem.
Gazdag zavartan helyesbített.
— Egy... távoli univerzitáson studéroztam az magyari nyelvet is.
A tiszt arca felderült.
— Szóval deák vagy, klerikus! A szókat kicsinyég különösen ejtegeted. No, megyek, s megjelentem jöttödet. Innejt addig egy tapodtat se mozduljatok, ha kedves az életetek!
Majd az őrség katonáihoz fordult.
— Az foglyikkal szótváltani tiltva vagyon! Moccanni se engedjétek innen üket!
 A tiszt elsietett, a katonák mogorván előre szegezték lándzsájukat.
— Nem valami barátságosak — mormogta Zoli.
— Hallottátok? Foglyok vagyunk! — suttogta Bedgai, akit érezhetően lesújtottak a fejlemények.
Gazdag vállat vont.
— Hát ez bizony várható volt! Máskülönben elég jól ment, nem? Persze egyelőre valóban foglyok vagyunk. De hát képzeljétek el, ha Dromék a mi Parlamentünk kupolatermében szállnak le és közlik, hogy az egész puszta véletlen volt, és nagyon messziről jöttek!
Elképzelték.
— Klassz voltál, apa! — mondta Zoli. — Ez az uruszág... ha nem lettem volna kicsit megijedve, holtbiztos, hogy elnevetem magam!
Bedgai bólintott.
— Jó volt. Bár ez az Izéuruszág azért túlzás volt, kedves Gazdag úr! A barbárokkal nem szabad gúnyolódni!
— Az izé egyike a legősibb magyar szavaknak! — mondta Bence.
— Nagyon érdekes — mondta Dem. — Ugye, most a Sötét-Bég Korában vagyunk?
— Nem tudom, mire gondolsz, Dem — válaszolta Gazdag, és az őrök kifejezéstelen arcát kémlelte.
— Ez a reneszánsz időszaka — mondta Bedgai fensőbbségesen. — Nemsokára elkezdődnek a nagy földrajzi felfedezések. Nem tanultatok erről semmit az iskolában?
Dem ájtatos pózba vágta magát.
— A történelem-tabletta anyagát szeretve tisztelt, nagy vezérünk állította össze. Személyesen! Csupán annyi információt kaptunk, hogy 3102 előtt a Földön a Sötétség Kora uralkodott. A világ nem volt egységes, az emberek feleslegesen versengtek egymással önző céljaik érdekében, és pusztították, pazarolták bolygónk kincseit, a természeti környezetet és az energiát. 
Gazdag nagyot nyelt.
— Hát van benne valami. De miért éppen 3102 előtt?
Dem értetlenül pillantott az újságíróra.
— Hát ezt sem tudod? Persze, honnan is tudhatnád... A nagy Gwandal ekkor hozta létre a Világállamot. Ettől kezdve számítjuk a Boldogság Egyetemes Korát.
Zolit kezdte nagyon is érdekelni ez a dolog.
— De hát mi ez a történelem-tabletta? Ti talán nem jártatok iskolába? Vagyis hogy ti nem fogtok iskolába járni?
Dem boldogan magyarázott.
— Igen, igen! Ismerem az iskola fogalmát. Az a hely, ahol be kell venni a pedagógiai tablettákat. Minden évben hármat, egészen tizenkét éves korig. Szeretve tisztelt nagy vezérünk is ennyi idős koráig tanult. Sosem felejtem el a történelem-tablettát — ez volt a legkeserűbb...
— Ezt az egyet aztán igazán irigylem! — kiáltott fel Panni. — És akkor mivel töltöttetek az időt, ha egyszer nem kellett tanulnotok?
— Természetesen dolgoztunk! — felelte Dem. — A szakmai tablettákban mindenki megkapta a megfelelő információt. A tanulás nem munka. Inkább kötelező egészségügyi kezelés.
Bedgai professzor most már elveszítette türelmét.
— Ez mind roppant érdekes, de azért ne felejtsük el, hogy Mátyás udvarában vagyunk, méghozzá igen kényes helyzetben.
Gazdag legyintett.
— Arra gondol, hogy foglyok vagyunk? De hiszen bármikor visszamehetünk saját időnkbe!
Bedgai ide-oda toporgott.
— Én arra gondolok, hogy esetleg elhúzódik ez a látogatás, és sajnos, ez a szoba egyáltalán nem összkomfortos. Bizonyos nélkülözhetetlen mellékhelyiségek nagyon is hiányoznak...
Bence érzékeny műszereivel mozgást észlelt.
— Úgy látom, jönnek!
 Visszatért a tiszt az udvarmesterrel, egy ősz hajú, méltóságteljes öregemberrel, akin valami éjszakai kaftán volt, és kunkori papucsában igen ügyetlenül lépegetett.
— Hát ők azok, hofmájszter uram! Némi aggódás van bennem, mert el sem képzelhetem, honnan pottyantak éppen ide, de ártalmatlanoknak tetszenek. Két gyermek s egy törpe növésű egyén is van köztük — mutatott Pannira, Zolira és Demre.
Az udvarmester keresztet vetett.
— Az ördög is ártalmatlannak látszik, Soma uram! Sőt, éppenséggel mindig az ördögnek a legbarátságosabb az ő ábrázatja! Lássuk csak, nem válnak-é kámforrá a kereszt jelére!
 A hoppmester széles ívben keresztet vetett rájuk, de semmi sem történt, s ettől az udvarmester megnyugodott. — Úgy tetszik, valóban Istennek tetsző emberfajzatok. Mit mondottál, honnan jöttének?
A tiszt bamba képet vágott, s emlékezetében kutatott.
— Valami messzi uruszágból, Izéuruszágból.
 Az udvarmester nem akarta beismerni, hogy sosem hallott ilyen országról, s bölcs elmélyedést tettetett.
— Aha, tudom, emlékezem már, amott India és Kína között fekszik birodalmuk. Ez megmagyarázza különös öltözéküket is. Mily nyelven lehet velük szót érteni?
— Az egyik ugyanvalóst makog az magyari nyelven.
— Mindjárt meglátjuk mink magunk is — mondta az udvarmester, majd harsány hangon megszólalt, mintha süketekhez beszélne.
— Őfelsége, a király idvezel bennetek, Izénm becses követei! Engem küldött az ő felséges képében, hogy megtudja, mit kévántok!
Gazdag előrelépett.
— Légy idvezelve hofmájszter uram! Messziről jövénk az ő szolgálatjára, s kérjük kegyét, hogy felséges személyét szemünkkel láthassuk, felséges szavait fülünkkel hallhassuk. 
Az udvarmester mosolygott. Látnivaló volt, hogy a külországi követ ismerte a tisztességet.
— Illőn s jól beszélsz, uram. Az király úr gyöngén van, de hamarost kegyeskedik titeket megtekénteni s kihallgatni. De erőst kérlek, ne mozduljatok e helyről, hol sátratok furcsa és tudatlan módon fölvertétek. Az trónterem az, hol lakoztok!
 Az udvarmester meghajolt, s közben lopva kíváncsian megérintette a téridőkamra fóliafalának maradványát, majd elkapta kezét.
 Távoli kürtszó hangzott fel, az őrség megelevenedett, a fáklyák imbolyogni kezdtek, de mire a király odaért, mindenki ismét mozdulatlanná dermedt.
 A nagy király csuklyás, hosszú köpenyében érkezett, és inkább öregesen, mint fiatalosan mozgott, ősz haja élesen elütött markáns arcától. Az időutazók visszafojtották lélegzetüket.
Soma, a testőrök parancsnoka felfújta arcát.
— Őfelsége, a király! Utat a királynak!
A testőrök mereven tisztelegtek lándzsájukkal. Mátyás halványan mosolygott.
— Jó, jó, fiaim! Hadd lássam azokat a csodabogarakat! Fáklyákat ide! Még!
— Csak óvatosan, felség! Küldhette őket Fridrik császár is, meggyilkolásodra!
— Ej, hagyd már abba! — vette szemügyre Mátyás az időutazókat. — Akár követek, akár merénylők, akár trufás jokulátorok, magam akarok szólani velük!
— Ne, felséges úr, ne! — mondta Drom, és megpróbált a király elé állni, de lándzsahegyek szegeződtek mellének. Az eidauri egyetlen intéssel megsemmisíthette volna valamennyi testőrt, de ezt szigorúan tiltotta a szabályzat.
— Mi az, hogy ne! — fakadt ki Mátyás. — A saját tróntermemben? Ugyan, be furcsa teremtmények vagytok! Miféle birodalom az, honnan jövetek, s miért?
Gazdag előrelépett.
— Uram király, tőlünk ne tarts, mi nem akarunk gonoszat néked!
Mátyás végigmérte az újságírót.
— Nem szokásom, hogy én tartsak bárkitől is, de elhiszem, hogy békével vagytok.
— Nem szeretnék hazudni néked — rebegte Gazdag.
— Nem is ajánlom, emberfia! — mennydörögte a király.
— Mégis nehéz lesz elhinned, bár minden szavam igaz — folytatta Gazdag. — Mi, hogy is mondjam, a jövőből érkeztünk, hogy nagy királyunkat lássuk.
Mátyás elnevette magát.
— Te hizelkedel, trufás ember! De régen nevettem... Szóval azt mondád, a jövendőből?
— Én mondtam, hogy nem fogod elhinni, felség — rebegte Gazdag.
— Mit vártál? — nevetett Mátyás. — Szentigaz, külsőtök szokatlan, de azt mindenki tudja, hogy effélét még kiejteni is istenkáromlás. Szerencse, hogy papféle nincs velünk.
— Hidd el, felség, igazat szólunk! — mondta Zoli.
— Sok száz évvel későbbi korból érkeztünk — tette hozzá Bedgai.
Mátyás összeráncolta homlokát.
— Trufátok már kissé untat, barátaim! Beszédetek idegenféle, mégis üsmerős.
Gazdag ismét nekiveselkedett.
— Minden szavunkat bizonyítani tudjuk. De jobb lenne, ha kissé távolabb rendelnéd szolgáidat, felség, mert nem minden való az ő fülüknek.
Soma, a testőrtiszt erre felfigyelt.
— Vigyázz, felség! Cselvetés lehet mögötte! Gyilok lehet náluk elrejtve!
Bedgai professzor elhajította esernyőjét. Mátyás megvető pillantást vetett Somára.
— Nem kérdeztelek. Húzódjatok hátrább! Még! Ne higgye senki, hogy Mátyás fél a saját várában.
— Köszönöm, felség — mondta Gazdag.
— Mondjad, de sebesen, mert elég a trufából.
— Mi csaknem félezer évvel később éltünk, illetve fogunk élni majd — dadogta Gazdag. — Kései utódaid vagyunk.
— Sokat tanultunk felségedről az iskolában — szólt közbe Zoli. — A könyvek igazságos Mátyásnak neveznek, a reneszánsz nagy egyéniségének.
Mátyás elgondolkodott.
— Fiú, oly szókat használsz, melyek jelentését mind fel nem foghatom. Nagyjából értem, de nem mindet.
Gazdag magyarázkodni kényszerült.
— Felség, nyelvünket jóval később, teutánad, meg kellett újítani, sokat változtak ősi szavaink.
 Mátyás nem hederített Gazdagra. Elméjét még az előbbi gondolatok foglalkoztatták.
— Kedvem volna elhinni, hogy ti tudjátok a jövőt. Tehát jósok vagytok. Nékem is vannak kedves csillagjósaim. Mondjátok hát meg, mi történik énutánam!
Gazdag zavartan válaszolt — nem mert hazudni.
— Mit tagadjam, nem sok jó következett, felség. A török meg a német nemsokára elfoglalta uruszágod, minden hódításod elveszett. Nehéz idők jönnek teutánad.
Mátyás elsápadt.
— Hazudsz, kutya!
— Sajnos, így történt, felség — hebegte Gazdag. — De aztán még jöttek jobb idők is!
Mátyás gúnyosan hangsúlyozta a következő kérdést.
— No, te híres jós, talán még az én halálom napját is tudod?
Panni nem tudta türtőztetni magát.
— Azt mi mind tudjuk, felség! 1490. április hatodikán!
— Panni! — szólt leányára Gazdag, de már későn.
Mátyás elgondolkodott, arcán szomorúság futott át.
— Vagyis még ebben az esztendőben. Nem vagytok túl kegyelmesek hozzám… Április hava? Ovidius nevezte így Szent György havát. De hiszen az most van! S hatodika éppen holnap vagyon!
— A história szerint felségedet megmérgezik — bátorkodott szólásra Gazdag. — Egyes források szerint fügével…
— Ez egyre szebb! — pattant fel Mátyás indulatosan. — S osztán ki merné!?
— Nos... — nyögte ki Gazdag, nem tudván, mit tegyen.
— Ki vele! — rivallt rá Mátyás.
 Gazdag elsápadt, mert megérezte, milyen rettentő dolgot mond ki.
— Nos, felség, a história a felséges királynét veszi gyanúba...
— Beatrix? Elég! — hördült fel Mátyás.
— De az is lehet, hogy Fridrik császár valamely ágense teszi meg, ha nem vigyázol! — tette hozzá sietve Gazdag.
 Mátyás csaknem nekirontott a nyiszlett újságírónak. — Kínpadra vonatlak, gazember! Te magad vagy Fridrik spionja!
 Bedgai professzor elvesztette uralmát önmaga felett, térdre borult a király előtt.
— Úgy igaz, felséges úr! Ezek mind árulók! Ne higgy nekik!
Gazdag a professzorhoz lépett.
— Megőrült? Miért mondja ezt? Hiszen maga is tudja...
— A félelem teszi ezt vele — mondta Drom kongó, üres hangon.
Bedgai most már szinte vinnyogott.
— Fogassa el őket, felség! Katonák, ide, gyorsan!
Panni térdre borult Mátyás előtt.
— Ne bántsd édesapámat, felséges úr! Hidd el, mi valamennyien jót akarunk neked! És mi valóban a jövőből érkeztünk, ez a Dem nevű ember pedig egyenesen 3983-ból...
Mátyás elhűlve ismételte:
— Háromezer-kilencszáznyolcvan... Anno Domini? Ezt lehetetlen elhinnem, kisleány, bárminő szépen is mondod. S ha úgy is lenne, nem szabad elhinnem, mert józan eszem bánná. Ha úgy lehetne ide-oda járkálni az időben, mint arra utalsz, minden munkám, fáradozásom, kudarcom és reménységem felesleges volna...
Gazdag észrevette, hogy a király hangulata megenyhült.
— Egyáltalán nem felesleges, felség! Mi a te utódaid vagyunk, nélküled talán nem is élnénk!
Mátyás kíváncsian körbejárta a téridőkamrát.
— Úgy vélem, te megint hízelegsz. De akárki is vagy, jól forgatod a szót. Ám el nem engedhetlek benneteket vizsgálat nélkül. Még a palotamennyezet is beszakadt miattatok!
Mátyás körülnézett, s a két elgyötört gyermekre esett pillantása.
— Hé, étekhordó! Egy kis csemegét ennek a két gyermeknek!
 Az étekhordó lihegve jött, tálakkal, kannákkal megrakodva. — Már itt is vagyok, felség! Egy kis borocska, egy kis méhserecske, egy kis nádmézes gyümölcs, most érkezett finom füge Itáliából...
Mátyás elmosolyodott.
— Nos, hát ezek szerint ez volna az a füge, amelyet a felséges asszony megmérgezett?
 Mátyás kezébe vett egy szem fügét, az időutazók rémülten meredtek rá.
— Ne egyen belőle, felség! — kiáltotta Panni.
— Ne egyél belőle, uram király! — mondta Zoli.
Mátyás a fügére pillantott.
— Hogy majd azt mondják késő századok: lám, a magyarok királya megijedt egy szem fügétől? Hitelt adott ostoba rágalomnak?
 A király szájába vette a kiszemelt fügét, lenyelte, s mosolygott.
— No lám, semmi.
 Szórakozottan nekitámaszkodott a téridőgép műszerfalának, erős csattanás hallatszott, láng lövellt elő, s a gépből füst szivárgott. A király szívéhez kapott, megtántorodott.
— A replikátor! — kiáltott fel Drom.
Mátyás gyenge hangon szólt.
— Őrség! Mégis Fridrik küldött hát titeket?
Soma, a testőrök parancsnoka berontott.
— Felség?
 Mátyás legyintett.
—	Egyelőre tartsátok itt őket. Ezt meg — mutatott Bedgaira — hozzátok utánam. — Ha mindent megvall, grácia fejének, még jutalmat is érdemel. Vallassátok meg.
— Felség, ne higgy neki! — kiáltotta a király után Panni.
Mátyás visszafordult.
— Majd kivizsgálom, ki hazudik itt fertelmesen, s miért. Reggel a várnagy szállíttassa őket át biztos helyre.
 A király a szívéhez kapott, megtántorodott, az udvarmester megpróbálta támogatni, de a király elhessentette a segítséget.
— Gyerünk!
 Az őrség helyén maradt, s a foglyok döbbenten bámultak egymásra.
— Különös — szólalt meg Drom. — Vajon a professzor mit...
— Nincs beszéd! — ripakodott Dromra Soma, és lándzsáját felé bökte.
Dromot elfutotta az indulat.
— Nincs? — szegezte mereven szemét a tisztre, aki megpróbált derekasan ellenállni, de végül elernyedt, s bágyadtan így szólt:
— Rendben van, de csak halkan!
Bence mosolygott.
— Kemény fickó. Ti már régen elájultatok volna ennyi karktól!
— Most mi lesz velünk? — kérdezte Gazdag. — A professzor megőrült. Azt mondta, kémek vagyunk. Hát mit akar? Karóba húznak még a végén őmiatta!
— Azt hiszem, én értem a szándékát — mondta Zoli. — Tudja, akárcsak mi, hogy Mátyás mindenképp meghal. Mi pedig itt pusztulunk el egy börtönben, vagy a katonák haragjukban azonnal megölnek minket. Viszont itt marad neki a téridőkamra, és ő lesz a világ ura.
— Ostobaság, ha így gondolkodik — mondta Drom. — A történések sorrendjén ő sem változtathat. És a replikátort sem tudja kezelni.
Panni arcán vörös foltok gyúltak ki az izgalomtól.
— Lehet, hogy a végén éppen ő öli meg a királyt! Lehet, hogy mi okozzuk a halálát, ha ugyan tényleg holnap...
Drom szomorúan dünnyögte maga elé.
— Akkor ez lesz az első eset, hogy a jövő megölte a múlt egy darabját. De mivel a királyotoknak mindenképp meg kell halnia, csupán a véletlen játéka, milyen formát ölt magára az átlényegülés...
— Egészen lírai kezdesz lenni, Drom — mondta Zoli.
Bence arcán most enyhe aggodalom mutatkozott.
— Nem tudom, vissza tudunk-e térni. A ti királyotok kétszeresen is bajt hozott ránk. Belépett ide, s ezzel megbontotta a téridőteret. Aztán megrongálta a replikátor műszerfalát. Nagyon meggyengült az energiánk! Túl nagy lett a tömegünk.
— Hibát követtünk el — ismerte be Drom. — Még nem értem eléggé az embereket, úgy látszik. Mások, mint Eidauri lényei.
— Nincs jogunk egy egész bolygót időrobbanással veszélyeztetni — jelentette ki Bence.
— Még túl fiatal vagyok — mondta Drom. — Nem lett volna szabad ilyen vállalkozásba kezdenem. A király mindenképp meghal, és a professzor nélkülünk semmit sem tehet. Senki sem fog hinni neki. Itt hagyjuk.
— Azt nem tehetjük meg! — mondta Gazdag.
Drom kérlelhetetlen volt.
— Nem ti hagyjátok itt, hanem mi. Én és Bence.
— És az őrök? — kérdezte Zoli.
— Már karkban vannak mind. Látod? — mutatott körbe Drom.
 Az őrök lassan eldőltek, mintha mélységes álom zuhant volna rájuk. Drom a műszerfalon babrált.
— Feküdjetek ismét a padlóra. Visszafelé nehezebb lesz az utunk, hiszen a szigetelés meggyengült. Dem! Veled mi legyen? Visszavigyünk a saját idődbe?
Dem riadtan felugrott.
— Nem, könyörgök, ne! Kérem! Inkább hadd maradjak itt! Nekem itt jó! Minél messzebb az időben, annál több a hely, az élelem, a levegő.
— Kérem! Dem itt akar maradni!
Dem egy kétségbeesett mozdulattal kiugrott a téridőkamrából. A gyerekek felugrottak, de Drom egyetlen mozdulattal visszaparancsolta őket.
— Hadd menjen! Az értelmes lények maguk döntenek sorsuk felől.
— És a professzor? — kérdezte Gazdag.
— A professzor aranyat akart, és semmi mást — mondta Drom. — Eidauri lényei már útban vannak értünk. Visszaviszünk benneteket saját időtökbe. Ez kötelességünk. És most vigyázat! Felkészülni!
 Nagy zúgás támadt, az őrség még égő fáklyái egyszerre kialudtak. Ismét füst folyt elő, szinte a semmiből, és a Burg falai lassan imbolyogni kezdtek. Drom hangja már csak tudatuk legmélyén hangzott fel, időtlenül, méltóságteljesen.
— Köszönöm, amit értünk tettetek, vagy tenni akartok, földlakó emberek. Mire hazaértek, semmire sem fogtok emlékezni. A kark erejével kényszerítlek titeket, hogy mindent feledjetek el. Távozásunk után fogtok felébredni. Viszontlátásra, emberek!

13. fejezet

Az időutazás sikeresen véget ért, de a Gazdag család minderről mit sem tudott. Drom és Bence szorgos munkával eltávolított mindent, ami ottlétükre emlékeztetett volna, hiszen a mentőhajó már a Föld körül keringett és hívásukra várt. A szoba sarkában ott állt a kisebb replikátor, az asztal körül pedig ott ült a Gazdag család. Drom és Bence gondosan eligazgatta tagjaikat, sőt a vacsorát is elkészítették, még a rádiót is bekapcsolták Zolinak. Volt valami megindítóan groteszk abban az igyekezetben, amint az idegen lények hajtogatták az emberi törzseket és végtagokat, hogy minél hívebben utánozzák azt a pillanatot, mely ébredésükkor köszönti őket. Drom a televíziót is bekapcsolta, majd Gazdag kezébe nyomta az újságot, s hátralépve, tűnődve nézte művét.
— Azt hiszem, minden rendben van. A replikátort hagyjuk itt nekik.
— Nem fogják tudni, mire való — mondta Bence.
— Nem baj. Talán majd megtanuljátok, miként kell kezelni — válaszolta Drom. — Egészen megkedveltem őket.
— Kedves lények. Talán egyszer még visszatérünk hozzájuk — mondta a robot. Most már szinte sajnálta, hogy nem maradtak örökre itt, a Földön.
— Nem volt felesleges utazás — nézett körül Drom. — Már nem látom olyan tökéletlennek őket. Hiszen minden, ami létezik, csak önmagához mérhető. Ki merné azt állítani, hogy egy fűszál tökéletlenebb, mint egy ember, vagy egy eidauri kiborg? Ha egy fűszálat megkérdeznénk, bizonyára önmagát tartaná a legtökéletesebb lénynek. Hiszen mindene megvan, ami a fűszálsághoz kell. És ebben a bolondos emberiségben van valami vonzó. Szinte kedvem volna köztük maradni, és végleg emberré válni. Itt minden olyan... kiszámíthatatlan. És ez nem is olyan kellemetlen.
— Az úgynevezett érzelmek teszik. Csupa irracionális tényező — mondta Bence tudálékosan.
— És úgy látszik, fertőző is. Mert nemcsak megkedveltem őket, de szinte sajnálom is, hogy nyomtalanul eltűnünk az emlékezetükből. Arra gondoltam, hogy legalább egy kicsit, vagy néhányuknak meghagyhatnánk az együtt eltöltött időegységek emlékét... bármilyen rövid kozmikus időegységek voltak is.
— Hagyjuk meg a gyerekeknek — ragyogott fel Bence arca. — Ők majd szívesen emlékeznek ránk.
— És így nem sértjük meg Eidauri törvényét. Hiszen a felnőtt emberek nem fognak hinni nekik.
Drom elmélyülten állítgatott a replikátor kapcsolóján. Bence fontoskodó arcot vágott.
— Attól tartok, Eidauri törvényeit már akkor megsértettük, amikor Demet elhoztuk ebbe az időfázisba, majd őt meg a professzort otthagytuk a tizenötödik században.
— Mondtam már, az értelmes lények szabadon döntenek saját sorsuk felett. Ez is Eidauri törvénye — mondta Drom.
— Gondolod, hogy értelmes lények?
—	Azt hiszem, nagyon is azok, csak másképp, mint mi — válaszolta Drom. — De most már csak 287 ezred kozmikus időegység van hátra! Reméljük, a mentőhajó sikerrel száll le. Gyerünk, Bence! Furcsa, de már egészen megszoktam, hogy így szólítalak. Megszoktam ezt a családias, szónikus verbális kommunikációt!
 Drom bemászott a szekrénybe, Bence követte, a kis replikátor fóliafalai megzizzentek.
— Én is megszoktam, Drom — mondta Bence. — Furcsák az emberek, de azért... van bennük valami, ami miatt jó dolog hozzájuk hasonlónak lenni.
 Egyre erősebb zúgás hangzott fel, a világítás pislákolni kezdett, majd felerősödött. A család tagjai megelevenedtek.
Gazdagné végigsimított homlokán.
— Különös. Úgy látszik, frontátvonulás van. Hozom a vacsorát. Mintha álmodtam volna valamit. De hiszen nem is aludtam... Olyan összevissza gondolataim vannak.
 Gazdag István szórakozottan bámult az újságra, melyet kezében tartott.
— Ez a szeles, esős idő lehet az oka, anyukám. Nekem is nehéz napom volt ma.
Gazdagné ekkor vette észre a kis replikátort a sarokban.
— Te Pista, miféle szekrény ez?
— Micsoda? — nézett fel Gazdag, és tekintete megpihent a fura alkotmányon. — Az? Fogalmam sincs. Most látom először.
Zoli meghökkent.
— Dehogy is, apa. Hiszen ez a replikátor.
— Elmentek! — kiáltotta Panni. — Elmentek a kedves Drom és Bence!
— Ki ment el? Miket beszélsz itt összevissza, Pannikám?!
Gazdag szemügyre vette a replikátort.
— Szekrény ez egyáltalán? Vagy láda?
Gazdagné odalépett, hogy kinyissa.
— Mindjárt megnézem.
Panni akkorát kiáltott, hogy Gazdagné hátraugrott.
— Jaj! Ne nyúlj hozzá!
Gazdagné most már komolyan mérges lett.
— Hát ti teljesen megbolondultatok! Mindjárt szörnyethalok, ha így rámkiáltasz! Már miért ne nyúlhatnék hozzá? Talán megráz?
— Pontosan, anyu! — mondta Zoli. — Mátyást is éppen így rázta meg valamilyen energia...
— Mátyást ? — kérdezte Gazdag ostobán.
— Hát a királyt! — magyarázta Panni türelmetlenül.
— Az isten szerelmére, miről beszéltek? — kérdezte Gazdagné.
Zoli teljesen megütődött.
— Anya, hát nem emlékeztek? Néhány napja... amikor megérkezett Drom és Bence Eidauriból...
Gazdag ingerülten kérdezte: — Honnan? Kik?
— Idegen lények! Látogatók a végtelenből! — mondta Panni türelmetlenül.
Gazdag legyintett.
— Na, hagyjátok már abba! Ez a sok sci-fi az agyatokra megy! Hozd már azt a vacsorát, anyukám. Ez a szekrény egy rejtély. Csak tudnám, hogy került ide!
Panni suttogva Zolihoz hajolt.
— Te Zoli, anyuék semmire sem emlékeznek!
Zoli intett a szekrény felé.
— Azt hiszem, ez Dromék műve. Persze, tökéletesen érthető. Nem akarják, hogy az emberek megtudják, itt jártak.
— Ezek szerint sikerült elmenniük. Megjött a mentőhajójuk.
Gazdag a tévé felé fordult.
— Zolikám, légy szíves, hangosítsd fel a tévét!
Panni gúnyosan nyugtázta:
— Jön apu műsora. Itt minden úgy megy, mintha mi sem történt volna.
— De a replikátort itt hagyták! Persze, biztosan használhatatlan. Közben a bemondó hangja felerősödött.
— ... az ország nagy részén felhős lesz az ég. Az északi szél több helyen viharos erősségűvé fokozódik. A várható hőmérséklet kora reggel...
 Zoli közben az ablakhoz ment, s most arcán ismét izgalom tükröződött.
— Panni! Nem fogod elhinni! Már megint egy olyan tányérszerű fény van az ABC-áruház fölött!
Panni az ablakhoz szaladt.
— Hadd nézzem! Tényleg! A mentőhajó! Nem lehet más!
Gazdag dühösen rájuk förmedt.
— Már kértelek titeket néhányszor, hogy legalább az időjárás-jelentést hadd hallgassam meg nyugodtan!
— Most meg eltűnt a fény! — állapította meg Zoli, tudomást sem véve szülőatyja ingerült szavairól.
— Huzat van! — mondta Gazdagné. — Csukd be azonnal azt a rohadt ablakot!
 Ekkor a másik szobából vad csörömpölés, tompa robaj hallatszott.
— Tessék! — mondta Gazdagné, s drámai mozdulattal a szomszéd szoba felé mutatott. — Ugye megmondtam! A huzat! Mindig csak a baj!
Panni halkan Zolihoz szólt.
— Te, ezek visszajöttek...
— Lehet, hogy a mentőhajó is szerencsétlenül járt? — kérdezte Zoli.
 Gazdagné ki akarta nyitni az összekötő ajtót, de Zoli odarohant.
— Várj, anya! Majd én!
 Ebben a pillanatban a kis replikátor megremegett, a fóliafüggöny széthúzódott, és Drom kukucskált ki.
— Kedves Drom! Hát mégis visszajöttél! — kiáltotta Panni, és a megdöbbent szülők szeme láttára csókot nyomott az idegen lény arcára.
Közben a szomszéd szobából recsegő hang szállt feléjük.
— Földi emberek... nem kell félni... mi is értelmes lények... vagyunk... hajótörést szenvedtünk...
És a két szoba közti ajtó lassan kinyílt.

Vége