Blog Archives - LILLA CARSON

A medve meg a három nővér LP

12/2/2018

Hogyan őriztem a méheket?

Egyszer volt, hol nem volt, volt az apámnak egy méhese. Apám minden méhecskéjének nevet adott: az egyiket Annának, a másikat Majrának, a harmadikat Tajrának hívta.

Egyszer apám elküldött, hogy őrizzem a méheket. Azt pedig tudnotok kell, hogy a méhes a Vjatka folyó túlsó partján volt. Alighogy leérek a partra, látom, hogy a túlsó parton egy óriási medve elkapta az egyik méhet, a Majrát, és éppen szétszaggatja.

Mit tegyek?

Ide-oda futkostam ... Ladikot kerestem ... Sehol se találtam ...

Jól megkapaszkodtam a hajamba, aztán rajta, átvetettem magam a túlsó partra.

De akkorra a medve már szétszaggatta a méhecskét. Szegény lepedőnyi szárnyai szerteszét hevertek. Összeszedtem a méh csontjait, és állványt emeltem belőlük. Építgettem-építgettem, egyszerre látom: az állvány már az égig ér. De akkor nagy puffanás hallatszott, hát nem bevertem a fejem egy felhőbe! Méghozzá olyan erősen, hogy mint a liszteszsák zuhantam lefelé.

Földet értem, loccs! Derékig merültem egy mocsárba. Kapkodtam-csapkodtam, sehogyan sem bírtam kikeveredni.

Mit tegyek?

Hamar hazafutottam egy ásóért, és nagy keservesen kiástam magam a mocsárból.

Kiástam magam, és a medve nyomába eredtem.

A medve jól befalt, moccanni is alig bírt, leheveredett egy tisztásra, és süttette magát a nappal.

- No, most a markomban vagy! - kiáltottam.

A medve erre felpattan, uccu neki! Rohan, mintha puskából lőtték volna ki, én meg a nyomába. A medve fut, én meg nagyokat ugrom, aztán a medve ugrik nagyokat, én meg futok utána. Ámde ekkor egy tölgyfa került a medve útjába, a tölgyfában odú. Az én medvém szépen besurran a tölgyfa odvába.

Odaérek, nézem az odút, olyan kicsiny, hogy még az ujjam sem férne bele.

Mit tegyek?

Hátráltam egy kicsit, és nekifutásból beugrottam az odúba. Egyenest rá a medvére. Megragadtam a szakállát.

- Mos már nem menekülsz! - mondtam.

Haza akartam vinni, de nem fértem ki a lyukon. Nem elég, hogy nem férek ki, de még a medvét se bírom kiráncigálni.

Mit tegyek?

Gondoltam, kisétálok az odúból, aztán kihúzom a medvét. A medve rám támadt. Akkor én még picinyke voltam, jártányi erőm se volt. A medve megmérgesedett és felfalt.

Így hát ott üldögéltem a medve hasában, és levegő után kapkodtam.

Mit tegyek?

Hazaszaladtam. Fogtam egy éles kést, kivittem az erdőbe, hogy felvágjam vele a medve hasát. Szépen, óvatosan felmetszettem a bőrét, és megkerestem magam a medve bendőjében. Bizony, ha nem leltem volna ott meg magam, talán túl sem élem.

Örömömben gyorsan visszatértem a méhesbe. Hát uramfia, mit láttak szemeim? Ott röpdösött a Majra a többi méhecskével. Talán még ma is ott röpködnek, ha fel nem falta őket a medve.

A medve meg a három nővér LP

12/2/2018

A vénasszony nyírkéreg bocskora
finn népmese

Volt egyszer egy vénasszony. Egyetlen vagyona egy pár nyírkéregből való bocskor volt. Elindult a vénaszszony világot látni, szerencsét próbálni. Ahogy megy, mendegél, meglát egy házat. Bemegy a házba. Kérdezi:
— Befogadnak-e éjszakára?
— Jó szívvel. — mondja a gazda.
— Van nekem egy pár bocskorom, hová tegyem?
— Tedd a többi bocskor közzé a pad alá.
— Én a bocskorok közzé nem teszem — mondja a vénasszony — még majd összekeveredik a többivel. Inkább a tyúkólba teszem.
S bedobja a bocskort a tyúkólba. Reggel mielőtt útnak eredne, így szól:
— Hová is tettem a… tyúkomat?
A gazdasszony meglepődik:
— De hát nem tyúkod volt, hanem bocskorod!
A vénasszony pedig hajtogatja:
— De bizony tyúkom volt.
Fogja a tyúkot, s útnak ered. Ahogy megy, mendegél, megint lát egy házat az út mentén.
— Befogadnak-e éjszakára? — kérdi.
Befogadják.
— De van velem egy tyúk is, hová tegyem?
— A tyúkólba.
— Oda biz’a nem, mert a többi közzé keveredik, inkább az akolba, a bárányok közzé.
Úgy is tesz. Reggel jól megfrüstüköl s indulóban kérdi:
— Hol is van a báránykám?
— Miféle bárány? Tyúkod volt!
— Pedig bizony bárányom volt. Ha nem adjátok ide, panaszra megyek a Holdhoz.
Fogta a bárányt, útnak eredt vele. Egész álló nap megy, mendegél. Ismét megpillant egy házat az út mentén.
— Meghálhatnék itt? — kérdi a háziaktól.
— Elférsz, van elég hely. — mondják azok.
— De van egy bárányom is, hová tegyem?
— Ereszd be a juhakolba.
— Oda biz’a nem eresztem, még majd elkeveredik a többivel. Inkább az istállóba teszem a marhák közzé.
S beereszti a bárányt az istállóba. Reggel jól belakmározik, s eredne útnak.
— Ejnye, hol is a tehenem? — töpreng.
— Miféle tehén? Bárányod volt. — mondja a gazdasszony.
— Tehenem volt. Az biz’a! Ha nem adjátok ide, panaszra megyek a Holdhoz, meg a Naphoz.

A gazdasszony meghökken, megijed. Még majd csakugyan panaszt tesz a vénasszony a Holdnál. Jobb lesz odaadni neki a tehenet.
Megint megy, mendegél alkonyatig. Az út mentén ház áll. A vénasszony kérdezi:
— Fogadnak itt vendéget éjszakára?
— Kerülj beljebb, meghálhatsz nálunk.
— De egy tehén is van velem, hová tegyem?
— Az istállóba.
— Oda biz’a nem! Még majd elkeveredik a többi marhával, inkább a lovak közzé.
Úgy is tesz. Reggel megébred, eszik, iszik, jóllakik, s kérdi a gazdát:
— Hol is lelem a lovamat?
— Miféle lovat? Tehened volt.
— Hogy, hogy tehenem? Nekem biz’a lovam volt! — ellenkezik a vénasszony.
— Ha nem hiszed, kérdezd meg a Holdtól vagy a Naptól.
Elköti a lovat a jászoltól, s pusmogja:
— De még lószerszámom is volt valahol, meg szánom is.
Veszi a lószerszámot is. A lovat a szán elé fogja, felül a szánra s elindul.
Szemközt jön vele egy egér:
— Had üljek fel anyóka.
— Na, pattanj fel szaporán!
Most már ketten mennek. Haladnak szép csendesen. Hát egy nyúl baktat velük szemközt:
— Kedves anyóka, had üljek fel.
— No, ugorj föl szaporán!
Most hárman ülnek a szánon. Haladnak, haladnak szép egyetértésben. Hát egy róka terem ott előttük:
— Had üljek fel anyóka.
— No, libbenj fel szaporán!
Így haladnak most már négyesben. Ahogy siklik velük a szán, egyszer csak egy ordas jön velük szemközt:
— Had üljek fel anyóka.
— Nem bánom, vackolj fel szaporán te is, csak attól félek, nagyon sokan lesztek.
Most már öten mennek. Haladnak, haladnak csendesen. Hát egy medve cammog velük szemközt:
— Felvennél-e anyóka?
— A ló már bennünket is alig bír, nem látod?
Az egér megszólal:
— Had üljön fel a medve, én inkább leszállok.
— Sokra is megyünk vele! Te olyan könnyű vagy, mint a pehely, a medve meg a kősónál is nehezebb. – ellenkezik a vénasszony.

De a medve csak kérleli:
— Vegyél fel, no. Majd a szántalpakra állok, s a fél lábammal lököm a szánt előre.
Felkecmereg a medve is a szánra. Mennek, mennek, egyszer csak eltörik a szánrúd. A vénasszony elküldi a nyulat új szánrúdért. Az egy vékonyka vesszővel jön vissza, s az bizony semmire sem jó. Elmegy a róka is. Ő meg egy görbe ággal kerül elő, annak se venni
hasznát. A farkas került sorra. Ő meg irgalmatlan hosszú fával tér meg, azt se híjják semminek.
— Eredj medve te is!
A medve egy vastag rönköt hoz, de azon még az ágak is rajta vannak. Hát bizony abból sem lesz szánrúd.
— Már látom, hogy magamnak kell kézbe vennem a dolgot. — zsörtölődik a vénasszony.
— Ti addig ügyeljetek a lóra!
Míg a vénasszony szánrúdnak valót keres a nyíresben, a róka, a farkas meg a medve felfalják a lovat. Csak a bőre marad meg a boldogtalannak. A lóbőrt ágakkal kifeszítik és felállítják. Ők maguk meg kereket oldanak.
Visszajön a vénasszony, kicseréli a törött szán rudat. Jó kedve is támad, hogy megszabadult az utasaitól. Megcsapja a lóbőrt az ostorral, s az lám, azon nyomban összerogy. A vénasszony sírva fakad és így óbégat:
— Oda a jó bocskorom, egyetlen egy vagyonom.