vam
colorszt = Color Sztár tv használati útmutatója
eltart = eltartási szerződés
vam = vámtortúra
szovicc = szóvicces reklámok

colorszt.htm File Size: 9 kb File Type: htm Download File

eltart.htm File Size: 10 kb File Type: htm Download File

vam.htm File Size: 21 kb File Type: htm Download File

szovicc.htm File Size: 13 kb File Type: htm Download File

nyelvl = nyelvlecke
nyugdíj = nyugdíjas levél
panasz = panaszlevél
turista = turista körkép

nyelvl.htm File Size: 10 kb File Type: htm Download File panasz.htm File Size: 12 kb File Type: htm Download File

nyugdij.htm File Size: 24 kb File Type: htm Download File turista.htm File Size: 12 kb File Type: htm Download File

KELL A NÉPMŰVELŐ 
(Vasárnapi Hírek 2001-05-06)

Ritka eset, ritka est: moziba megyünk, Pécs, plaza, Cinema City.
  A moziba járás némi félelemmel tölt el. Vajon lesz-e, aki beleront az
élvezetbe, akár szereplési mániából fakadó beszólásokkal, akár a kibírhatatlan
rágcsálással. Néha úgy érzem, pattogatottkukorica-evésre. jöttünk össze, csak
közben filmet is nézünk, hogy ne unjunk rá a rágcsálásra.
  A vödrös popcorn és a szívószálas kóla kimondottan passzol a sablonos
amerikai filmhez, sablonos nézők ülnek be az egységcsomaggal, és sablonosan
rágcsálják el a direkt ide kitalált kukoricát, majd öntik le a sablonitallal, s
kifelé menet - ugyancsak a sablon szerint - dobják a vödröket és a poharakat a
gyűjtőkosárba. Ez ma már mozizó kultúra, ott a bejáratnál a kínálat, ki tudna
ellenállni? A jegyünk már zsebben, van még tíz percünk, visszasétálunk egy
fagyiért, próbálunk elszakadni a sablontól.
  Lassan araszolunk a mozi bejáratai felé, s a lépcsőn biztonsági ember szóla,
megfellebbezhetetlenül: "A fagyit tilos bevinni!"
  "Aztán miért nem lehet bevinni?" - provokálom az újabb választ, s nem leszek
okosabb: "Tilos." Mégsem öregszem, erősebb bennem a tiltakozás, mint a
belenyugvás iránti vágy: "Igen? Akkor pláne beviszem! Ki van fizetve. Hetven
forint egy gombóc. Amit a kezemben látsz, nagyjából százhúsz forint." Látom az
arcán, tanácstalanná vált, talán már meg is bánta, hogy szólt, de annyira
mégsem zavarhatja, ezért állították oda. (Hogy kik, azt még nem tudom, de
sejtem, tehát még inkább eluralkodik rajtam a paprikás hangulat.)
  Látom az arcán, csak az jár a fejében, hogy ez a nagyképű humorista játssza
itt az eszét, szórakozik vele, én pedig egyelőre nem akarom elhitetni vele,
jobban örülnék; ha magától jönne rá: nem a humorista dühös a tilalom miatt,
hanem az ember (a polgár), aki kivételesen moziba jött, s lám, máris vétett egy
szabály ellen. Hogy értessem meg vele, attól, hogy valamit valaki -
önhatalmúlag - megtiltott, én még nem vagyok köteles betartani. Hogy adjam a
tudtára, hogy van egy megvásárolt mozijegyem, tehát ha most nem enged be a
saját pénzemen vett fagyimmal, akkor törvénytelenséget követ el, hiszen
megakadályoz abban, hogy a (ugyancsak a pénzemből) kifizetett jeggyel bejussak
a moziba, mely éppen a jegyárakból igyekszik fenntartani magát? Végül új
irányba terelem a gondolkodását: "Mondd, - barátom, a pattogatott kukoricával,
mely engem kifejezetten zavar a film nézésében, és a kólával, melyet véletlenül
akár a nyakamba is önthetnek, miért lehet bemenni?"
  A válasz lakonikus tömörségű: "Az nincs megtiltva."
  Feleségem és barátaink már nyugtatgatnak, értésemre adva, hogy csak egy oka
lehet: a popcorn és a kóla a mozi üzlete. Aha. Okosodok már, de ez ismét olaj a
tűzre. Mert azon gondolkodom, vajon miért rontom én a popcorn-kóla bizniszt
azzal, ha mondjuk nem veszek belőle? Először is az áruk nincs beépítve a jegy
árába (pedig nyolcszáz forintért már akár adhatnának pluszba egy pohár italt és
egy kis kukoricát!), tehát nem károsítottam meg a Cinema Cityt, s
tulajdonképpen bemehetnék fagyi nélkül is, ha se popcornra, se kólára, se
fagyira nem vagyok éhes. Jut eszembe: az igazi tilalom az lenne, ha senkit nem
engednének be üres kézzel, tehát csak az juthatna be a moziba, aki jegyet,
kólát és pattogatott kukoricát vett! Ez lenne az igazán méltányos, ha már a
mozié a kóla-kukorica üzlet! És egyre inkább nem értem, miért pont az én fagyim
a tilalom tárgya!? A fagyit egy olyan fagyiárusnál vettük, mely ugyancsak annak
a plazának jattol néhány négyzetméterért, melyben a Cinema City meghúzza magát.
Az igazán logikus az lenne, ha kiírnák a plaza ajtajára, hogy "A plazán kívül
vásárolt fagyit, kólát és pattogatott kukoricát kérjük az ajtó előtti kukákba
dobni, bent újat vehet a miénkből!"
  A fagyim lassan fogy, nem sietős, próbára akarom tenni a jegykezelőket, de
hiába minden erőfeszítésem, mire végre (tizenöt perc késéssel) beengednek
bennünket, már csak a tölcsér csücskét rágcsálom. Ettől függetlenül rákérdezek:
"Ki tiltotta meg, hogy én a kólások és a popcornosok mellett fagyival
bejöhessek a moziba?" A válasz már meg sem lep: "A főnök." Aha. "És mi az oka,
csak hogy tudjam?" Feleségem és barátaim jóslata igaznak bizonyul: "A kólát és
a popcornt itt vették, a fagyit nem."
  Szívélyes üdvözletem küldöm a főnöknek, nem lesz benne öröme.
  És már egészen biztosan tudom: legközelebb négy gombóccal a kezemben jövök az
új filmre (ha egyáltalán jövök!), s ha sehogy sem jutok be, kihívatom a
főnököt, hátha mégis egyezségre jutunk. Ha nem, annál rosszabb.
  Egy harminc évvel ezelőtti eset jut az eszembe. A hetvenes évek elején a
Vajdaságban élő magyarokhoz is kijártam, szegediként exportálva a dél-alföldi
humort. Kispiacon (Mále pjáca) szép számban jöttek össze, legalább százan ültek
az olajjal fölkent, fekete padlós kultúrház nézőterén a mi vajdasági magyar
lányaink és legényeink, és az előadás első percétől az utolsóig rágcsálták,
törögették és köpködték a pirított szotyolát. Kifejezetten zavart, de nem
szóltam. Alig ismert humorista voltam, nem lehettek elvárásaim, s
tulajdonképpen örültem annak is, hogy eljöttek.
  Hanem az előadás végén csak megkérdeztem a kultúrházat igazgató nőt: miért
engedi, hogy az előadás alatt zavarják az előadót a rágcsálással, legfőképpen
pedig a köpködéssel? Kezét tördelve válaszolt: "Ne haragudjon érte, az az
igazság, hogy tőlem veszik a magot... Tudja, nagyon kevés a fizetésem, s a
napraforgómag pirítása és eladása hoz egy kis pluszpénzt."
  Ekkor már én tördeltem a kezeimet, miért is kellett szólnom, de hát ki
gondolta volna, hogy efféle árukapcsolás egy népművelő megélhetési forrása
lehet? Próbáltam kimászni a csávából, nem szerettem volna, ha kényelmetlenül
érzi magát a dolog miatt, s lazán hozzátettem: "Tulajdonképpen az, hogy
rágcsáltak, nem is annyira zavart, de az, hogy szétköpködték, igen. És ennyivel
tartoznak az előadónak is, hogy nem köpködnek a képébe, és magának is, hogy
legalább nem szemetelnek." Ám újabb fordulatot vett a beszélgetés: "Tudja,
külön hálás vagyok nekik, amiért szétköpködik, és nem is szólok érte, mert
tényleg nagyon kevés a fizetésem, s én vállaltam a ház takarítását is... Na már
most, ha nem köpködnek, nincs mit takarítani, s azt a pár dinárt megvonják
tőlem. Tetszik érteni?"
  Hogy ne értettem volna? Így már mindent értettem. És csak azért nem bántam
meg, hogy szóltam miatta, mert így legalább a népművelés területén is okosabb
lettem.
  Most pedig az jár a fejemben, vajon, ha arrafelé is megnyílik egy plaza,
lesz-e ott is egy főnök, aki előírja, hogy "A moziba szotyolával bemenni
tilos!" Persze az is lehet, hogy a népművelőnő az ottani Cinema Citynek
árusítja a kólát és a pattogatott kukoricát, hiszen az ilyen helyeken nagy
szükség van egy vérbeli népművelőre.

Nagy Bandó András

SÍNEN VAGYUNK  (Vasárnapi Hírek 2001-03-04)

Rögtön megvallom: villamosvásárlásban rossz vagyok.
  Amihez némileg konyítok: mindennapi kenyerünk, húsok (leszámítva a
kergemarhakóros és a száj- és körömfájós marhahúst, azzal engem is be lehetne
csapni), halálpontosan ki tudom választani akárhány különféle doboz közül, hogy
melyik a tartós tej, akár fogadást is merek kötni arra, hogy melyik rakás
szeletelt felvágott közé van sumákul bedugva a vég. Aztán jó vagyok még
farhátban (tuti, hogy mindegyikről hiányzik az a kis darab, amit a combhoz
vágva passzolnak el nekünk), s pontosan tudom, mindegyik farhát alá ravaszul
behajtották azokat a hájas bőrdarabokat, melyektől később a kutya
telefröccsenti Budapest járdáit. Halálpontosan kiválasztom akár száz szál rózsa
közül is azt, amelyik legalább az otthoni vázáig nem konyul le, s pontosan
tudom, melyik az a szegfű, amit - épp a színe miatt - papírba kell
csomagoltatni, nehogy balra tolódással vádoljanak meg a sarki gyümölcsösnél,
amikor narancsot veszek.
  Szóval vannak olyan területek, olyan üzletek és portékák, melyekkel nem lehet
átvágni, de - és ebben biztos vagyok - villamossal meg tudnának szívatni.
Ugyanis - bármennyire is szeretek vásárolni - ránézésre nem tudnám megmondani,
hogy melyik a jobb villamos, s ebből következően melyik a jobb üzlet. Nekem
egyszerűen az a jó villamos, amelyikre fölférek, s le is tudok ülni. Már az se
túl jó, amelyiken csak állva utazhatok, az meg pláne, amelyik dugig van, s hol
egy zsebest kell letépnem magamról, hol egy hátulról hozzám súrlódó férfinak
látszó férfit. Ja, és még egy: azt a villamost szeretem, amelyik gyorsan jön,
tiszta és csilingel. (Régen azt a villamost szerettem, amelyiken kalauz is
volt, s nem egy lyukasztót átvágva kellett blicceltem.)
  Ennyi önismereti vizsgálódás után biztos lehetek benne, hogy engem nem fognak
megkérdezni, megvegyék-e Budapest számára a Hannoverben utcára tett
villamosokat. Most sem azért ragadtam tollat, hogy bármelyik okoskodó) felet
eltérítsem a határozott elképzelésétől, egyszerűen úgy éreztem, válaszolnom
kell Vajda Pál főpolgármester-helyettesnek, aki szerint meg kell kérdezni a
budapestieket, mit szeretnének: koalíciót vagy villamost? (Igaz, nem vagyok
budapesti, s csak ritkán utazom villamossal, de hátha adok némi támpontot a
fővárosiaknak.)
  Nos, amondó vagyok, hogy nem kell villamos!
  Koalició kell!
  Már látom magam előtt, amint reggelente, amikor még épp csak pirkad, egy szép
sárga koalíció kiáll a garázsból, s lassan gyorsulva elindul a síneken, bele a
még éppen csak ébredező városba, itt-ott zötykölődve, néha csilingelve, ahogy
az első villamos szokott elindulni felénk.
  A megállókban már ott állnak az álmosan maguk elé bámuló emberek, kezükben
reklámszatyrokba csomagolt uzsonnával, s amikor a megállóhoz ér a szép sárga
(oldalán reklámokkal teleragasztott) koalíció, akkor még egyet szívnak a
cigarettájukba, ledobják a járdára, közvetlenül a tegnapi, tegnapelőtti, meg a
kőkorszakból ott maradt, megkövült kutyaszar mellé, nem tapossák szét, ott
füstölög még pár percig, s beülnek a koalícióba. Akik állva maradnak,
megfogóznak a koalíció fogantyúiba, s közömbösen bámulnak ki a poros, szeméttel
teli, lassan éledező utcákra. Itt-ott ébredező hajléktalanokat látnak, odébb
helyüket elfoglaló koldusokat, a közlekedési lámpáknál néhány Fedél nélkül-t
árusító, fázósan toporgó embert, persze épp csak egy villanás, a koalíció
tovább robog. Aztán újabb megálló, a koalíció megáll, fel- és leszállnak az
utasok, a vezető bemondja, hogy az ajtók zárulnak, s a koalíció megy tovább.
  A koalíció, mely reggel még kisuvikszolva állt ki a garázsból, szép lassan
megtelik csikkel, elszórt jegyekkel, cigarettásdobozzal, s egyéb apró
szeméttel, de ez mit sem változtat a tényen: menni kell, mert a fővárosiak ott
állnak minden megállóban, menni akarnak, haladni, dolguk van, s nekik olyan
mindegy, hogy villamos viszi őket a célig, postakocsi, tank, fiáker,
kutyavontatású szán, repülő varázsszőnyeg, V-Moto-Rock, sajka, Rolling Stones,
kétéltű harci jármű; ember tolta taliga, kétkerekű kordé, netán kiosztanak
számukra egy-egy gördeszkát, a lényeg, hogy eljuthassanak a dolgukra. Az utasok
azt is tudják, hogy a koalíció csak egy meghatározott ideig lesz sínen, aztán
megint lehet dönteni, hogy ez maradjon, vagy lecseréljék villamosra.
  A koalíció persze kis döccenőkkel gurul, s csak az áramszedőkből tudható,
hogy van némi feszültség. És éjjel, amikor leszállnak az utolsó utasok, s a
koalíció megindul a remiz felé, elégedetten néznek utána: szép! Mutatós! És
milyen jól megy! Ez igen! Jól bevásároltunk!...

Nagy Bandó András